Janus Pannonius: Siratóének anyjának, Borbálának halálára

[Threnos, de morte Barbarae matris]


Mért síránkoznék? Új kínra akadhat-e gyógyír?
  Holtan fekszik anyám és a szemem csupa könny.
Nékem azért ez a nap gyásznap, bármeddig is élek,
  Borzasztó emlék s könnyesen ünnepelem,
Tartson fogva akár vad Líbia hősivatagja,
  Északi sark jegein éljem is életemet,
Mert valahányszor a gyors esztendő körbecikázik,
  Felszaggatja sebem újra meg újra e nap,
Őt megidézi nekem, siratom gyermek-kegyelettel
  És sírjára teszem bánatosan koszorúm.
Éjszinü, bús felségjelvényeid, íme, december
  Vészteljes tizedik napja, elédbe teszem!
Nékem már feketébb léssz minden nagy hideg éjnél,
  Bármi pazar-ragyogón sütne reám a napod.
Bezzeg most se sugárzol az égen szívviditóan,
  Zordon gyászpompád összeszorítja szivem.
Sűrü sötét felhő elzárja a mennyet a naptól,
  S ködbeborulva remeg leple alatt a világ.
Illik is éppen e gyász az ilyen szomorú temetéshez!
  Nem tűr meg ravatal tündökölő ragyogást.
S ezt nem eső-felhőkkel vemhes Auster okozta,
  Vélem e szél versenyt sírta a jajjaimat.
Ámde te, sebző ártalmak hava, szörnyü december,
  Mért is mérsz te reám álnokul annyi csapást?
Túl kicsi volt-e a seb, mit, sírba ragadva Gaurinót,
  Rajtam ütött a fogad? Most, ime, új sebet ütsz.
Sürgeteg év kétszer hat gyermeke közt az utolsó,
  Gyűlöl az emberi nem, gyűlöl az ég maga is!
Hosszura nyújtod az éjt, hogy kárát vallja a nappal,
  S csak rövid ösvényen hajtod a nap lovait;
Lomha, konok hideged szomorítja a szürke világot,
  Elpusztítva vetést s lombot a berkek ölén.
Zöld legelőt a mezőn nem lelnek a hóban a nyájak,
  S vígan a cserje között nem fütyörész a madár.
Műved az is, hogy a vad, dúló-rabló-hadu ozmán
  Jég boritotta folyón játszva jöhet mireánk.
Téged a régi világ mint nemtőt tisztel, a balga,
  Ám te a síri világ szentje vagy: hádeszi lény.
Ostobaság e dühödt siralom: nem a hónap a vétkes!
  Forgó földtengely hajtja a fürge időt.
Csillagképek, akiktől függnek az emberi sorsok,
  Vád egyedül titeket érhet a könnyeimért.
Döntötök, égi erők, ti az életen és a halálon,
  S minden e-földi dolog bennetek áldja okát.
Míly örömöt, fura kéjt éreznek az istenek, égre
  Függesztvén ártó kósza tekék rajait?
Ó, hisz a rossz nyavalyák úgyis folyvást fenyegetnek,
  Sorvadt testünkből illan amúgyis a lét.
Nos, ha a csillagok ott a halandó lény veszedelmét
  Célozzák -- mért nem puszta mező csak az ég?
Kárbavesz, ó társak, szavatok, nincs búmra ma vígasz,
  Hagyjatok: egyszer tán megjön idővel az is.
Frisskeletű haragot nem könnyü eloltani szóval,
  S új seb nem bír el orvosoló kezeket.
Jaj, de szivemben a seb mélyebb, semmint sok idő is,
  Bármíly hosszu legyen, balzsamot adna reá.
Egyeseket ha talán megbotránkoztat a gyászom,
  S azt mondják: a szivem túl puha asszonyi szív --
Elfeledik nyilván az erős természeti törvényt,
  Hős daliák kegyelet-könnyeit elfeledik.
Marcius ádázul sietett Rómát letiporni,
  Ám esdő szüle-szó elcsititotta dühét.
Hesperiába futott űzött Sertorius egykor,
  S minden gondolatát ott is az anyja tevé.
S két Siculus-testvér vállán hogy vitte szülőjét,
  Míg gyilkos parazsát köpte az Etna-gigász.
Spártai ikreken is túltettek az argosi ifjak,
  Mert anyjuk kocsiját hámba befogva vonák.
S nemcsak anyát s apát tiszteltek a régi világban,
  Dajkának szintúgy járt szeretet, becsülés.
Zajló háboruból Bajetát kiragadta a fríg hős,
  S egy Latium-beli rév máig is őrzi nevét.
Acca hirét ragyogón örökíti a római naptár,
  S nőstényfarkas alatt asszonyi név lakozik.
A tejadó kecskét Jupiter nem az égre emelte?
  Csillag alakjában tündököl ott nemesen.
Bacchus hálajelét nem hirdetik ott a Hyadok?
  Májusi éjek egén nem ragyog ott a Bika?
Senki se mondja tehát, hogy a drága szülői halottnak,
  Hogyha magas kort ért, gyász, siratás sose jár.
Évet, időt sohasem tart számon a hű szerető szív,
  Nem fog a kor sohasem drága szeretteiden.
Könnyeim, édesanyám, lelkem, ki a hatvanadikban
  Múltál el közülünk, tartsam-e vissza talán?
Engemet áldott méhedben, jaj, nemde te hordtál?
  Tízszer telt meg a hold s tízszer apadt azalatt.
S tán a nehéz vajudás könnyen széttépi a tested,
  Hogyha Junó maga nem védi az életedet.
Aztán magzatodat puhaöblü karodra emelted,
  S emlőidre tapadt kis csecsemő-ajakam.
Ó, hogy ölelgettél, ringattál drága öledben!
  Egyetlen fiunak jár csak ilyen szeretet.
S lám, nem acsarkodtak rám bátyáim, noha nyilván
  Kedvenced voltam -- senki se mart irigyen.
Jósjelt hord a gyerek s az anyákban jóstudomány van?
  Vagy tán kései sarj köt le szülői szivet?...
Majd, mihelyest biztos lábbal járhattam a földön,
  S abbahagyott nyelvem gyermeki selypegetést,
Máris okos fejemet te nemes tudományra befogtad,
  Hogy ne pazaljam honn tétlen a drága időt.
Mind ami hasznot néked a gyapju szövése hozott volt,
  Iskolamesteremet gazdagitotta csupán.
S éppenhogy belekóstolt lelkem a szép-tanulásba,
  Már a tehetségnek adta tanújeleit.
Majd amikor bátyád az olasz tájakra leküldött,
  Vélve, hogy ott Múzsák hű követője leszek,
S laktam költségén a velencei városokat, míg
  Éves körpályát járt tizenegyszer a nap,
Ó, hogy epedhettél érettem a hosszu időn át!
  Félelem, ó, hányszor tépte szülői szived!
Ám miután az olasz föld visszaadott a hazámnak,
  S, ifjan már, a fiad főpapi székbe került,
Volt-e öregséged szakaszában egy otthonod oly jó,
  Mint amikor néked házam adott fedelet?
S itt is örömszerzés volt mindig a célod, a gondod,
  S csak fontad remegő kézzel a lenfonalat,
Míg Clotho neked is megfonta, kimérte a végső
  Szálat s tudta, hogy azt csakhamar elnyesi már.
Összefutott a rokonság nyomban, hallva a gyászhírt,
  Jött a sok asszonynép, szűk vala már a szoba.
Ríttak a kis rokonok, kikhez szerető anya voltál,
  Lányod is ott zokogott: sírva fogá be szemed.
Én pedig asszonyi jajt csevegőn igyekeztem elütni,
  És alakos nyugalom ült a vonásaimon.
Tudtam: az én panaszom csak a kínjaidat gyarapítná,
  Sóhajtásaidat hát ne növelje jajom.
Haldoklásod alatt se feledted: az édesanyám vagy;
  Nem fáj, suttogtad, semmi, ha itt a fiad.
Elboruló szemeid keresőn orcámra tapadtak,
  S mindvégig nevem is ajkaidon lebegett,
Míg lelked végűl az üres levegőbe kiröppent
  S cserbenhagyta kihült tested a hő nyoszolyán.
Jaj, most hagysz el, anyám, amikor már jól megy a dolgom,
  S várna a békesség és a derüs nyugalom!
Élte virágában láthattad a gyermeked immár,
  S gondtalanul telt-múlt életed alkonyata.
Gyámolitott hajadon hugaid most gyámtalan árvák,
  Kárát vallja e nyáj, hogyha te nem vezeted.
Most már zsenge fejük sok szép tanulásra ki fogja?
  Őrzi-e más, ha te nem, szűzi erényeiket?
Ím, ez az emlékmű nagy fájdalmunkra bizonyság:
  Nem tágas sírbolt, mesterek ércremeke,
Sem szép mauzoleum, mely égre tör épületével,
  Nem márvány-obeliszk, mely a zenitre ivel:
Tömjén-illatozás s a zsolozsmák kórusa ez csak,
  Gyászdalok és remegő, bús siratók jajai.
Nagypompáju menet gyásznépe előzi koporsód
  S templomtornyokban tiszta harang szava kong.
Oltárok százán százszámra lobognak a gyertyák,
  S mindenik egyházban zengnek a rekviemek.
Én papi gyászpompát öltök fel s így mutatom be
  Sírhalmod mellett misztikus áldozatom,
Bár bizonyos, hogy a boldogok országába kerültél,
  Hogyha a jámborokat várja e szép jutalom.
Bűntelenűl éltél, rendben végezted a munkád,
  Isten- és embernek hűn megadád, ami járt.
Holt urad emlékét őrzéd; ím, erre bizonyság:
  Nem tetted le sosem özvegyi fátyolodat.
Attól fogva huszonháromszor jött az esős ősz,
  S téged, mint legelőbb, özvegyi gondba talált.
Ős quiritek földjén eme példás özvegyi létért
  Nyertél volna bizony ritka erény-koszorút.
S példás életedet méltón fejezé be halálod:
  Holta se rossz, akinek élete emberi volt.
Megcselekedted mind, mit a szent törvény csak előír;
  Nyitva a börtönöd, ím, csillagos égbe repülsz.
Ég veled, édesanyám, szent asszony, mennyei polgár!
  Védje tovább is imád botladozó fiadat.
S újra találkozzunk, amikor majd jő az itélet,
  Angyali harsona szól s zendül az ég meg a föld.
Addig aludj csak, anyám, megháboritatlan a sírban,
  S csontjaidon ne legyen súlyos a kripta köve.

1463

Fordította Jékely Zoltán


 

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo