Cságoly Péterfia Béla: Marcim bá a ravasz pákász

Gyönyörűen sütött a nap 1914 májusának első napjaiban, öt-héttel az első nagy világégés előtt. A frissen vásárolt badacsonyi szőlőben elégedett sétált Cságoly Pál nemestördemici molnár felesége, született Meczricky Vilma leányaival, Kekével, Annussal és Mancival, a középső lánynak, Panninak nászajándékként szánt területen. Ha szemben álltak a Ranolder püspök által kőkereszttel koronázott heggyel, páratlanul szép látványban gyönyörködhettek. A korszak bálványozott írója Herczeg Ferenc később, 1929-ben így festette le egy újságcikkben. »A kihűlt vulkán fenséges és merész vonalaival úgy emelkedik az opál- és gyöngykagylószínekben remegő tó fölé, mint az erő és a szépség istenszobrának talapzata.«

harcsaA legújabb birtok nem került sokba, mert a természeti adottságok nem segítették itt a szőlőművelést, igen nehéz volt megművelni. Nyolcvan éve, a Kisbalaton berkeinek megszabályozás előtt itt még víz hömpölygött. A tó mocsaras, korhadó hínárjából és a nádból átalakult iszapbombáival keveredett a jobb oldalt már évszázadok óta húzódó – talán már a rómaiak által – kiépített »Birkás vagy Nagy« árokból kitermelt pannon beltenger homokjával és a meszes homokkőbe zárt kagylóival, a hegyről a vízzel lesodort kavicsos lösz, valamint a bazaltkő görgetegek keverékével, melyben főleg a darázsfészekre hasonlító bazalttufa vagy népi nevén a »hopoka« volt túlsúlyban. De igazából a magas talajvízszint, a három évtizede kiépített, Tapolcára vezető vasúti töltés által gátolt csapadékelszivárgás következménye volt itt a szőlő legfőbb ellensége. Az árok túloldalán lévő Gróf domb tetején állt Kisfaludy Sándor és Szegedi Róza szívbeli barátja, a híres táncos Skublics Imre táblabíró, zalai földbirtokos egykori udvarháza, de ekkor már az előkelősködéseikkel elhíresült, az árok folytatásaként háromszáz méterre lévő, a nádasban fordított Y formájú, plázsként elterülő balatoni „kuglics” öbölhöz is csézán, vagy hintón fürödni járó – később elszegényedett – vasi Szűts család birtokaként. A „kuglicsba” elsősorban nem strandolni jártak a helyiek, csak néhány itt nyaraló családnak volt a vízben cölöpökön álló, deszkastéggel egybekötött fürdőkabinja. Innen vitték ökrösszekéren fakádakban a hegyre a permetezéshez szükséges vizet, és itt itatták a vincellérek marhacsordáját is. Eközben a tehenek szügyig begázolva a tóba, lelegelték az öböl szélén a nád és a gyékény fiatal hajtásait, az árokból beömlő víz pedig itt tette le a felhőszakadások és nagy viharok után a hegyről lesodort finomszemcsés homokját. Ezért a nádszélek tavasszal a halak ívóhelye, sekély vize pedig halbölcsőként funkcionált. A lányok gyöngyöző kacajokkal kísért beszélgetése egyszer csak megszakadt, amikor az árokpartból nagyhirtelen előbukkant a szomszéd – a tapolcai cipőkellék nagykereskedő Valdai – vincellérjének, a nyugdíjas tüzérkáplárnak, Marcim bának meggörnyedt alakja. Az akkor már jó hatvanas, sváb családból származó férfit nem a K.uK. hadseregében lehúzott több mint harminc esztendő görnyesztette most földig, hanem a kopoltyúján átfűzött ócska kötél segítségével, a vállán és a hátán cipelt harcsa súlya rogyasztotta. Olyan hatalmas állat volt, hogy testének majd egynegyedét a talajon bírta csak vonszolni, a hal feje alatt lévő szigony szakította sebből még most is csordogált a véres lé. Hatalmas terhe ellenére Marcim bá villámsebesen bevonszolta – ugye megengedi a Nagyságos Asszony – felkiáltással súlyos koloncát a tüzelő és a szerszámok tárolására használt ócska „kuszlikba,” némi ott tárolt penészedő szalmát meg egykét ócska zsákot rávetve, becsapta, lelakatolta ajtaját, majd kajla peremű viharvert tökfödőjét épp hogy megemelve, elviharzott hazafelé. Vilma mama, vagyis „Sanyuka” helybeliként rögtön megértette mit akart az öreg, amikor az alsó földúton meglátta a csillogó szuronyos puskával felszerelt, kakastollas kalpagot viselő csendőrjárőr páros szálas alakjait. A csendőrökkel ő egyébként jól megvolt, mert a csendőrcsákón viselt dűs, kékeszöld tollakat, a környéken híres majorságának büszkesége, egy hatalmas, rézvörös kakas egyik leszármazottjának farkából kapta ajándékba a két csendőr. Tudta Ő is, e szívessége okán, nála nem keresnek, kereshetnek orvhalászatból származó halat a hatóság emberei. Ekkor már nagyon szigorúan vették az ívás alatti szigonyozást a Balaton vidékén, akár hat hónapra is lecsukták azt, akit rajtakaptak. Azonban ez a helyi népeket nemnagyon érdekelte, a balatoni emberek mindig is igényt tartottak erre az ízletes és pénzbe nem kerülő természetes élelemforrásra, különösen így rügyfakadás után! Ha metszés közben a tavaszi szellő odahozta a hangot, „fördik a csuka,” akkor az egyébként igen szorgalmatos és becsületes gazdából vagy legényből hajnaltájra sunyi tekintetű, gyanakvó léptű pákász lett. Előkajtatták rejtekéből még az öreg szüléktől örökölt, több ágú szigonyt. Fenték, ráspollyal hegyezték a végeket, aztán a nagy víz felé kíváncsiskodtak. Beleszagolni a pirkadatba, körbevizslatva alá is, fölé is. Végül aztán a vágókon át, nagyot kerülve lesompolyogtak a vízpartra. Az előrelátóak már előző éjszaka eldugták a szerszámot a télen learatott kévékbe. A parton sokáig füleltek, tekingettek minden irányba, mert tudták, a szigonyozásért börtön jár. Így halászás közben éberen figyelni kellet a partot, mert a „csendér” előbb vagy utóbb biztosan felbukkant. Közben a halat is fürkészni muszáj, kiválasztani egy jókora példányt, majd határozottan odadöfni. De nemcsak az ízes étekanyag kellett, hanem az ezzel járó izgalom is. Miközben a hal tepszibe került és megsült, elkortyolgattak pár hébér bort, s az öregek belekezdtek egy-egy régvolt történetbe, hisz a tavaszi szigonyozás idején mindig is bőven volt kalamajka. Sokakat elzártak a tilosban portyázás miatt, sokan életreszóló, kínzó zsábát szedtek össze a jeges vízben, sokan addig próbálgatták Fortuna kegyeit, míg bele nem botlottak a tiltott gyümölcsöt őrző, éjjel-nappal portyázó csendőrökbe. A csukával persze nem ér véget ez az évről-évre megújuló tavaszi hajcihő, mert a helybéli nemcsak a csukát, de a többi halat is szereti, s a keszegféle március elejétől, a ponty áprilisban, a harcsa májusban kezdi a „fördést.” Marcim bá ez irányú elkötelezettsége közismert volt a hatósági emberek között, de elkapni sohasem tudták. Pedig vincellér padlásán lógó „stifolderekben” és „kalbászban” bőven volt szarvashús, gyakran főztek a földes padlójú konyha „spórján” fácán vagy vadnyúlpörköltet, amit Marcim bá állítása szerint „döglötten talált” az erdőben, gombászás közben. Tábla szalonnák és a gondosan lepaprikázott sonkák tucatja lógtak a nádtető alatt otthon Nemestördemicen, bár csak egy disznót tartottak, meg két kecskét… Vadkacsára és vadlibára is eredményesen vadászott, rapsicmestersége kellékeit, a szigonyokat és varsákat, a kerítőhálót valahol a nádrengetegben, kurta puskáját tán egy odvas fában vagy szederbokorban rejtegette. Miközben a csendőrőrmester tisztelettel köszöntötte Dédanyámat, rögtön Marcim bá holléte iránt érdeklődött. A semleges válasz hallatán felballagtak a „brázdák” melletti kis csapáson, majd az ajtón kikukkantó és szemét erősen dörzsölgető, látszólag ébredező vincellért félretolva, bementek a félúton lévő szőlőhajlékba, Marcim bá itteni hálóhelyére. Miután alapos kutatás után sem találtak semmi érdemlegeset, kedvetlenül folytatták a járőrözést Lábdi felé. Marcim bá hálája jeléül a hatalmas hal több mint egyharmadát adta gondosan megtisztítva ajándékba az őt fedező Sanyukának, aki nem sejtette, hogy a ravasz pákász ezzel egy szép családi veszekedés gyökerét nyújtja át mellesleg.

Kiváló minőségű lisztjei mellett ugyanis takarékosságáról is híres dédapám igaztalanul igencsak rápirított aznap este a feleségére: „fene ott eszi ezt a drága harcsát!” Sokallta a kirántott hal mennyiségét, mondván: „minek urizálni, bőven van még maguk termelte vaj, aludtej és krumpli is a kamrában estebédre.”

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo