Bene Zoltán: Profán legenda

Azon az éjszakán végleg eldőlt, hogy Lelkes Jánosnak többé nem kell cipőt vásárolnia.
    – Nem tudták megmenteni a lábát – vigasztalta néhány nap elteltével, egy csendes estén a szomorú szemű, kerek arcú apáca, a kezeit nyirkos tenyerei közt tartva. – Súlyosan roncsolódtak a csontok mindkét lábfejében és a sípcsont szinte szétrobbant. Így mondják a doktorok.
    – Imádkozott értem? – kérdezte Lelkes János.
    – Egész éjszaka imádkoztam magáért – válaszolta az apáca. – És minden szabadidőmben imádkoztam magáért, mert félő volt, hogy elveszítjük.
    – Azt beszélik – terelte másra a szót Lelkes János –, hogy a levágott végtag még sokáig fáj, sajog és viszket kegyetlenül. Én azonban nem érzek semmi ilyesmit.
    – Emiatt ne búsuljon! – suhant át egy halvány mosoly az apáca kerekded arcán. – Hátha ebben megsegíti az Isten.
    – Nem is panaszképpen mondtam – dörmögte Lelkes János. – Marad még egy keveset?
    – Maradok, ameddig lehet.
    – Eljön minden nap?
    – Eljövök minden nap. Ameddig jöhetek. Ha Isten segedelmével javul majd az állapota, valamelyik sebesültvonattal haza fog utazni.
    – Az anyám tudja már?
    – Nem tudom. Minket nem avatnak be az efféle ügyekbe. Mi azért vagyunk, hogy ha fáj, enyhet nyújtsunk. Bárhol is fájjon: akár a testek, akár a lelkek fájnak, mi ott vagyunk – az apáca elelérzékenyült és mélyen el is pirult saját szavaitól.
    – Van a mi városkánk templomában egy szobor – mesélte halk szóval Lelkes János. – Szűz Máriát faragták ki a Kisjézussal. Amikor így néz, tisztára olyan az arca, mint annak a szobor Boldogasszonynak!
    – Ilyeneket ne beszéljen nekem, kérem! – vonta össze a szemöldökét az apáca, és még vörösebb lett a bőre.
    – Ilyeneket nem beszélek – egyezett bele Lelkes János.
    – Csak gondolom magamban – tette hozzá a bajusza alatt somolyogva.
    – Azt meg nem tilthatom – sóhajtotta az apáca. Tekintetét előbb Lelkes Jánosra emelte, majd feljebb, a falon függő feszületre.
    – Mit fog kezdeni otthon? – bukott ki belőle a kérdés.
    Lelkes János tett egy tanácstalanságra utaló mozdulatot.
    – Van egy cimborám – kezdte kisvártatva –, testi-lelki jó pajtásom, Mézes Márton, aki asztalos. Vele készíttetek majd magamnak egy guruló széket. Remélem, nem lövik el a kezét a muszkák, mivel ő arra harcol, mert ha ellövik, hát guruló szék nélkül maradok. Ha lesz székem mégis, akkor kigurulok a földre és beszívom a tüdőmbe azt a jó, friss illatot. Máskor meg a templom elé gördülök, mesélek az összeverődő gyerekeknek a háborúról, ami elviszi az ember lábait. Meg mesélek nekik a taljánokról is. Nem rossz emberek azok, csak ne volna ágyújuk!
    – Nekünk sem lenne rá szükségünk – vetette közbe az apáca.
    – Szentigaz – hagyta rá Lelkes János.
    – Most már aludjék – emelkedett fel az apáca. – Pihennie kell. Még visszatérhet a láza.
    – Jó – adta meg magát Lelkes János. Az apáca megigazgatta a párnát a feje alatt, és betakargatta gondosan, mielőtt elindult. Lelkes János elérzékenyülve nézte, ahogy alakja távolodni kezd. Még az apácaruhában is vonzónak találta. Milyen szemrevaló teremtés! Felsóhajtott, a szemei könnybe lábadtak.
    – Nővér! – szólt a távozó után.
    – Igen? – fordult vissza az apáca.
    – Egy percre csak!
    A nővér ismét az ágya mellé lépett. Lelkes János így beszélt:
    – Ha nem kötelezte volna el magát Krisztusnak, s nekem lennének még lábaim, hozzám jönne feleségül?
    – Azt hiszem, nem csak akkor, ha volnának még lábai – hadarta az apáca, azzal gyorsan magára hagyta a sebesültet.
    Lelkes János újra hátrahanyatlott az ágyban. Lehunyt szemhéjai mögött elképzelte, ahogy guruló székében kigördül otthon a földekhez, vagy a templom elé, és mögötte ott lépked ez a Mária-arcú apáca egyszerű öltözékben, asszonyruhában. A hasa gömbölyödik.
    Azon az éjszakán végleg eldőlt, hogy Lelkes Jánosnak nem csupán cipőre, de guruló székre sem lesz szüksége többé, amiként egyéb evilági hívságokra sem. Reggel néhányan azt vélték látni: mosolyog. A Mária-arcú apáca is ezek közé tartozott. Elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, elmondott egy imát a halott lelki üdvéért, végezetül megfogadta, hogy felkeresi Lelkes János édesanyját, amint befejeződik a véres, kíméletlen haláltánc.
    Fogadalmát megtartotta: az elérkező békében egy zűrzavaros, szétesett, megalázott és megszállt országon keresztülutazva eljutott Lelkes János szülővárosába, Nagyszegre. Megtalálta az édesanyát, mesélt neki a fiáról. Utána együtt sírdogáltak.
    – Beszélt a fia egy szoborról – mondta egyszerre az apáca félénken. – A templomukban áll, a Szentanyát ábrázolja  a Kisjézussal. Szívesen megnézném.
    – Ilyen szobor nincsen minálunk – ingatta a fejét Lelkes János édesanyja. – Sem a templomban, sem a kápolnában.
    – Hanem az én Jánosomnak – folytatta kis idő elteltével – áldott jó, csuda ügyes keze volt! Hátul, a pajtában farigcsált is sokat, ha ráért, kiváltképpen telente. Szobrokat is készített, talán azok közül gondolt valamelyikre, azt emlegette!
    Hátramentek hát együtt a pajtába. Az egyik sarokban ráakadtak egy gondosan bebugyolált tárgyra. Kibontották: egy faszobor került elő a csomagból. Szűz Mária volt az valóban, karján a Kisjézussal. Szép, igényes munkának látták.
    – Nocsak – jegyezte meg néhány perc múltán Lelkes János édesanyja. – Ennek a Máriának az arca és a tekintete szakasztott olyan, mint a nővéré!
    Az apáca sápadtan állott a szoborral szemközt. Ahogy Szűz Mária szemébe nézett, úgy érezte, mintha önmagával nézne farkasszemet.
    A két nő szótlanul, moccanatlan, áhítattal bámulta a szobrot. Először, hosszú-hosszú idő elteltével, az anya mozdult. Nagy gonddal újra becsomagolta Szűz Máriát, karján a Kisjézussal, és visszaállította oda, ahonnan előkerült.
    – Ha Nagyszegen jár, szívesen látom – szipogta, mikor végzett.
    – Ha Nagyszegen járok, feltétlen meglátogatom! – suttogta az apáca. Jól hallhatóan nehezére esett, hogy hangot préseljen elő a torkából.     – És a szobrot is megnézném, ha lehet, valahányszor csak tehetem.
    – Megőrzöm magának, nővér.