Dinók Zoltán: Az író nyugalma
Az írónak elege lett abból, hogy minden napszaknak külön hangulata, vagyis az ember agyának különböző minőségű szürkeállománya van. Ezért fogta magát s kiment az arborétumba. Csak pihenni fog. Döntötte el. Ahogy kiért, kimelegedett. Fogta a magával vitt pokrócot s kiterítette. Lefeküdt s még rá is gyújtott. Élvezte a magányt, a csendet. Az emberek szállingóztak, de nagyon kevesen. Egy szép, nagy mellű nő haladt el a part tetején s megkérdezte:
- Meg tudná gyújtani a cigimet?
Az író felsétált s teljesítette a kérést.
- Köszönöm!
- Nincs mit!
Az írót a szép nő egyáltalán nem zavarta. Úgy cigarettázott a nő, mint aki első cigijét szívja. Festett volt a körme, szemei kifestve, igazán szép látvány volt. Szerencsétlen író teljesen zavarban érezte magát.
- Maga itt pihen? – kérdezte a szőke
- Igen. Elmenekülök a világ elől.
Elmosolyodott.
- Mi elöl menekül?
- Most mondtam. A világ elöl.
A nő megint nevetett.
- A világban vagyunk most is. Konkrétabban értettem.
Az író sóhajtott.
- A családom elöl.
- Ja, értem.
- És maga? Maga itt vakációzik?
- Nem! – hangzott a gyors felelet. Én is menekülök másoktól.
- Kitől?
- Az anyámtól.
Most az író nevetett.
- Anyjával él együtt?
- Igen. Születésem óta. És maga is az anyjától menekül?
- Attól is, meg a gondok elöl is. Jöjjön ide velem le a partra.
- Udvarolni akar?
- Csak egyszer élünk!
A nőnek szimpatikus volt az író.
- Rendben! – s lemászott a tó partjához.
- Maga amúgy agglegény?
- Igen.
A nő kicsit magát megerőltetve mosolygott.
- Mi a foglakozása?
- Író.
- Tényleg? Láttam én hogy valami romantikus ember maga!
- Igen, de még mennyire romantikus!
- Akkor miért nincs barátnője?
- Nem olyan könnyű azt szerezni a magam fajtáknak!
- Maga jóképű is. Biztos tudna társat találni.
- Biztos! Lehet hogy épp maga az!
A nő nevetett.
- Nem, nem hiszem!
Majd elnyomta a csikket. Az író valóban erős vonzalmat érzett a szőke iránt. Legszívesebben megcsókolta volna. Olyan szép arcú volt.
- S most mit csinálunk? Nézzük a tavat? – kérdezte a szőke nő enyhén cinikusan, de mégis mókásan
- Élvezzük a természet csodás oázisát! Nem elég ez?
- Ha magának elég, akkor nekem is! – mondta – s ismét rágyújtott.
Az író ebből a kijelentésből egyértelműen azt a következtetést vonta le, hogy a nő is vonzalmat érez iránta. Ő is rágyújtott. Nézték kettesben a tavat s egyszer csak egy hal ugrott ki a vízből. A nő megijedt.
- Jézusom!
- Ne féljen, csak egy hal volt az!
- Megijesztett!
- Jut eszembe. Tud úszni?
- Én igen, de elment a kedvem tőle.
Az író nevetett, mint egy idióta.
- Én ugyanis nem tudok úszni!
- Erős férfi létére nem tud? Milyen férfi maga? Látszik hogy író.
- Bokszolni viszont jól tudok!
- Férfias sport. Verekedett már?
- Hogyne. Engem még senki nem vert meg.
- Nahát! Szaván szeretném fogni!
- Higgye el! Tanúk vannak rá!
A szőke nő megcsókolta a jobb arcfelét.
- Ezt miért kaptam?
- Szimpatikus maga nekem! Nem ülünk be a presszóba?
- Hát.. izé.. nincs nálam sok pénz..
- Majd fizetek én! – mondta a nő nevetve
- Ez nem vicces! Nekem kellene fizetnem!
- Szeretem az olyan különc embereket mint maga!
- Nem vagyok én különc!
- Dehogynem!
- Tudom hogy a nők szívük mélyén a romantikusokat szeretik!
- Akkor jöjjön velem!
S elsétáltak az arborétum arra a részére, ahol már forrt az élet s emberek jártak fel-alá. A nő egy-egy pohár sört kért. Leültek a páholyban. Elbeszélgettek. Az író elmesélte hogy most egy szomorú regényt ír. El is mondta a tartalmát.
- Nahát! Maga ilyen bánatos ember?
- Nem tehetek róla!
- Igen, lehetséges.
A nő megadta a telefonszámát, az elérhetőségét. Az író orra elé dugta.
- Köszönöm!
- Nincs mit!
Majd elváltak útjaik. Az író szíve boldog volt. Nyugalomra vágyott s megzavarta ugyan valaki, de épp segített rajta. Boldogan tért haza s úgy érezte utolérte a szerelem…
