Erdélyi román költők magyar nyelvű fordításai V. rész

George Vulturescu költő

Szatmárnémeti –/ Satu-Mare/

1951-ben, a Szatmár megyei Tirákpusztán [Tireac] született. A nagy presztízsű, Románián kívül is ismert román irodalmi folyóirat a Poesis főszerkesztője. A Szatmár, Máramaros, Zilah megyei irodalmi-kulturális élet regionális szintű vezetője, Szatmárnémeti székhellyel. Egyetemi tanár. A jelentős, Európán belüli nemzetközi irodalmi fesztiválok között számon tartott „Poesis Napok” igazgatója. 1973 óta jelennek meg versei. Számos kötetet jegyez. Verseit több nyelvre is lefordították. Munkásságát számos irodalmi díjjal ismerték el. A kortárs román irodalom egyik legismertebb, köztiszteletnek örvendő, jelentős egyénisége.

Cím nélkül

A füvön most fekete a szél
bemocskolja a zöldben játszó hegyeket, mint egy
kátrányos rongy, ami kicsordul a kőtáblák felett

Hátha a falu felé tart? De ki hisz neked,
mikor a kapuból az utcára kiabálsz:
„Fekete szél tart a mező fele!”

Ez a kanca az Áchim bácsié, ami elllett
egy halott kiscsikót. Úgy jár, ahogy a vihar átkel
a tarlók felett. Nem láthattad ott. Senki sem
látta azóta – mondta János

Fekete a mezőn a szél. Megállt a dombon
Lévő romok felett és felkavarta
a falak porát.

„Gyermekem nincs fekete szél. De vannak esők,
amik nem képesek a földre hullani: olyanok, mint
azok a kancák, amik meddőn futnak, betöretlenül

Aztán megfordultál és visszatértél a mezőre
egyes egyedül. A dombra ültél és szétnéztél:
És megérkezett és összepofozott,
jegétől ajkadon kiserkedt a vér

és ábrázatodat összeszabdalta a Fekete szél

Későn értél a faluba haza. Senki sem
kérdezte, miért is vérzel. Senki.

Fekete szél csak számodra létezik.

Románból fordította Gaál Áron


Mágneses mező

Észak ma egy iszapos mező:
egyik helytől a másikig könyvek hevernek
össze-vissza, szétmállott betükkel, holtan

fölöttük seregnyi madár karma kaparja
mocsárba fulladt oldalaikat

látom a szvakat, a sok illusztrációt,
úgy tűnik, mintha tulajdon két szemem rebbenne
könyvről-könyvre vérét hullajtva, tetemük fölé.

Egy helyütt egy kövön idegen ült és zokogott.
Az angyal az, mondtam magamnak
„A földön elnyűtt könyvek, málló pecsétek,
a sáros betűk szétfolytak alant.
Hol vannak, kik Észak trónján ülnek?”-kérdeztem

„Akik Észak karszékében ülnek
vajjon merre vannak most,
a magad mércéje szűkös, gyámoltalan ember,
ahogy közelebb kerülsz az éghez, úgy vonul
az isteni félre előled, akár a vonalba szűkülő
látóhatár. Ez egy mágneses mező, ami embert
istentől, istent embertől véd meg.

Észak az a kozmikus pont, ahol
a magány megmérhető, az emberi
s az isteni szétválasztható.”

Románból fordította Gaál Áron


Ioan Pintea ortodox pap-költő

Beszterce –/ Bistrița/

1961-ben a Beszterce-Nászod megyei Runkban [Runcu Salvei] született. Besztercén él és dolgozik. Talán az egyik legfigyelemreméltóbb kortárs ortodox pap-költő. A Megyei Kulturális Központ igazgatója, az egyik legrégebbi és máig jelentős irodalmi lap, a Miscarea literare főszerkesztője. 1990-94 között parlamenti képviselő. Több nyelvre fordították. Számos elismerésben részesítették.

Az ortodoxia csodálata
[részletek]

     Ősszel Máramaros Szigeten jártam. Itt találkoztam Laurenţiu Ulicival… egy Gheorge Pârja, Echim Vancea és Ioana Petreuş által szerkesztett könyvet lapozva. Bámulatra méltó könyv, pont annyi férőhellyel, amennyi férőhellyel megtelt a szíve és a lelke Ulici úrnak. A könyv címe: „Csoportkép Laurenţiu Ulicival” – Dacia Könyvkiadó, 2002. – és örömömre a tartalomjegyzékben, Nicolae Brebantól Cristian Teodorescuig három író barátom is megtalálható: Gavril Moldovan, Aurel Podaru, Sorin Gârjan. Egy besztercei és két bethleni. Sajnálom, hogy nem válaszoltam kellő időben Gheorghe Pârja felkérésére – hogy vegyek részt a „csoportban” Laurenţiu Ulici mellett [lustaságból, túl sok munka miatt?]– semmiségnek tűnt mindez a gyönyörű, vallomásos, szentimentális szövegek  olvasásakor, amik az emberek közötti olyasféle erénnyel gazdagodnak, mint: az elismerés. [2002]
      
   Utazásom rövid leírása.
   Barátok csoportja. Kirándulók? Zarándokok? Utazók? Utazók, természetesen. 2002. május 11. 18 óra. Besztercéről indulunk Ausztria, Németország, Franciaország felé. Kellemes út, hangulatos. Különböző beszélgetések, különböző témákban. Eltérő megközelítések. Az orvosok a festőművészethez értenek. A mérnökök az orvostudományhoz. A pap a mérnöki munkához. A festőművész a gyümölcsfákhoz. A managerek Napóleonhoz és az Arcolei csatához A jogász az ortodoxiához. Kitűnő hangulat. Álom. Anekdoták. Tökéletes testvériség. Problémamentes átkelés a határokon. Az éjszakai órák jelentősége maximális. Meg kell jegyezni V.S. meséjét: egy rendőr 1968-ban „Coşbuc” centenáriumán. Fáradtan, elcsigázva így szól a főnökéhez: „A jövő évi centenáriumon nem fog itt látni!” Nevetni és sírnivaló.
   Második nap. 13.30. Megérkezünk Salzburgba. Egy igazán csendes város. Azért, mert ma Vasárnap van? Nem hiszem. Mozart szellemét mindenhol lehet érezni. És George Traklét is természetesen. Emlékszem mit mondott Nicolae atya a Költő Házának teraszán: „Kedves Jánosom a Paradicsomba a belépő Mozart zenéjén át, vezet.” A szállás egy, az Isten és az emberek által elhelyezett meleg, csendes és áldott természet közepén lévő Hotel. „Milyen csodálatosak a Te tetteid Uram!” Laza program. Délután vendégségben Misinél, kollégáim hűsége barátjánál. Román-osztrák zamat. Fényképek. Misi a ’60-as években hagyta el az országot. Gondolom szász. Felesége német. Nagyon jól tud románul. Megkezdjük a város megtekintését. Lenyűgöző. Első állomás: az Evangélikus Templom. A templom lelkésze Beszterce egyik negyedének Unireanak volt a lelkipásztora. Őszintén extázisban vagyok. Ebben a templomban keresztelték meg George Traklot. Láttam a keresztelő-kutat, amiben alámerítették a költőt és emlékeimbe idéztem gyerekkori olvasmányaimat az Idecs völgyében, szülőfalumban. Egy költeményre gondolok George Trakltól: „A keresztelő-kút éneke”. Lehet, hogy írok róla. Felidézek néhány verssort a „Feketerigó énekéből”, ennek az örökifjú de megalázott és legyőzött költőnek a gyönyörű könyvéből. „Kényszerképzet a Halálról, Szürkeségről, Sötétségről, Álomról, Hallgatásról”, ahogy írja A.E. Baconski. Emlékszem egy kevésbé komor versre, „Zsoltár” Karl Krausznak dedikálva: „Békében a Kálvária felett az Úr kinyitja aranyló szemét”. Ez a vers és Dali „Keresztre feszítése” bizonyosságot tesz arról, hogy az Atya a Golgota fölött őrködött és egy pillanatra sem hagyta el a Kereszten a Fiát. Meghajolok. Atya, Fiú és Szentlélek. Séta Salzburg régi központjában, pontosabban a Mirabella téren. Elragadó. A püspöki palota. A virágoskert egyik falán (a színek dicső pazarlása!) áll kőbe vésve George Trakle egyik költeménye Mirabellának ajánlva. A Ház, amiben Mozart lakott. Fellapozok egy Kiadványt, „Clasic Plus” 2002/1 szám. A szöveg Angela Gheorghiuról szól. Örülök neki. Felkaptatunk a hegy csúcsára „egy óriás a Nappal homlokán”, ami azt az abszolút érzést váltja ki az emberben, hogy a város szívéből indul. Látvány kirándulókkal, ejtőernyőkkel, szakadékokkal. Valahol messze a Só Hegy. Leereszkedés után emelkedett hangulatú séta a városon át. Misi azt mondja: Salzburgnak 67 temploma van. Egy másik Mozart Ház. A szülőháza. Bemegyünk a város Dómjába és meghajolunk. Könyörgök az egyik Mária Istenanya szentkép előtt. Az ortodoxutazó köszönete és öröme azért, hogy a Szeplőtelent ábrázoló bizánci ikonokat láttam több katolikus templomban. Bécsben például… Késő estig vacsorázunk egy Augustinianus Kolostorban. Koccintunk a Szent Agustinus rendbéli szerzetesek készítette sörrel. A szó szoros értelmében egy „kolostori főzdéje” a sörnek Augustinianusok által alapítva 1621-ben. Ámen. Reggel. Indulunk Esslingenbe. Csepereg az eső. Néhány órás pihenő Ulmban. Egyetemi város. A Dóm felé vezető utcán sétálunk. Egy „bacoviai” ürességű utca. Vasárnap van. Zarándoklat és imádkozás Ulm városának templomában (Dómjában). Megható és meghatott. A be-járatnál M.L. hosszan magyaráz a késő gót stílusról. Erről a stílusról az egyetemen tanultam Arion professzortól, mégis M „elbeszélése” meghódított. Végül is egy képzőművész „meséje”. Középen az egyik és a másik oldalon az apostolok és próféták végtelen sora a katedrálisban. Lenyűgöző, hatalmas szobrok. Meghajolok, meghajolunk. Néhány orgonasíp ez idő szerint néma, mint az a jó pár elszenderedett muzikális madár, ami néhol túlságosan megtölti a kupolák terét. A kijáratnál egy modern alkotás: Ernst Barlach, a „Nyomorék”. Élő. Egy pillanat és már belém villan az Evangéliumi Jézus gyermekei összes nyomorékjának, leprásának, és egy vaknak a képe. Megérkezünk Esslingenbe. A családok, amelyek meghívtak minket, várnak. Én az Eugen-Fritz Wagner családnál fogok lakni. Ő mérnök. Ingrid asszony titkárnő volt, most nyugdíjas. Mindketten nagyon kötődnek az Evangélikus Templomhoz. Ingrid (mert keresztnéven szólítjuk egymást) tagja az Esslingeni Templomok Szinodusának. Franciául beszélünk. Törjük, ahogy mondani szokás. Csak ketten laknak, férj és feleség egy jól elrendezett házban, egy nagyon jól vezetett háztartással. A szoba, amiben lakom, nagyon hasonlít egy cellára. Hogy előkészített mindent az Úr! Fürdőszoba, konyha áll rendelkezésemre. A ház körül és az ablakom alatt is egy nehezen leírható kert. Nem is próbálkozom. Tea, kávé, hosszú beszélgetések, állandóan visszatérve családomra és családjaikra. Megtudom és örülök, hogy a vejük protestáns lelkész. Esslingeni templomok albumát lapozzuk. Holnap „mindegyiket” meglátogatjuk, mondja Ingrid és, hogy jobban megértsem, megismétli, Eugen-Fritz. Működik a városban egy görög ortodox Templom, szól Ingrid. Nekik ajándékozom érsekem, a kolozsvári Bartolomeu könyvét. Ajándékok. Autóval és gyalog megyünk sétálni körös-körül Esslingen dombjain. Kilátás a városra, a szomszédos települések meglátogatása. Nem tévedtem az ajándékkal, mondja Eugen, Bartolomeu Érsek „Logosában” van egy pár szöveg Eberhardt Renzről és Manfred Wagnerről. Renz püspök lelkipásztor volt Esslingenben és a Wagner család nagyon jól ismeri. Barátok is. Öröm egy Esslingeni domb tetején, hogy egymásra találtunk az ökumené szellemében. A Wagner ház tele van könyvekkel és festményekkel. Teológia, művészet, irodalom. „National Geografic” [Eugen azt mondja, hogy meg van az egész sorozat], régi, tradicionális tárgyak, klasszikus és modern festmények. Együtt vacsorázunk. Esti imádság. Ingrid arra kér, hogy mondjuk el együtt a niceai – Konstantinápolyi Hiszekegyet. Meglepetésemre kifejti: Apám mindig a Keleti Egyház Hiszekegyét mondta. Elakad a szavam és boldog vagyok, hogy az Úr megáldott azzal, hogy ortodox legyek. Ámen. Nagy német és román szerzőkről beszélünk. Fordításokról. Amikor nem értjük egymást, segít a jó, barátságos, és gondoskodó Ingrid asszony. Eugen Fritz sokat tud Ionescuról. A szemlélődő fáradhatatlan gesztusaival mesél nekem az „Orszarvúakról”. Cioranról nem hallott, Eliaderól sem. Nem csodálkozom! Ezt állapítja meg a volt könyvtáros. Mégis röviden kifejtem, mit jelentenek mindketten a nemzeti kultúrának. Tradicionális esslingeni termékkel, egy pohár vörösborral koccintunk. Ingrid megmutatva az üveget csípős részleteket mond arról, hogy mennyire fontos a város számára a bortermelés. Tulajdonképpen ezt megelőzően a környéken tett körséta során Eugén megmutatta Esslingen véget nem érő szőlőseit. És most is ő magyarázza nagy komolyan, hogy a város egy múltbéli időszakában minden lakója a gyerekektől az idősekig bort ivott, éppenséggel víz helyett is. Vannak –vallja Eugén-, történelmi dokumentumok erről a periódusról és általában mindenről... Úgy-úgy, mondom mosolyogva és megyek lefeküdni.
   Harmadik nap. Esslingeni látogatás. Evangélikus templom, katolikus templom stb. A katolikus templom pincéjében 800 sírt találtak. A templomot többször feldúlták. Megnézzük a szarkofágokat. Elmondok egy imát magamban Szent Vitalis sírja mellett. Ma a templom védőszentje Szent Dionisie. Egyik majdnem elmosódott freskón megjelenik két bizánci mártír (szent?) magas és vékony alakja. A sírok között törmelék kupacok (kő, mész, föld), melyek visszataszító, groteszk alakzatokat vesznek fel, de szentek, szenteltek, mert a követ, meszet, földet a történelem több ezer embercsonttal vegyítette össze. Egy múzeum, amit nem tudok leírni méltó módon, de amit biztos nem fogok soha elfelejteni. Belefásulva a vezető véget-nemérő magyarázataiba egyszerűen „kimegyünk” ebből a temető-múzeumból egyenesen a város régi központjába. Korzó. Városnézés gyalog. Régi, restaurált házak. Sokszínű architektúra, megőrizve az esslingeni tradíciókat. Ilyen szempontból egy csodálatos város. A Neckar. Felette híd. Romantikus. Ebéd egy központi étteremben, ahol egy szebeni pincérrel találkozunk. Örül, hogy itt találkozunk: kedves, érzékeny, V.S. - t a bárhoz viszi, hogy megkóstoljon egy erős italt az evés előtt, de nagyon csalódott a román vámban. Nem keres itt Esslingenben egy hónap alatt annyit, amennyit adnia kell a román vámosoknak. Ebéd után Stuttgart felé indulunk ahol meginvitáltak a Valentin Saile üvegműhely (gyár) meglátogatására. Csodálatos. Eszembe jutnak a festett ólomüvegek, melyeket azóta láttam, hogy Ausztriába és Németországba beléptem. A kijáratnál egy gyors pillantás a Művészeti Galéria felé. Óriási és természetes terjedelem. Elképesztő architektúra. Visszatérünk Esslingenbe. Wagner ház. Ezeket a sorokat írom gyorsan a noteszembe az elmúlt napokról. Elégedett vagyok. Este együtt a többi kollégámmal és a Wagner családdal Weingut Kusterenél, a borásznál. Kuszterer úr egy felejthetetlen estét nyújt nekünk. Róla beszélgetve  F.I. véleménye: Kifogástalan úriember, intellektuális európai. Egy vezető viselkedése. Felismerjük benne a jövő Elnökét. Különben ennél az utazásnál ő a vezető, a főnök. (Bor)kóstoló. Felvilágosító beszélgetések egy idős hölggyel az ortodox templomban Szűz Máriáról. Próbálom elmagyarázni, ha lemondunk a Szűz kultuszáról, lemondunk a Megtestesülésről és természetesen Jézus Isteni mivoltáról. Hiába. A hölgy nem érti, hogy az Istenanya, anya, a mi anyánk, mindannyiunké.  Harmadik nap, reggel. Indulás előtt olvasok pár sort a „Zsoltárokból”. Imaként, de olvasmányként is: „Amikor hívtalak, meghallgattad igazságos Isten! / Óvj meg a bajban! / Könyörülj meg rajtam és hallgasd meg imámat!” Indulás. Stuttgart. A Daimler Chrysler Múzeum megtekintése. A híres Mercedes-Benz Múzeum. Lenyűgöző. Nem tudtam, hogy ennyire tetszenek az autók, és főleg a korabeli autók. Nézem az első autót. Az első motort, amit meg-konstruáltak a világon. Egy másolat, mert az eredeti a Müncheni múzeumban látható. Fényképezünk. Mercedes a kereskedő lánya volt, mely az autót, ami ma is a nevét viseli a diadal felé vezette. Egy óriási, hatalmas fényképe van a múzeum földszintjén. Mégis a korabeli autók szebbek, mint ő. Az 1929-1930-as években ezek az autók voltak a legszebbek. A modern autók nem tetszenek. Választ keresek erre, de nem találok. Nem hittem volna, hogy valaha nézhetem, órákig sétálhatok, látva a Mercedes dicső történelmét. Nem értem magam és azt hiszem, ennyi elég. Visszatérünk Esslingenbe. Dombok, szőlősök, gyümölcsösök. Mint Chintelnicen, mint Runcon. Hivatalos találkozó. A Körzet Elnöke. Józan protokoll. Megfelelő öltözettel.
   Negyedik nap. Vásárlás. Fényűző üzletek, melyek kevésbé érdekelnek. Vásárolok pár dolgot. Eszembe jut csipkelődés nélkül Socrates: „mennyi dolog, amire nincs szükségem”. Wagner Ház. Búcsút veszünk Eugen Fritztől és Ingridtől. Már hiányozni fognak, mert jó barátaim-nak éreztem őket. Volt egy nap, amiről nem írtam, de ami kitörölhetetlenül megmaradt a fotókon, amikor a ház kertjében, ahol laktam, kaszáltam Eugennal, Ingrid pedig összegyűjtötte a füvet. Nevezetesen hagytam bejegyzésem végére, hogy Esslingenben, a Wagner Házban a Hölderlin utcában laktam. Ennél nagyobb áldás nem is lehetett volna. Mondtam házigazdáimnak, hogy Chintelnicen a parókián az éjjeliszekrényen fő helyen áll a megbecsült és újraolvasott „Himnuszok és Ódák”, Scardenalli könyve, ami a bolond, de felvilágosult költőt idézi. És mondhatom kicsi a távolság Esslingen és Chintelnic között. Reggel nyolc óra harminc perc, Esslingen. Indulunk Franciaországba. Autun. Belépünk Franciaországba. Csodálkozva és jó kedvvel. Csodálkozunk a szőlősökkel teli mezőkön és dombokon. Jó kedvvel gondolunk arra, hogy francia barátainkkal való találkozásunkkor megkóstoljuk és… ennél több, élvezni fogjuk, „a szőlősök gyümölcsét”, azon innen és azon túl nosztalgiával gondolunk az Esslingeni borra. Délután célba érünk, Autunba. Jól fogadnak. Gazdag asztal. Virgil Sabăuról, akit mi tisztelettel „Bununak” hívunk, megtudtam, hogy nagyon jó borszakértő. Mint kívülálló ezen a téren, tanulok én is egy-két dolgot, s hogy ne „maradjak el tőlük” teológiai érveket keresek. Idézem Pál beszédét Timoteushoz: „Timoteus testvér testi erőtlenséged miatt igyál egy kis bort”. „Bunu” tényleg jó ember, az egész út alatt nagyon közel került hozzám. Úgy, ahogy a többiek is: Dan Ilieş, Constantin Anton, Ioan Platon, Florin Iliescu, Valer Sâmihăian, Marcel Lupşe, Alexa Cioplan, Gabriel Cozma. A szőlészeti „magyarázatokban” nem haladja meg más, mint Platon, mert valószínű, hogy az irónia kedvéért, a barátságról és az igazságról, az igazság nevében, mely a borban van, ellentmond egy palack Bourgugneért, a gyűjteményből, még a legjobb barátoknak is. Nem rosszaságból természetesen, bizonyára a pusztító szenvedély miatt, hogy kiegészítse az otthoni „szuvenirlerakatot”. Engem a Raymond Viellard család lát vendégül. Raymond orvos, Viellard asszony háztartásbeli. Egy gyakorló katolikus család, elég gazdag, ennek ellenére szerény, sok jó érzéssel, akik örömmel fogadnak el tőlem egy ortodox ikont, mely az Isten Anyát jelképezi a kisdeddel. Romániába való visszatérésemig náluk maradok. Zsúfolt napok.Viellard asszony a kávé és a tea, a többféle sajt és édesség mellé újságokat és folyóiratokat is hoz. Ezek közül: „Pélerin magazine” és „Familie chrétienne”. A tartalomból: konfliktus a Betlehemi „Születés Templománál”, II. János Pál Pápa látogatása Bulgáriában. Egy útikönyv albumot ajándékoznak nekem Autunról, Denis Givrot írta. A következő napokban nagy segitségemre lesz, amikor többi „zarándok” társammal együtt látogatást, látogatás után fogunk ismételni. Nagyon keveset jegyzek a füzetembe Franciaországi tartózkodásunkról. Az autuni Szent Lázár katedrális. Renoválás alatt. Az oltár helyén egy sokkoló kiállítás. Christian Odux szobrai, a megnevezése „La déposition de chroix”. A kereszt áldozata, a Golgota áldozata. Darabok a testből: kezek, lábak, fejek, valósággal rádobálva óriási keresztekre. Emberi és isteni szenvedés, elrettentő, sőt kínzó. Oszlopcsarnok. Csodálom a kicsike festményeket, [szobrokat] a kövön. Meghatott a nevezetes „Varázslók alvása”. Fotográfiák. Creusot, bányászati múzeum. Római Színház. Itt Ioan Platon lelkesülten imitálja Pavarottit. Ianus temploma. Baume, a városközpontban a kolostor-korház megtekintése. Az út túloldalán luxus könyvesbolt. Eugen Ionescu, Cioran könyvek. Egyetlen kötet sem Mircea Eliadetól. A szőlő és a bor múzeuma. [Bor]kóstolás. Május 16. Csütörtök, 18 óra, a Viellard családdal együtt megyünk egy családi barát, Maria Noelle Grang szobor és kerámia tárlatának megnyitójára. El vagyok ragadtatva a kiállított tárgyaktól, mégis elégedetlenül a kis terem miatt, ahol történik a bemutató. Raymond nekem ajándékoz egy Maria Noellé kerámiát. Szuvenír otthonra.
2002

Románból fordította Gaál Áron

 

Radu Ruba Költő, próza és esszéíró

Erdőd –/ Ardud – Szatmár megye – Bukarest/


1954-ben a Szatmár megyei Erdődön (Ardud) született. Költő, próza és esszéíró, műfordító, rádiós újságíró. Bukarestben él és alkot. A Román Vakok és Gyengén látók Szövetsége elnöke, a világszövetség alelnöke. A Román Rádió nemzetközi idegen nyelvű kulturális adásainak egyik vezetője. A „Litera Noastră” Braille írással készülő újság főszerkesztője. Első verseskötete 1983-ban jelent meg. Munkáit több nyelvre fordították. Számos irodalmi díj birtokosa. Németül, Angolul, Olaszul kitűnően beszél, francia nyelven is alkot. 1993-ban Párizsban, a francia nyelvű külföldi irodalmat értékelő akadémikusok magas presztízsű díjban részesítették.  

    
Pszeudomemória

Szép és ostoba!
Mennyi csoda csak két szóban
elegendő, hogy segítségével befejezze a festészeti akadémiát
amikor mintegy tizenhárom festményből álló
önarckép-sorozataként néz le ránk
csak a szépsége látszik
a másik fele sóhajt

a képekre nézel
utána rá.
Nem érted honnan van a reménytvesztettség
ami jobbra is
balra is húzza az ábrázatát
úgy, hogy a fülei mindig látszanak

egyetemistaként
időről időre kurválkodott,
hogy színeket szerezzen
mondván:
„Zöldre van szükségem
és ezért bármire képes lennék…”
„hiányzik nekem a sárga.”
Azután rögtön ájtatos lett
a gőgös séták két fillért, nem sok, annyit sem értek.

De amikor megint elkezdte kaparni
körömágyán a bőrt
érezted, hogy készül valamire
gyötrődött valamennyit, kínlódott és:
„Vörösre van szükségem
- súgta arcátlanul -
„Borzasztóan hiányzik nekem”
száz márkát adtunk fejenként a vörösre azon
az éjszakán
egy színes
sietős éjszaka árát
egy alkalmi szobában
a periférián
az utolsó emeleten
a város körgyűrűjénél
a panelmennyországban.

„Hiányoznak az alkonyat színei”
mormolta, a fürdőszoba felé támolyogva
így hát előhúztam egy újabb bankjegyet.

Az önarcképek közül egy sem
emlékszik arra az alkonyatra
nem keresnek a falakon
mindent elfeledtek
hiányzik a szemükből
a zöld
a vörös
mintha tarkójukra egy pisztoly szegeződne.

Románból fordította: Gaál Áron


Viorel Mureșan  költő

1953 – ban született a Máramaros megyei Vicsa /Vicea/ településen. Zilahon él és alkot. A román kortárs költészet élvonalához tartozik. Rendszeresen publikál a legjelentősebb irodalmi lapokban. Több nyelvre, köztük magyarra is fordították. Közel húsz kötetet jegyez.


A szólás

eljött pascal a múlt éjjelen hozzám
és megkért, hogy mondását töröljem
azt a szerencsétlent a gondolkodó nádszállal
papírra vetvén azt bizony kicsit elsiette
írd azt helyébe – mondta –
hogy ama tanulságos nádszálak
oly gyérek voltak
napokig tévelygett köztük a szél
onnan ide
innen oda

Románból fordította Simone Györfi

 


 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf