Hangay Sándor: Idegen mezőkön

Nem tartok számot a műfordítói babérral. Idegen mezőkön kalandozva, mindössze ezt a kis bokrétát hoztam, saját kedvtelésből magam gyönyörűségére, valamikor régen – nagyon fiatalon – mikor még hitemet nem tépázták meg és ragyogónak hittem a magyar Olympust. Ma már tudom, hogy ez a ragyogás a Golgoták szomorú dicsfénye csupán.
    Pompás áloék mellett, egyszerű igénytelen ibolyákat is kap itt az olvasó, úgy amint cserkésző kedvemben kezem alá kerültek. Nekem minden virág egyformán kedves.
    Nem fordítások ezek, inkább utána költései egy-egy versnek – mi Isten tudja miért – annak idején megtetszett, vagy hangulatával megkapott.
    Szívesen adom –, fogadjátok szívesen.

Élmény az utazás
/Impression du voyage/
   – Oscar Wilde –

Zafírzöld volt a tenger. Tűzben égett
Az ég a légen át, mint nagy opál.
A hab fehér vitorlákat dobál…
Kék köd gyűri a holló sötétséget.

Zanthet lázom a villogó homályban.
Öblök hajlása… hűs olajberek…
Arkádia még félig szendereg.
Lyakonon hó, Ithakán homály van.

Szél rázta halkan a vitorlaszárnyat.
Hajónk falánál zúgtak a habok.
A partról csengő lányhang kacagott.

Majd csend. – Mikorra Nyugat lángban állott
S vérző nap ringott a tenger ölén
Virágos hellén-partra léptem én!

A vámpír
/Le vampire/
   – Charles Baudelaire –

Te, ki mint a tőr, ha leszúr;
Jajongó szívem fölverted,
Bolondul és kacagva
Jöttél te démoni gyermek!

Eltompult részeg agyam
Szállást és ágyat adott.
– Gyalázatos! lekötöttél,
Mint lánca a gályarabot.

Undok, mint a kockavető,
Mint részeges, ki szeszt látott,
Mint dögön a férgek ezere,
– Átok legyen rajtad, átok!

Kértem az ölő fene élt,
Sokáig elnézve vasát…
Kértem a mérget: föl a munkára!
De elfogott vad gyávaság.

Szánva nevettek méreg s a vas,
Tunya erőjük tétlen maradt.
Minek lettél te szabad?
Maradj szolga, maradj te rab!

Hiába döfnék bele én.
Hiába a méreg ereje;
Vad csókjaid tüze lángján
Föltámadna Vámpírod dög teteme.

A síró szirtek
/Die Weinen Klippen/
   – Theo Schäfer –
 
Morogva zajlik, zúg, a tengerhab körül,
A szirt dacol, Sirály sikongja át.
Az ég borult. Sötét. Rajt ónos felleg ül,
Viharnak hallani szavát.

Szél száguld át, üvölt a habtaréj felett.
Fölsírnak a szirtek szívszaggatón
Alkony időn, ha bágyadtan rajtuk remeg
A napsugára elhalón.

És foly a könny. Panaszkodva sír szüntelen.
A könny és fájdalom hullámba vész:…
Hányan leltek hűvös sírt itt a mélybe lenn,
Kiket oda dobott a vész?

Így szól a normann-monda, szájról-szájra jár
S a zúgó tengeren bús dal fakad;
Ki adja vissza annak ki hiába vár
Az elnémult halottakat?!

Jönnek a huszárok
/Kommen die Ritter/
   – Leo Heller –

„Mariska jöjj! Az ajtót tedd be,
Kinn őszi szellők szállnak.
Hallod, hallod a trombitákat
Nézd jönnek a huszárok!”

– Nagyanyó maradj a szobában,
Őrizd addig a házat,
Míg visszatérünk. Ó hadd néznünk,
Hogy jönnek a huszárok.

Nagyanyó mondd, mért sírsz? Pillédre
Fájó könny mért szivárog?
Mért sóhajtasz, mért vagy szomorú?
Hisz jönnek a huszárok!

Velencei vecsernye
/Venetian Vesper/
   – Emanuel Geibel –

Ave Maria! – Tenger, ég mosolygott,
Az esti szellő lágy harangzúgást hoz.
Ave Maria! – Hagyd a földi dolgot
S imádkozzál a Szűzhöz és Fiához.

Az égi szentek is most édes, boldog
Érzéssel hullnak az Atya trónjához,
Kezükben liljom, ajkukon szent dallam,
Bűbájos zsoltár zendül a magasban.

A rózsafelhők kárpitján lehallom
És minden szívet áhítat hat át.
Ó tiszta hit, ki kérő gyermekajkon
Küldesz az égbe esdeklő imát.

A bánat édes könny be olvad sajgón
S rája a vígság hinti sugarát…
Ave Maria! – Estharang ha szólal,
Átring a mennyen, földön altatódal.