Lauri Pilter: Visszaemlékezés Hilja nagymamára

Hilja Michelson [*1924-†2008], boldogult nagymamám az I. világháború után függetlenné vált Észtország egyik kisvárosában járt iskolába. Abban az időben, 1930-ban, amikor elkezdte az iskolát, a kormányzat nagy hangsúlyt fektetett a finnugor országokkal, Finnországgal és Magyarországgal, valamint a lett, finnugor kisebbséggel való kapcsolatok erősítésére. Ennek keretében az oktatásba is bekerült, és hangsúlyt kapott a finn, a magyar nyelv és irodalom, kultúra és művészet megismertetése a diákokkal. A tanulók megtanulták a finnugor nemzetek himnuszait is. Hilja nagymama élete végéig kívülről tudta szavalni és énekelni a Magyar himnuszt. Születésének 80.,  jubileumi évében együtt töltöttem vele és szüleimmel a Karácsonyt. Szentestén mindegyikünk felolvasta egy kedves versét vagy énekelt valami, szívéhez közelálló dalt. Hilja akkor is, mint élete minden egyes Karácsony estéjén, a Magyar himnuszt énekelte el. Nagymama, Riga kivételével sohasem járt Észtországon kívül. Külföldre utazni a szovjet időkben nem nagyon volt mód. Amikor, egyetlen unokájaként, 2005-ben először utaztam Magyarországra, már magyar utazásom gondolata is különös izgalommal töltötte el. Budapesten néhány képeslapot gyűjtöttem neki a Magyar Parlamentről, a dunai hidakról. A Duna rajongója volt, és boldog volt, amikor láthatta, hogy a Duna valóban az a „Kék-Duna” amit elképzelt magának. Ezeket a képeslapokat azután megőrizte legkedvesebb tárgyai között. Ugyanerről az útról vittem neki egy kicsiny fehér követ is, amit egy parkban sétálva találtam. Amikor hazatértemkor odaadtam neki, ő egy csókot lehelt a „magyar kövecskére”. A követ a fogadószobájában tartotta. Tudta, hogy soha nem fog eljutni Magyarországra, de a kő, amit minden nap megcsókolt, megtestesítette a lelkében élő forró szeretetet Magyarország és az észt-magyar barátság iránt.

Az angol nyelvű visszaemlékezést fordította Gaál Áron