Törőcsik Attila: Nagyferi

Percig se higgyük, hogy könnyű élete van annak, aki Nagy Ferenc névvel kénytelen élni ebben a szomorú világban. Akinek kétségei lennének efelől, bátran lapozgassa a lexikonokat, erre a névre keresve ugyanis nem burjánzanak azok a történelmi személyek, akik ezt a stigmát hordozzák magukkal. A Nagy Ferenc név másik oldala viszont pont a gyakoriságában rejlik, kis hazánkban szinte hemzsegnek azok a honfitársaink, akiket eképpen hívnak a mindennapokban. Kinek ne lenne ilyen nevű ismerőse, azonban szinte bizonyos, hogy azok nem szerepelnek semmilyen lexikonban. Nem úgy az én Nagy Ferencem, aki kis híján a világ operaszínpadainak elismert csillagaként és számtalan díj, elismerés tulajdonosaként akár meg is hódíthatta volna a művészvilágot. Kis híján.

    Mivel jómagam is hordozom a Ferenc nevet, és bár csak hivatalos okiratokon és a keresztlevelemben szerepel, azért titkon maradt még bennem valami ferencszerű hovatartozás élmény, minek köszönhetően megismerkedésünk a rokon lelkek egymásra találásán túl a nevünkbe is volt kódolva. Apám után, egykori harcostársai előszeretettel ferikéztek le engem is, így a Füttyösben akaratlanul is felkaptam fejemet, mikor az egyik vendég elkurjantotta magát:
    - Ferikém, még egy fröccs lecsúszik?
    Ketten is fordultunk a hang gazdájának irányába, és ez a mozdulat egy életre összekötött minket.
    - Majd megfelezzük, druszám! – kacsintott sarastrói hangjával felém, így szóba elegyedtünk.
    Hamar kiderült a teljes nevem, mindez nem állt a hirtelen jött barátságunk útjába, sőt, miután megtudta, hogy magam is egy városvégi kórus beugró dalosa vagyok, már a vállamat veregette. Cimborából így lett dalostárs. Hangjából ítélve már csecsszopó korában is basszus lehetett, mert ha megszólalt, az üvegpoharak bizony megrezzentek a söntésben, és a csillár is mintha megmozdult volna, ehhez társult két méteres magassága, melyet talán szerénységből, kissé görnyedt tartással próbált szerényebbé tenni. Rögtön észrevettem, hogy újdonsült barátom amolyan nagydumás, de nem a vigéc fajtából, inkább a mesélőt tisztelhette benne hallgatója. Bár nem voltam finnyás sosem más öltözködésére, Nagyferi ruhája azonban még a Füttyösben is szokatlan volt: a zöld gumicsizma mintha nagyobb lett volna amúgy is hatalmas lábainál, nadrágja pedig egy emberöltővel ezelőtt talán egy öltöny része lehetett, akár csak kopottas zakója, bár mindezt olyan hanyag eleganciával viselte, hogy csak a kultúr felé menet tűnt fel, ahogy siettünkben csattogott a lába az aszfalton.
    - Egy férfi sohase késsen egy percet sem, legfeljebb éveket – osztotta meg velem bölcsességét, melyet csak később értettem meg, most azonban lihegve követtem lépteit a próbára. Itt hallottam először énekelni, és rájöttem, hogy hiába zengő tenorom, a férfihang mégiscsak a másik szólamban rejtőzik, és itt zártam örökre szívembe ezt az apámkorú embert. Megérezhette ő is azt a szeretetet és alázatot, melyet magam is táplálok a zene iránt, innentől valami sorsszerű közösségbe kerültünk egymással, amolyan apa-fiú kapcsolatba, mely az egymás tiszteletére és a zenére épült. A következő hetekben a próbák utáni időnket a környék kocsmáiban töltöttük, és unszolásomra egyre-másra mesélte el élete kacskaringóit, így lassan kirajzolódott a kép, mely magyarázatul szolgált némely kérdésemre. A történeteket mindig a végénél kezdte, majd haladt visszafelé az időben, ezzel esélyt sem adva hallgatójának, hogy az valami ok-okozati sejtése révén előre láthassa a következő csattanót, ugyanakkor megadva azt az élményt, hogy kálámbóként fejtse vissza a történeteket.

    Nagyferi a városon túl, egy kiskertben élt, melyet egy ismerőse ajánlott fel számára, hogy fedél legyen a feje fölött, cserébe rendben tartotta a zsebkertet. Villany és áram nélkül, de egy tücsökkályha biztonságának érzetével Nagyferi kialakította magának azt az életformát, mely egyszerre kelthet szánalmat és irigységet is kispolgári berkekben; a serpenyő egyik felében a komform hiánya, másikéban a szabadság illúziója. Feribácsi (én ragaszkodtam ehhez a megszólításhoz, persze így egybemondva) nem csak méltósággal viselte a reá mért sorsot, hanem egyenesen élvezte is, mások csípős megjegyzéseit fel sem véve magára, éreztetni tudta „az úr a pokolban is úr” mentalitást, mely olyan sajátja volt, mint a dübörgő hangja. Mert úr volt ő valaha és ezt a hangjának köszönhette, melyet egykor hangos tapssal ünnepeltek országszerte. Annyit még elmesélt, hogy annak idején az Erkelben volt állása, majd váratlanul eltűnt, és én évekig nem láttam, nem hallottam róla.

    Húsvét hétfőjén a megszokott locsolkodási rítust és útvonalat követve botlottam Feribácsiba legközelebb, aki enyhén kapatosan magához szorított, hogy roppantak bele a csontjaim. Váratlan eltűnését nem indokolta, magam pedig nem firtattam, de nem is kellett, mert szómenésétől amúgy sem jutottam volna szóhoz. Kicsit mardoshatta a lelkiismeret, mivel évekkel ezelőtt úgy eltűnt, hogy azt sem mondta: fapapucs, de parádés emlékezetéből előkotorta legutóbbi diskurzusunk tárgyát, az Erkelt, mely történet befejezetlensége amúgy is furdalta kíváncsiságomat. Szokásának megfelelően hátulról kezdte mondókáját, így megtudtam, hogy lánya énektanár, de sajnos nem engedik látni az unokáját, mert csak szégyent hozna rájuk, ettől kissé szomorú lett, de felidézve a csöppség arcát mosolyra fakadt, ugyanakkor szemében a szomorúság is látszott. Most tudtam meg, hogy valaha boldog házas ember volt, lánya velem egyidős vagy talán egy év híján annyi, mint én, az asszony kilétét azonban csak nem akarta felfedni. Itt szakadt el nálam a cérna, az udvariasságot sutba dobva felálltam, és jeleztem, nem vagyok hajlandó a társaságát a továbbiakban élvezni, ha Dárius kincseként őrzi továbbra is azt a titkot, melynek nyilvános megismerésétől annyira retteg. Szelíden visszatessékelt helyemre, és türelmet kért, amit ha nehezen is, de megtettem. Gittácska – mondta, és minden világos lett.

    Gitta néni a város kórusának kimagasló tehetségű karnagya, akit 17-18 éves koromban ismertem meg, és rögtön szívembe zártam. Bár előadáson a közönség a kórust hallotta énekelni, de ami abból áradt, az Gitta néni volt a maga hófehér tisztaságában, érzelmi gazdagságában, érzékenységében. Volt, hogy egy mű dirigálásakor könnyekre fakadt, és ez szólt a szerzőnek és nekünk is, ami leírhatatlan hatást eredményezett szívünkben és lelkünkben egyaránt. A kórus öregjei kerülték Gitta néni házasságának kényes témáját, ez akkor valóban magánügynek számított, így az ifjabbak tiszteletben tartották a „megtudhatatlant”.

    Két könnyező ember, egy pár egyik és másik fele, két kimagasló emberi lény, akik a könnyeket nem szégyennek, hanem erénynek tekintették, most bennem egymásra találtak. Feribácsi megkönnyebbült, mikor kimondta egykori szerelme, majd felesége nevét, a keresztet így átvettem tőle, hogy most már valóban felszabadultan mesélhessen. Fény derült elválásuk okára is, mondanom sem kell, hogy az ital kiemelt szerepet játszott kettejük kapcsolatának megromlásában, ám ennek is oka van, egy Feribácsi súlyú ember nem dobja el azt az életet magától, mely egykor a Mennyországot jelentette. Gitta néni felfedezte párjának zenei adottságát, így házaséletük a munka utáni skálázással és tanulással egészült ki. A szorgos férj számára az éneklés új dimenziókat nyitott meg, az otthoni műkedvelő dalolást felváltották a fellépések, a színpadi élet mozgalmas világa. Feribácsit már a kisebb szerepeket is a valószerűtlenség érzésével töltötték el, az pedig, hogy az akkori magyar művészvilág nagyjai mellett élhetett és dolgozhatott már túl sok volt neki. A hirtelenjött életmódváltozással járó lelki bizonytalanságot fokozta, hogy elszakadt korábbi gyökereitől, amiben addig minden probléma esetén megkapaszkodhatott, így lassan kihullott a talaj a lába alól. Eleinte a próbákról maradt el, majd a családját is hanyagolta a füstös kocsmák biztonságának illúziója miatt. Előkerültek a régi cimborák, akik mindig is megbízható partnerek voltak a lumpolásban, egyszerűségük, szókimondó jellemük még így is családiasabb élmény adott, mint a művészvilág látszatbarátságai és kegyetlen harcai. Feribácsi döntött. Itt maradt.

    Nem kellett fél év, felesége beadta a válást, a többit ismerjük. Mindkettőjüket megviselte a szakítás, ki így, ki úgy próbálta feldolgozni a történteket, a nyom azért mélyen felszántotta lelküket.

    Feribácsi sokadjára ismét eltűnt, de többé nem jött vissza. Nem tudom hogy halt meg, nem tudom hol halt meg és azt sem, hogy hol nyugszik. Bennem otthonra talált.