Barkuti Jenő: A Muzsikás

Amikor Péter megérkezett a Lugashoz csak néhányan voltak a kerthelyiségben. Igaz kicsit hűvös volt az idő, de az asztalokat már leterítették, Szép új, kockás abroszokat csíptettek rájuk, nehogy a kora tavaszi szél felborzolja őket. Péter szerette az ilyen kockás terítővel borított asztalokat és a friss tavaszi szél mozgását is szívelte, mert ifjú éveit jutatta eszébe. Amint azonban leült kedvenc asztalához a morzsákat kereső verebekre lett figyelmes, akik leszállnak, az aszalok mellé és ügyet sem vetve a vendégekre, ide - oda libbenek. Mintha, az lenne a dolguk, hogy a rendetlen vendégek után összecsipkedjék a morzsákat. Megállapította: tulajdonképpen hozzá tartoztak ők a kerthelységekhez, mint az öreg hárs, ami ilyenkor tavasszal bontogatta leveleit, s mint valami hatalmas ernyő, ráborult a pici vendéglátó egységre. Talán ezért érezte úgy , hogy megnyugtatja az itteni csend, mert a Lugasban,– ahogy egyébként csak a törzs vendégek nevezték kocsmát— más fajta csend volt, mint bent, a belvárosban. Mivelhogy a csend se egyforma. Más csend van egy ászok pince mélyén és más csend a sétáló utcában. Márpedig itt is, ott is, csendről beszélnek időnként. A Lugasban, langyos, duruzsoló csend uralkodott, Ide csak nagy ritkán hallatszottak el a fület bántó féknyikorgások, motorbőgetések, mentő autó szirénázások. Lugasban a fröccs is jobban ízlett mit bent, az örökké zajos, zsibongó belvárosi söntésekben, restikben, dohos szagú pince kocsmákban, ahol a sok munkanélküli és más dologkerülők üti el az időt; akik csak azért vannak ott, hogy fogyjon az életük fonala. Fogyjanak a napok, s végre meghaljanak és eltemessék őket, mert feladatuk aztán az ég egy világon nincs, azon kívül, hogy szidják az éppen aktuális kormányt. Otthon sincs maradásuk. Már reggel kiszekálják őket az asszonyok a lakásból, akik meghíztak, elzsémbeskedtek. Ezért fordulnak elő időnkén, a legváratlanabb élethelyzetekben, furcsa családi drámák, amiről a pletyka lapok írnak, s amit a pletykalap szerkesztők már nagyon várnak.

    Néha, megfojtanak egy-egy folyton perlekedő egykori kedvest, vagy agyonütnek egy rozoga, kibírhatatlanná vált, elkopott férjet, amikor már minden kihűlt a családi tűzhely körül és szeretet szikrája se mutatkozik. S hát a legfőbb gond itt a pénz. Mert pénz az aztán   itt, az életnek ezen a térfelén, ahol államtitkárok és az átalakulás más fontos nyertesi véletlenül se járnak, még tévedésből se terem . Nyugdíj éppen csak annyi, hogy a kutyák le ne vizeljék őket. Egyetlen dolog foglalkoztatja az így tébláboló nyugdíjasokat: Mikor hozzák már a következő nyugdíjat, s abból mit tudnak lecsípni. Az okoz örömöt, ha néha le tudnak nyúlni egy- két ezrest . Aztán azt húzzák, halasztják, heteken át, s egy kisfröccsel eldumálnak fél délelőttöket és idétlen történetekkel szórakoztatja egymást.

    No, hát ezeket a ’nyugereket nem szerette Péter. Kerülte őket, szinte félt tőlük, mint vasszerkezet szerelő a villámcsapástól. Inkább mindig ment valahová. Mindegy hová, csak mozogjon körülötte a világ. Így talált vissza ide, a régi ipartelep végébe, azon az útvonalon, amelyen egykor minden reggel munkába ment. Ki tudja miért alakult így, de mire elgondolkodott volna ezen, már észrevétlenül is minden nap 27- buszra szállt. Csak nem- ment, végig a gyári úton. De nem ment ki a végállomásig, előbb leszáll két megállóval a Lugasnál, ahová régen, hazafelé menet, délutánonként mindig betértek. Ahová gyalog tették meg a két megállónyi utat visszafelé, annak idején, amikor még Fémszerkezetitől, egy bodzáktól benőtt bokros telepen át vezetett rövidebb gyalogút. S közben a napi melóról dumáltak. De hol van már az régi gyalogút? S hát a régi pincérek is mind eltűntek. Új tulajdonosa lett a Lugasnak is , Valami kínai vette ki, vagy át, a kocsmát, akit még soha senki se látott. Csak azt tudják róla, hogy kínai és egy Klárika nevű formás lábú pincér lányt foglalkoztat felszolgálóként, aki furcsa módon nem ment még el külföldre dolgozni s kedveskedik a vendégeknek. Péterhez is akad néhány szívélyes szava. Mert Klárika tudja, hogy a mai világban érdemes kedvesnek lenni. Az elárvult, elhagyott, reményt vesztett lelkek, hálásak minden jó szóért. S ez borravaló szempontjából nem mindegy. De nem ám… Péter néha el is viccelődött vele: Klárikám, ha ilyen lábakon állna Magyarország, nem kellene aggódni,—mondta egyszer,– s ezen, Klárika olyan szépen tudott kacagni. S visszakérdezett : és miért nem kellene aggódni?

    – Azért, arany csillagom: mert akkor soha se dőlne össze—mondta Péter, s csípett a szemével. Így udvarolgatott, ha jó napja volt.

    Ám az nap, amikor leült a Lugasba és Klárika kérés nélkül kihozta kisfröccsöt, Péter csak megköszönte, de nem mondott bókot. Nem szólt semmit. Nem volt kedve még a beszélgetéshez se. Elhagyatottnak érezte magát. Ahogy divatosan mondják manapság: magába volt zuhanva. Csak ül s nézte a nagy semmit. Ült, ült némán, s a múltba süllyedt. Eszébe jutott, hogy egyszer csak eltűnt minden, mintha soha nem is lett volna itt élet. Volt egyszer egy Fémszerkezet Ipari Szövetkezet, ahol ő, munkákat készített elő harmad magával, egy dohányfűstől kéklő irodában és annyi munka volt, hogy külön könyvben kellett már iktatni a megrendeléseket. Műhelyek se bírták az iramot. Be kellett indítani a harmadik műszakot. S tessék. Most pedig semmi nem kell.   Egyszer csak vége lett. Eltűntek a megrendelések. Elfogytak a munkák. Kitalálták, hogy az egész országban drágán termelnek. Jobban jár a magyar állam, ha külföldről hozzák be a termékeket. Végül már minden ráfizetéses lett. Már fokpiszkálót se volt érdemes gyártan. Csak úgy egyszerűen elfogytak, a munkák, mint kánikulában a kidöntött pohár víz. Nyoma se volt már az igényeknek? Hát hogy lehet ez?—kérdezte önmagától. Kínából hozzák még cipőkrémet is, a lábasokat is és a villanykörtéket is. A zoknikat és még a bugyikat is. Ki érti ezt? Erre gondolt, újra és újra, mert ez a gondolat fészkelt be magát a fejébe, már néhány napja, s akkor is ezen gondolkodott, amikor váratlanul megérintette vállát valaki.

    Nagy keservesen hátranézett, mert fájtak már a nyakcsigolyái. S amikor a mozdulat sikerült, akkor vette észre, hogy Kreil Tóni áll ott, az esztergályos. Na, nézd csak, – mondta – te még élsz?

    – Még egy picit felelte Tóni és szó nélkül leült az asztalhoz s egy kicsit megborzongott, mert egy hideg, kora tavaszi légáramlat futott el az asztalok között.

    – Aztán mi járatban vagy?

    – Csak úgy kijöttem. Gondoltam megnézem mi lett a Fémszerkezetiből.

    – S mi lett?—kérdezte Péter, mintha nem is lenne rá kíváncsi, pedig nagyon kíváncsi volt és azt fontolgatta, már hetek óta, sőt már arról is álmodott, hogy kimegy oda és körülnéz, de ehhez bátorságra volt szüksége, mert félt a látványtól. Ezt a bátorságot gyűjtögette tulajdonképpen hetek óta, amióta vissza talált a Lugasba csak nem vallott be magának. De mégis úgy tett mintha nem érdekelné a dolog. Véletlenszerűen, tekintete Tóni ráncosodó arcába tévedt s megállapította, hogy rémes, milyen gyorsan múlik az idő, s ebben az a borzasztó, hogy ott hagyja nyomát az arcokon.

    – Jobb, ha nem tudod. Ne nézd meg, mert nagyon szomorú leszel– motyogta Toni és abroszt simogatta.

    – No, hát ezért nem voltam ott az óta.

    – Csakugyan?

    – Hát persze. Tudom én, hogy csak a lelkemet sebezném vele. Ezért nem szeretek temetőbe se járni.

    – Hát mondasz valamit. Én is bánom már, hogy benéztem. Tudod, mi van ott?

    – Mi van?

    – A kapu már csak félig van meg. A portásfülkének csak a falai állnak. Műhelyek ablakai betörve, bedobálva. Gépeknek csak a helye látszik. A kis udvaron, a betonlapok között, bokrok nőttek. Az ám hazám—sóhajtott Tóni, József Attila sorait idézve,– s még lehangoltabban folytatta: Már a présműhely tetejét is elkezdték bontani. A galván üzem és sajtoló között, valamilyen furcsa fa nőtt ki. S hát össze van rondítva minden. Valamilyen rossz szellemű csövesek lakhatnak ott, vagy ki tudja? Egy régi rongyos selyem paplant is láttam a női fürdőben és néhány üres boros üveget. Egy elszakított véres női fehérneműt is feltűnt. Meglehet, hogy megerőszakolnak ott valakiket. Azt pedig gondolhatod, hogy a csöveket már kitépték a falakból.

    Mond, hogy van ez? Te gyártás előkészítő voltál, hogy lehet az, hogy semmit nem érte meg már gyártani. Kínában pedig megéri és még ide is kell hozni a portékát. Még úgy is megéri . Áruld már el, hogy van ez, mert nekem magas, mint majomnak a szaxofon?

    –Ha én azt tudnám—mondta halkan Péter. Szerintem ezt azok sem tudják, akik ezt kiagyalták. No, de egyszer talán az is kiderül: kiknek volt ez fontos. Tény, hogy akkor minden olcsóbb és hitányabb volt. Most viszont minden drágább lett , de a hitványság maradt.   Csakhogy ezt valahogy most senki nem firtatja.

                                                               #

     

    Klárika jött ki és kíváncsian tekintett rájuk. Péter csak bólintott és felemelte jobb kezének két úját, mintha győzelmet akarna jelezni. Klárika rá pillantott és eltipegett.

    Benéztem az irodába is—folytatta Tóni. No, hát ott van még csak valami. Tele van papírokkal az egész folyosó. A ti irodátoknak sincs már meg az ajtaja. Az ablakokat is leemelték. Tudod, ki van ott, a régiek közül?

    – No, csak, – hökkent meg Péter – van még ott valaki?

    – Van bizony?

    – S ki az?

    – A muzsikás?

    – Miféle muzsikás?

    – Hát nem emlékszel a présműhely macskájára, a törött farkú kandúrra, aki ott szokott aludni az öreg Lantos székén a rovátkoló gép mellett.

    – Csakugyan. Tényleg, volt ott egy macska, akit Muzsikásnak neveztek.

    Zsuzsika a galvánozóból, hozott neki tejet, cirógatta, babusgatta. Hálából sokat dorombolt. Így lett belőle Muzsikás.

    De hát az lehetetlen. Hogy maradt volna meg ott egy macska ennyi ideig?

    – Már pedig ott van—felelte Tóni és mutató újával hármat kopogott az asztallapon.

    – Nem tévedsz?

    – Hogy tévednék. Megismertem a fehér foltjáról a bal szeme körül és megismertem a törött farka végéről, ami rosszul forrt össze, s amit egy ajtó becsapódásnál szerzett. Még állatorvoshoz is elvitték a srácok, Lakatos Trabantján. Hát nem emlékszel?

    – Most hogy mondod, tényleg emlékszem. No, de hát ez nem lehet! Hány éve már?

    –Nem tudom. Nem számolom az éveket, de Muzsikás ott van, az biztos.

    Klárika kihozta két kisfröccsöt. Bíbelődött egy kicsit köténykéjével és visszament. Mindketten utána néztek. Hátulról talán jobb, mint elölről – Mondta Tóni.

    – Jó ő minden szögből, minden állásból, csak az baj, hogy rossz helyen van a lába.

    – Miért?

    – A vállaimon, jobb helyen volnának–felelte Péter huncut mosollyal és belenyalt a fröccsbe.     

 

    Tóni nem szól semmit, csak elhúzta a száját. Őt már nem izgatták az efféle régi kunctok. Lábak a vállakon… Hm. Bizony. Régi szép idők… Most meg a cipőfűzőt is alig tudja megkötni. Péterre nézett. Péter az egykoriak felől érdeklődött: Mohairól mit tudsz?

    – Úgy hallottam, sikerült neki kiköltözni a kertvárosba, az volt a nagy álma. A fia pedig elvégzett valami masszőr tanfolyamot és nyitott egy szoláriumos masszírozó stúdiót, vagy mi a francot. Össze is masszírozott magának egy három gyerekes többször elvált asszonyt, aki nagyon ügyesen kiürítette a kasszát és lelépett. Így aztán visszaköltözött az apjáékhoz. S ezen, Tóni jót nevetett. Péter is elmosolyodott. Elképzelte maga elé Mohait, akit amúgy, egymás között, csak Mohának hívtak. Elgondolta, hogy mérgelődött Moha, amikor megtudta a dolgok alakulását.

    – De úgy mesélték, az adóhatóság be akart rajta hajtani valamit.—fűzte tovább a történetet Tóni. Ki is vonultak hozzájuk az adósok, de Moha berántotta rájuk a láncfűrészt, erre, pánik- szerűen elhúztak, mint vadászat idején vadlibák.

    – Hát, el is tudom képzelni, hogy Moha begurult. Amilyen bolond, még jó hogy nem történt valami komolyabb. Nem tudom, emlékszel – e arra, amikor a normás után vágta az olajozó kannát, de az célt tévesztett és a Lenin képet találta telibe .

    – Emlékszem hát. Ott történt a közelemben. Még a párbizottságról is kiszálltak, mert a Krausz, feljelentette. Engem akartak tanúnak, de mondtam nekik, hogy én nem láttam semmit, mert illesztéshez dolgoztam éppen. Pedig mindent láttam s úgy kellett röhögnöm, hogy alig tudtam visszatartani. Aztán Moha azt hazudta, hogy egy verebet akarta eltalálni, amelyik berepült a műhelybe csak célt tévesztett. Aztán Mohának kellet venni egy új Lenin képet. Ezen mindketten jó ízűen kacagtak.

    Na, ja, s arra emlékszel, amikor Rudi tejes üvegébe, fúró olajt töltött a Lompi?

    – Ne is emlegesd, a Lompost. Költő lett.

    – Csak nem.

    – De bizony. Hosszú hajat növesztett és különböző furcsa verseket ír. Öt ezer Forintért ad költői esteket, félreeső vidéki kultúrházakban, ahol még palira lehet venni a népet. Illetve ott ahol a lánya le tud szervezni egy olyan hogyishívjákot: művészi estet. Hárman dolgoznak össze . Van velük egy hegedűs is, a lányának a hapsija, akit kicsaptak annak idején a zeneiskolából, de elő tudja adni Brams: Magyar táncát, s azt hiszem, tudja még Bethoven Für Elize-t is. No, hát ezzel a két számmal és Lompi szabad verseivel szélhámoskodnak.

    Ez igen—nevetett Péter. Szóval, úgy megy ez is , mint annak idején a vadnyugaton. Ki gondolta volna, hogy ennyi ága boga van az életnek? No de, a Fűr Elize hegedűn kissé furcsa lehet. Az kifejezetten egy zongora szám!

    – Nagy dolog—felelte Tóni. Vannak itt sokkal furcsább dolgok. Olyanok is vannak, akik százmilliárdokat kapnak, vissza nem térítendő támogatás címén, s látod, minden rendben van. Miért ne adhatná elő a Lompi féle társulat a Für Elize-t hegedűn?

    Ez is igaz—somolygott Péter.

                                                                    #

    Lassan kortyolva itták meg a fröccsöt s Tóninak menni kellett. Kezet ráztak. Péter még jó darabig nézett utána s megállapította, hogy kissé összement. Valaha daliásabb volt. Várt egy picit. Fizetett és elindult a buszmegálló felé, de nem ment át a túloldalra a visszaindulási megállóhoz. A gyári út érkezési oldalán maradt. A lélek belső parancsa diktálta, hogy itt maradjon. Nem gondolt rá, de érezte: ki kell menni a Fémszerkezetibe. Ha csakugyan ott van Muzsikás, azt neki látnia kell.

    Jött is a busz. Nem ült le, pedig rengeteg hely volt, mert a Fémszerkezetinél volt a végállomás forduló, de alig járt már erre ember.

    Amikor leszállt a buszról körbe nézett. A fémszerkezeti, még ha romosan is, de megvolt. Nagyra nőttek a fák körülötte, kivált a bicikli tárolónál. A Fémszerkezeti kapujának a fele azonban, tényleg hiányzott. Úgy vette észre, hogy szemben, a büfénél mintha lett volna valami mozgás. Oda ballagott. Egy borostás fickó nézett rá kérdően.   Olyan formán, mintha nem is eladó, hanem sírásó volna, s azon csodálkozik, hogy feltámadt valaki.

    Van valami szalámija – kérdezte Péter.

    – Akad felet a borostás képű.

    – Hát akkor kérek úgy tíz dekát. De tudja mit? Adjon inkább tizenötöt—kérte Péter, mert arra gondolt, ha mégis megtalálja Muzsikást, az biztosan nagyon éhes lehet.

    Zsebre vágta a szalámit és elköszönt. A borostás képű hosszan nézett utána és töprengett: A jó fene tudja ,miért jönnek ide néha szakadt nyugdíjasok, akik szalámit vesznek, kenyér nélkül. S aztán bement oda romok közé. Egyszer meg kell néznem, mi a fene van ott.— gondolta s el kezdett pakolni.

                                                                     #  

    Péter megállt a portásfülke romjainál. Belépett az ajtónyílásán. Furcsa volt úgy, hogy nincs ajtaja és nincs teteje a házikónak. Nézte a romokat. A portás asztal fele még megvolt. A fiók szét volt verve, a szék hiányzott. Egy pár vödörnyi törmelék és üvegcserép volt a földön. Egy marék kilépési engedély is hevert szanaszét. Felvett egyet találomra. Megnézte. Pontosan ki volt állítva. 1990. március huszonkettedikén 9 h 25 perckor kelt. Gelencsér Márton marós kilépett. Kilépés indoka rovatban: fogorvos, bejegyzés állt. Visszajött 11 óra 12 perckor. Aláírás: Temesvári Sándor portás.

    Hát igen. Rend a lelke mindennek—gondolta—de aztán eszébe jutott, hogy elmúlt az már. Ezért magáról megfeledkezve hangosan mondta a folytatást: csak volt, és vállat vont.

    Beljebb ballagott. A fő épület előtti betonrepedésekből tényleg bokrok törtek elő. Olyan volt az udvar, mint valami régi elhagyott katonatemető, ahonnan már a sírkövek s a fejfák javát kiette az idő. Valahol balkáni gerlék sírták: Megölték szegénykét… Megölték…

    Lassan lépkedett tovább, érezte a gyomra összeszorul. Hányszor álltak itt az anyagszállítók rakódásra várva! Ott oldalt voltak a szemetes konténerek, ahová Sutyinájsz, a fuvaros szokta leállítania lovait az árnyékba. Ő volt Pécsen az utolsó fuvaros. Amikor Mészáros hegesztő nyugdíjba ment, megörökölte tőle a bőrkötényt. Azt hordta télen-nyáron. És az ostorát is mindig, mindenhová magával vitte. Igazából talán nem lett volna már rá szükség, mert itt voltak az autók, de az öreget számon tartották. Mindig pontosan jöt, ha hívták. S hát jó volt azért ide- oda, kisebb fuvarokra, gyárvároson belül. Beljebb már nem ment a forgalom miatt. Még Lakatos, az elnök is felült néha hozzá, ha kimentek az erőműbe tárgyalni. Volt is csodálkozás, amikor a fekete Volgák között megjelentek a speditőrrel. De Lakatos, fütyült a protokolra. Na persze, szerette a lovakat. Paraszt gyerek volt, puritán és egyenes. Józan paraszti ésszel gondolkodott mindenről. A sírból hozta vissza a Fémszerkezetit. Sutyinájszt is azért fogadta fel, bizonyos napokra, mert kiszámolta, hogy úgy jobban jár a szövetkezet. S amikor felült az öreg mellé a bakra azt monda: Na, had rúgja vezér úr! Sutyinájsz pedig cuppantott egyet és a lovak elkezdtek galopozni. Szépen egyenletesen szólt a patkójuk. Egyszerre csapták flaszterhez lábukat, még véletlenül se tévesztették el. Öröm volt hallgatni, ahogy szaladtak. Úgy látta lelki szemeivel a jelenetet Péter, és úgy hallotta a lovakat, mintha egy filmet nézne.

    Sóhajtott és belépett gépműhelybe. Áporodott olaj, ázott építési törmelék, és fekália szaga csapta meg. Itt is ki lehetett látni a tetőn. A hungarocell szigetelő lapokból csak kettő maradt, fent a tetőhajlatban, ahová nem tudtak felmászni. Hullámpala is hiányzott egy darabon. Ki lehetett látni a felhős égre. A gépek helyén, jól kivehetőek voltak a lenyomatok és az olajfoltok. El tudta volna még sorolni, hol voltak az öt tonnás és a tíz tonnás prés gépek. Amikor behunyta szemét, minden a helyére került, s megelevenedett a csarnok. Csak amikor újra kinyitotta pilláit, akkor szorult össze a szíve.

    Ekkor jutott eszébe Muzsikás. Hol keresse? Cic,- cic – cic, mondta, ahogy Zsuzsika hívta valamikor, de semmi mozgást nem észlelt. Átment a kovácsműhelybe. Érdekes módon a kormos ablakokat nem törték be. Az üllő tuskója még helyén volt és az Ajax kalapács alap kerete is ott maradt, mert félig be volt betonozva. De látszott, hogy megpróbálták a betont szétverni. Ezen elmosolyodott. Eszébe jutott Csepregi Zoli, aki egy alkalommal azt mondta: csak az marad meg, ami le van betonozva… Hát tényleg—gondolta. Itt is hívta a Muzsikást: Cic- cic cic… Nem észlelt semmi életre utaló jelet.

    Elment a galvánüzem felé. Ajtóval itt se volt gondja. Csak keret volt már meg, a falat is elkezdték bontani egy darabon, de olyan jó volt a habarcs, hogy a poroton téglák csak törve jöttek ki, ezért abbahagyták a bontást. A két nagy galvánozó kád, még a helyén volt. Na persze – gondolta—ez csak daruval jönne ki. Ahogy előre ment a kádak között, megcsapta a régi vegyszer szag. Lenézet a földre, egy kis erli karika fénylett az aszfaltozott padozaton. Felvette. Megforgatta, s eszébe jutott, hogy ő adta hozzá az időt. Még a műveleti sorrendet is tudta fejből: Egyenget: nulla egész 2 tized perc. Hajlít: nulla egész egy. Levág: nulla egész egy. Kötöz: nulla egész kettő. Savaz: nulla egész öt. Galvanizál? Itt már elbizonytalanodott, mert nem emlékezett már, hogy száz darabra, vagy ezer darabra kellett meghatározni az időt. Mindegy – mormogta. Elővette kulcscsomóját és felhúzta rá a karikát… Jó lesz emléknek. Szomorkásan mosolygott. Hiszen előbb is gondolhatott volna rá, amikor vödörszám gyártották az erli karikákat.

    Újra hívta Muzsikást: Cic- cic- cic. Nem érkezett válasz. Tovább ment az étkezde felé. Döbbenetes volt a nagy üresség. Csak az egyik sarokban voltak székroncsok. A tálaló ablakából is csak a keret volt meg. Benézett a lyukon egy kopott súroló kefét látott a kövön és egy piros műanyag tálat, aminek el volt törve az alja. Észrevett egy papírlapot a falon. Nyújtóznia kellett, hogy elérje. Leszakította és hangosan olvasta: Jövő heti ebéd . A, menü, Hétfő: Csirke ragu, zöldbab főzelék oldalassal, Piskóta. B. menü: Csirke ragu, Arany galuska. Érdekes—gondolta– az aranygaluskához nem adtak harmadikat… Letette a lapot az étel kiadóra és elindult az iroda felé, de megállt. Felnézett az első emeletre. Oda, ahol az irodája volt. Tényleg nem volt már ablaka. Úgy döntött nem megy fel. Nem akarta látni, egykori szobáját, ahol éveket töltött el, de hívta Muzsikást: Cic- cic- cic. Itt se észlelt semmit, csak balkáni gerlék sírtak: megölték szegénykét, megölték szegénykét...

    Lassan elindult visszafelé, de került egy picit a raktár felé. A raktárnak még meg volt az ajtaja. Nagy darab orosz lakat fogta össze rajta a láncot, Úgy látszik ez kifogott rajtuk—gondolta. Az ajtó azonban , a feszegetések miatt, el volt már deformálva. Amikor benézett, akkor vette észre, hogy ki van bontva a fal több helyen is. Biztos csak úgy tudták kihúzni a szál anyagokat,– töprengett. Csak egy nagy csőtartó állvány maradt meg, és pár raklap, és szemét, sok-sok szemét. Ide is bekiáltott: cic- cic – cic. Itt se hallott nyávogást.

    Hát vénségemre még egyszer átvert ez a Tóni. Hogy is gondolhattam, hogy itt van még valami élet—mondta magában s szomorúan elindult visszafelé. Majdnem elérte a kaput amikor a háta mögött nyávogást hallott. Áh, csak képzelődöm—mondta dünnyögve, amikor a nyávogás megismétlődött. Erre már megfordult . S pár lépésnyire mögötte ott állt Muzsikás, Nagyon sovány volt. Törött farka vége lefelé mutatott a földre, minta figyelmeztetni akarná arra, mi történt itt. Péter szívét melegség öntötte el. Zsebéből elővette a szalámit. Lassan bontotta ki a csomagolást és leguggolt, ami bizony nem ment könnyen, de sikerült. Na, nézd csak, mit hoztam neked,– mondta, s várt. Muzsikás közelebb jött pár métert, de megállt. Újra nyávogott, de most már fájdalmasan, panaszkodva, sírva, ahogy csak az elhagyott, kivert macskák tudnak nyávogni, akik már sokat éheztek, fáztak, akikbe többször beléjük rúgtak s minden bizalmuk leveszett, Tudom - tudom—mondta Péter vigasztalóan. Mindent tudok, s közelebb tolta a szalámit. Nagy nehezen felállt. Fájdalom nyílalt a derekába. Időbe telt mire egyensúlyra talált. Elindult hazafelé, hogy ne zavarja Muzsikást. Lassan ment. Nem nézett vissza.

Bátaszék: 2o12

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf