Csernák Árpád: NOHA

kutyaReggel, amikor kimentem a kertbe, egy idegen kutyát talál­tam ott. Sötétbarna vizslakeverék, behízelgő mo­dorral, dobbermant sejtető nagy busa fejjel. Futólag ta­lálkoztam már vele, amikor Némót sétáltattam. Körülbelül emlékeztem a házra, ahol lát­tam. Gondoltam, megkere­sem a gazdáját és megké­rem: vigye haza.

    Átmentem a szomszédba. Kapu, kerítés nincs, csak a betoncölöpök állnak ki a föld­ből. Az udvaron konzervdo­bozok, nejlonzacskók, törött üvegek.

    Először egy véznácska far­kaskutya-kölyök jön elém, még csak nem is ugat. Beljebb két kis deszkaépítmény, kutyaháznak.

    Csöngetek. Nem kórosan, inkább csak a testi renyheségtől puklis, gyérbajuszú, vörösképű fia­talember bújik elő.

    — Jó napot... elnézést, csak szeretném megkér­dezni: nincs maguknak egy sötétbarna kutyájuk? A múlt­kor mintha itt láttam volna...

    — Itt koslatott napokig, de nem a mienk... Valaki szar­házi kitette a kanyarban a ko­csijából, aztán: adj neki!, rá a gázra..., elhúzta a csíkot, hogy rohadjon meg... Volt itt egy olyan cifra dög is, az nem a magáé?

    — Fekete-fehér foltos...

    — Az, az! Itt hancúrozott az is.

    — Szóval a lógófülű nem a maguké?

    — Nem, nem... — Közben még egy fiatalember előbo­torkál az ajtó-függöny mögül: zsíros, kesehajú; véraláfutá­sos fáradt szemekkel. Állan­dóan bárgyú, szomorkás mo­soly ül az arcán.

    — Hozzál már egy kis bort Hurka! — mondja a vörös­képű, akinek cinkcsizma van a lábán.

    — Mi történt? — kérdezem a lábára bökve.

    — Eltörött a sarkam.

    — A sarka? Hát az, hogy tud eltörni?

       — Kiestem a kocsiból. — ­Hurka megérkezik a borral.

    — Még fiatal bor..., olyan murcis... — mondja és a ke­zembe nyom egy pohárral. Nem valami bizalomger­jesztő: zavaros, fakó lőre. Hurka leül a lépcsőre a puklis mellé, én álldogálok a falnak támaszkodva. A kutyák felé nézek. Az idősebbik oda­megy egy felborult alumíni­umedényhez, az orrával bök­dösi.

    — Nem kéne ezeknek adni egy kis vízet? — kérdem.

    — Á mindig felborrtják...

    — De most szomjasnak látszanak.

    — Nem szomjasak azok... Szóval maga szokta sétál­tatni azt a cifra kutyát arra a kaszáló felé... Ott épül a há­zam.

    — Csak épültlmi — szól közbe Hurka.

    — Most leálltunk... Elfo­gyott a zseton... Meg minek? Magamnak? Elváltam.

    — Én ezért meg se nősülök — mondja vigyorogva Hurka.

    — Na, na, ne sumákolj! ­szól rá Imi — mutasd csak meg azt a papírt!..., na, mu­tasd csak meg nyugodtan... — Hurka vigyorog, aztán elő­húz a farzsebéből egy gyűrött papírlapot, odaadja, beleol­vasok: ".. Bíróság..., H. Já­nos..., tartásdíj..., hat hó­nap..., tíz hónap más ügy mi­att... Jelentkezzen augusztus 29—én..."

    — Ma már szeptember ti­zedike van.

       — Hát! — mondja Hurka büszkén.

       — Miért nem jelentkezett?

    — Minek. Majd megkeres­nek, ha fontos nekik...

    — De nem találják, mert nincs otthon — somolyog a bajsza alatt Imi.

    Vak ember botorkál le köz­tük a lépcsőn, nem csak a vakságtól, hanem a részeg­ségtől is bizonytalan léptek­kel. Remegő kezében fehér bot.

    — Elmész? — kérdezi a puklis.

    — EI. Megnézem a gyere­keket — mondja a vak.

    — A nagybátyám ­— mondja magyarázótag Imi — ­tőle kaptam a házhelyet eltartásért...

    — És mi ez a tíz hónap más ügy miatt? — fordulok ismét Hurkához, aki rendület­lenül vigyorog.

    — Na, mondd meg neki! — ­biztatja a puklis. Közben töl­tögetnek, iszogatunk.

    — Hát az böcsületes egy dolog volt...

    — Na mondd meg!

    — Kivettem a takarékból a saját bátyám pénzét.

    — A többit meg azért kapja, mert nem fizetett tar­tásdíjat?

    — Persze! Neki is három gyereke van... hát azért mondom... — felel helyette lmí.

    — Nem kéne bemenni? Ott mégiscsak hűvösebb van. — ­Mi árnyékban voltunk, de rá tűzött a Nap.

    — Na, amíg ezt megiszom — mondom féligtelt pohara­mat mutatva, és elindulunk befelé.

    — Körülnézni nem kell... — Szegény anyám meg­halt a nyáron.... a feleségem elment a gyerekekkel, most csak négyen vagyunk itt fér­fiak: a fater, a nagybátyám, az öcsém meg én.

    — És János? — aki Hurka.

    — Ő nem lakik itt, csak ha­ver, itt piálgatunk...

    Csupasz falak, bevetetlen ágyak, általános rendetlen­ség: gyűrött, piszkos ruhák szétdobálva, üvegek hal­maza, mosatlan edények; az asztalon Ki nevet a végén társasjáték horpadt lemeze, egy pakli piszkos kártya...

    — Tudod... — kezdené Imi — ...na már megint, a fenébe na!

    — Nyugodtan tegeződjünk.

    — Szóval... Egyébként téged hogy hívnak?

    — Árpádnak. Tudjátok, mint a fejedelmet..., a honfoglalót... — Felcsillan a zavaros tekintet.

    — Na! — és diadalmasan Hurka felé fordul — Tudod-e a hét vezért?

    — Álmos... — kezdi Hurka.

    — Na, és...? Előd, Tas, Huba.... Kend... — folytatja Imi, magáll, töri a fejét. Látszik rajta: ha nem lenne részeg: tudná.

    Kisegítem:

    — Ond, Töhötöm vagy Tétény.

    — Akár hiszed, akár nem: a történelmet nagyon szeret­tem. Kölyökkoromban, zseb­lámpával még a paplan alatt is olvastam. Aztán mi lett be­lőlem? Semmi. Egy szar alko­holista...

    — Alkoholista! Alkoholista! — méltatlankodik Hurka. – ­Aki iszik, az még nem alkoho­lista! Amikor jönnek az ege­rek a falból, meg férges a ke­nyér, az már igen...!

    — Te már csak tudod... Ő már volt elvonókúrán...

    — Volt elvonókúrán, aztán mégis iszik? — kérdezem.

    — Hajajj! Van itt egy koma az utcában, az már három­szor volt elvonón..., már Nagyfát is megjárta! Tudja, mí az, hogy Nagyfa?! Na, az­tán úgy megissza a napi egy liter pálinkáját mint a huzat...

    — De ettől nem oldódik meg semmi.

    — Nem hát, a rosszseb egye meg! — kesereg a puk­lis Imi — De amíg issza az ember: jó... nem kell gondolni semmire...

    — Utána meg annál rosszabb.

    — Rohadt ez így is, úgy is. Mi, a fenét csináljon az em­ber? Na most figyelj ide! Ka­pok hetven-nyolcvanezer forintot, abból harmincezer az OTP-részlet..., a házépítésre; a tartásdíj szintén úgy haromincezer, marad egy tízes. Eb­ből próbálj megélni! Amikor még együtt voltunk..., az asszony, is keresett..., más volt az... A, fene! — legyint kese­rűen.

    Eboruló tekinteté­ben, gesztusában beletörődés: most már mindegy. Maga elé néz, hallgat. Hurka a poharat babrálja, nézi, ar­cán az elmaradhatatlan sze­líd-bárgyú mosoly.

    — Te! Vigyél már azoknak a dögöknek vizet! — förmed rá a puklis Imi Hurkára.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf