Petrozsényi Nagy Pál: SIC ITUR AD ASTRA

Az egyszerű, de lakályos nappaliban tizenöten szorongtak. Valamennyi jó barát, illetve író, költő és drámaíró. Akkor ez egy irodalmi szalon, ugyebár? Lényegében igen, mai szóhasználattal élve irodalmi kör, klub vagy műhely. Ahogy tetszik, lehet választani. Tagjai munkások, értelmiségiek, fiatalok, öregek, akiket mind egyetlen cél lelkesít: az önmegvalósítás versben és prózában. Merthogy ilyen is van, kérem tisztelettel. Régen vala az olvasó, nem sok, de még vala. Ebből lett a tollforgató. Mondjuk ezerből egy. Ma egy olvasóból ezer zsenipalánta, következésképp ma már több az író, mint az olvasó. Világos? Nem világos? Őszintén: nekem sem, amennyiben elfogadjuk azt a tényt, miszerint előbb olvasónak kell lenni, és csak utána következhet a művészet? De, mint tudjuk, az emberi megértésnek is vannak határai. Én például a mai napig sem értem, mitől testes egy bor, kecske a béka vagy tollasodott meg a főnököm, mikor én kétszer annyit gürizek. Szóval abszurdum. (Vagy mégsem? Poeta non fit, sed nascitur: a költő nem lesz, hanem születik – tartja egy ókori latin mondás. Ilyen értelemben persze lehet valaki költő anélkül, hogy előzőleg igazi olvasóvá ért volna. Mit költő, akár isten is, ha Pallasz Athénére gondolunk, aki már eleve teljes fegyverzetben, kész hadistenként pattant ki Zeusz fenséges fejéből. De hagyjuk, nehogy a végén még az is zavaros legyen, ami eddig világos volt.)

Szombat délután három óra. Az irodalmárok jókedvűen kortyolgatták kávéjukat a szalonban. Svédasztal: kávé, pogácsa, ásványvíz. Általában ez volt minden, amit a társaság nyújtani tudott egymásnak. Ezt is úgy, hogy ki pénzt, ki alapanyagot hozott az elnöknek, pontosabban a soros házigazdának, akinek a házában gyűltek össze hetenként.

– De miért nem inkább egy művelődési ház vagy klub tágas, megfelelő technikával ellátott termében? Feltételezem, hogy valamennyien versengenek magukért, legfőképp persze az önkormányzat, mely nemcsak szívesen, de már hivatalból is támogatná önöket – firtatta egyszer egy újságíró.

– Mert így intimebb – válaszolta a soros elnök, illetve házigazda elnéző mosollyal, ahogy az együgyű embereknek szoktak felelni.

Igaz, nem igaz? Esetleg lépjünk be mi is a szalonba, hátha ezt is megtudjuk.

– Kérlek, foglaljatok helyet, hogy kezdhessünk! – szólította fel a tagokat a szoba közepén üldögélő házigazda, egy Arany Jánoshoz hasonló, menteszerű kabátkát hordó poéta (lásd Barabás Miklós Arany Jánosról készült litográfiáját).

A körtagok egy csapásra elhallgattak, és helyet foglaltak. Ki a kanapéra, ki a fotelbe vagy jobb híján a parkettre.

– Első napirendi pontunk: Krumplis Gergely Giling-galang című költeménye. Felolvassa maga a szerző. Második napirendi pont: könyvkiadási helyzetkép nyomtatás előtt álló antológiánkkal kapcsolatban. Megadom a szót Krumplis Gergely barátunknak.

– Gyerekek! – köhintett a filigrán, sovány öregember. – Először is engedjétek meg, hogy felálljak. Hiszen ismertek: így jobban tudok beszélni.

– Halljuk!

– Az éjjel szokás szerint sehogy sem jött álom a szememre. Ekkor írtam ezt a versikét, mondhatnám úgyis, hogy hattyúdalt. Címe: Giling-galang.

A szobában, bár amúgy is csend volt, ezekre a szavakra, még a szúnyogok zümmögését is meg lehetett hallani.

Életem végútjához érkeztem.

Gondoljátok meg, milyen érzés, gyerekek,

hogy nincs tovább, ez itt a végutad,

amikor már csak azt várod,

hogy megkonduljanak fölötted a harangok:

giling-galang, giling-galang.

A hallgatóság szemében megcsillantak a szomorúság könnyei. Krumplis úr elégedetten konstatálta, milyen figyelemreméltó hatást gyakorol. Ettől maga is megilletődött. Azért megpróbált visszafogott érzelmekkel olvasni, nehogy utólag érzelgőséggel vádolják.

Ez van, következhet a számadás,

miben vagy vétlen, miben vagy hibás.

Gondoljátok meg, milyen érzés, amikor egy hang

a füledbe bömböli: leteheted a lantod, végeztél,

immár utoljára tettél jót, vagy vétkeztél,

giling-galang, giling-galang.

Magas hangon kezdte, majd fokozatosan lejjebb szállt, amitől egyre kisebb és kisebb lett, hogy a második szakasz után már ott térdeljen a parkettán. A férfiak némán, inkább csak belülről, a nők azonban hangosan zokogtak.

– Ne, ne! Ezt nem bírom tovább hallgatni – ugrott fel a kanapéról egy termetes, szakácskönyveket író írónő, és kitámolygott a szobából.

Egy műkritikus, amúgy szatócs a jóember, Krumplis úr mellé hanyatlott.

– Megértelek – ölelte át az ősz költőt –, és engedd meg, hogy levegyem előtted a kalapom. Te bátor és igaz ember vagy, amiért ilyen nyíltan kimered tárni a lelkedet. De hidd el, nem vagy egyedül. Sajnos én is vétkeztem: ahol csak lehet, becsaptam a vevőim. És nem csak őket, téged meg a többi barátunkat is. Igaz, őket más szempontból, de mégiscsak becsaptalak azzal, hogy alábecsültelek titeket. Bosszúból, amiért tehetségesebbek vagytok nálamnál. Hej, valamikor én is verseltem, amíg rá nem jöttem, miszerint, íme, őszintén kimondom, csak bírálni tudok, írni nem.

– Megtisztultam! Megtisztultam! – dobálta fel karjait a plafonig egy fiatal, hórihorgas rímfaragó. – Kösz, mester ezt a fantasztikus katarzist! Olyan könnyűnek érzem magamat, hogy szinte elillanok.

El is illant. Alkalmasint a budira, hogy ha lehet, még jobban átérezze a katarzis élményét. De ezzel még nincs vége, mert íme, előállt a harmadik.

– Engedd meg, hogy szívből gratuláljak – rázta meg az öreg kezét a télen-nyáron selyemkendőt és sötét szemüveget hordó drámaíró. – A versnek ugyan még nincs vége, de már most bevallom, hogy sohasem hallottam ennél gyönyörűbb költeményt.

– Elég! Elég! – rázta meg a csengőjét Arany János alteregója. – Elhiszem, hogy tetszik, mellesleg nekem is, de talán hallgassuk tovább, különben sosem érünk a végére. Gerikém, kérlek, pengesd tovább a lantodat!

A gyér-, de hosszú hajú nyugdíjas megköszörülte a torkát, és belevágott a harmadik szakaszba, majd a negyedikbe, ötödikbe egész a huszadikig. Ekkor már nem is térdelt, hasalt, s a végponthoz érve fejét a padlóba verdeste. Egyik hallgató elájult, a többiek tapsoltak, majd megrohanták a verejtékben gyöngyöző poétát.

– Grandiózus. Te vagy a XXI. század legnagyobb magyar költője – rántotta talpra az időközben visszaoldalgó, szakácskönyveket írogató írónő.

– Egyetértek – tódította a kritikus. – És nemcsak költő, színész is, amiért különdíjat, akarom, mondani elismerést érdemel. Csak így tovább, zsenikém!

– Köszönöm a… szárnyakat. Csak adjon isten hozzá erőt és időt is – szerénykedett a kisöreg.

– Ugyan! Kicsi a bors, de erős ám! – mosolygott a drámaíró, és hátba vágta a nagy költőt, amitől az lobogó hajjal repült egyenest az ajtóig.

– Várj még, hova mész? Az elemzést meg sem hallgatod? – kérdezte az irodalmi kör elnöke. – Ki akar hozzászólni Geri bátyánk remélhetőleg nem legutolsó verséhez?

– Én! Én!

– Látod? De most már csak röviden, röviden, mert a második, a fő kérdés még hátra van. Megadom a szót Kriti Kamillnak.

– Kedves Geri, drága barátaim! A véleményemet már néhány perce közöltem: ez a vers zseniális. Ennél többet nem mondok, mert ebben minden benne van. Ha viszont benne van, kár és vétek néhány száraz mondattal leverni a vers szépséges hímporát. Ezt hagyjuk az iskolákra, egyetemekre, amikor nagy költőink, köztük Krumplis Gergely műveit elemzik.

A szobában felzúgott a tapsvihar. Az öregember meghatottan hajlongott, és szégyenkezve hebegte:

– Köszönöm, hálásan köszönöm, azért ne túlozzunk: nem vagyok zseni, és a versem se olyan briliáns, hogy miatta kifelejtsünk másokat. Ugyanilyen tapsot érdemel Arany Ádám, mélyen tisztelt elnökünk, Kriti Kamill, Szakács Biri stb., ezért tisztelettel javaslom, tapsoljuk meg őket is.

– Más? – kérdezte az elnök, amint elült a tapsorkán. – Pistike? Hallgassuk meg Spongya Pistit is, utána rátérünk második napirendű pontunkra.

– Köszönöm a szót, elnök úr! – állt fel illedelmesen a hórihorgas rímfaragó. – Kamill véleményéhez csatlakozva én sem szaporítanám a szót feleslegesen, s csupán azért jelentkeztem szólásra, hogy, mint viszonylag új tag, elmondjam, milyen büszke vagyok, amiért ennek az irodalmi körnek, helyesbítek, családnak a tagja lehetek. Ismétlem, család, oázis egy olyan sivatag közepén, ahol nincs sem vers, sem meleg szó, lelki béke, eszménykép, egyszóval szinte semmi sem, amiért élni, dolgozni érdemes. Hála önöknek itt mindent megkaptam, és őszintén kívánom, még sokáig örülhessünk egymásnak.

– Úgy legyen! – pödörte meg a soros elnök lecsorgó bajuszát. – Antológia.

A műkedvelők megújuló figyelemmel néztek az elnökre. Ez a téma volt az összejövetel fénypontja. Elhatározták ugyanis, hogy kiadatnak egy tipp-topp antológiát. Lenne benne vers, novella, esszé, dráma – a csoport legérettebb terméséből. Ennek idestova két éve anélkül, hogy egyetlen lépéssel is közelebb kerültek volna a célponthoz. Talán most, hátha Aranynak sikerült időközben összehozni valamit! Ő volt közöttük, és ezt mindnyájan elismerték, a legrutinosabb, s egyben legbölcsebb műkedvelő. Mestersége szerint irattáros, és a számítógéphez is jól értett. De volt közöttük színházi ügyelő is a színdarabszerző személyében, Krumplis úr nyugdíjas, Kriti boltos, Birike varrónő, a nyakigláb rímkovács pedig szakközépiskolai tanuló. Ők alkották az irodalmi kör legelkötelezettebb rétegét. Ehhez csapódtak a kevésbé aktívak, végül a meghívottak, vendégek, akik csupán hébe-hóba ugrottak be hozzájuk.

– Sajnálattal jelentem, hogy ezúttal is hiába pályáztunk – sóhajtott Arany úr. – Egyetlen kiadó se hajlandó kiadni azt az átkozott, bocsánat, fránya antológiát. Nem sorolom fel a sikeresen pályázók teljes névsorát, csupán néhányat, és ezeket is név nélkül, nehogy személyeskedés legyen belőle. Antológia Kiadó: A. B. Pilinszky-díjas költő; Animus Kiadó: C.D. Kossuth-díjas színész; Accordia Kiadó: E. F. országgyűlési képviselő; Athenaeum Kiadó: G. H. európai baj­nok. És ha ehhez még hozzáveszem a 108 éves Jani bácsit, a nagyállomás vécés nénijét vagy a Magyar Nemzeti Bank elnökét, akkor már nem is csodálkozom, hogy folyton kivonnak a forgalomból, mert…

– A pénznek nincs szaga – kiáltotta be Novi Lisa, a kerek képű, Szerbiából bevándorló elbeszélőnő.

Nevettek.

– Ja! Pontosan ezt akartam mondani!

A tagság ajkán megfagyott a nevetés.

– No comment! Csakhogy akkor mit tegyünk? – vakarta meg a feje búbját egyetlen folkloristájuk, a kitűnően táncoló, éneklő Vas Jancsi.

– Változtassunk mi is stratégiát! Kidobnak az ajtón? Menjünk be az ablakon. Konkrétan: ha nem érdemes pályázni, nyissunk ki a bukszánkat. Igaz, Kamilkám?

– Méghozzá alaposan akármilyen lapos is, különben sosem lesz antológiája jobb sorsra érdemesült irodalmi körünknek.

– Még konkrétabban? – kérdezte a fiókdrámákat gyártó ügyelő.

– Adjuk össze a pénzt, és saját költségünkön adassuk ki a műveket. Akkor nincs sorbaállás, elveszti jelentőségét a név, rang, protekció. Mi több, még bunkó, kritikusi rosta sincs.

– Valóban? – rázta meg a fejét hitetlenkedve. – Ez túl szép ahhoz, hogy elhiggyük.

– Pedig tényleg nincs! Utánajártam, nem kohászfröccs. Kérdezzétek csak meg Kamilkát!

A kritikus rábólintott, mire mindnyájan felugráltak a helyükről. Spongya Pisti széttárta karjait, és a plafon felé repdesett.

– Repülök! Repülök!

Novi Lisa rágyújtott egy szerb népdalra, Vas Jancsi bokázott, és egymásután táncra kérte a hölgyeket.

Ezek után még mondja valaki, hogy nincs lelkesedés a magyarban!

– Szólhatok? – köhintett a Giling-galang gyér-, de hosszú hajú szerzője, amikor egy szusszanásnyi időre alábbhagyott a műkedvelők jókedve; általában szűkszavú ember volt, de most kikívánkozott belőle valami.

– Tessék! – adta meg az engedélyt előzékenyen Arany úr. – Geri bátyánk kíván közölni velünk valamit.

– Nem akarok ünneprontó lenni, sem kételkedni mindabban, ami az imént elhangzott, de van fogalmatok arról, mennyi pénzt kellene nekünk összegyűjteni?

– Mennyit?

– Sokkal többet, mint amennyi hajszál van a fejemen, Pistikém. És ez sem kohászfröccs, mert egyszer én is utánakérdeztem.

A kis csoport elsavanyodva ült vissza a helyére. Erre bizony nem gondoltak. Pedig komoly érv, hiszen még annyi stekszük sincs, hogy kibéreljenek egy termet a művelődési otthonban. Pistike dühösen rácsapott egy szúnyogra, és leszállt a plafonról.

– Az egész nem lenne annyira rázós ügy, ha tetszés szerinti példányt lehetne rendelni. Sajna nem így van, mert a nyomdák ezer példány alatt szóba sem állnak senkivel. És akkor még ott van az utolsó, nem kevésbé nagy kérdés: ki a csuda vásárolja meg ezeket a novellákat, verseket?

No lám, nem csak lélek, spiritusz is van a magyarban, ami, hm, nem is hátrány tulajdonképp, hiszen enélkül még a holdig sem jutottunk volna el. Hanem Arany úr nem lett volna Arany úr, ha erre a kérdésre ne adott volna választ üstölést.

– Stimmel, de ne felejtsd: a hagyományos technológia mellett már digitálissal is nyomtatnak, ahol nem ezer példány a minimum. Lehet 100, 50 vagy még ennél is kevesebb, melynek anyagi vonzata már nekünk sem okozna problémát.

A hallgatóságban újraéledt a reménység.

– Szerintem adjunk ki 100 példányt. Ebből megveszünk 50-et, a többit eladjuk, és a befolyt összeget elosszuk egymást közt. Nyereségünk ugyan így sem lesz, de legalább visszakapunk valamit a pénzünkből – folytatta az irattáros. – Nos, belevágunk, vagy maradunk, akik voltunk: csodára váró, de azért semmit sem tevő fiókszerzőknek?

A körtagok felszisszentek.

– Belevágunk! – jelentették ki kórusban.

– Remek! Ki ellenzi? Senki? Akkor itt, helyben fogalmazzunk meg egy elektronikus levelet, én elküldöm, utána… meglátjuk.

– Oké! De mégis mit írjunk? – sugárzott a szakközépiskolai tanuló.

– Ugyanazt, amiről most beszéltem: szeretnénk 100 példányban megjelentetni egy 300 oldalas, életrajzi adatokat is bemutató antológiát. Kamill?

– Igen, 100 példány elég lesz, de… Mint kritikus ajánlom, tegyük hozzá: bírálják el irodalomkritikai szempontok alapján is a beküldött anyagot, mert ha amatőrök vagyunk is, fércművekhez azért mi sem adjuk a nevünket.

– Jó, jó, de… – akadékoskodott Novi Lisa.

– Ez csak egy ajánlat annak a meggondolásnak az alapján, hogy mi nemcsak szimpla önmegvalósításra, hanem minőségre, fejlődésre is törekszünk. Ehhez azonban rosta is kell, uraim. Hadd hulljon a férgese, amennyiben valóban a csillagok a célpontunk. Aki nem ért vele, most szóljon.

Aki ellene volt is, hallgatott, mire a következő e-mailt küldték két tucat magyarországi könyvkiadó címére:

Tisztelt Cím!

Volna egy kiadandó antológiánk. Csak az a probléma vele, hogy, elfogultak lévén, nem tudjuk megállapítani, ér-e annyit, hogy kb. 100 példányban ki is adassuk. Ha önöknek van irodalombírálati ismeretekkel rendelkező szerkesztőjük/lektoruk, aki ezt meg is tudná ítélni, akkor megbeszélhetjük a további részleteket. Ha viszont nincs, tekintsék tárgytalannak a levelet, sőt, még választ sem várunk, mert fércműveket, melyeknek kiadási/nyomtatási költségeit is nekünk kell állnunk, csupán hiúságból nem kívánunk megjelentetni.

Tisztelettel

Arany Ádám elnök, a Sic itur ad astra irodalmi kör nevében

– Köszönöm a jelenlétet – zárta be az ülést a tiszteletreméltó irattáros. –Legközelebb Kriti Kamillnál találkozunk.

A következő hét szombatján újra összegyűlt az irodalombarátok társasága. Ezúttal Novi Lisa és az ügyelő, Madár Ede olvasta fel egyik két felvonásos drámáját. Az elemzések után robbant fel a nagy bomba: 24 kiadótól egyetlen válasz sem érkezett.

– Döbbenetes! – hüledezett Vas Jancsi. – Nem találok szavakat. Létezik az, hogy 24 kiadónak sincs egyetlen műelemzésben járatos lektora?

– Lektora vagy digitális nyomdája – egészítette ki Arany úr. – Talán várjunk még pár hetet, amíg olyan kiadóra bukkanunk, aki nekünk is megfelel.

No, erre várhattak. Már három hónap is elsuhant, amikor egyszerre két e-mail is érkezett. Az egyik a Hét Krajcár kiadójának a „tollából”.

Kedves Arany Ádám!

Ma jó napom van! Végre egy olyan küldemény, melynek szerzői nem amatőr profik, hanem profi amatőrök. Ha Móricz Zsigmond élne, egyik szeme bizonyára nevetne. És méltán, mert nem mindennap olvashatunk ám ilyen remekműveket. A másik szeme azonban azért sírna, amiért egyetlen kiadó sem figyelt fel eddig önökre. Mi felfigyeltünk, és a legnagyobb örömmel mutatjuk be önöket a világnak kérésük szerint100 példányban, 300 oldalon minden költséget, mint fedélterv, tördelés, korrektúra stb. egybevetve pótom 300000 forintért.

Kell ennél jobb biztatás, velősebb kritika? Az utolsó mondatot már meg sem hallották. Kitörő örömmel estek egymás nyakába, és gratuláltak maguknak. Már-már Spongya Pisti is meglengette a karjait, amikor Arany úr elismételte az utolsó mondatot.

– Csinos summa – füttyentett Vas Jancsi –, bár 15 felé osztva már kevésbé. Mennyi is? 20000 forint fejenként. Olvasd fel gyorsan a második e-mailt, Ádikám!

Az irattáros tehetetlenül vonta meg csontos, keskeny vállát, azzal felolvasta a második e-mailt is.

Tisztelt Arany Úr!

Megkaptuk az e-mailhez csatolt fájlt, benne az irodalmi körük verses és prózai alkotásait, melyeket egy antológiában szándékoznak kiadni. Sajnos nem sok jóval biztatjuk. Írásaik zöme kiforratlan, hiányzik belőlük az erő, mélység, írói koncepció, és még sok más egyéb. Azért akadnak közöttük sikerültebb írások is, ezt figyelembe véve vállaljuk az antológia kiadását. Ennek összköltsége, a nyomdai, terjesztési és reklámkiadásokkal együtt kereken 200000 forint.

Tisztelettel

Mindig derűsen az önök kiadója

– Hajaj, valami nagyon üti itt egymást! – rázott ki Novi Lisa egy hajtincset a szeméből. – Az első megdicsér, utána jól megvágna, a második lebunkóz, mégis kevesebbet kér az elsőnél.

– Üti bizony! – duplázott rá a drámákat írogató ügyelő. – A logikus az lenne, ha csakugyan annyira jól írunk, nyomtassák ki ingyen, vagy, egye fene, félig ingyen a munkánkat. Ha meg rosszul, sehogy sem, vagy náluk csak a pénz számít? Végül, de ezt már csak zárójelben kérdezem: kettőjük közül melyik hamukál? Kamill, te vagy itt a főítész.

Az eladó elnézően mosolygott.

– Ilyen a kritika, uraim. Az egyiknek ez, a másiknak az tetszik, mert egy bírálat mindig szubjektív – hangsúlyozta oktatóan.

– Aha! Ebben az esetben mi szükség van reátok?

– De, gyerekek, szerintetek ez itt a fő kérdés, vagy az, hogy kinek az ajánlatát akceptáljuk? – terelte szelídebb mederbe a beszélgetést Arany úr.

– Természetesen az olcsóbbat – vélekedett Pistike. – Ez sem olcsó mulatság, de tűrhető, aminél olcsóbb már csak az elektronikus könyv lenne, amit persze csak az interneten lehetne olvasni.

– Szavazzunk! – vágta el a gordiuszi csomót Szakács Biri, a kulináris művészetek mestere. – Én a mindig derűs kiadóra szavazok.

Ugyanígy szavaztak a többiek is, megrendelték hát a könyveket, és pár héttel később már mindegyik kezében ott fehérlett a 300 oldalas ANTOLÓGIA. Hogy mit érzett a kör abban a pillanatban, elég nehéz lenne körülírni, s csupán egy anya értené meg igazán, egy anya, aki először veszi karjába elsőszülött gyermekét.

Itt a vége, fuss el véle? Nem egészen. Még hátra volt az eladott könyvek prózai része: a bevételek rendezése. Vártak egy hónapot. Semmi reakció, jóllehet a szerződés szerint havonta kellett volna elszámolni. Két hónap. Idem: se pénz, se értesítés. Magyarán: valami bűzlik Dániában. A kérdést tisztázandó végül is felhívták a mindig derűs könyvkiadót.

– Sajnáljuk, de a könyvterjesztők jelentése szerint eddig még egyetlen könyvet sem sikerült eladni – világosította fel szárazon az irodalmi kört a kiadó. – Talán a jövő hónapban. Kérem, várjanak türelemmel!

– Egyetlen könyvet sem? – tátotta el a száját a soros körvezető. – De hiszen mi magunk is vettünk már tizenötöt.

– Halló! Hangosabban! Nem értem. Halló! No, mindegy! Viszonthallásra! Várjuk további megrendeléseiket. Mi mindig szívesen állunk a tehetséges tollforgatók szolgálatára. Sic itur ad astra, és… mindig derűvel!

A derék tollforgatók azóta is várnak és derülnek. A könyvterjesztők a kiadókon, a kiadók a szerzőkön. Hogy miért? Jó kérdés!

Önök mit gondolnak?

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület