Bányai Tamás: Lány a placcon

A traiskircheni menekülttábor főbejáratától mintegy ötven méterre, a Lokalbahn megállójától egy sarokra, két utca kereszteződése képezte azt a helyet, amit a lágerlakók már időtlen idők óta csak placcnak neveztek. A kora reggeli órákban - főleg hétvégeken - a lágerlakók dologra, keresetre éhesen megszállták a placcot. Kisvártatva érkeztek a szőlősgazdák, iparosok meg azok, akiknek néhány napra, vagy csupán a hétvégére volt szükségük ilyen-olyan segítségre. Jöttek mikrobusszal, bogárhátú Volkswagennel, ritkább esetben kis teherautóval, hogy egyenként, párosával vagy csoportosan felvegyék embereiket. Az osztrák csak intett a kocsiból, ujjaival mutatta hány ember kell neki. Aki előbb ugrott oda, s a felajánlott munkabért is elfogadta, azt már vitték is. Füvet nyírni, szőlőt kapálni, téglát hordani, betont keverni, vagy elvégezni bármi más munkát, amit felkínáltak.

     A lágerlakókat ezen a júliusi szombat reggelen is ott találta a felkelő nap, kisebb csoportokba verődve várták a jószerencsét. Ezek a csoportok nemzeti – magyar, cseh, lengyel vagy román – hovatartozás alapján alakultak és kizárólag férfiakból tevődtek össze, lévén a legtöbb felajánlott munka fizikai erőt igénylő.

     A magyarok egyik ilyen szűkebb csapatát öten alkották, s hangadójuk egy közepes termetű, széles vállú, ökölvívókra emlékeztetően lapos orrú fickó volt, aki a kerítésnek támaszkodva magyarázott társainak, miközben hol ebbe, hol abba az irányba forgatta szemét, akár egy nyugtalan vadász, aki nem tudja merről bukkanhat fel a várva várt vad. Beszédét kezének állandó mozdulataival kísérte, társai meg hallgatták, legnagyobb figyelemmel egy sovány, nyúlánk fiú, akinek feszült arcáról lesírt, nagyon szeretne valamit eltanulni.

     A lapított orrú egyszer csak elakadt a beszédben, pillantása is megállapodott egyvalamin.

     – Azt lessétek meg! – kiáltott fel váratlanul, s még elismerően füttyentett is mellé.      Minden szempár a láger kapuja felé fordult, amerről egy lány közeledett a placc felé. Húsz év körüli lehetett, hosszú fekete haja kontyba fogva, napbarnította mosolygós arca messziről is úgy hatott, mintha strandról jönne éppen, s mintha a napsugarakkal rendíthetetlen jókedvet is szívott volna magába. Szűk farmernadrágot és testéhez tapadó, rövidujjú trikót viselt, ruházatának e két darabja hiánytalanul kiemelte alakjának arányos körvonalait. Hullámzó járása volt, ami kihívóan kacérnak tüntette fel lényét a bámészkodók körében.

     A sarokra érve, alig néhány lépésre a magyaroktól megállt, körbenézett, mint aki óvakodik figyelmetlenül lelépni a járdáról. De nem lépett az úttestre, a sarkon se fordult be, hanem várakozni kezdett, ahogy körülötte mindenki más.

     – Hé, bébi! A csajok este szoktak ide kiállni, mikor nagyobb a kereslet irántuk – szólt felé a lapos orrú, lefittyedő szájával elégedetten nyugtázva a mellette állók egyetértő bólogatását. – Ha nem tudnád, tündérkém, mi most mindannyian melózni készülünk, senkinek sincs ideje etyepetyézni, meg aztán sóherek is vagyunk e pillanatban, de ha este jössz ide, mindegyikőnknek lesz elég lóvéja.

     A többi csoportból is feltehetőleg hasonló megjegyzések érkeztek a lány felé, aki most ugyan összeszorította száját, a mosoly azonban nem olvadt le az arcáról, semmi jelét nem mutatta annak, hogy a hozzá intézett soknyelvű szavak közül melyiket érti. Tekintetét nem fordította egyetlen férfi irányába se, a közeledő autókat figyelte, meg azt, hogy körülötte a férfiak miként cselekszenek, amikor megáll egy autó a járda mellett.

     Hamar megállapíthatta, mi a teendője, mert a legközelebb érkező Opel Kadetthez már ő lépett oda elsőként. A korosodó osztrák parasztnak kikerekedtek a szemei, cuppantott is egyet elismerése jeleként, végül mégis nemlegesen rázta meg kopasz fejét, s két megtermett fiatalembert intett a kocsijához. Az egyik, nehogy a bürger esetleg meggondolja magát, durván félretolta a lányt, és társával együtt már be is telepedett a hátsó ülésre.

     A lapos orrú most nem is titkolt kárörömmel, nagy hangon jegyezte meg.

     – Mondtam neked, hogy este kelendőbb lennél.

     A lány ezúttal a hang felé fordult, s noha most sem adta jelét, hogy értené is, amit hallott, változatlanul mosolyogva szemügyre vette a magyar csoportot.

     – Nehogy azt hidd, hogy aki ilyenkor idehajt, annak az ágyban kell segítség – villantotta meg hiányos fogsorát a lapos orrú. Hárman vele együtt nevettek, egyikük fülsértően éles hangon, csak a vékonydongájú, nyúlánk fiú arca maradt komoly. Le nem vette szemét a lányról, úgy szólt oda a hangadónak.

     – Lánynak is akadhat valami munka, ha már dolgozni akar.

     A lapos orrú elrugaszkodott a kerítéstől, szembefordult a nyúlánk fiúval, s leplezetlen gúnnyal oktatni kezdte.

     – Hol élsz te, apuskám? Ne most akarjon melózni. Este meg éjszaka annyi melója lehet, amennyit nem szégyell elvállalni. – Egy bokszoló mozdulattal elhúzta öklét a nyúlánk fiú orra előtt. – Te kis naiv! Este jöjjön, akkor mi is adunk melót neki. Vagy te talán futni hagynád??

     Hirtelen megperdült, odapattant a lány elé.

     – Hozzám gyere este, bébi, mert ettől a mulyától annyi melót se kapsz, mint most az prosztó sógoroktól. Érted, amit mondok?

     A lány szótlanul hátat fordított neki. A lapos orrú megragadta a vállát, erőszakkal visszafordította, mialatt másik kezével a nyúlánk fiúra mutatott.

     – Er nichts arbeit. Az ilyen azt sem tudja, mire lehet használni téged. – Bal kezét a lány orra elé tolta, jobb kezének mutatóujjával félkört rajzolt a karóráján. – Abend. Ich habe geld. Du arbeits mit mir.

     Akart még valamit mondani, de társainak egyike rákiáltott.

     – Ne udvarolj! Itt az emberünk.

     Mikrobusz húzott a járdaszegélyhez, a lapos orrú magára hagyta a lányt, s a többiekkel együtt elindult a mikrobusz felé. Utolsónak a nyúlánk fiú is be akart szállni, ám az osztrák, kezének egy tiltó mozdulatával megállította.

     – Vier sind genug – mondta minden sajnálkozás nélkül.

     A fiú csalódottan lépett hátra, s amint megfordult, pillantása összeakadt a lányéval.

     – Látod, nem mindenki szerencsés – vetette oda neki, majd még egy esetleges válaszra sem várva, felszakadó sóhaj kiséretében magának jegyezte meg: – Lehet, hogy neked is tényleg este kéne kiállni ide.

     Aztán már el is fordította figyelmét a lányról, a sorban érkező autókat pásztázva lépett a járda szélére, hogy első legyen, ha valaki int neki.

     A lány követte példáját, s néhány lépésre a fiútól ő is az autókat kezdte lesni.

     A placcon állók száma gyorsan fogyatkozott, s úgy tűnt, a lány is, a fiú is hiábavalóan kísérti a szerencsét. Kisvártatva azonban egy Volkswagen kombi állt meg közvetlenül a lány előtt, vezetője kiszólt valamit, amire a lány rábólintott, majd gyorsan be is ült az autóba. Az autó gurult néhány métert, s az osztrák paraszt már éppen inteni akart még valakinek, amikor a lány megbökte, s a közelükben álló nyúlánk fiúra mutatott. Az osztrák vállat volt, jelezve, hogy neki mindegy, a lányra bízza a választást.

     A lány letekerte az autó ablakát és kiszólt a fiúnak. Magyarul.

     – Itt akarsz ácsorogni estig? Szedd a lábad, ha dolgozni akarsz.

     A fiú meglepődve nézett az autó felé, fülig pirult, s hirtelen keletkezett zavarában nem tudta eldönteni mitévő legyen. Néhány pillanatig még tétovázott, aztán egy ugrással ott termett az autónál és elfoglalta helyét a lány mellett.

     Nem tudakolta milyen munkát kínál a paraszt és mennyit fizet érte, ehelyett leplezetlen csodálkozással kérdezte.

     – Te magyar vagy?

     – Nem mindegy? – kérdezett vissza a lány rejtélyesen mosolyogva. – A lényeg az, hogy neked is van munkád. Vagy nem ezt akartad?

     – De – felelte a fiú, – ezt is.