Erdélyi román költők magyar nyelvű fordításai II.

Erdélyi kortárs romám irodalom – Arad 2.

 

200px RomulusBucurRomulus Bucur költő

1956-ban Aradon született. 1980-ban a Bukaresti Egyetem román nyelv és irodalom szakán diplomázott. 1997–től  a Brassói Transilva-nia Egyetem lektora. 2003-ban irodalomelméletből doktorált. 1984-ben jelent meg első verseskötete. Néhány kötetét angol fordításban is kiadták. Fordít
a világirodalomból. Publikációit rendszeresen közlik a román és külföldi irodalmi lapok. Számos irodalmi díj birtokosa.


Romulus Bucur
Kicsike dalocska

könnyed ujjakkal, simogatón
kicsike dalocska
játszott a húrokon
finom ráncok a szem körül
arcodat fénysugár rajzolja meg

Fordította Tapasztó Ernő
Lektorálta Gaál Áron


Romulus Bucur
A dalocska

szereti a:
kiskutyát, a zenét, a virágot, a szimfóniát
[nem beszélve a hosszú hideg kávéról]
százféle változatban válogathatod
mekkora erőt adnak neked
a kiskutyák, a zenék, a virágok, a szimfóniák
énekelve caplatsz az utcán
zene, virág, kiskutya és szimfónia
la la la la la la la
la la la la la la
vagy ahogy jobb, fütyülve

Fordította Tapasztó Ernő
Lektorálta Gaál Áron

 

horia ungureanu 3516Horia Ungureanu

1939  szeptember 3-án, Világoson [Siria] született. A Temesvári Pedagógiai Főiskola Történelem- Földrajz szakán végzett 1969-ben. 1974-ben elnyerte az Eminescu kiadó elsőköteteseinek díját. Prózaírói munkásságáért 1999-ben a Román Írószövetség Aradi Filiája díjban részesítette.
Prózai munkái a kortárs román irodalom megbecsült alkotásai közé tartoznak.

Horia Ungureanu:
A baleset

    /részlet/

    Több évvel ezelőtt egy Arad környéki országúton szörnyű közlekedési baleset történt, melyben az autóbusz vezetője és egy ember ki-vételével az összes utas életét vesztette. A baleset egy csendes nyári napon történt, egy akkoriban alig használt mellékúton és később sem tudta senki hitelt érdemlően megmagyarázni, mi is történt tulajdonképpen. Akik később látták, mondják, hogy az autóbusz úgy nézett ki, mintha teljes sebességgel nekicsapódott volna egy durva és súlyos tárgynak. Csakhogy sem ezt a „valamit”, sem a történet hiteles magyarázatát nem tudták megtalálni. Rövid idővel ezután mindenféle történet kezdett el keringeni erről a balesetről, egyik hihetetlenebb, mint a másik. Ezek a mesék valamelyik temetőben elrejtett kincsről, ismeretlen állatokról és madarakról, egy elsüllyedt város lakóiról és más effélékről szóltak. És ahogy ez már lenni szokott, az emberek lassan elfelejtették a nem létező tárgynak ütközött autóbusz meséjét.
    Amikor már a történet kezdett feledésbe merülni, találkoztam a baleset egyetlen túlélőjével. Pár órát töltöttem vele, elmesélte nekem az esetet, itt van szóról-szóra, amit akkor mondott. Nem szépítek egy szót sem, mert amint látni fogják, nem lehet szép, ami szőr-nyű, de ahhoz, hogy valami szörnyű legyen, nem kell szükségképpen csúfnak lennie.
    „A városban dolgoztam. Régi ingázó voltam, tizenöt éves múlttal. Ötkor keltem, háromnegyedhétkor beléptem a gyárkapun, négykor már buszon ültem. Útban hazafelé, éppen elkezdtem az első kártya-partit. Minden változatosság nélkül mindennap ugyanezt csináltuk. Az volt az érzésünk, így jobban telik az idő. Néha valaki elővett a táskájából egy üveget, ilyenkor gyorsabban telt az idő és a tél is valamivel enyhébb lett, - ámítás, semmi más csak ámítás. Csakhogy aznap nem volt se üveg se kártyaparti, mert aznap korábban indultam el. Dolgom volt, elkéredzkedtem a főnöktől. Rohantam, hogy elérjem a tizenkettes buszt. Bár ne értem volna el! Szép nyári nap volt, a buszon kevesebb volt az utas, mint lenni szokott. Az ajtó melletti ülésre ültem, egy asszony mellé. Valószínűleg a piacról volt hazatérőben. A lábainál két, kendővel letakart üres kosár állt. A város határában elbóbiskoltam. Néha kinyitottam a szemem, hogy lássam, hol is járunk éppen. Nyár volt, majdnem teljesen derült ég. Elaludhattam, mert hirtelen felriadtam. Ismeri ön is a molnár meséjét, aki békésen alszik a malom zajában, de hirtelen arra ébred, hogy leálltak a malomkövek. Arra ocsúdtam, hogy egy árva szót sem hallok magam körül. Megszűnt a hangok álmosító zümmögése, természetellenes csend vett körül. Az emberek a busz jobb oldali ablakaihoz zsúfolódva megkövülten néztek valamit odakinn. A kosaras asszony a kezét a szájára szorította, balkezével az ablakkeretbe kapaszkodott, majd átesett rajtam, úgy nézte a tárgyat, amit megfordulva, én is észrevettem. Lassan gurult, nem messze a busztól. Különös volt, valamiféle hosszúkás fehér kő. Nagynak tűnt és hihetetlenül nehéznek, nem is értem, hogyan lebeghetett a föld felett úgy, hogy nem esett le? Könnyedén gurult hol elő-re, hol hátra, hosszában. Észrevettem, hogy az egyik oldalára egy ismerős arc van vésve. Zavart ámulatomban hosszú időnek kellett eltelnie míg rájöttem kié. Képzelje el, hogy meglátja egy fényképen a jövendőbeli arcát, úgy tizenöt-húsz év múlva. Én megláttam. Az első pillanatban nem ismertem fel magam, mert ott már öreg voltam, majdnem nagyapa. Elhiszi? A derült ég alatt, öt-hat méterre a földtől, könnyedén gurult, lassan gördült a saját kőbe vésett mellszobrom.
    Ez még csak a kezdet volt, utána jött a többi. A tengerszem tisztaságú nyári eget mind megkövülten bámultuk. Előbb egy ajtók, ablakok nélküli vörös, vakolatlan ház jelent meg a kő jobb oldalán, aminek se lép-csője, se kéménye nem volt. Könnyedén, a legkisebb erőfeszítés nélkül előzött meg minket, mintha rendjén lenne, hogy gyorsabb, mint egy autóbusz. A busz pedig csak haladt előre. A sofőrt évek óta ismerem, se hall, se lát, vezetés közben csak az utat figyeli. Egyszer se nézett oda, még azt se kérdezte: „mi az ördögöt csináltok?” Mi meg addig néztük azokat a földöntúli dolgokat, míg meg nem történt az a valami, amiről nem tudnám megmondani, mi is volt voltaképpen. A többiek sem tudják elmondani, mert halottak. Én pedig azért nem tudom elmondani, mert élek.
    Megjelent előttünk egy hosszú, nem túl mély völgy, melyet nemrég ültettek be fűzfákkal. A fűzfák vékony törzsei között pedig feltűnt egy égő temető. Minden sír, minden kereszt annyira égett, mintha több tíz vödör benzinnel öntötték volna le. Ezt a némafilmszerű fekete-fehér képet csend vette körül. A lángba borult keresztek, az égő faágak a sírokra zuhantak. A síri csendben minden színtelen volt. A völgy egyidejűleg zöld, sárga, barna színekben játszott, igazi, fiatal fákkal, amiknek az alján igazi víz folyt, míg fekete lángok és fehér keresztek, vagy talán fordítva, fehér lángok és fekete keresztek voltak mögötte. Két világ egyszerre egy helyen, két világ, aminek akkor és ott nem lehetett volna egyazon időben együtt lennie. Ennyi idő után nem tudnám megmondani pontosan, hogy akkor is így gondoltam-e vagy csak most látom így?
    Akkor kezdtem igazán félni, amikor megláttam a többiek arcát. Akkor kezdtem igazán rettegni, amikor rájöttem, hogy már túljutottunk minden borzalmon és lassan közömbössé vált, hogy látomás-e amit látunk vagy csak a mi beteg agyunk játéka. Mindegy lett számomra, hogy épeszű vagyok-e még vagy sem, mint amikor álmában látja az ember azokat az értelmetlen képsorokat, melyek kívül esnek minden ismert valóságon, bármennyire tág is lenne az. Úgy hiszem az autó-busz haladt előre, legalábbis hinni szeretném, hogy haladt előre, mert akkor legalább megmagyarázható lenne mindaz, ami ezután történt, mármint a baleset. Míg az autóbusz haladt, egyre csak bámultuk az út jobb oldalára vetítődő képeket: egy hajót, aminek a vitorláiba nem kapott bele a szél, de még szellőcske sem, egy vágtató lovat, egy vidáman szökdécselő csikót, egy, a talajtól arasznyira mozgó, lánctalpak nélküli tankszerűséget, ami pontosan követte a domborulatokat, egy hófödte hegycsúcsot, egy természetellenesen pislogó fiatal női arcot, ami szinte teljesen elfedte a tájat, az eget és a földet. Azután már nem is féltem, nem is féltünk. Megnyugodva, lehet, hogy csak belenyugodva figyeltük, mi jön még ezek után? A félelem lassan el-tűnt, az ámulat, csodálkozás lett úrrá rajtunk s már inkább valamiféle bátorságot éreztünk. Immár nyugodtan néztünk egymásra, anélkül, hogy megborzadtunk volna egymás eltorzult tekintetétől. Az autó-busz pedig, közömbös sofőrjével, jobboldalára zsúfolódott utasaival rendületlenül haladt előre.
    Ahogy mondta már, derűs meleg, gyönyörű nyári nap volt. Nem lehetett több mint félegy, mígnem egyszerre sötét lett. Az óra annyit mutatott, amennyit mutatnia kellett. A sofőr felkapcsolta a világítást, a lámpákat, fény lett, de mi mégsem láttuk az utat. Úgy tűnt az út nem akart újra látszani. A reflektorok bármennyire is erősek voltak, csak a sötétséget tudták megvilágítani, mintha csupán az égre vetítődött volna a fény, mintha mi és a busz, jobban mondva a busz és mi, felfelé tartottunk volna, felfelé, az ég felé…

Fordította Moré-Sághi Annamária
Lektorálta Gaál Áron

 


szozattv


szozat a tiszta hang 2017. SZENT KORONA KONFERENCIA mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf