Csernák Árpád: GÓBÉ

feketekutyaMeg kell ismerkednie a kutyákkal, mondta a színészegyeztető, miután felkérték a színészt a szerepre és ő elvállalta. Nem fél a kutyáktól, kérdezte a színészegyeztető. Nem. Persze attól függ, hogy milyen a kutya, mit tud, milyen a szakmai felkészültsége, milyen a feladat.... felelte a színész, mert minderről semmit sem tudott.

    A kutyák idomárjával telefonon beszélte meg a találkozót. „Szürke köpenyben leszek, kint várom a sarkon”, mondta az idomár. Kint várt a sarkon. Szürke esőköpenyben volt, mert esett.

    BEMENETEK A VASKAPUN, ELINDULTAK AZ ŐRBÓDÉK FELÉ. Az üzem őrbódéja mellett két kutya láncon. Az egyik nagy és fehér a másik gyémántfekete.

    – Ezt csinálom, m-mert az eredeti szakmámból nem tudtam m-megélni... – mondja az idomár dadogva, mert dadogós – To-to-testnevelő tanár voltam... de két vagy há-három évvel ezelőtt nettó tizennégyezer volt a fizetésem... Há-három gyerek... Ez se sok, de ebből azért m-meglehet élni... és itt ráérek... tudom pótolni a hi-hiányosságaimat... főként az irodalmi mu-mulasztásaimat...

    A bódéhoz érve bemutatta a kutyákat:

    – A kuvaszt Bobónak hívják, a farkast Góbénak... ő lesz az. Mm-most sérült, m-mert a vonat lépcsőjébe beleakadt az egyik körme és kiszakadt... de ha parancsot kap, vá-vágtázik...

    Góbé nyugodtan feküdt a háza előtt, nem látszott félelmetesnek. A színész inkább szenvedést látott az arcán. A lába vérzett, okos, mandula formájú barna szemében fájdalom. Az idomár és a színész beléptek az őrbódéba. Fémfalak, csupasz asztal, pad, fémszekrények. Az idomár elővett egy vatelin lábszárvédőt.

    – Ezt a jobb lábára vegye föl mm-mert a kutya arra támad. Először rövid szá-száron próbáljuk mm-meg, aztán hosszú száron... harmadszorra elengedem...

    A színész átöltözött tréningruhába. Soha nem volt kutyákkal semmiféle összetûzése, de most valami furcsa szorongást érzett. Nem félelem volt, nem tudta pontosan mi az.

    – Nem kellene előbb összebarátkoznom a Góbéval? – kérdezte.

    – Ni-nincs jelentősége. A kutyának mindegy, hogy barát vagy ellenség... ha mm-megkapja a parancsot, végrehajtja... persze lehetne barátkozni, de esetleg a produkció ká-kárára lenne. – A színész beletörődött. Az üzem egyik félreeső zugába mentek. Esett. Kábelek, rozsdás vasoszlopok áztak a kerítések mentén. Egyforma, barakkszerû épületek mellett mentek el: a színész, az idomár és a kutya... amerre mentek vércseppek oldódtak a tócsákban, a nedves fûcsomókon.

    – Innen lépjen elő, a fenyő mö-mögül és csinálja azt amit m-majd a filmben kell. – A színész csinálta. Kilépett a fenyő mögül.

    – Csibész! Fogd! – kiáltotta az idomár. Góbé vicsorgó képpel, ugatva rohant, nekivágódott a színész alsó lábszárának, tépte, cibálta a vastag rongyot.

    – Elég! – mondta az idomár és visszahúzta a kutyát a pórázzal. Ugyanez történt hosszú szárral is. Harmadszorra elengedte Góbét. Száguldott végig a füvön, fénylett a hatalmas fekete test, a színész csapkodott a bottal, kiabált, ő vágtatott négy lábon, nem törődve a sérülésével, a színész alsó lábszárának ugrott, tépte, cibálta a vatelint. Minden a tervek szerint történt.

    – Elég! – mondta az idomár. Úgy festett: minden rendben lesz. Elbúcsúztak, de az idomár továbbra sem javasolta a kutyával való barátkozást. Góbé bal mellső lába vérzett, sántított.

    – Feltétlenül vigye el állatorvoshoz – mondta a színész. Góbé zaklatottan lihegett. Szemében iszonyú fájdalom, zavart riadtság.

    Legközelebb a Hortobágyon találkoztak, a felvétel helyszínén. Rozsdás karosszériájú Ladával hozta az idomár Góbét. A színész megnyugodott, amikor meglátta, hogy a bal mellső lábán kötés van. Amikor az idomár kiengedte, három lábon bicegett, szelíd volt és kedves. A színész megsimogatta a fejét, széles, enyhén domború homlokát, ő barátságosan hunyorgott.

    – Levették a körmét – mondta az idomár – de a kö-körömágy ép, így van remény, hogy újra kinőjjön a kö-körme. – Kicsit futtatta Góbét, és ilyenkor a kutya használta bekötözött lábát is.

    A stáb tagjai kételkedtek, néhányan élcelődtek:

    – Két kutyáról és két emberről volt szó, erre egy ember jött, egy kutyával... és méghozzá milyen kutyával?!... – mondta az egyik asszisztens.

    – Milyen? – kérdezte a másik.

    – Háromlábú! – felelte az első asszisztens, a fontoskodóbb, mint aki poént mond, aztán az idomárhoz fordult – Holnap délután lesz a felvétel, de reggel menjetek ki gyakorolni a helyszínre, a szürke gulyához...

    MÁSNAP REGGEL EGY ÖREG DZSIPPEL KIMENTEK A PUSZTÁBA. A színész, az idomár és a kutya. A hepe-hupás, végeláthatatlan sztyeppén zötykölődtek. A színész a helybeli sofőr mellett ült, az idomár és Góbé mögötte. Előttük egy másik dzsip. Megálltak egy kis háznál. Ott három kutya ugatott. A vezető kocsi sofőrje kiszállt, valamit beszélgetett egy magas, bajszos, botos emberrel. A Góbét szállító kocsi is megállt és kiszálltak az utasai. A felkavart por szemcséi mint üvegszilánkok csillogtak a vakító fényben. A három ugató kutya közül az egyik – egy nagytestû, csimbókos szőrû fekete keverék – szabadon volt. Góbé harciasan közeledett, de az rá sem hederített, így Góbé sem támadott.

    – Ezek szelídek. Ezek nem arra vannak... – mondta a magas, botos ember, az egyik gulyás. Mindenki visszaszállt a kocsikba, a jámbor terelő kutya is velük utazott. A szürke gulyánál megálltak, kiszálltak. A színész kicsit szédült a forróságtól, Góbé lihegett. Kiderült, hogy a kutyák elfogadják egymást, Góbét nem zavarja a gulya, és ő sem a gulyát.

    – Hát akkor próbáljuk m-meg... Azért vedd föl a lábszárvédőt – mondta az idomár a színésznek, mert útközben összetegeződtek.A színész nyugodt volt, bízott Góbéban, de azért felvette a lábszárvédőt. A gulyástól elkérte a hosszú akácbotot és odébb ment tíz-tizenöt méterrel.

    – Kezdhetjük – mondta és futásnak eredt.

    – Csibész! Fogd! – kiáltotta az idomár és szabadon engedte Góbét. A színész – a nagy melegtől és a túlzott bizalomtól kissé lassan – megfordult és látta, hogy Góbé mint egy förgeteg száguld felé, vicsorgó pofával, ő a bottal – szerepe szerint – kalimpálni kezdett, kiáltozott, de minden pillanatok alatt lezajlott, már csak azt látta, hogy a kutya röpül, nyílik és záródik a ragyogó fogsor, előbb csípőmagasságban belé mar, majd a combjába csimpaszkodik. Éles fájdalmat érzett, kénytelen volt használni a botot, persze nem ütött rá a vaskos husánggal, csak odébb tolta a kutyát, és ahogy az támadott, ő úgy védekezett. Ebben segítette vívó múltja, de a bot egyre jobban vadította Góbét és egyre elszántabban támadott. Végül meghallotta gazdája nyugtató szavait és abbahagyta. A színész lehúzta a nadrágját, a combjából dőlt a vér. Nem volt velük orvos. Az egyik sofőr hozott gézt, azzal betekerték a színész combját.

    – Ne próbáljuk m-meg újra? – kérdezte az idomár.

    – Most ne – felelte a színész. Beszálltak a dzsipbe. Amikor visszaértek a főhadiszállásra, a stáb orvosa elvitte a színészt a falu orvosához, aki szakszerû kezelésben részesítette, bekötözte a sebeit, tetanusz oltást adatott neki.

    – Itteni kutya? – kérdezte az orvos.

    – Nem, nem... idomított... filmfelvétel lesz... próba közben történt... – magyarázkodott a színész.

    – Azért a kutya gazdája hozza el az eboltási igazolványt – mondta az orvos fejcsóválva.

    Az öltöztető-szabó készített a színész számára egy combtőtől bokáig érő vatelin lábszárvédőt, de csak a jobb lábára, amit cukorsprágával kötözött rá, és erre vette föl a színész a farmernadrágot.

    KIMENTEK A HELYSZÍNRE, A SZÜRKE GULYA MELLÉ. Most már ment az egész stáb. Körülbelül száz ember. Több apró jelenetet fölvettek, és akkor következett az utolsó, Góbéval. A biztonság kedvéért ennek a jelenetnek a felvételét hagyták utoljára...

    Ott állt a színész egy bottal a kezében – puhafát választott, hogy ha, a forgatókönyv szerint, ráüt Góbéra, ne fájjon neki – szemben vele a stáb, a felvevőgép, a rendező, az operatőr és az idomár Góbéval, akit egyelőre pórázon tartott. A színész mozdulatlanul állt és Góbét nézte: a kutya nyugodtan ült a gazdája mellett és lógó nyelvvel lihegve hûtötte magát. Különös, feszült csend volt: az előzményeket ismerve mindenki nagy érdeklődéssel várta a jelenetet. A rendező még megbeszélt valamit az idomárral, csak annyit lehetett érteni: „hát m-most na-nagyon be van indulva...”, a rendező meg azt mondta: „féltem...”

    FELVÉTEL INDUL!

    – Fogd meg! Csibész! – hallotta a színész az idomár hangját, aki leoldotta a pórázt Góbéról, és a kutya elváltozott arccal, vicsorogva röpült a színész felé.

    – Nem mész! Te rohadt dög! Nem mész!... – üvöltötte a színész aki egy gyilkost alakított. Szerepe szerint rúgott felé, rácsaptt a bottal, ami azonnal dirib-darabra tört. Góbé ravaszul, némi meglepetést okozva bal lábra támadt, a színésznek sikerült kicseleznie, ő elkapta a jobb lábszárát, összecsapódtak az ollósan záródó szemfogak, a színész megint éles fájdalmat érzett, de nem állt le, nem hagyta abba az ordibálást, a rugdalózást, forgott, pörgött, védekezett, még nem mondták, hogy ennyi, kész, elég...

    Aztán mondták. Minden rendben ment, mindenki nagyon elégedett volt. Góbét is sikerült leállítani. Az idomár visszahívta és ismét pórázra tette. Utána még kétszer megismételtették a felvételt, hogy közeli képeket készítsenek a kutyáról meg a színészről, és hogy több felvételből tudják összevágni a jelenetet. Amikor harmadszor vették, Góbé már egészen megszállott volt. Ő valószinüleg azt gondolta, nem végezte elég jól a dolgát, azért kell újra és újra ismételni, és szeretett volna egyre jobban megfelelni az elvárásoknak, szerette volna végbevinni a dolgot. A színész elcsigázottnak látszott, de nem volt megállás, felvétel, csapó, „Fogd! csibész!”, „Nem mész te rohadt dög!”, harmadszor, ordítás, harapás, rúgás, táncolás... a törött bottal már csak hadonászott, ahhoz rövid volt, hogy üssön vele... „Ennyi!”, kiáltott az operatőr. Kész, vége, gondolta a színész, az idomár kiabált, hogy: „Vissza! Góbé vissza!”, de a kutya tovább támadott... mindenki kiabálni kezdett, mire egészen megvadult, eltorzult a harmonikus, szép arc, felhúzott ínnyel vicsorgott, összegyûrődött fején a bőr, hörgött, láthatóvá vált a szeme fehérje, ölni készülő ördöggé változott... cafatokká tépte a farmert, a vatelint, a színész kimerülten rúgkapált, forgott, táncolt a porban, a gép rég leállt, a felvételnek vége...

    A SZÍNÉSZ NÉZTE GÓBÉ POFÁJÁT: lelkes, igyekszik, teljes átéléssel dolgozik, félelmetes a szenvedélye... és akkor halkan, egészen halkan megszólalt:

    – Jól van Góbé! Jól van! Okos! – Góbé hirtelen fölnézett, találkozott a tekintetük, a kutya mozdulatlanná merevedett, abbahagyta az acsarkodást, zavartan, szinte bocsánatkérően nézett a színész arcába. – Jól van, okos – ismételgette a színész, és ő is leállt. Csend lett. Most már Góbé is meghallotta a gazdája hívását, visszament hozzá, a csánkizületig leeresztett farokkal, lihegve, kicsit sántítva, hiszen még nem gyógyult be a sebe. A színész vérzett, hevenyészett kezelésben részesítette a stáb orvosa, aztán elindult az öltöztető-szabó felé, hogy átöltözzön. Góbé ott feküdt az egyik kocsi árnyékában, egész teste zihált, hosszan kilógó nyelvvel lihegett, mellette egy tányérban víz. A színész közeledett felé, a kutya ránézett, a teste megfeszült, tekintetében bozonytalanság.

    – Jól van Góbé... jó kolléga vagy... most már nyugodj meg, csak játék volt... – mondta és megsimogatta a kutya fejét. Elrendeződtek Góbé vonásai, barna szemébe visszatért a bizalom, elégedetten szusszant, aztán lefetyelt a tiszta vízből.

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo