Barkuti Jenő: Titkos fiók

Délián Elemér csak sétálgatott Budapesten. Élvezte a napot, a szép őszi időt, mert szeptember végén, délutáni órákban érdemes sétálgatni. Minden évben van egy nap szeptemberben, amikor elköszön az ősz. Amikor aranyszínűek már, a szőlőszemek a piacon, s ki tudja honnan, darazsak jelnek meg a gyümölcsös ládák felett. A réz virágok, gerberák is a fényűző színekben pompáznak, mintha versenyezni akarnának még egyszer a szegfűkkel, rózsákkal. Jobbnál jobb gyümölcsöktől roskadoznak a piaci asztalok, kínálva a magyar föld mérhetetlen kincseit.

    Gondolta is, hogy kilátogat a Garay téri piacra. De eszébe jutott, hosszú már oda az út. Villamosra kellene szállni és át kellene menni a Keletinél az aluljárón, át a Hernád utcán, és az már neki sok. Aztán eszébe jutott, hogy még jobb lenne kint a természetben, valahol Adyligeten, Nagykovácsi környékén, ahol ilyenkor piroslik a som az erdő peremén. Sejtelmesen ásít a nagy sziklabarlang szája. Csakhogy az már nagyon, de nagyom messze van… Ezért mégis a belvárosban maradt, mert a belvárosban is kellemes az ősz idő, kivált, ha van hozzá megfelelő megnyugvás. Akkor elbűvölő a város atmoszférája, amikor délután az utcákban lázasan lüktet az emberek forgataga. Langyos légáramok simogatnak, és bársonyosan cirógatón búcsúzik a délutáni nap. Ilyenkor legszebbek a nők, felvidító sokszínű ruhájukban, amint légies könnyedséggel sétálnak délutánban. S csak úgy, minden ok nélkül vidámak az emberek. Különös ez is: Talán azért vidámak, mert lelkük mélyén érzik az ősz búcsúzását, de örülnek az élet ajándékának, amit a kellemes nap sodort eléjük? Mintha gondok, bánatok nem is léteznének. Mosolygósak vidámak az arcok mindenütt.

    Így köszönt el az ősz azon a délutánon. S hogy vége a jó időnek, érezte ezt Délián Elemér. Tisztában volt vele: talán csak egy nap, s jön a rossz idő: Eső, latyak, piszok. Csöpögő eső csatornák, s vízben sistergő autógumik, lucsok ,ernyőt forgató szélrohamok. Ezért szánta rá magát egy kis sétára, mert ő mindezt tudta jól. Néhányszor megtapasztalta, az évszakok változását. Túl volt a hetvenen. Csontjaiban sajgott a múlt. Ropogtak ízületei és már nem látott olyan jól, mint egykor.   Tisztában volt vele, hogy rossz idő közeledik. Ki akarta még használni a maradék kellemes napot. Ki tudja, lesz- e még egy ilyen nap… Így tévedt a használt bútorkereskedő elé, s szinte észre se vette, már bent volt az üzletben, csak az ajtó kis réz csengőjére eszmélt fel, ami belépését jelezte. Bement, mert szerette a régi bútorokat. A régi bútoroknak ugyan is történetük van. Apró kis eseményeket, emlékeket, titkokat hordoznak szú rágta deszkáikba, eresztékeikbe zárva, amit nem tudnak, elmesélni, de nagyon szeretnének s csak értő szemekre várnak, akik majd egyszer megszóltatják őket.

    Miután belépet az üzletbe elment két politúrozott sima diófa szekrény mellett, tetszetősen voltak floderozva, Kis réz foganyuk fénylettek rajtuk. Látszott a gondoskodás, de valami mást akart látni. Valami gazdagabb, igényesebb bútorra vágyott.   Amikor meglátta a faragott ebédlő szekrényt, megállt.   Gyönyörű darab volt, öröm volt rajta megpihentetni a szemet.   Arányosan beosztott enteriőrjén látszott, hogy szakértelemmel tervezték. Az ajtók mellett szabályosan esztergált oszlopok ismétlődtek, s az ajtóit harmonikus faragásokkal díszítették.   Szinte hivalkodott a többi bútor között. Évtizedek távolából is érződött rajta a mester utolsó elégedett pillantása és az inasok szorgoskodása, ahogy egykor pácolták, fényesítették a fát.   De tovább siklott tekintete, amikor egy íróasztal mellett meglátta az álló órát. Egy pillanat volt csupán és ráismert az Astron órára. Ez pont olyan, mint amilyen az ő órájuk volt, valamikor régen. Nagy, talán kissé robosztus, s mégis karcsú álló óra. Az iparművészet tetőfoka. Közepén az üvegajtó, benne az aranyló súlyok, s fent maga az óra aranyozott réz keretben, pontosan középen a szimmetria szabályai szerint. Rend és fegyelem sugárzott belőle, amit szeret a lélek. Két oldalt angyal szárnyakat szimbolizáló faragások.

    Nem. Az lehetetlen—gondolta. Ez mégsem az az óra. Megismerné a sérülésről, a jobb oldalán kapott egy találatot, amikor bejöttek az oroszok.

    Közelebb ment és forróság öntötte el. A jobb oldalon ott volt a sérülés nyoma. Kétségtelen: ez az.   Az Astron óra. Kicsit öregedett már, a diófa barnább lett, de a jellegzetes szecessziós virág indás faragások nem hagytak kétséget. Tekintélyt parancsolóan állt, mint egy görög márványszobor, úgy ahogy egykor állt a hallban. Tekervényes növény indák és virágok a két oldalán… Igen: ez az ő egykori órájuk.

    Csak pár darab készülhetett belőle.   Ausztriában vásárolta nagyapja az első világháborút követően, amikor összeomlott a monarchia és az infláció bedöntötte a Koronát. A pénz, napok alatt elveszített értéke. Fejetetejére állt a világ. Felcserélődtek az értékek. S mire nagyapja észbe kapott, s ki vette a pénzt a bankból, már csak erre az órára futotta. Ahogy mesélték: Egy jól feldolgozott füstölt disznóért egy fél házat lehetet vásárolni azokban az időkben . Robogott az infláció Ausztriában. Bécsben aranyért mérték a babot. Beesett arcú emberek, éhes gyerekek szédelegtek akkor a híres császárvárosban. S menteni kellett a menthetőt. Komoly értékeket adtak akkor egy sonkáért. Akkor vette nagyapja ezt az órát végső kétségbeesésében.

    Így mesélték. De még milyen sokszor elmesélték a családi drámát: hogy,s miként ment tönkre a nagypapa. Beszédtéma volt, amikor összejött a család és az óra elütötte az időt. Mindig akadt valaki a családban, aki elő hozakodott a lesújtó történettel. Figyelmeztetve arra, hogy milyen gyorsan múlik el a világ dicsősége… Az óra erre emlékeztetett. De Délián Elemér nem akart már erre a múltra emlékezni. Őt az óra hangja, dallama, a boldog gyerekkor jobban érdekelte, mert felejthetetlen hangja volt az Astron órának. Mindenki oda figyelt rá, amikor megszólalt.     Így élt emlékeiben annak a régi világnak az elsüllyedése. Amiről ma már szinte alig tudnak valamit az emberek, mert hát az idő jótékony pora, befedi a múltat. De hát mégis marad nyom. Íme, itt ez az óra.   Ebben van a Délián család egykori híres vagyona, amit generációk gyűjtöttek össze szorgalmas munkával, szinte századokon át. S lám, egy idegen órává változott.

    De nincs már jelentősége. Ami elmúlt az kiesik az idő rostáján.

    No, igen. Kiesik. Ezért is volt különös jelentősége ennek az órának. Őrizte a múltat. Összesűrűsödött benne a történelem.   S lám most ott állt, mint egy felkiáltó jel. Csak hát, eszébe jutott a folytatás is. Jött az második világháború és az államosítás. Akkor viszont minden elveszett. Csak a ruha maradt meg, ami éppen rajtuk volt.

    Mosolygott. Ő akkor pici gyerek volt, s eszébe jutott, hogy mint kisgyerek hogy örült amikor, mint kizsákmányoló osztályidegeneket, egy fészerbe zsúpolták a családot, és ő, az ágyból felnézve, feje fölött a tetőcserepeket látta... Aztán jött a kinevezett igazgató, aki csak úgy könnyedén beköltözött a meghitt lakásba, és amikor kiderült róla, hogy egy birkát se lehet rábízni, és a dorbézolások után leváltották, akkor összepakolt minden mozdíthatót. Akkor tűnt el az óra is. S amikor nagy sokára újra visszaköltözhettek a régi ház egy szobájába, már csak romokat találtak.   Hát igen. Ez volt az osztályharc…

    Közelebb lépet az órához. Megsimította a kedves darabot. Megtapogatta a sérülés helyét. Igen… Ez lövés nyoma, de ügyesen restaurálták.—állapította meg s keze végig futott az óra üvegén. Megtalálta a karcolást is, amit egyszer játék közben ejtettek rajta, amikor testvérével a vívást gyakorolták. és kikaptak a karcolás miatta. Újra felderült a régi emléken. Lecsúsztak újai az óra üvegről és megakadtak a faragott virágokon. Egy, kettő, három. Igen, ezt kell megfordítani, s akkor lassan kinyílik a titkos fiók. Sokat játszottak ezzel valamikor, téli estéken, amikor a kandallóban pattogtak a fahasábok, de ekkor oda lépett hozzá egy fiatal nő.

    – Látom, uram tetszik az óra önnek. Eredeti Astron a 18 században készült. Talán csak kettő, vagy három van belőle Európában, de ez is lehet, hogy a világon—mondta kedvesen a nő és sejtelmesen somolygott–.

    – Igen. Látom. Valóban eredeti. Működik is?

    – Oh, hogyne a mechanikáját is rendbe hozattuk. No persze, nem volt olcsó. Egy kolozsvári mestert kellett hívatunk hozzá, ő állította helyre a dallamot, de most nem húztuk fel. Végtére is ez egy alkalmi időmérő. Ünnepi alkalmakra…

    – És zenél is?

    – Nem tudok róla, hogy zenélne. Csak az órákat jelzi három szólamban. Milyen zenét kellene játszania?

    – Karácsonyeste, nyolc órakor, el kellene játszania Stile nacht-ot ha jól van beállítva.

    – A nő elképedve nézett rá. Karácsonyeste?

    – Igen akkor.

    – Erről nem tudok. Ön biztos ebben?

    – Ismerem az órát.

    – A nő elbizonytalanodott. Itt egy illető, aki sokkal többet tud egy eladó darabról, mint ő, ez különös. De nem akart rögtön rákérdezni, még tapogatózott egy picit.

    – Ön bizonyára órás mester, vagy talán szakértő?

    – Nem vagyok szakértő, csak volt szerencsém ehhez az órához.

    – Óh, bocsásson meg – mondta a nő és feltűnően órájára nézett, Majd el felejtettem, hogy telefonálnom kell. Csak nézelődjön nyugodtan. Vannak még szép darabjaink – mondta és besietett az irodába.

    Tamás! Ide figyelj— szólt férjének sietve– itt egy illető, aki ismeri az álló órát. Olyan dolgokat tud róla, amit az órás se tudott kideríteni, pedig mennyit vesződött vele. Nézd már meg, lehet, hogy valami köze van az órához és vevő lesz. Egy ilyen órát csakis egy hozzá értő ember vehet meg. Lehet, hogy megfogjuk a szerencsénket.

    – Kérdezte már az árát?

    – Nem, és ez is különös.

    – No, megnézem magamnak. Én tudom, kiben van pénz.

    A férfi kiment az irodából és az üzlet hátsó traktusába ballagott, ahol az üllő garnitúrák voltak. Bíbelődött egy picit az egyik árcédulával és onnan indult el Délián Elemér felé. Lassan haladt, mint aki csak nézelődik, de szemét végig futatta a különös idegenen. Arcát mustrálta. Ingjét, nadrágját vizslatta s szeme megállapodott a cipő. Amikor észrevette Délián Elemér kezében a társadalombiztosító támogatásával vásárolt műanyag nyelű botot, nevetés fogta el. Még hogy ennek pénze. Ugyan már. Marhaság. Egykedvűen ment vissza az irodába. A nő már várta.

    – Na, mi van?

    – Mi lenne – egy csóró nyugdíjas. Még hogy ennek pénze. Ugyan már.

    – Na - na, láttam én már milliomosokat gyengén öltözve.

    – De nem ez az—nevetett a férfi

    – Miért vagy ebben olyan biztos?

    – Nézd meg a cipőjét.

    – Miért mi van a cipőjével?

    – Kínai tucat áru. És a bot, amire támaszkodik, az is elkerülte a figyelmedet?

    Pénzes emberek nem mászkálnak ilyen botokkal.

    –Na jó—mondta a nő csalódottan– én azért még visszamegyek hozzá.

    – Ha nincs jobb dolgod—felelte a férfi, vállát megvonva és felvett egy pornó lapot.

    Délián Elemér még mindig az óránál állt, keze újra a virágra tévedt. Kísértést érzett, hogy elforgatja a virágot. Rögtön kiderülne, működik- e még a titkos fiók? De ekkor ismét megérkezett a nő

    – Látom, önnek nagyon tetszik ez a darab.

    – Valóban tetszik. Remek darab. Hol szerezték?

    – Azt hiszem egy hagyatékból vásárolta férjem.

    – No, igen. Gondolom itt Budapesten.

    – Nem is tudom. Lehet, hogy Debrecenben, de az is lehet, hogy Sopronban. De lehet, hogy egy aukción vette. Tudja, sokfelé járunk. Igyekszünk tetszetős darabokat szerezni, s azokat restauráltatni és persze eladni. Végtére is ez a mi kereskedelmünk lényege.

    – Csakugyan. Ettől virágzik az antik tárgyak kereskedelme. Mégis sokan tönkremennek.

    – Hát igen. Nem mindegy mire költi az ember a pénzét és egy picit érteni kell a régiségekhez –mosolygott a nő és Délián Elemér arcát vizsgálta.

    – Milyen igaz. Az egész élet egy nagy üzleti vállalkozás és érteni kell a változó viszonyokhoz.

    – Nekem úgy tűnik ön ért a régiségekhez,– udvarolta nő. S arra a gondolt, hogy mit érthet változó viszonyokon a nézelődő kuncsaft?

    – Hát voltak idők, amikor kereskedelemmel is foglalkoztam, de akkor szabott árak voltak, az állami árhivatal szabta meg az árakat, s aki attól elért azt már törvénnyel sújtották.

    – Ja, igen, a szocializmusban.

    – Igen a szocializmusban.

    – Nekem úgy tűnik, hogy ön vonzódik a régi bútorokhoz és tetszik önnek ez az óra. Sőt talán volt már ilyenhez szerencséje?

    – Valóban volt. Egykor lakásunk halljában állt ez az óra, Nagyapámé vette az első világháborút követően Grácban, amikor tönkre ment; de aztán jött a felszabadulás és az államosítás, s akkor minden bútorunk elveszett.

    – A bútorokat is államosították? Nem tiltakoztak?

    – Tudja hölgyem, amikor államosítottak, akkor nem lehet tiltakozni.

    Akkor örült az ember, hogy a rajta lévő ruhát és az életét elvihette.

    – De gondolom kárpótolták?

    – Óh persze, kaptam 186 ezer Forint értékben kárpótlási jegyet.

    A nő hallgatott. Mit is mondhatna ezek után, amikor az órának alig fél millió az ára. Érezte, valahogy ki kell szabadulni ebből a beszélgetésből, vissza kell térni a jelen időbe, ahol egyre jobban emelkedik az életszínvonal és már határtalan a fejlődés, sőt már vissza nem térítendő támogatásokat kapnak az arra érdemesek. Már bánta, hogy visszajött beszélgetni az idegenhez. Jobb lett volna, ha a férjére hallgat.   Ám ekkor csilingelt az ajtó pici réz csengője. Egy fiatal pár lépett az üzletbe és érdeklődve tekintettek egy tálaló asztal felé.

    – Elnézést, mondta a nő—és az ifjú párhoz sietett.   Udvarisan kíváncsiskodott: mit keresnek, miben tudna segíteni? Majd biztatta őket: szemlélődjenek bátran, s visszatért az irodába.

    Hát– mondta magabiztosan—megtudtam, hogy valaha övé volt az óra. Valami gazdag família lehetett, mert államosították őket. Akkor vitték el az órát.

    – Na látod—mondta a férfi. Még jó hogy rendszerváltáskor jó törvényt hoztak, mert ezek a szélsőségesek még visszakövetelnék a dolgaikat.

    – Miből gondolod, hogy szélsőséges – kérdezte a nő döbbenten.

    – Ezek mind azok, egytől egyig. Nem véletlenül emlegetik naponta a szélsőségeket, mert még elkezdenének követelőzni. Valahogy kordában kell tartani őket. Ez most a kormány és a média dolga, amíg ki nem hallnak. Remélhetőleg nem tart már sokáig.

    – Ugyan már, hogy mondhatsz ilyet.

    – Tudom és kész. Régen kizsákmányolók voltak, aztán ellenforradalmárok lettek, most pedig szélsőségesek.

    – Nevetnem kell. Ez nem így van.

    – Jó, ne nyissunk erről vitát.

    – Most már azért is visszamegyek hozzá– mondta a nő durcásan és visszament Délián Elemérhez, aki már menni készült.

    – Látom, itt hagyja ezt a szép órát, mondta kedvesen a nő és szórakozottan a haját igazgatta.

    – Kénytelen vagyok. Nem tudom megvenni, s hogy őszinte legyek, nem is tudnám hová elhelyezni. Gondolom, jó ára van.

    – Önnek adunk egy kis kedvezményt.

    – Azt hiszem, annyi kedvezményt nem tud adni, hogy én ezt megvegyem, nevetett fel Délien Elemér.

    A nő lehangoltan mosolygott, úgy mondta: Minden esetre köszönöm az értékes információt az óráról. Tudja a vevők az ilyen darabokról szeretnek minél többet tudni. Megtudhatnám esetleg a becses nevét?

    – Miért is ne: Délián Elemér vagyok, de várjon csak, azt hiszem, van nálam egy névjegykártya. Itt van valahol. Tessék. Ha bármiben tudok segíteni szívesen, teszem.

    – A nő elvette a névjegykártyát és tanácstalanul forgatta. Fehér névjegykártya volt, rajta fekete dőlt betűkkel a név és egy telefonszám. Semmi több. Különös gondolta.

    – Majd el felejtettem megkérdezni – szólt Délián Elemér szórakozottan. A titkos fiókot bizonyára ismeri?

    – Titkos fiókot?

    – Igen. Van az órának egy titkos fiókja – válaszolta, de ekkor a fiatal pár szólt a nőnek: mennyibe kerülne a komód?

    – Egy pillanat mondta nő és a fiatalokhoz sietett, Nem hagyhatott ki egy bontakozó üzletet. Az ifjú pár a komód fizetési feltételei felöl érdeklődött és alkudni kezdett. Ám de mire a nő elmondta a részleteket és megfordult, Délián Elemér már eltűnt. Nem is tudta mi tévő legyen. Kilépett az utcára, de a hullámzó tömegben már nem látta. Idegesség fogta el, s visszasietett az irodába. – Képzeld. Az órának van egy titkos fiókja—közölte férjével, s kivette kezéből a lapot.

    – Ugyan már, hagyj ezekkel a hülyeségekkel. Átnézte az órás minden csavarját. Megállapította, hogy túl bonyolult a mechanikája. Az óra szekrényt is átnézte. Nincs ott semmiféle titok.

    – S ha mégis?

    – Megkérdezted hol van?

    – Nem, mert elment.

    –Hát ez az. Felültetett. Bogarat rakott a füledbe. Ebből is látszik, hogy rosszindulatú szélsőséges alak.

    –No, de itt van a névjegykártyája.

    – No, mutasd csak.

    – Délián Elemér és egy telefonszám. Se utca, semmi. Milyen név ez? Nem magyar. Nem is zsidó. Nem német. Nem is román és nem is szlovák. Elemér se egy gyakori név. Grófok kaptak valamikor ilyen nevet.

    Hol élt? Nem mondta?

    – Nem, de azt elmondta, hogy nagyapja Ausztriában élt, amikor tönkrement az első világháború után.

    – Aha. Ausztriában, de hol?

    – Azt hiszem Grácot mondott.

    – Grác… Grác… Grác ... Délián ... Nem ugrik be semmi. Ilyen nevet nem tartalmaznak a szakkönyvek. Na, jó, holnap majd megnézem az órát.

    Hátha csakugyan van fiókja, s talán van benne valami…

    – A nő izgatott lett. Képzeld el, hátha egy svájci bank betétetet, rejt – mondta szinte már lázasan és idegesen felnevetett.

    – Hm. Nem is mondasz hülyeséget. Tudod mennyi elveszett bankbetét kamatozik svájci bankokban, amiért senki nem jelentkezik? Talán pont ezért jött. Lehet, hogy ki is vette.

    – Nem mondod?

    – Miért is ne. S a pénz itt volt a szánkba.

    – Mit tegyünk?

    Nem is tudom. Mi volna, ha szólnánk a rendőrségnek?

    Nem. Ez marhaság. Hogy lehet bizonyítani azt, amit nem, tudunk. Tudod, az mivel jár?

    – Jobb ezt másként elintézni. Szólok az ügyvédnek.

    – Várjál csak, had gondolkodjak. Nem hiszem, hogy kinyitotta a fiókot  

    – Miért?

    – Akkor nem árulta volna el, hogy tud róla.

    – Hát ez igaz.

    – Minden esetre beszélek, Szilágyi Dezsővel ő ilyen zavaros vagyonjogi ügyekben otthon van. Két bíró is van a családjában. Olajozottan dolgozik. A minap is megnyert egy pert. Hátha tud valami hasznos tanácsot adni.

    – Szilágyi? Az a hiéna. Az ingyen nem nyitja ki még a száját sem.

    – Lehet, hogy másnak nem nyitja ki, de nekem barátom. Együtt jártunk gimnáziumba.

    – Hát, ahogy gondolod.

                                                       #

    Másnap már reggel beborult az ég és sötétszürke felhők gyülekeztek a Rózsadomb felett. Nyoma se volt már az előző esti vidám hangulatnak. Az emberek morcosan siettek, alig néztek egymásra. Délian Elemér az ablaknál állt és az eget kémlelte, amikor megcsörrent a telefon. Felvette.

    –Tessék. Délien,– mondta a hallgatóba.

    – Jaj de örülök, hogy megtaláltam— hallotta az ismerős női hangot.

    Az óra ügyében zavarom. Bizonyára emlékszik rám.

    – Emlékszem.

    – Említette az órában lévő fiókot. Nem találjuk. Segítene nekünk?

    – Segíthetek. Most a délelőtti órákban megfelel?

    – Oh persze. Hány órakor jönne.

    – Mondjuk kilenc után valamikor, ha önnek is megfelel.

    – Persze.

    – Nagyon köszönöm előre is.

    Délián Elemér megreggelizett s kinézett még egyszer az ablakon. Az esőnek már lógott a lába. Úgy döntött visz magával ernyőt. A hosszabb nyelű ernyőt választotta, amit sétabotként is használhatott. S arra gondolt, hogy milyen bölcsek voltak egykor a mesterek. Ernyőt kombinálták a sétabottal. Ám amikor kilépet az utcára neki ütközött egy nagydarab ember és az nyomban le is dorgálta: Nem tud vigyázni?

    – Bocsánat mondta Délian Elemér és megemelte kalapját, de a nagydarab ember már tovább dübörgött. Villamos hátborzongatóan nyikorgott és autók zúgtak. Valahol árut pakoltak és lepotyogtak a ládák. Egy ember káromkodott. Rémült kutya csapódott lábához, gazdája után szimatolt és tovább futott. Különös—gondolta. Mennyit változott a világ egyetlen nap alatt. Mintha nem is az a város lenne. Egy babakocsival közlekedő nő idegesen rángatta a kocsit, miközben a gyerek sírt. Délian Elemér lehajolt, segített felemelni a kocsit a járdára. A nő köszönés nélkül sietett tovább. Így érkezett meg a bútorkereskedéshez. Benyitott, a kis rézcsengő csilingelt. A nő elegánsan volt öltözve és ki volt sminkelve. Erőltetet mosollyal jött elé, mintha egy kedves barát érkezett volna. . Bemutatta a férjét s doktor Szilágyi Dezsőt, aki egy eladásra szánt nagy bőr fotelben terpeszkedett, és figyelt, miközben egy irattáskát szorongatott.

    A nő igyekezet kedves lenni, de látszott rajta az izgatottság. A férje határozottan szúrós szemmel nézett Délain Elemérre. Doktor Szilágyi jóllakottan ásított és az órájára nézett. Majd Délien Elemérhez fordult.

    – Mint az üzlet jogi tanácsadója vagyok jelen, figyelemmel arra, hogy a tulajdonukban lévő órának van, állítólag egy rejtet fiókja. Ezt szeretnénk megszemlélni, ha lenne kedves nekünk ebben segíteni.

    – Oh, hát ilyen hivatalos aktusra nem számítottam. Örömmel segítek, ha egyáltalán tudok segíteni, mert hát azóta, hogy én ezt a fiókot belülről láttam egy fél évszázadnál is több idő telt el.

    – Igen, igen – sürgette a férfi. –Tudjuk. Örömmel vennénk, ha kinyitná.

    – Kérem—mondta Délian Elemér kissé hidegen. Menjünk az órához.

    Mindannyian az órához siettek s izgatottan lesték Délian Elemér mozdulatait, aki előbb feltette szemüvegét.

    –No, lássuk csak. Fent az óra alatt a harmadik virágot meghúzzuk, kattanásig aztán Jobra elfordítjuk.

    Minden tekintett Délian Elemér kezét követte. A virág azonban nem mozdult.

    – Hát nem merem erőltetni, s a hüvelyk újam is elég erőtlen. Talán ön megpróbálhatná—mondta a szúrós szeműnek, aki nyomban ugrott és elismételte a szavakat: meghúzzuk, kattanásig aztán elfordítjuk jobbra.

    A virág megmozdult s mintha kattan volna odabent valami. A férfi elfordított a virágot s ekkor az egyik széles faragott szegély, lassan, egy picit nyikorogva elkezdett fordulni. Mind a hárman döbbenten nézték a szegélyt, ami ahogy kifordult, egy fiókká változott. Doktor Szilágyi elővette zsebkendőjét és megtörölte homlokát. A nő még lélegezni is visszatartotta. Végre teljesen kifordult a fiók. Egyszerre három fej ütközött össze fölötte, amikor a férfi diadal ittasan kiemelt a fiókból egy borítékot.

    – Nocsak– mondta meglepve Délian Elemér. Hát mégis van benne valami.

    De nem figyeltek már rá. A férfi izgatottan nyitotta fel a megsárgult borítékot és szétnyitotta benne lévő lapot. Döbbenten mondta: Egy vers.

    –Milyen vers – kérdezte feszülten a nő.

    – Bocsánat. Láthatnám– szólalt meg doktor Szilágyi. A férfi azonban nem adta ki kezéből a lapot. Hangosan olvasni kezdte a verset.                                                   

                                                       Olyanok a jó barátok
                                                       Mint a vándormadarak
                                                       Szívünkben néha-néha
                                                       Csak pihenőket tartanak.

                                                       Nyári napban, derült égen
                                                       Soruk-számuk egyre nő
                                                       De tovatűnnek, elrepülnek
                                                       Hogyha jő a zord idő.

    A férfi átadta a papírt doktor Szilágyinak, aki megfordított a lapot. Lámpa felé tartotta, megrázta és megszagolta. Újra elolvasta a verset, majd átnyújtotta a nőnek. Hát ezzel megvolnánk—mondta. Több mint egy órát vesztegettem el.   Már egy tanúkihallgatáson kellene lennem. Majd elküldöm a számlát. A legjobbakat.– köszönt, és már csilingelt is a kis rézcsengő az ajtón.

    – Mit ért ez alatt, hogy elküldi a számlát?—kérdezte a nő idegesen. Csak nem gondolod, hogy ezt is felszámolja, hogy itt ült. A férfi dühösen fordult az ajtó felé.

    – Pofátlan alak, bezzeg ha lett volna benne valami érték, annak a 3o százalékára igényt tartott volna.

    – Hogy hogy—ült le a nő a fotelbe. Ebbe állapodtatok meg?

    – No, igen. És akkor itt van ez a semmitmondó szentimentális vers. Ami egy vasat se ér.

    Déian Elemér kicsit köhintett, mintha jelezni akarta volna, hogy ő is ott van.

    – Talán mégis ér valamit ez pár sor – mondta halkan.

    – Mit? – kérdezte a nő

    – Önnek bizonyára semmit— felelte szomorú mosollyal és elköszönt. Kilépett a csilingelő ajtón s botját magasra tartva, ernyővé varázsolta, mert csendesen el kezdett esni az eső.

                                                            

Bátaszék 2015                                                         

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo