Petrozsényi Nagy Pál: ALBI

Kb. két éves korában vette magához a nagyanyám. Csellel, erőszakkal? Őszintén szólva erről semmi bizonyosat nem tudok. A lényeg az, hogy a bátyám korán Petrozsényba, egy füstös kis bányászvárosba került, s ezzel kiszakadt egyrészt apám, másrészt a falu „karmaiból”, amit a najma (nagyanyám) jócskán lebecsült.
– Majd én gondoskodok a gyerekről – hajtogatta kevélyen. – Az én unokámból nem lesz sem paraszt, sem bolând , mint Nagy János.
Mármint az édesapánk. Anyám szófogadó volt, ráhagyta, vagy egyszerűen ő is úgy vélte, egy városban Albika is többet lát, tanul, tapasztal. Itt van mozi, színház. Igaz, hogy román, de legalább románul is megtanul. Bizonyára szép ruhákba járatják, s még, miért ne, fräuleint is vesznek melléje.
Ha ezt gondolta, nagyon jól spekulált, mert a nagyanyám tényleg elit óvodába, pontosabban zárdába íratta, ahova csak a tehetősebb szülők gyerekei járhattak. A fräulein ugyan elmaradt, de akadt helyette nyelv- és zongoratanár, miközben én mezítláb játszadoztam a „büdös parasztok kölykeivel”. Pedig, ha úgy vesszük, én is úri gyerek voltam ám. Anyám tanítónő volt, apám református lelkipásztor, de törődtem is én akkor az effélével! Én is pontosan úgy öltözködtem, beszéltem, mint a többi gyerek a faluban, hasonlóak voltak a vágyaink, és csaknem ugyanolyan szegénységben éltünk is. A szüleink nyilván másképp látták a világot, csak az Internacionálét fújták együtt lelkesen. De azt aztán minden bál, gyűlés vagy kultúrházi előadás után.
Föl, föl, ti rabjai a földnek,
Föl, föl, te éhes proletár!
Botfülű lévén egész életemben képtelen voltam elénekelni még a román vagy magyar himnuszt is. Kivéve az Internacionálét, melyet annyiszor halottam, hogy a dallama még ma is itt zeng a fülemben. Apám lelkész létére is meggyőződéses kommunista volt. Hogy miként egyeztette össze az istenhitet a kommunista eszmékkel, ma is örök rejtély a számomra, de hogy mindkettőben hitt, az tagadhatatlan. De ki nem hitt 1944 után Marxban, Leninben? (Később persze egyre kevésbé, de ez már egy másik história.) Marx Kommunista Kiáltványa mindig ott lapult a zsebében, és, világosan emlékszem, milyen buzgón tanult németül, oroszul.
– Szép nyelvek ezek meg, ugye, hasznosak. Főként az orosz, és ha a ruszkik bejönnek, mert bejönnek… Na, akkor más világ lesz itt, uraim – jósolgatta, hogy utána, amikor csakugyan bejöttek, örökre elbúcsúzzék a falutól, magyarán: felakasztotta magát a szerencsétlen.
– Ugye megmondtam! – diadalmaskodott a najma. – A te urad sohasem volt teljesen normális. Már csak arra vagyok kíváncsi, mitől gerjedhetett be ennyire!
Anyám hallgatott, pedig ha valaki, ő biztosan tudhatta, csak éppen nem árulta el senkinek. Halála után ki kellett költöznünk a paplakból, otthagytuk hát a falut, és átköltöztünk a najmá¬hoz.
– Willkommen  Petrozsényban, pubi! – mért végig tetőtől talpig az elegáns, utolsó divat szerint öltöztetett szépfiú. – Hogy te milyen snasszul nézel ki!
– Nem tetszik? – feszengtem sután najma és Albi előtt, holott legkedvencebb ruhámat, egy csinos matrózblúzt vettem föl, lábamon cipő, zokni, miközben Kajántón (így hívták a falunkat) többnyire csak mezítláb dagasztottam a latyakot.
– Ne törődj vele, csak a szája jár! – paskolta meg az arcomat fehér hajú, kövérkés, egyébként szintén elegáns nagyanyánk. – Albika nagyon jó gyerek, és megajándékozz téged néhány holmival. Igaz, kisbogaram?
– Milyen holmival?
– Cipővel, nadrággal, amiket már úgyis kinőttél.
– Nekem még nincs ilyenem. Majd ha lesz, odaadom, ha szépen kérsz – mosolygott Albi dölyfösen, hadd lássam, kettőnk közül ki az úr.
Tulajdonképp ő is csak azt tette, amit a najma édesanyámmal, akit még mindig úgy egzecíroztatott, mint kislánykorában jó 25 évvel azelőtt. Anyám jobbára szót is fogadott a najmá-nak, s csupán időnként lázadt fel ellene. Olyankor hetekig nem szóltak egymáshoz, vagy egyszerűen bevonult egy külön bejáratú szobába, bezárta az ajtót, és élte mindegyik a maga külön életét. Hogy min kaptak össze, nem tudom, velünk sohasem közölték, meg azt sem igen értettem, mi az a willkommen, pubi stb. Szóval nagymama volt a kapitány, Albi a jó gyerek, én a kis bugris, dédnagyapám… Hopp, róla még nem is beszéltem! Ha najma volt a kapitány, ő volt a tábornok, akinek mindig kezet kellett csókolni. Bármit kért, óhajtott, azt parancsként kellett felfogni, és jaj volt annak, aki ellenkezett Menekes Sándorral. El is nadrágolt nemegyszer, kivéve az áldott jó gyereket, Albikát.
Miután najma férje még 45 előtt elhalálozott, a család anyagi helyzete lassan, de fokozatosan megrendült. Anyám tanítónői fizetése nem sokra futotta, és ebből Albit, engem és a nagyanyámat is el kellett volna tartani. Még jobban súlyosbodott a helyzetünk, amikor Jancsika, eddig apai nagyapámnál nevelkedő bátyám is csatlakozott a családhoz. Végül mégiscsak najma húzott ki a csávából azzal, hogy bedolgozott néhány maszekszabónak. Éhezni tehát éppen nem éheztünk, viszont lőttek a nyelv- és zongoraóráknak. Jancsi legnagyobb örömére, aki sehogy sem tudta lenyelni, hogy csak Albinak van magántanára, ródlija, külön villája, kanala, mint a hét törpének a Hófehérke és a hét törpe című mesében. Albika trónja ezzel érezhetően megingott, hát még amikor kiderült, hogy nem is olyan okos, amilyennek gondoltuk.
– Valami baj van Albival? – mondta ki anyám legelőször az igazat, miután a bátyám már négy tantárgyból is megbukott.
– Mi lenne azonkívül, hogy elhanyagolja a tanulást. De majd adok én neki henyélést! – húzta össze a szemöldökét najma.
– Hogy mi? Gyere, mindjárt elmagyarázom – húzta félre anyám, és szép halkan elsorolta, mit vett észre Albin az utóbbi időben.
Jancsi meg én kérdőn néztünk egymásra. Tény és való, hogy ez a osztályról osztályra bukdácsoló Albika, nem ugyanaz a jó eszű, vidám természetű szépfiú, akit a zárdában neveltek valamikor az irgalmas nővérek. Kedélye elborult, apró, kék szeméből kihunyt a rá jellemző ragyo¬gás. Gyakran órákra eltűnt, ki tudja hova, ki tudja, mi okból. A számtant, algebrát szívből utálta, s még a szorzótáblát sem tudta megtanulni rendesen. Viszont imádott olvasni. Mesét, ponyvát, ahogy jött, és az ott olvasott szavak mindig visszaköszöntek a beszédében, ezért a legtöbbször művelt, intelligens fiú benyomását keltette. Olyan agya volt, mint a magnetofon szalagja, mely mindent rögzít, felidéz, de ugyanúgy, mint a magnetofon, ő sem tudta, valójában mit beszél.
– Lehetetlen! Ilyen nincs! – kiáltott fel időnként nagymama. – Ti meg mit hallgatóztok? Sipirc ki játszani!
– Most törik le a bika szarvait! – gúnyolódott Jancsi az udvaron.
– A bikáét?
– Albikáét, te tökfej.
Azokat bizony le, ha mással nem azzal, hogy meg sem várva az évvégét, kiíratták a fémipari technikumból.
– De én szeretnék tovább tanulni – ellenkezett Albi csüggedten.
– Minek, ha egyszer nem bírod! – torkollta le najma csalódottan. – Majd kitanítalak szabónak, és nyitunk ketten együtt egy ateliert,  mint nagyapáddal a régi szép időkben.
Na, bumm! Azért mégis mi történt? Senki sem tudta, értette beleszámítva néhány orvost is, akik neuraszténiával kezelték. Legalábbis eleinte, hogy legvégül szkizofréniával küldjék nyugdíjba.
De térjünk vissza ahhoz a pillanathoz, amikor Albinak, tetszik, nem tetszik, a szabóasztalhoz kellett ülnie.
– Ez itt az olló, a tű, cérna, vasaló – nyomta a kezébe nagyanyám sorba a tárgyakat. – Remélem, láttál már effélét.
– Láttam, láttam, de nem kezdhetnénk a munkát inkább holnaptól?
Vérmes természetű nagyanyám, életében először, nyakon vágta Albikát.
– Itt maradsz! Mától kezdve azt teszed, amit én mondok.
Szegény bátyám szófogadóan ült vissza az asztalhoz, és attól fogva reggeltől estig, varrt, fércelt, vasalt. Kezdetben megjegyzés nélkül, később egyre mogorvábban.
– Úgy nézem, belőled sem lesz szabó, az istenit az apádnak!
– De mama, hogy beszélsz így az uramról! – sértődött meg az édesanyám.
– Bocsánat, igazad van. A halottakról vagy jót, vagy semmit. Viszont azt te sem tagadhatod, hogy a neuraszténiától az élhetetlenségig mindent neki köszönhet.
– És?
– Elég baj ez Albinak. Meg persze nekünk is! Bezzeg Baczó Laci …! Az még most is él. Él és virul, a csillagát! Szép háza, pénze, tekintélye van, és ha annak idején hozzá mész…
– Nicht vor dem Kind!  – hunyorgott anyám figyelmeztetően.
– Jó, jó! Milyen mesterséghez van kedved, merthogy a szabóság nagyon büdös neked, igaz-e, pedig a nagyanyád ezzel tart el titeket.
– Nekem… nekem fáj a fenekem meg a hátam annyi üléstől – védekezett Albi gyámoltalanul.
– Akkor menj postásnak, ha már annyira szeretsz sétálni.
– Nem szeretek.
– Mióta? Bakternek? Az elég könnyű munka és a fizetés is tűrhető.
– Mit? Hogy elgázoljanak a vonatok?
– Hát ez hallatlan! Szólj már te is hozzá, Margitkám, elvégre a te fiad, én csak a nagyanyja vagyok – hangsúlyozta özvegy Katona Istvánné.
– Szereted a csokit? – puhatolódzott anyám ravaszkás mosollyal.
– Hol van?
– Sehol, csak kérdezem.
– Utálom – vágta rá Albi csalódottan, bár élt-halt a csokoládéért.
– És ha azt mondanám, dolgozz egy cukiban? Igaz, hogy utálod a csokit, de ilyen helyen akad krémes, fondant  meg isler is. Vagy már ezeket is utálod?
Bátyám besétált a „csapdába”, sőt, alig várta, hogy fölvegyék. Egyelőre cukrászinasnak. Munkahelyi kiképzéssel, ahogy akkoriban szoktak szakmát tanulni.
– Miért nem hozol haza egy kis fondantot? – kérdeztem tőle úgy egy hét múlva, miután hiába lestem, hogy potyázzak már én is valamit.
– Kéne, mi? Állj be te is inasnak, és annyit zabálhatsz, amennyi beléd fér – húzott elő a zsebéből egy zacskó cukorkát, hogy újabb hét múltán még a savanyú almát is édesnek érezze.
Nos, előfordult ez már mással is, de ezért még senki sem rúgta fel az állását, mint ahogy Albika tette egy sötét, őszi reggelen.
– Tehát nem mész be – komorodott el a nagyanyám, miután látta, hogy semmire sem megy szép szóval. – Akkor mars ki a házamból, és vissza se gyere, amíg nem találtál új munkahelyet magadnak!
– Ne légy már ilyen kőszívű! – esett meg anyám szíve Albikán. – Vegyük úgy, hogy mára kivett egy szabadnapot, de holnap ismét visszamegy dolgozni. Ugye, Albi, visszamész?
– Nem megyek.
Najmát elfogta az indulat, felkapott egy seprűt, és rárohant a bátyámra. Albi rémülten inalt ki az udvarra, én utána, s megpróbáltam valahogy vigasztalni szegénykét.
– Hallgass, ne etess te engemet! Tudom, hogy gyűlöl, és én is gyűlölöm. Meglátod, egyszer még világgá megyek miatta – törölte meg a szemét, és kifutott az udvarról.
Este halvány fényre lettem figyelmes. Biztosan Albi az, megnézem, mit csinál – pakoltam be lopva egy kis szalonnát, kenyeret, és felosontam a padlásra. Általában itt szokta meghúzni magát éjjelre, de nem csak ő, én is meg Jancsi is, valahányszor kihúztuk najmánál a cédulát.
– Hol jártál egész nap? Visszamentél dolgozni?
– Hülye vagy? Beraktam egy vagont, és nézd meg mennyi zsét kaptam! – halászott elő Albi a zsebéből néhány gyűrött bankjegyet.
Másnap pihent. Nem akadt munka, így késő estig lődörgött.
– Éhes vagy?
– Mint a farkas, és a cigim is elfogyott. Mondd meg a najmának...
– Hogy?
– Nix, felejtsd el! – harapott vékony, szőke bajszába, de miután egész éjjel didergett, mégiscsak kirukkolt a kéréssel. – Mondd meg a najmának, keressen valami melót a számomra.
Így lett Albiból sürgönykihordó, később telefonszerelő, és isten tudja, milyen szakmát próbált még ki.
– Nem tehet róla, ez ilyen betegség – vette védelmébe anyám, amikor a najma egyre sűrűbben kapta elő a piszkafát mérgében. – Nem bírja a kötöttséget, és azt sem, ha parancsolnak neki.
– Nem betegség ez, hanem kényesség. Szokja meg, hiszen nekünk is parancsolnak. Az élet már csak ilyen, és akinek ez nem konveniál, viselje el, amit kap érte.
Albi nem tiltakozott. Najma elhitette vele, hogy vétkezik, csupán nekem panaszkodott időnként.
– Nem értem, mért balhézik folyton velem a najma. Régebben szeretett, mit csinálok én mindent olyan hülyéül?
Egyszer aztán nem jött haza ebédre.
– Vajon hol marad? – nyugtalankodott édesanyám. – Eddig még so¬hasem hiányzott az ebédről – lesett folyton az órára.
– Majd haza jön, ha megéhezik. Csak akkor már nem kap egy tányér levest sem. Ez itt nem restaurant, hogy akkor üljön asztalhoz, amikor ő akar.
Elérkezett az este is, csupán Albika nem bukkant fel az ajtóban.
– Baj van, anyu. Istenem, mi történhetett ezzel a gyerekkel?
– Gyerekkel? – húzta el a száját najma. – Legény ez már, Margit. Biztosan valamelyik fatanál vacsorázik valahol.
Leszedte az asztalt, kicsit olvasgatott, majd lefeküdt. Hanem az Albit sem másnap, sem az utána következő napokban nem láttuk.
– Szerintem világgá ment – világosítottam fel az öreglányt, és elme¬séltem neki, mivel fenyegetődzött olykor-olykor Albika.
– Váljék egészégére! – adta nagyanyám a közömböst, de a szemében nyugtalan fények bujkáltak.
Pár hét múlva kopognak az ajtón, és belép egy turbános, szakállas emberke.
– Esz-szalám alejkum !
– Kit keres? – bámult rá édesanyám.
– Lá ilahá illá’lláhu . Itt lakni Katona Istvánné?
– Te Margit, de hiszen ez az Albika! – ejtette ki a poharat nagymama a kezéből.
– Bejöhetek?
– Puff! – vágta pofon váratlanul ekkor a bátyámat. – Ezt azért kaptad, amiért csak úgy ukmukfukk itt hagytál bennünket. Ezt meg azért, amiért visszajöttél a „najmához” – csókolta arcon túláradó örömmel. – Végre haza jöttél, te vagabund!
– Ilyet többé ne csinálj! – ölelte meg az anyám is. – Van fogalmad arról, mennyit aggódtunk miattad?
– Nana! Mondja édesanyám, de vajon ezt mondja a najma is?
– Kis buta! Hát persze, hogy aggódtunk. És most halljuk, hol jártál? Legalább az anyádnak írhattál volna egy levlapot. Vagy itt bujkáltál a városban?
– Nem bujkáltam, elmentem. Nem kaphatnék valami reggelit?
– Dehogynem! Mit hozzak: tejet, sajtot, rántottát… ?
– Akármit, csak gyorsan, mert már két napja nem ettem.
Nagyanyám besirült a kamrába, s mire visszajött, Albika az asztalra borulva hortyogott.
– Pszt, elaludt! Majd eszik, ha felébred.
– Szerencsétlen gyerek, hogy lefogyott, mióta nem láttuk!
Egy teljes órát szundizott, utána elmesélte, mi történt. Volt neki egy Juszuf nevű barátja, melák, félig román, félig török fiatalember, aki Pet¬rozsényba jött szerencsét próbálni. Miután nem találta meg a számítását, fogta magát, és Albival együtt odébbállt, pontosabban hazament Ada Kaleh  szigetére. A szülei tárt karokkal fogadták. De nemcsak őt, Albit is, aki végig megkülönböztetett figyelemben részesült. Ez tetszett Albi¬nak, naná, kinek ne tetszene, és elhatározta, hogy egyelőre ott marad. A vidék gyönyörű, a török şeftalik  még szebbek, különösen Jusuf kizkarde¬şe , bolond volna hát, ha nem használna ki egy ilyen remek alkalmat. Kis szakállt eresztett, fejére turbánt kötött, és megtanult néhány török szót.
– Korkutmak: nagyszerű! Már csak az hiányzik, hogy áttérj a muzulmán hitre is – nevetett a barátom. – Tényleg, nem is olyan hülyeség! Mi volna, ha végleg velünk maradnál, elvennéd a húgomat, és elfelejte¬néd azt a Petroşaninak  nevezett porfészket.
– Doamne!  – csapta össze a kezét nagyanyám. – Egy református pap fia! És… áttértél?
– Volt róla szó – ismerte be Albi szégyenkezve. – De hamar meg-gondoltam magamat, miután elmagyarázták, hogy mivel jár.
– Mivel? – furdalt a kíváncsiság, és elképzeltem, amint Albi Mekka felé hajlongva dicséri Allahot.
– Azt mondták, egy igazhívő nem ihat bort, haram, vagyis tilos a zsír, disznóhús, dohányzás, sőt, van nekik egy ünnepük, valami ramadán, vagy hogy hívják, amikor egy teljes hónapot böjtölnek.
– Hűha, nehéz ügy! Azt hiszem, én egy napig sem bírnám ki. És az igaz-e, hogy egyszer minden muszlimnak Mekkába kell zarándokolnia?
– Hogyne! Ez a dzsám, de volt ennél rosszabb is.
– Akkor öregem, örülhetsz, hogy még idejében meggondoltad magadat. Aztán mi volt az a még rosszabb?
Albi zavartan nézett rám.
– Titok. Majd ha nagyobb leszel, elmondom.
Csak később derült ki, hogy a bátyámat körül is kellett volna metélni, mire úgy elrohant, hogy meg sem állt hazáig.
Nagymama és Albi közt egy időre helyrebillent az egyensúly. Albiból megint drága Albi lett, és senki sem szólt rá, ha cigizett, tíz óráig aludt, vagy evés közben csámcsogott. De hát szegények voltunk, előbb-utóbb neki is munkába kellett álllnia. Miután Petrozsényban már ismerték, leszerződött a szomszéd helységben. Na, az nehéz munka volt. Reggel hattól kettőig szenet fejtett, lapátolt, röviden: bányász lett a petrillai bányában. Pont kettőkor dudáltak, akkor vállára vett két jókora farönköt (ez ingyen járt minden melósnak), és átcammogott a két várost elválasztó nagy hegyen. Szénporos arccal, fáradtan, s csaknem összeesett, amikor úgy fél négy felé befordult a kapunkon. Najma, édesanyám, mindnyájan nagyon sajnáltuk, de kellett a pénz, hát húzta az igát szótlanul.
– Figyelj ide, Albikám! Nehéz neked az út Petrillától idáig. Vásárolunk neked egy biciklit, meglátod, azzal mennyivel könnyebb lesz – enyhített a terhein valamelyest nagyanyánk.
Persze utazhatott volna Albi vasúton, vagy egyszerűen lemond arról a gyújtósnak való tuskóról, de ezt már egyikük sem tanácsolta.
– Nem tetszik nekem a fia, asszonyom – jegyezte meg egy nap Albi orvosa, akihez a bátyám szokott járni kontrollra. – Olyan sápadt, ideges. Jelenleg hol dolgozik?
– A petrillai bányában.
– Sürgősen vegye ki! Túl nehéz munka az egy ilyen betegnek – húzta össze homlokát a magas homlokú, jóságos tekintetű ideggyógyász. – Vagy tudja mit? Helyeztesse át egy másik, kevésbé problémás szektorba. Dolgozhatna például a kantinban, portásként stb. Egy ilyen bányánál nagy ám a választék, csak körül kell nézni, doamna Katona.
Kiállított egy kurta orvosi jelentést, és átnyújtotta a nagyinak.
– Ezt adja át a petrillai üzemi orvosnak.
A bányaorvos, egy joviális, vörös hajú fiatalember nyomban intézkedett, és kinevezték Albit karbantartónak a fürdőhöz. Eltelt egy hónap. Albika kitartott, még szerette is a munkáját, ami nála kifejezetten nagy szó volt. Aztán mégis kirúgták, amikor véletlenül meglátták, hogy önkielégített a tus alatt. Nagymama irtózatosan feldühödött.
– Te nem vagy normális! Legalább ne nyilvános helyen csinálnád. Istenem, kisül a szemem a szégyentől.
A bátyám lesütött szemmel hallgatott, utóbb gondolt egyet, és újra elpárolgott otthonról. De ezúttal jóval hosszabb időre, mint azelőtt.
– Csak nem ment vissza a szigetre? – találgatta nagymama.
– Vagy Jancsihoz abba az isten háta mögötti tsz-be, ahol pillanatnyilag dolgozik – tette hozzá édesanyám. – Miért kellett neked állandóan bizgatni?
– Nem bizgattam, csak szóvá tettem egyet-mást, vagy újabban már ehhez sincs joga egy öregasszonynak?
– Szerintem… – kockáztattam meg szerényen.
– Te hallgass! Csak akkor beszélj, ha kérdezünk.
– Szerinted?
– Elment a kolozsvári püspökhöz.
– Látod? – simogatott végig tekintetével az anyám. – Nem is olyan hütyü ez.
– De Albi sem, hiszen nagyon jól tudja, hogy kalács helyett csupán áldást kap. Mint… mint a múlt évben, amikor segítséget kért a református egyház fejétől.
Telt, múlt az idő, már egy év is tovaszállt, amikor Albi újból felbukkant. Most nem volt szakálla, de sokkal nyúzottabbnak nézett ki, mint bármikor.
– Nini, ki van itt! – pattantam fel vidáman, és kitárt karokkal siettem Albihoz.
– Szervusz, nagymama!
– Jó napot adj’ isten! – helyezte nagyanyám a palacsintát az asztalra, merthogy éppen azt sütött aznap délelőtt.
Albi tétován toporgott, várván, hogy a nagyanyánk hellyel kínálja. De az összeszorított szájjal hallgatott. Zimankós, téli hideg volt. Albi kabátján megcsillantak a hópelyhek.
– Vetkőzz már le, és meséld el gyorsan, hol jártál! – szóltam a bátyámra.
Erre lekanyarította a kabátját, és odaült a tűz mellé. A konyhában ínycsiklandó palacsintaszag terjengett.
– Már megint nem írtál – pirítottam rá szemrehányóan. – Kaptál valami állást a püspöktől?
– Milyen püspöktől?
– Szóval nem kaptál. Juszuf... ?
– Tessék?
– Nix, nix! Ha nincs kedved beszélni, hát nincs kedved. Pedig mindnyájunkat érdekelne, hogy megint merre mászkáltál. Igaz, nagymama?
Az öregasszony makacsul hallgatott.
– Megnősültem, prücsök.
Nagymama odacsapta elénk a palacsintákat.
– Brávó! Kit vettél el, ismerjük?
– Nem hiszem, petrillai bányászlány, illetve szakácsnő a bányászkantinban.
– Magyar? – sandítottam najmára.
– Nem mindegy? Egyébként román, és tíz évvel öregebb.
– Mint te.
– Mint én.
– Nem számít, az a lényeg, hogy szereted. Azért a lakodalomra meghívhattál volna minket, bátyuskám.
– Nem volt lakodalom – válaszolta Albi halkan, szomorúan.
– Ilyen szegény lány?
– Mint a templom egere.
– Viszont szereted, boldogok vagytok, és… Ej, ne nézz már olyan savanyúan, mint aki citromba harapott!
– Savanyú az öregapád! De hallod-e, nekem itt te ne vallass! Hogy boldog vagyok-e vagy sem, csak és csakis rám tartozik.
– Meg édesanyámra, hogy magamat meg najmát ne is említsem – lestem ismét najma felé, aki ügyet se vetve ránk olvasott egy újságot.
Ezután hallgattunk egy sort, s miután najma továbbra sem szólalt meg, Albi vette a kabátját, és kicammogott a konyhából. Nagymama könnyes szemmel meredt utána.
Mikor Albi legközelebb újra felbukkant, már két gyermeke volt a bátyusnak, méghozzá ikrek, egy fiú meg egy lány. Ezt a najma sem hagyta már szó nélkül, s mindketten mélyreható társalgásba merültek. Ez jó jel volt, nem is lett volna baj, ha Albi nem kottyantotta volna el, hogy már ismeretségük elején esett a teherbe a kisasszony.
– Akkor nem is a tied a két poronty – summázta nagyanyám teljes meggyőződéssel. – Ilyen hamar senki sem lesz állapotos, főként hogy csak egyszer voltál azzal a kurvával.
– De nagymama, egy fogamzáshoz egyetlen együttlét is elég.
– Ugyan, mit értesz ehhez te, kölyök! Mindenesetre te most itt maradsz – parancsolt Albira.
A bátyám nem ellenkezett, nyilván neki is elege volt az asszonyból, csak azt nem árulta el, miért. A nagyanyám meg addig áskálódott, füstölgött, amíg Albi be nem adta a válópert. A per, tekintettel a két gyerekre, elég szépen elhúzódott – akkor még nem ment az olyan gyorsan, mint manapság –, ám végül is elváltak, najma legnagyobb örömére. Egy tüske azonban még sokáig benne maradt, mit sokáig, élete végéig, amiért Albinak gyerektartást kellett fizetnie.
– Kellett? Nem kellett volna – adott igazat neki kivételesen másik bátyám is, a Jancsi, amikor tudomást szerzett az ügyről. – Albi nem teljesen normális, már úgy értem, szkizofréniás, amit biztosan tekintetbe vettek volna, ha bemutatod az ezt bizonyító orvosi papírt.
– Szkizomicsodás az eszed – háborodott fel a nagyanyám. – Az én unokám abszolút normális. Kicsit ideges, meg tunya is a gézengúz, de azért még nem kell hülyének nevezni.
Hogy miért kapálódzott az orvosi kórmeghatározás ellen? Rejtély, talán azért, amiért Albi sohasem dühöngött, hallucinált, mi több: víziói sem voltak soha. Kényszerképzetei ugyan akadtak, és olykor bizony elég összefüggéstelenül beszélt. De csak ha izgatott – sietett megmagyarázni nekünk a najma, és, ki tudja, talán maga is elhitte.
– Nem hülye, ne féljen (Jancsival ellentétben én magáztam a najmát), de mégis… Egy orvosi diagnózis azért mindenképp sokat nyom a latba, ezért…
– Ezért mi?
– Mutassa be utólag, hátha így is tekintetbe veszik.
– Támogatom a tippet – helyeselt Jancsi. – De ha nem tetszik az écesz…
– Nem tetszik.
– Mindjárt gondoltam. Akkor bizonyítsuk be, nem Albi az ikrek édesapja. Más szóval szépen elmegyünk a dokihoz, és elvégeztetünk egy apasági tesztet.
– Ej, hagyd már azokat a dokikat! Mit tudnak azok, csak a markukat tartják. Ja, annyira szegények, hogy már ezt sem szégyellik.
– Ahogy akarod, ettől függetlenül mi meglátogatjuk az ikreket – kacsintott rám sokatmondóan.
A szót tett követte, igaz, jó pár esztendővel később, de végül csak meglátogattuk az ikreket. A gyerekek éppen kint játszottak az udvaron.
– Fantasztikus, egy második Albi! – bámultam a mintegy nyolc éves kék szemű, szőke fiúra.
– Anyu itthon van? – kérdezte Jancsi az odaszaladó kislánytól.
– Nincs, dolgozik. Miért tetszik keresni?
– Mert… Tudjátok-e, kik vagyunk?
Elbeszélgettünk az ikrekkel, majd jókedvűen távoztunk.
– Láttuk a dédunokáidat, dédi! – újságolta el Jancsi a nagyanyánknak otthon. – Mármint az ikreket, és hiszed, nem hiszed, úgy hasonlítanak Albira, mint egyik tojás a másikra.
Najma nagyot nyelt, és elkezdett iszonyatosan csuklani.
Eltelt egy év, kettő, három, már nem is számoltam. Jancsi Temesvárra nősült, én főiskolára kerültem, majd kihelyeztek egy hegyek közé zárt szilágysági faluba. Mire ismét Petrozsényba vetődtem, nagymama és Albi helyett két vénember fogadott. Nagymama összetöpörödve, két botra támaszkodva, Albi csorbán, kopaszon egy kétszoba-konyhás kégliben, amit az államtól kaptak a lebontott 5 szobás ház helyett.
– Micsoda mizéria! – sétáltam szobáról szobára; doh-, pisaszag, a plafonon pókhálók feszültek.
– Tessék? Beszélj hangosabban, mert nem hallom.
– Hol vannak a régi bútorok? Egyet sem látok belőlük.
– Mit mond? – érdeklődött kíváncsian Albika.
Na, szépen vagyunk: az egyik süket, a másik nagyothall!
– Mit csináltak a bútorokkal, nagymama?
– Borokkal? Nem iszunk mi bort, gyermekem.
– Hol vannak a régi diófa bútorok? – ismételtem meg a kérdést harmadszor.
– Eladtuk. Olyan kevés ez a nyugdíj, valamiből nekünk is élni kell. Még jó, hogy szegény anyádnak nem kellett ezt megérni, meg is hasadt volna a szíve érettük – buggyantak ki szeméből a könnyei.
Megrendültem néztem az egykor kemény, katonás jellemű asszonyra, akinek a szívét soha semmi sem törte meg mindeddig.
– Amúgy jól vannak? Hányszor esznek például naponta?
– Mikor hogy: egyszer, kétszer vagy egyszer sem – válaszolta tárgyilagosan, anélkül, hogy bárkit is megvádoljon emiatt.
 De nem panaszkodott egyetlen szóval Albi sem, bár annyi pénze sem volt szegénynek, hogy cigarettát, cipőt vagy akár borotvahabot vegyen magának. Ha elfogyott a cigije, kitakarított egy-két bárt, cukrászdát, ezért kapott dohányt, kávét, ezt irtón imádta. Borotválkozni nem szokott, amikor mégis, csak szappannal.
– Jancsi hogy van? Én már rég nem láttam. Remélem, ő, legalább ő segít rajtatok, miután én… Hiszen tudjátok, nekem sem megy ám valami fényesen. Hol dolgozom, hol nem, jóllehet a szocializmusban nincs munkanélküliség, ugyebár.
– Jancsi nagyon jó fiú – dicsérte meg bátyámat nagymama. – Ha ő nem lenne, talán éhen is halhatnánk. Gyakran jár Petrozsényba, és olyankor mindig hoz nekünk egy kis pénzt, ruhát, élelmet. Adjon neki az isten sok-sok szerencsét!
Ezt sem hallottam még soha özvegy Katona Istvánnétól. Jancsi, ha ezt olvasod, legalább emiatt gondolj kegyelettel arra az öregasszonyra, aki olyan sokszor száműzött bennünket a szeneskamra feletti padlásra. Élt 96 évet. Ugyanabba a sírba temették, ahol édesanyánk nyugodott.
Najma halálát Albi sem élte túl sokáig. Az ő sorsuk, életük valahogy annyira összefonódott, hogy már egyik sem tudott a másik nélkül létezni. Amikor meghalt, senki sem volt mellette, s csupán napok multán, a lakásból kiszivárgó bűz alapján, fedezték fel, hogy ő is nagymama után költözött. Teste felpuffadt, arca fekete volt, mint a fehér liliom árnyéka. Nehezen jött világra, és nehezen is élt zsenge gyermekkorát kivéve. Amikor el akarták temetni, alig fért a sírjába. Túl szűk volt a gödör, ráadásul sziklás is. Mintha a föld, miért, miért nem, nem akarta volna magába fogadni.
Dióhéjban ez Albi élettörténete. Már régen tervezem, hogy megírom. Hát most megírtam.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület