Bene Zoltán: Kavicságy

kurvaWenner nagyon unta már, ahogy egyik fehér csíkot a másik után nyeli el a Suzuki. Szombat délelőtti gyér forgalomban autózott, az úttest közepén haladt, hogy elkerülje a kátyúkat. A rádióból özönlő buta viccek és egyhangú zenék csak rontottak amúgy is nyomott hangulatán. Elzárta a szerkezetet, akkor azonban a motor monoton zúgása erősödött pattanásig feszülő csenddé az agyában. Újra elfordította a gombot, a két idétlen műsorvezető viccesnek szánt gondolatokat osztott meg vele a prostitúcióról. Türelmi zóna, bárca, kupleráj, útszéli repedtsarkúak bukkantak elő, majd szívódtak föl az agyában.
    Aztán az út szélén, a kavicságyon, mitha csak a rádiót illusztrálná, föltűnt egy lány. A hűvös őszi délelőtt ellenére lenge ruházatban. Két-három kilométer után a másodikat, valamelyes távolságra tőle a harmadikat is megpillantotta. A negyediknél megállt. Úgy érezte, akaratlanul. Mintegy véletlen folytán. Talán a zsigereibe szívódtak a rádióból előszivárgó hölgyek… Elzárta a szerkezetet.
A nő haja lángvörösre festve. Piros csizmában, kurta szoknyában, csipkés melltartóban álldogált egy elhagyatott buszmegállóban.
– Mennyi? – kérdezte Wenner, ahogy a filmekben hallotta.
Nyilván tudomásul vette a választ, mindenesetre intett a fejével az útszélinek: üljön be hátra.
    – Forduljon le a következő bekötőútnál – mutatta a nő –, aztán úgy háromszáz méter után megállhat. Nem jár arra a kutya se.
    Wenner követte az utasításokat. Miután megállt, mozdulatlanul, szótlanul ült tovább. Nézelődött. Nem értette, mi folyik körülötte. Fogalma sem volt, mi lelte. Nem tudta, mi a fenét is akar. Ugyanakkor ijedten tapasztalta, hogy erős erekciója van. Félni kezdett minden mozdulattól.
A messzeségben roskadozó épületet vett észre, arra szegezte a tekintetét. Menekült volna, de hirtelenjében azt sem tudta, mi elől futna. Amaz kiszállt, előre ült, tette a dolgát. Wennerben alig-alig tudatosult, mi történik. Gépiesen tűrte, hogy tegyék vele azt, amit ilyen esetekben tenni szoktak. Behunyta a szemét, és mindvégig azon tűnődött, hogyan kerülhetett ebbe a kellemetlen, megalázó helyzetbe. Mikor a nő végzett, sóhajtott egyet és újra bámulni kezdte a távolban omladozó tanyát.
    – Szar volt – jegyezte meg a nő.
    Wennert ez a két nyers, lesajnáló szó kissé magához térítette.
    – Kérdezed vagy mondod?
    A nő felé fordult. Elvörösödött.
    – Kérdezem és mondom.
    Wenner igyekezett megőrizni a nyugalmát, uralkodni a hangja remegésén – sikertelenül. A szája kiszáradt, a tenyere izzadt. Mint egy hülye filmben, gondolta, egy banális, ostoba, hollywoodi limonádéban. Rekedtes hangon jegyezte meg:
    – Egy évtizede jobb volt, Magdi.
    – Nekem is jobb volt veled, Wenner.
    Hallgattak kis ideig. A férfi úgy érezte magát, mint aki egy átverős showműsor csapdájába esett. Annyira ócska történet…
    – Rögtön megismertél?
    Wenner megfontolta, megrágta a választ. Talán időt is akart nyerni. Nem, abban a piros csizmában, abban a szoknyácskában, amiből lépésről lépésre kivillan a bugyi, abban a csupacsipke melltartóban nem ismert rá.
    – Nem.
    – Mikor?
    Wenner nem tudott felelni. Talán egy mozdulat, talán egy hangsúly, egy elfojtott hangtöredék árulta el, hogy Magdi az. Tudatosulni azonban csak akkor tudatosult benne, amikor a nő felé fordult – azután. Röstellte magát.
    – Mióta csinálod?
    – Öt vagy hat éve.
    Wenner tudta, hogy szánalmas, mégis föltette a kérdést:
    – Miért?
    – Viszonylag jól lehet vele keresni. Most már. Kezdetben alig tarthattam meg valamit, mindent elszedtek. De most már biztos, megbízható pont vagyok. Meg aztán nehéz ebből kiszállni.
    – Gondolom.
    – Fogalmad sincs!
    Wenner nem mert moccanni. Mély szégyenérzet tört rá, kíméletlenül. Nézte a roskatag tanyát, a fölötte keringő varjakat; a sápadt napfény szúrta a retináját.
    – Te mikor ismertél meg?
    – Azonnal. Bíztam benne, hogy majd nem ismersz rám. A gimiben még más voltam.
    Wenner jól emlékezett. Szép, barna haja volt, kedves arca. Két hónapig jártak együtt. Mindig szívesen idézte föl magában azt a két hónapot.
    – Mivel foglalkozol? – hallotta Magdi hangját. – Már azon kívül, hogy megállsz a kurváknak.
    – Nem szoktam megállni – ingatta a fejét Wenner, és érezte, ahogy ismét arcába szökik a vér. – Most először életemben.
    – Oké. Szóval, mit csinálsz?
    – Ostobaságokat. Például hülyeségekkel házalok. Autóba ülök minden kibaszott reggel, levezetek párszáz kilométert, művházakban, iskolákban bérelt termekben hazudozom pofátlanul az embereknek. Egyszóval ügynökösködöm. Egy tetű vagyok. Semmirekellő.
    – Szombaton is dumálod rá a népekre a gagyit?
    – Volt már rá példa. De ma nem. Ma a gyerekeimet mentem meglátogatni, csakhogy az anyjuk az új apjukkal elvitte őket kirándulni valahová. Állítólag elfelejtették, hogy az enyémek lennének mára.
    – Szemétség.
    – Az.
    – Vigyél vissza az útra, kérlek.
    – Még nem fizettem – habogta Wenner.
    – Nem félek, hogy átcseszel.
    Wenner előkotorta a pénzt, odaadta. Magdi gondosan elrakta a táskájába.
    – Vannak gyerekeid?
    – Romantikus lenne, de nincsenek. A tieid?
    – Két kislány.
    – És?
    – Túl keveset voltam otthon. Az anyjuk talált olyat, akire jobban támaszkodhat.
    – Szar ügy. Bár nem ritka.
    Wenner indított, megfordult, visszahajtott az útra. Az elhagyott buszmegállónál megállt. Magdi tett egy bizonytalan mozdulatot, végül gépiesen rámosolygott, mielőtt kiszállt.
    – Ha osztálytalálkozót szerveztek, csak akkor meséld el ezt a kis randevúnkat, ha nagyon muszáj! – szólt vissza, mielőtt becsapta az ajtót.
    – Nem fogom elmesélni – motyogta zavartan Wenner. – Várj! – kiáltott, és egy névjegyet nyújtott a nő felé. – Hívj fel egyszer.
    Magdi elvette a kártyát, belepillantott, keserű fintort vágott.
    – Inkább keress magadnak egy tisztességes, jószándékú asszonyt, akinek panaszkodhatsz, ha nem kapod meg a gyerekeid!
    – Szia – mondta Wenner. Hátramenetbe kapcsolt, tolatott, fordult, folytatta az útját. Dühös volt. Az egész buta, lehetetlen helyzetre. Mintha megrendezték volna, tényleg! Dühös volt magára, a volt feleségére, Magdi utolsó mondatára. Nem vette észre, hogy könyörtelen szavainak mennyire ellentmondott a vigyázó, bensőséges mozdulat, amivel a kapott névjegykártyát a táskájába csúsztatta. A visszapillantóban figyelte a nőt. Szerencsétlennek tűnt, ahogy ott állt a kavicságyon, a buszmegállót jelző tábla mellett. Nem volt vonzó, dacára a kihívó öltözéknek. Aztán megpillantotta saját magát az üvegfelületen: kiszolgáltatott, szánalmas, kissé nyúzott arc. Bekapcsolta a rádiót. Abból is ömlött a szar.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület