T. Ágoston László: Az ügynöklista

ugynokAz érettségi találkozó után Dobos Pista megkérdezte, van-e valaki, aki vele tartana Pestre? Egyedül jött, van hely a kocsiban. Az asszony nem érezte jól magát az indulás előtti este, inkább otthon maradna ─ mondta. Ő meg nem unszolta. Minek? Ez már az ötvenharmadik találkozójuk. Az ötvenedik után, amikor már elkezdtek fogyni a régi osztálytársak, elhatározták, hogy ezután minden év őszén összejönnek az életben maradottak a régi iskola közelében lévő vendéglőben. Nem vacsorára, hanem ebédre, hogy még a naplemente előtt hazaérhessenek. Minden évben kevesebben jöttek el. Ezen az őszön már csak húszan ülték körül az asztalt. No, meg a velük jött férjek, feleségek. Őszbe csavarodott, festett hajú matrónák, megtört tekintetű, roggyant térdű, kopasz férfiak. Eleinte valamennyien azt a nyílt tekintetű, izgága, világfaló diákot keresték egymásban, aki a még nyomdaszagú érettségi bizonyítvánnyal lépett ki a gimnázium kapuján. Aztán... aztán mára már csak az Angliában dolgozó unoka öt év előtti fényképe maradt, meg a doktor legújabb diagnózisa a porckopásáról. Nem csoda, ha a Hédit nem vonzotta ez a társaság. Inkább otthonmaradt a szokásos migrénjével. Így aztán amikor a pincér az ebéd után leszedte az asztalt, lassan hazafelé indult a társaság.

  ─ Srácok, ha jön valaki Pest felé, szívesen elviszem ─ mondta búcsúzkodás közben Dobos. ─ Akár három hely is akad a kocsimban.

  Ketten jelentkeztek. Váradi, a nyugdíjas gyárigazgató, meg Pándi Péter, az egykori minisztériumi osztályvezető. Ők vonattal érkeztek a találkozóra. Az orvos mindkettőjüket eltiltotta a vezetéstől, a vonat meg amúgy is ingyen van.

  ─ A fene tudja miért, de nekem nem is hiányzik a vezetés mondta Váradi, miközben elhelyezkedett az anyósülésen. A vonaton legalább megmozgathatja az ember az elgémberedett tagjait. Igaz, nekem annak idején volt sofőröm, aki a Mercit vezesse, és ha kellett, akár ünnepnapokon is a család rendelkezésére állt. Aztán meg jött az infarktus, és azóta a nejem hurcol, ha valahová menni kell.

  ─ Sofőröm, az nekem is volt ─ nyújtóztatta el a lábát Pándi a hátsó ülés előtt. ─ Elnézést, srácok, de így, fél fenéken könnyebb… Rohadtul meg tud kínozni ez az artrózis. Megoperáltak, szedem a sok gyógyszert, mégsem hagy békén. No, de hát hetven fölött ne panaszkodjon az ember… Te hogy állsz a doktorokkal, Dobos Pista?

  ─ Nekem nincs okom panaszra ─ fordította el az indítókulcsot Dobos. ─ A fél gyomrom még megvan, a szememet is csak egyszer operálták, sőt a prosztata műtétem is ragyogóan sikerült. Két éve panaszmentes vagyok.

  ─ A kis dicsekvő… ─ mosolyodott el Váradi ─, de azért még ezt is lehet űberelni. Képzeljétek el, srácok, engem tizenöt éven át megfigyeltek. A saját sofőröm küldte rólam a jelentéseket a hármas csoportfőnökségnek. Az a szarházi, akit én etettem, itattam, még a hamburgi kuplerájba is befizettem a nyolcvanas évek elején, mert ő még soha nem látott olyat közelről. Nem gond, a napidíjamba belefért, hadd élvezze a kapitalizmus örömeit! A marha, még ezt is beleírta a jelentésébe. No, de a szentségit! Úgy bántam vele, mintha a kisöcsém lett volna…

  ─ Az Eötvös utcai levéltárból kérted ki az anyagodat? ─ hajolt előre Pándi. ─ Volt ott egy ismerősöm, aki olyan adatokat is meg tudott szerezni, amit egyébként kitöröltek az aktákból.

  ─ Tudom, fekete tussal festették le a nem neked szánt szöveget. Te is érdekelt voltál, Jóska? Amikor megtudtam, hogy ez a szarházi Lajos volt a besúgóm, úgy elöntött az epe, hogy felfogadtam egy magánnyomozót, hogy kutassa föl nekem ezt a disznót és állítsa elém. Kíváncsi voltam, képes lesz-e a szemembe nézni.

  ─ Megtalálta?

  ─ Nem. Lehet, hogy nem is akarta. Tudod, milyenek ezek az aljanépek… Pedig ha elém hozza, úgy lelövöm, mint egy kutyát. Vadász vagyok, van két puskám. Az egyik nyúlra, a másik disznóra. Nem érdekel, hogy mi történik utána. Tönkrevágta a karrieremet, beleszart a házasságomba…

  ─ Lenyúlta a feleségedet?

  ─ Valahogy úgy, de az még a másik asszony volt. De talán jobb is így. Erről nem akarok beszélni. Éreztem én, hogy valami történik a hátam mögött, de amikor az ember konkrétan, fekete fehéren leírva, hivatalos okmányként kapja a kezébe, az azért kemény dolog…

  ─ Nekem mondod? ─ fortyant föl Pándi. ─ Ebéd után még velem hetyegett az íróasztal tetején, este meg megírta róla a jelentést. Még azt is beleírta, hogyan csináltuk… Volt pofája leírni, hogy még csücsörítettem is hozzá!

  ─ A titkárnőd?

  ─ Az, a rohadt szajha… Még jó, hogy a feleségem kezébe nem került ez a jelentés. És te, Dobos Pista, te nem kérted ki az aktádat? ─ nézett kérdőn a harmadikra. ─ Újságíró voltál, azokat is megfigyelték. Sőt, közületek nagyon sokan még egymásról is jelentgettek.

  Dobos úgy tett, mintha az útra figyelne, pedig benne is erősen kavargott az indulat. Eszébe jutott a kisbőrönd. Az a kisbőrönd, amelyik az ajtó mellett volt kikészítve minden este, és nem volt szabad elvenni onnan, pedig mindenki tudta, hogy nem az a helye. Csak évekkel később mondta meg neki az anyja, hogy az apja váltás fehérneműje volt benne, meg a háromnapi hidegélelem. Ha jön érte a lefüggönyözött ablakú „meseautó”, kéznél legyen. Miért? Mit vétett az apja, és kinek? Egyik este odaállt a kocsmában a párttitkár elé, és az arcába vágta, hogy „gané ember vagy te, Póré Pista! Van pofád lesöpörtetni a gazdák padlását, akiknek a kenyerét eszed?” Van ─ válaszolt Póré a mellét kidüllesztve. ─ Sőt ahhoz is lesz, hogy téged eltakarítsalak ebből a koszfészekből.

  Attól kezdve minden este odakészítették a kisbőröndöt az ajtó mellé, és várták, mikor zörgetnek be az ablakon a bőrkabátosok. A férfiak káromkodtak, az asszonyok sírva imádkoztak. Póré Pista meg teli szájjal nevetett rajtuk. Nagyobb elégtétel volt ez a számára, mintha csak úgy, szó nélkül elvitték volna az ÁVH-sok a hőzöngő Dobost.

  Ötvenhat őszén úgy őrizték a szülők a magafajta suttyó legénykéket, mint ahogy a háború végén a lányaikat óvták az orosz katonáktól. Végtére is az életük volt a tét. Lesték, bújták hát az újságokat. Pistának is sikerült néhányat eldugnia a padláson az eresz deszkái közé. Amelyikből több is jutott, az iskolában cserélgették egymás között. A szünetekben, a vécé előterében folyt a nagy újságbörze. Aztán egy nap rájuk nyitott az egyik tanár. Attól kezdve három társának nem kellett félnie a feleléstől. Az ország összes középiskolájából kitiltották őket.

  Tíz év múlva ─ már pesti ember volt ─ a felesége nagytakarítás közben megtalálta a dupla fenekű bőröndben elrejtett ötvenhatos újságokat. Rögtön keresztbe fordultak a szemei a félelemtől, és remegő kézzel dobta elé a kissé megviselt lapokat.

  ─ Ha azonnal el nem égeted őket, följelentelek a rendőrségen! Én nem fogok a börtönbe beszélőre járni! Feltéve, ha megússzuk ennyivel… ─ hadarta, és begyömöszölte a kályhába az újságokat. Azonnal gyújts alájuk itt, előttem, vagy rögtön elválok tőled!

  Alágyújtott. Amúgy is kiürült már ez a kapcsolat, lehet, hogy valóban megtette volna… Aztán elváltak. Összetört bennük valami, amit már soha többé nem lehetett megragasztani.

  A kollégák, a lapnál szinte mind jólfésült kádergyerekek voltak. A szülök káderlapja volt számukra a karrier biztosítéka. Előre tudták, hogy néhány év múlva a mindenható párt melyik központi lapjánál lesznek rovatvezetők, vagy főmunkatársak. Így aztán nyugodtan mesélhették a legvadabb vicceiket a kádárkolbászról, meg a hülye párttitkárról. Egymást se vették komolyan. Ha netán mégis szorított valahol a kapca, jött a fater és helyre rakta a félreértést. Egyedül Dobos Pista volt a sötét ló. Róla senki se tudott semmi biztosat. Munkás káder. Fizikai dolgozóból lett újságíró. Rendben van, papíron valamennyien azok. De ki van mögötte? Vagy olyan ember, aki még a faternál is befolyásosabb, vagy… a fene tudja. És még csak nem is piás… Jó lesz figyelni rá. Addig meg hadd dolgozzon, húzza az igát akár helyettük is! A rovatvezető majd rajta tartja a szemét.

  Dobos Pista is megnézte az internetre fölrakott ügynöklistát. Miért ne tette volna? Sok volt köztük a régi ismerős. Olyanok is, akiket egykor a barátjaként tisztelt. Kiderült, hogy az a két fickó, akikkel éveken át egy szobában dolgozott, ugyancsak ügynökök voltak. A rovatvezetőjük is. Szorgalmasan írogatták a jelentéseiket egymásról, meg róla is. Aztán a kilencvenes években ők saját lapot alapítottak, ő meg munkanélküli lett.

  ─ Ne álmodozz a volán mögött, Pista, mert még fának viszel bennünket! ─ tette a kezét a vállára Pándi. ─ Ha már a feljelentéseket megúsztuk, legalább ne te oltsd ki az életünket!

  ─ Bocs, bocs, kissé bennem is fölszaladt a pumpa! ─ mosolyodott el Dobos a volán mellett. ─ Csak elgondolkoztam azon, amit mondtatok. Tulajdonképpen ez volt az életünk. A különböző félelmek kora. Megvan még a titkárnőd?

  ─ Ugyan, hogy lenne? Több mint tíz éve nyugdíjas vagyok. Már a minisztériumot is hatszor átszervezték. Úgy hallottam, valami komoly vállalkozásba kezdett. Ő lett a cég igazgatónője. Feddhetetlen, sőt makulátlan személyiség. A társadalom tartóoszlopa. Míg élek, meg nem bocsátom neki, amit ellenem elkövetett.

  ─ Te viszont még nem válaszoltál, hogy kikérted-e a rólad szóló aktát. Jogod van hozzá ─ fordult felé kíváncsi arccal az igazgató.

  ─ Megnéztem az ügynöklistát, és megtaláltam, akiket kerestem. Az akta nem érdekel, nem vagyok hajlandó felbosszantani magam a hülyeségeiken. Meg a saját balfácán voltomon sem…

  ─ Hú, de szépen mondtad, akár egy költő a tizenkilencedik századból ─ húzta el a száját Pándi. ─ Hanem azért, már megbocsáss, kedves Pista, de az a bizonyos közös asztal a miénk is, jogunk van hozzá, hogy lesöpörjük róla a szemetet.

  ─ Meg a szőrehullató, girhes macskát, amelyik tisztára nyalja a saját fenekét ─ tette hozzá a másik.

  ─ Igazatok van ─ fékezett az igazgató háza előtt Dobos Pista ─, de megérkeztünk. Jövőre folytatjuk a vitát az osztálytalálkozón.

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo