Janus Pannonius: Siratóének anyjának, Borbálának halálára

[Threnos, de morte Barbarae matris]


Mért síránkoznék? Új kínra akadhat-e gyógyír?
  Holtan fekszik anyám és a szemem csupa könny.
Nékem azért ez a nap gyásznap, bármeddig is élek,
  Borzasztó emlék s könnyesen ünnepelem,
Tartson fogva akár vad Líbia hősivatagja,
  Északi sark jegein éljem is életemet,
Mert valahányszor a gyors esztendő körbecikázik,
  Felszaggatja sebem újra meg újra e nap,
Őt megidézi nekem, siratom gyermek-kegyelettel
  És sírjára teszem bánatosan koszorúm.
Éjszinü, bús felségjelvényeid, íme, december
  Vészteljes tizedik napja, elédbe teszem!
Nékem már feketébb léssz minden nagy hideg éjnél,
  Bármi pazar-ragyogón sütne reám a napod.
Bezzeg most se sugárzol az égen szívviditóan,
  Zordon gyászpompád összeszorítja szivem.
Sűrü sötét felhő elzárja a mennyet a naptól,
  S ködbeborulva remeg leple alatt a világ.
Illik is éppen e gyász az ilyen szomorú temetéshez!
  Nem tűr meg ravatal tündökölő ragyogást.
S ezt nem eső-felhőkkel vemhes Auster okozta,
  Vélem e szél versenyt sírta a jajjaimat.
Ámde te, sebző ártalmak hava, szörnyü december,
  Mért is mérsz te reám álnokul annyi csapást?
Túl kicsi volt-e a seb, mit, sírba ragadva Gaurinót,
  Rajtam ütött a fogad? Most, ime, új sebet ütsz.
Sürgeteg év kétszer hat gyermeke közt az utolsó,
  Gyűlöl az emberi nem, gyűlöl az ég maga is!
Hosszura nyújtod az éjt, hogy kárát vallja a nappal,
  S csak rövid ösvényen hajtod a nap lovait;
Lomha, konok hideged szomorítja a szürke világot,
  Elpusztítva vetést s lombot a berkek ölén.
Zöld legelőt a mezőn nem lelnek a hóban a nyájak,
  S vígan a cserje között nem fütyörész a madár.
Műved az is, hogy a vad, dúló-rabló-hadu ozmán
  Jég boritotta folyón játszva jöhet mireánk.
Téged a régi világ mint nemtőt tisztel, a balga,
  Ám te a síri világ szentje vagy: hádeszi lény.
Ostobaság e dühödt siralom: nem a hónap a vétkes!
  Forgó földtengely hajtja a fürge időt.
Csillagképek, akiktől függnek az emberi sorsok,
  Vád egyedül titeket érhet a könnyeimért.
Döntötök, égi erők, ti az életen és a halálon,
  S minden e-földi dolog bennetek áldja okát.
Míly örömöt, fura kéjt éreznek az istenek, égre
  Függesztvén ártó kósza tekék rajait?
Ó, hisz a rossz nyavalyák úgyis folyvást fenyegetnek,
  Sorvadt testünkből illan amúgyis a lét.
Nos, ha a csillagok ott a halandó lény veszedelmét
  Célozzák -- mért nem puszta mező csak az ég?
Kárbavesz, ó társak, szavatok, nincs búmra ma vígasz,
  Hagyjatok: egyszer tán megjön idővel az is.
Frisskeletű haragot nem könnyü eloltani szóval,
  S új seb nem bír el orvosoló kezeket.
Jaj, de szivemben a seb mélyebb, semmint sok idő is,
  Bármíly hosszu legyen, balzsamot adna reá.
Egyeseket ha talán megbotránkoztat a gyászom,
  S azt mondják: a szivem túl puha asszonyi szív --
Elfeledik nyilván az erős természeti törvényt,
  Hős daliák kegyelet-könnyeit elfeledik.
Marcius ádázul sietett Rómát letiporni,
  Ám esdő szüle-szó elcsititotta dühét.
Hesperiába futott űzött Sertorius egykor,
  S minden gondolatát ott is az anyja tevé.
S két Siculus-testvér vállán hogy vitte szülőjét,
  Míg gyilkos parazsát köpte az Etna-gigász.
Spártai ikreken is túltettek az argosi ifjak,
  Mert anyjuk kocsiját hámba befogva vonák.
S nemcsak anyát s apát tiszteltek a régi világban,
  Dajkának szintúgy járt szeretet, becsülés.
Zajló háboruból Bajetát kiragadta a fríg hős,
  S egy Latium-beli rév máig is őrzi nevét.
Acca hirét ragyogón örökíti a római naptár,
  S nőstényfarkas alatt asszonyi név lakozik.
A tejadó kecskét Jupiter nem az égre emelte?
  Csillag alakjában tündököl ott nemesen.
Bacchus hálajelét nem hirdetik ott a Hyadok?
  Májusi éjek egén nem ragyog ott a Bika?
Senki se mondja tehát, hogy a drága szülői halottnak,
  Hogyha magas kort ért, gyász, siratás sose jár.
Évet, időt sohasem tart számon a hű szerető szív,
  Nem fog a kor sohasem drága szeretteiden.
Könnyeim, édesanyám, lelkem, ki a hatvanadikban
  Múltál el közülünk, tartsam-e vissza talán?
Engemet áldott méhedben, jaj, nemde te hordtál?
  Tízszer telt meg a hold s tízszer apadt azalatt.
S tán a nehéz vajudás könnyen széttépi a tested,
  Hogyha Junó maga nem védi az életedet.
Aztán magzatodat puhaöblü karodra emelted,
  S emlőidre tapadt kis csecsemő-ajakam.
Ó, hogy ölelgettél, ringattál drága öledben!
  Egyetlen fiunak jár csak ilyen szeretet.
S lám, nem acsarkodtak rám bátyáim, noha nyilván
  Kedvenced voltam -- senki se mart irigyen.
Jósjelt hord a gyerek s az anyákban jóstudomány van?
  Vagy tán kései sarj köt le szülői szivet?...
Majd, mihelyest biztos lábbal járhattam a földön,
  S abbahagyott nyelvem gyermeki selypegetést,
Máris okos fejemet te nemes tudományra befogtad,
  Hogy ne pazaljam honn tétlen a drága időt.
Mind ami hasznot néked a gyapju szövése hozott volt,
  Iskolamesteremet gazdagitotta csupán.
S éppenhogy belekóstolt lelkem a szép-tanulásba,
  Már a tehetségnek adta tanújeleit.
Majd amikor bátyád az olasz tájakra leküldött,
  Vélve, hogy ott Múzsák hű követője leszek,
S laktam költségén a velencei városokat, míg
  Éves körpályát járt tizenegyszer a nap,
Ó, hogy epedhettél érettem a hosszu időn át!
  Félelem, ó, hányszor tépte szülői szived!
Ám miután az olasz föld visszaadott a hazámnak,
  S, ifjan már, a fiad főpapi székbe került,
Volt-e öregséged szakaszában egy otthonod oly jó,
  Mint amikor néked házam adott fedelet?
S itt is örömszerzés volt mindig a célod, a gondod,
  S csak fontad remegő kézzel a lenfonalat,
Míg Clotho neked is megfonta, kimérte a végső
  Szálat s tudta, hogy azt csakhamar elnyesi már.
Összefutott a rokonság nyomban, hallva a gyászhírt,
  Jött a sok asszonynép, szűk vala már a szoba.
Ríttak a kis rokonok, kikhez szerető anya voltál,
  Lányod is ott zokogott: sírva fogá be szemed.
Én pedig asszonyi jajt csevegőn igyekeztem elütni,
  És alakos nyugalom ült a vonásaimon.
Tudtam: az én panaszom csak a kínjaidat gyarapítná,
  Sóhajtásaidat hát ne növelje jajom.
Haldoklásod alatt se feledted: az édesanyám vagy;
  Nem fáj, suttogtad, semmi, ha itt a fiad.
Elboruló szemeid keresőn orcámra tapadtak,
  S mindvégig nevem is ajkaidon lebegett,
Míg lelked végűl az üres levegőbe kiröppent
  S cserbenhagyta kihült tested a hő nyoszolyán.
Jaj, most hagysz el, anyám, amikor már jól megy a dolgom,
  S várna a békesség és a derüs nyugalom!
Élte virágában láthattad a gyermeked immár,
  S gondtalanul telt-múlt életed alkonyata.
Gyámolitott hajadon hugaid most gyámtalan árvák,
  Kárát vallja e nyáj, hogyha te nem vezeted.
Most már zsenge fejük sok szép tanulásra ki fogja?
  Őrzi-e más, ha te nem, szűzi erényeiket?
Ím, ez az emlékmű nagy fájdalmunkra bizonyság:
  Nem tágas sírbolt, mesterek ércremeke,
Sem szép mauzoleum, mely égre tör épületével,
  Nem márvány-obeliszk, mely a zenitre ivel:
Tömjén-illatozás s a zsolozsmák kórusa ez csak,
  Gyászdalok és remegő, bús siratók jajai.
Nagypompáju menet gyásznépe előzi koporsód
  S templomtornyokban tiszta harang szava kong.
Oltárok százán százszámra lobognak a gyertyák,
  S mindenik egyházban zengnek a rekviemek.
Én papi gyászpompát öltök fel s így mutatom be
  Sírhalmod mellett misztikus áldozatom,
Bár bizonyos, hogy a boldogok országába kerültél,
  Hogyha a jámborokat várja e szép jutalom.
Bűntelenűl éltél, rendben végezted a munkád,
  Isten- és embernek hűn megadád, ami járt.
Holt urad emlékét őrzéd; ím, erre bizonyság:
  Nem tetted le sosem özvegyi fátyolodat.
Attól fogva huszonháromszor jött az esős ősz,
  S téged, mint legelőbb, özvegyi gondba talált.
Ős quiritek földjén eme példás özvegyi létért
  Nyertél volna bizony ritka erény-koszorút.
S példás életedet méltón fejezé be halálod:
  Holta se rossz, akinek élete emberi volt.
Megcselekedted mind, mit a szent törvény csak előír;
  Nyitva a börtönöd, ím, csillagos égbe repülsz.
Ég veled, édesanyám, szent asszony, mennyei polgár!
  Védje tovább is imád botladozó fiadat.
S újra találkozzunk, amikor majd jő az itélet,
  Angyali harsona szól s zendül az ég meg a föld.
Addig aludj csak, anyám, megháboritatlan a sírban,
  S csontjaidon ne legyen súlyos a kripta köve.

1463

Fordította Jékely Zoltán


 

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf