Czipott György: KÖTÉL ÁLTAL

csardaCsepel felől déli harangszó foszlányait hozta a szél, amikor rendszerint a kocsmaházhoz érkezett. Szerette ezeket a szántók, kaszálók közé hasadt dűlőúton tett hosszú sétákat, kitisztult a feje, módja nyílt átgondolni újra meg újra a helyzetét, kilátásait. Valahogy csak kell élni tovább, alamizsnából, még ha baráti szívesség adja is, nem tengődhetnek. Nem férfinak való dolog...
    A kármentő előtt szálas férfi üldögélt, kopottas, néhol megszaggatott öltözékben és füles csuporból bort kortyolgatott. A kocsmáros unottan tett-vett, letörölgette a könyöklőt az atyafi előtt.
    – Adjon Isten jó napot maguknak! – köszönt a férfiak felé, – meginnék fél liternyit a fehérből, leülök amoda, az asztalhoz...
    Biccentett a kocsmárosnak, amikor az letette a cserépkorsót és a füles csuprot a billegő asztalra. Lassan töltött magának és belekortyolt a viszonylag hűvös borba. Elnézte a férfikora javát már megélt, üldögélő parasztembert, föltűnt neki, olyan kincstári lábbelit visel, amilyennel néhány századot elláttak negyvenkilenc tavaszán, valami rekvirálás után. A férfi fölvette ivóalkalmasságát és hozzá közeli asztal mellé telepedett. Szó nélkül néztek maguk elé, fáradt csönd lebegett a kocsmahelyiségben.
    – Válthatnánk-e némely igaz szókat uraságoddal, bizonyosan többet hallott, mint mi itt, hogy mi van, vagy inkább, mi lesz az országban? Ha nem sérteném meg kíváncsiságommal...
    – No hisz! Sokkal többet magam sem tudok, de jól esne a beszélgetés. Hanem..., telepednénk-e odaki, a diófa árnyékába tolt asztal mellé? Csak jobban esik ott..., aztán meg... a kocsmárosnak is van füle – tette hozzá alig hallhatóan. Fölvették edényeiket, kifelé indultak. A kocsmaépület előtt álló öreg fa levelei között játszott a napfény.
    – Valami falnivalóval szolgálhatok-e? – tudakolta a kocsmáros, de intéssel elhárították.
    – Megismertem a lábbelijét, már Arad előtt nekünk is ilyen jutott. Vörösmarty Mihálynak neveznek, örülök a szerencsés találkozásunknak – nyújtotta jobbját az asztal felett az idegennek. – Kendben kit tisztelhetek?
    – Hodosi Gyurkának szólítanak születésemtől, hát az is vagyok. Hodosi Gyurka, bujdosó országkoldusa. De voltam Hodosi  György felkelő, szabadlegény, honvéd is, akinek őse Zrínyi bán mellett vitézkedett a török ellen mindig!... de annak oda már, jobb lenne, ha magam is el tudnám feledni. Mégjobb lenne, ha Haynau se nagyon tudna arról semmit...
    – Nem baj, ha nem hallotta a nevem, de Petőfi Sándorról csak hallott..., ösmerjen úgy, hogy Petőfi híve és barátja vagyok...
    – Isten vezesse szegény fejét, akárhová is került drága Sándorunk..., Vörösmarty..., hogyne tudnám..., így már szebbnek is látom uraságod ábrázatját mindjárt! Utoljára Vízakna mellett voltunk egy csatában Petőfivel, hogy szavalt előtte..., de minékünk úgy látszik más véget szánt a Teremtő, elmenekülhettünk a pikások elől... Hajh, szegény költő!... Görgey meg hogy óbégatott hazaárulásról..., pedig a ficsúr mindig tudta, melyik felén kell ülni a tányérhoz... A ficsúr...
    – Miért mondja ficsúrnak?
     – Így neveztük magunk között, mert mindig vasalt volt, meg beretvált, aztán meg valami pacsuli szagot árasztott még a lehelete is... még a parancsnoki sátorban is kotyvasztott valamit az üvegedényeiben, talán azzal pomádézta magát... Könnyen tehette, azt beszélték, azelőtt kémikus volt Bohémiában. Maradt volna ott! De még ha nagyobb erejű puskaport kavargatott volna...
    – ...nem lett volna országáruló! A bitang hazarontó! – dünnyögte mellé Vörösmarty. – Az északi hadjáratban került a parancsnoksága alá?
    – Én már a kezdetektől vele voltam, szabadcsapatban csipkedtük a labancot, mindenféle oficérokat, aztán úgy gondoltuk beállunk a honvédők közé. Ott jobb fegyvereket kaphatunk, jobban tudjuk ritkítani a császáriakat. De higgye meg az úr, sokat köllött nyelnünk, nékünk szabadlegényeknek! Nem volt katonaiskolánk, messzire kerültük is a toborzókat, de volt egy kováspuskánk, amit a mezőcsősztől vettünk el a haza mentése céljára. Megkacagtak a kiképzőtisztek, még a soros honvédek is, pedig némelyiknek császári bugyogó libegett a bokája fölött... hát olyan volt az... a parancsnokunk meg egy illatozó kurafi! Lettünk volna inkább újra szabadcsapat, de hát a becsület...
    – Rossz parancsnok volt Görgey?
    – Nem volt ő rossz, még tudott is a labanc fejével gondolkozni csaták előtt, így aztán sokszor megtáncoltattuk őket, csak a sűrűjében akadt el olykor-olykor a tudománya. Amikor nem a kigondolt módon kavarogtak a dolgok, csatában is kémiatudományt akart játszani. Hanem az nem megy! Az ember meg a ló, pláne a fegyverek nem valami vegykonyha kellékei, amikről tudja, hogyan fognak összebugyogni...
De aztán meg hiú, kivagyi embernek láttuk. Neki a generálisok mind hülyék voltak, nem is tudom, hogyan magasíthatta magát mások fölibe! Aztán látja, ebből a nyomorúságból is milyen jól kikotyvasztotta magát... az Isten legyen hozzá irgalmas!
Úgy lépegetett egyre följebb a rangban, hogy hitvány maradt mindegyik sarzsijában, csak hát jól tudta köntörfalazni a történéseket, a vezérkarnál is voltak hasonszőrű atyafiak... Már ahogy elindult a rangban! Valóságosat beszélek, ott voltam elejétől!
E helytől nem messze, Soponya határában táboroztunk, no nem úgy igazán, csak afféle alkalmi pihenő, összerendező tábor volt az. Már akkor elég ideje voltunk befogadott honvédek, belekerültem egy előőrs járőrbe, akik felderítést is végeztek. Tudtuk, Dunántúl mozognak Roth generális csapatai, hátha leskődik ránk onnan valami feneség...
Olyat nem tapasztaltunk, de belebotlottunk az úton abba a két Zichy grófba – sebesen menekültek a kocsijukkal. De előlünk?... azt soha! Elfogtuk őkelméket, aztán, hogy kiforgattuk a kocsit, előkerült ám a Neustadter tábornok menlevele, meg kötegnyi, valami bujtogató írással telirótt papírok. Mi azt megítélni nem tudtuk, hogy rosszban járnak-e vagy sem, de a labanc generális menlevelét nem akárkik kapják – így gondoltuk. Bekísértük hát Görgey elé, bajmolódjanak csak ők a két jómadárral, nem vagyunk mi arra kitanultak.
Görgey ordibált, futosott ki-be, aztán még rám is rámordított, hogy jelentsek németül, szabályzat szerint, de hát mondtam neki, honnét tudnék én németül beszélni, nem vagyok én se sváb, se császári oficér, elégedjen meg azzal, ahogyan jó magyar anyanyelvünkön tudom. De hát, hogy majd hadbíróság, meg függelemsértés, meg jó ég tudja, izgalmában miket hordott rám. Igaz, nekem is agyamba tülekedett az indulat, attól olyasmit kiabáltam, hogy már öregapám öregapja is a hazáért vérzett, velem így senki se ordibálhat!
Hát, szóval igaz, nem köllött volna..., de az ember csak ilyen, amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten is.
Na, akkor aztán a parancsnokság mindent megvizsgált, kiderített – ficsúr így gondolta, meg akarta is hinni –, hadbíróság elé lökték a két Zichyt. Még itt, Lórévnél. Mi más lett volna, hazaárulásban bűnösnek találtattak. Görgeynek csaknem habzott a szája, azt mondják, amikor a rögtönítélő bíróság elnökeként fejükre olvasta az ítéletet. De azt nem gondoltuk, én kértem magam dolga miatt Isten bocsánatát jó előre, szóval nem gondoltuk, hogy az idősebb Zichyt, az Ödönt, kötélre ítélik.
Hazaárulók voltak, ott ez az alattomos országrontó igyekezetük másnak nem is volt mondható, de ilyen ripsz-ropsz felkötni?... és akkor miért nem mindjárt a kettőt?... sántikált ez a dolog nagyon valamiért. Láttuk is aztán, hogy miért volt ez a keresztényietlen, habahurján ítélet. Lórévben fölakasztották az Ödönt, vádolván, hogy nem értesítette Roth csapatairól Görgeyt,  meg ott voltak azok az írások és a menlevél, meg a statárium és elrettentés... Fiatalabb féltestvérét azt a Pál nevezetűt pedig felmentették. Talán a testvérárulás jobban tetszett a ficsúrnak, tudja a fene, de őt felmentették. Aztán nemsokára ott láttuk ám a tisztek között, merthogy Görgey akkor már olyan nagy bizalommal lett hozzá!...
Tehette is, mert nekik köszönhette, hogy ezredessé léptették elő. Tudom persze, háborúban hullákon menetel előre mindenki, de ez nem volt becsületes ítélkezés! Ordibáló vádló, hevenyészett, tessék-lássék védő, na meg a rang és hatalomvágyó ítész elnök. Nem az én tisztem megítélni Görgeyt, de irgalmasságot is csak Istentől reméljen! Bár, ahogy hallottuk a szálldosó hírekben, egészen jól él császár őfelsége hóna alatt valahol burkusföldön. De lelke rajta! Magunk meg csak bujdosunk és azt se tudjuk, tehetünk-e mást még, múló életünkben.
De ahogy látom, a költő úr is ezt a savanyú kenyeret rágja... mind menekülünk, vagy közös sírban nyugszunk jel nélkül, vagy hurcolásznak a jeges orosz pusztákba a kozákok... És a legrosszabb, elfelejtenek majd minket, mint a rossz esztendőt a bővebben.
Nem tudom már magam se, jobb-e nekünk ez az élet, ami nem is az, ha az embernek mindig azért forog a szeme, jön-e már valahol egy zsandár...
Megbocsát, Vörösmarty uram, de lassacskán visszaballagok a láposba, ott nem üthetnek rajtam. Ide csak azért merek jönni olykor, mert nem láttam még errefelé se katonát, se spiont.
    – Hadd töltsem kettőbe a bort, ihassam az egészségére Hodosi uram! – kérte bujdosásban társát Vörösmarty.
    Maradék csigerüket megitták, a csupor alján csillogó utolsó csöppöket a földre engedték lehajtott fővel, anélkül, hogy elhatározták volna ezt. A bujdosó honvéd feltápászkodott a padról, halk „Isten vele!” köszöntés után elindult Csepeltől távolodó irányba a keréknyomokkal mély földúton, szántóföldek és kaszálók között. Még a viszontköszönést sem várta meg.
    Vörösmarty Mihály hosszan nézett a távolodó után, csak lassan tudott visszazökkenni saját, fenyegetés teli, megoldatlan jövőjű életébe. Sürgetővé érett elhatározása, befejezi és letisztázza e napokban született versét, amihez már meg is találta a legmegfelelőbb címet. Átok lesz az, mi más is!... Aztán beküldi a pesti redakcióba, lesz, ami lesz... A tót ficsúr!...
    A napégette, gyalulatlan asztalra leszámolta a fizetséget az üres korsó mellé, aztán hosszan elnézte még az asztal kecskelábai előtt fölvert porban ugráló verebeket, ahogyan tülekednek és veszekednek, talán valami lehullott morzsáért.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület