Csernák Árpád: Más egyéb akkor nincsen, jó?

fopostaL. Béla minden nap pontosan 5-kor ébredt. Nem kellett neki ehhez vekker. Derűsen, lendületesen pattant ki az ágyból, sietett a fürdőszobába, közben egy pillantást vetett a szobainason rá várakozó, frissen vasalt egyenruhájára…

„Különleges zöld”, így nevezte. És valóban, ennek a ruhának a színe nem volt hasonlatos más zöldekhez; nem olyan volt, mint a fű zöldje vagy a különböző fák lombjának ezerféle zöldje, ez „különleges zöld” volt, amolyan „postás-zöld”…

…és rajta az a kis piros címke, amely egyértelműen igazolta, hogy ő a Magyar Posta dolgozója, és azok közül is a legérdekesebb munkakör az övé: a kézbesítés.

Ruhásszekrényében már három teljes garnitúra sorokozott ebből az öltözetből: különleges-zöld kabátok, ingek, pulóverek, szürke nadrágok, de most a szobainason egy frissen vasalt, vadonatúj öltöny várt rá.

Miközben reggeli teendőit végezte az ágy és a fürdőszoba között, néha odament új ruhájához, gondosan igazított rajta egy keveset, ha meglátott rajta valami oda nem illő szöszt vagy tollpihét, lepöckölte vagy kézfejével leseperte, és ilyenkor mindig fütyörészni kezdett…

Természetesen minden reggel borotválkozott. Pemzlijével nagy habot vert az arcán, hagyományos, pengés készletével eltávolította borostának alig nevezhető pelyheit, hideg vízzel megmosakodott, ollóval megigazította kis bajuszkáját, feltette a szemüvegét, aztán szertartásosan, szinte áhitattal fölvette egyenruháját, pontban fél hétkor kulcsrazárta garzon lakásának ajtaját, és sietős léptekkel elindult munkahelye, a FŐPOSTA felé.

„CSODÁLATOS ÉPÜLET”, így nevezte. Szerette egyszerű komolyságát, a fényesre kopott lépcsőket, a szürke cementlapokat, az ívlámpák hideg fényét, és különösen azt a termet, ahol az asztala állt. Ott várta a semmilyen más táskához nem hasonlítható, csatos, öblös, vízhatlan anyagból készült, vállra akasztható postás-táska, a sok titkos rekesszel, a relytélyes útvonalon nadrágszíjhoz erősíthető pénztárcával. Szerette a tapintását, a formáját, a szagát.

Itt vette át az anyagot 7-től 9-ig, ide érkeztek azok a küldemények, levelek, ajánlott levelek, tértivevényes levelek amelyeket ezen a napon kézbesítenie kell, és a pénz, igen, itt kellett biztos helyre tennie azt a sok pénzt, amit már sokan várnak a városban. Magához vett még telefonkártyákat, képeslapokat, amelyek nála megvásárolhatóak, és pontban 9 órakor elhagyta a FŐPOSTA patinás, klasszicista stílusú épületét.

Lehetett rekkenő hőség, hóesés vagy csatakos őszi idő, ő mindig ugyanazzal a lendülettel indult neki a hosszú útnak, mint akinek küldetése van. Meg sem állt a vasúti híd túlsó oldaláig, az ó-városig, ahol az ő „körzete” kezdődött. A legtöbb levelet csak be kellett dobnia a postaládákba, de ő jobban szerette a tértivevényes küldeményeket, és még ennél is jobban, ha valakinek pénz állt a házhoz, mert ilyenkor csöngethetett, ilyenkor várhatta, hogy valaki kijön a házból, háziköntösben, munkaruhában vagy éppen pongyolában, és akkor ő válthatott néhány szót a ház urával vagy asszonyával, miközben aláírathatta az átvételi elismervényt, átadhatta a levelet vagy kiszámolhatta a pénzt…, és amikor mindezzel végzett, azt mondhatta: „Más egyéb akkor nincsen, jó?”

A Váralja 98-as számú házon mindig nemzetiszínű zászló lobog. Amikor ideér, minden nap különös örömérzés lesz rajta úrrá, részben, mert ez már útjának a végét jelzi, hiszen ez a ház körzetének egyik legtávolabbikja, részben pusztán a nemzeti színek láttán…, és a kettő együtt valami győzelmi érzetet kelt benne, mintha csatába indult volna, és megnyerte volna ezt a csatát, mintha ellenséges várat vett volna be, és a zászló lobogása ezt a diadalt hirdetné…

…és a „diadal” után, a munka végeztével, minden nap betért a Posta melletti pizzázóba, a Fiaker étterembe, és megivott egy korsó sört. Itt még igazi korsóban adják a korsó sört, és pikoló is van, ha éppen nem akar korsóval vagy pohárral inni…, ha úgy érzi: aznap nem érdemel egy korsóval.

Pizzázónak hirdette magát ez a kis étterem, de L.Béla nem ezért szerette. Maga sem tudta pontosan, miért? Szerette a hangulatát. A vörös téglából kirakott félköríves pult tetején vastag, polírozott falap tündökölt. Ugyanilyen fényes, vastag keményfából készültek az asztallapok, alattuk kovácsoltvas lábazat, az asztalok mellett tonettszékek; a narancs- , citrom- és málnaszínű falfelületekbe beépített különböző stílusú, régi, lebontott házakból kimentett eredeti ablakok, tokkal, kerettel, üvegezve, csak éppen már nem lehet kinézni ezeken az ablakokon…; félig a falba süllyesztve egy, a XX. század elejét idéző hirdetőoszlop, régi és új plakátokkal; ódon cégér, a világoskékre festett deszkán ez olvasható:

Schuszter Kazimir
        CIPÉSZ
        mester
        Mindenféle cipők,
       és csizmák javítása

…és oda is van pingálva egy pár cipő…; kátránnyal átitatott villanypóznákon porcelán-csigák, rátekercselt drótok; innen fut szét a villanyáram, és fehér fénnyel izzítja a festett fémtányérokból lecsüngő villanykörték volfrám-szálait…

Mindez, így együtt, varázslatos volt L.Béla kézbesítő számára. Itt otthon érezte magát. Ha belépett, a pult mögött álldogáló kislány, és a fekete ruhában felszolgáló „pincérek” szeretettel köszöntötték, mindenki tegezte.

– Egy korsó sört – mondta Béla, és vagy a pultnál álldogálva, beszélgetve itta meg, vagy leült az egyik fénylő asztal mellé és ott várt habzó italára.

– Már leszámoltam… – újságolta Zsuzsinak, a csaposlánynak, vagy Rudinak, az egyik felszolgálónak, akit már-már barátjának tekintett – …ma nem volt sok… – mondta. Máskor meg, nyugdíjkihordás idején, épp ellenkezőleg: – Ma sok volt… – ilyenkor később is érkezett.

Beszámolt néhány fontosabb eseményről, de sohasem úgy, hogy azzal bárkit megbántott vagy nevetségessé tett volna. Inkább arról szóltak ezek a történetek, hogy ő mit élt át, megítélése szerint mit tett helyesen, vagy hol követett el hibát. Amolyan összegzések voltak ezek. Egyik alkalommal például arról beszélt, hogy eleinte mennyire félt Zénótól, az egyik ház kertjében lakó bernáthegyitől, aztán kiderült, hogy a világ legjámborabb, legkedvesebb kutyája… Máskor meg arról mesélt – talán azért is, hogy el ne felejtse – : kenyeret kell vinnie az egyik idős asszonynak a hegyre, aki egyedül él, és most nem tud lábra állni… Ő ajánlotta föl, megígérte, úgy hogy mindenképpen vinnie kell…, aztán nevetve hozzátette:

– No, ezt azért nem fogjuk rendszeresíteni, mert ehhez nem lesz elég nagy a postástáska…

Egyik nap megemlítette Rudi, hogy esténként, hetek óta tüntetés van a főtéren. Van amikor csak ötvenen-hatvanan vannak, de van amikor több százan. Béla nagy érdeklődéssel hallgatta, és valami különös fény villant a szemében.

– Te is oda szoktál menni?

– Voltam már ott…, ha éppen ráérek… – felelte Rudi.

– Mondjuk, én esténként mindig ráérek… – mondta Béla.

Ez 2006. október 8-án történt. És ezek után L.Béla kézbesítő minden este ott volt a főtéren.

Már az első alkalom is elbűvölte. Ott állt a lassan sötétségbe boruló téren, Batthyány Lajos, az első felelős magyar miniszterelnök bronzalakja előtt, és a szobor talapzatánál emberek erősítőket, mikrofonokat, vetítővásznat szereltek föl, valaki állványra állítható lámpával érkezett, aztán megjelent az a szakállas ember, aki a Váralja utca 98-ban lakik, és aki általában háziköntösben szokott kijönni a kapuhoz, ha ajánlott levél vagy pénz érkezik a számára, de most télikabátban volt, válltáskáját a szobor talapzatára tette, aztán a szobor jobb oldalán álló virágtartó földjébe szúrta a magával hozott címeres, nemzetiszínű lobogó rúdját, majd egy paksaméta papírt vett elő a táskájából, azokat rendezgette, olvasgatta, néhányat odaadott másoknak, bajszos fiatalember lépett hozzá, neki is átadott néhány papírlapot, kicsit beszélgettek, izgatottan, mégis erőt, nyugalmat és magabiztosságot sugározva, közben egyre többen érkeztek zászlókkal, gyertyákkal, egy idősebb úr égő mécsesekből kirakta a kettőskeresztet, aztán a Váralja utca 98 lakója a mikrofonhoz lépett és elmondta Kölcsey Ferenc Himnuszát…

Minden este így kezdődött, de mindig másképp folytatódott, mert a szakállas úron és a bajszos fiatalemberen kívül minden este mások is beszéltek, voltak akik zenéltek, verseket mondtak, de volt olyan este amikor gyönyörű néptáncot láthatott, máskor pedig karate bemutatót… volt filmvetítés is, és minden este 8 órakor közösen elmondták a Miatyánkot a harangszó után…, és közben újra és újra elhangzott a legfontosabb követelés: a hazug és csaló miniszterelnök mondjon le, és tűnjön el kormányával, a neki bizalmat szavazó bűnbandájával együtt… Ő minden este csendben állt ott, csak figyelte az eseményeket, hallgatta a verseket, a beszédeket, az énekeket, de abban biztos volt, hogy ott kell lennie. Egyik este ő is gyertyát gyújtott és elhelyezte a szobor talapzatán… És egyre erőteljesebben érezte azt, amit minden nap érzett a Váralja utca végén, miután meglátta a 98-as számú házon a nemzetiszínű lobogót: közel a diadal, és ő is részese lesz ennek a diadalnak…

Ahogy közeledett október 23-a, egyre több szó esett a téren az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, és az ötvenedik évfordulóról. A Váralja 98 lakója a koronás címerrel ékesített lobogó mellé egy lyukas nemzetiszínű zászlót is kitűzött az óriás virágtartóba ezekben a napokban… Csaknem minden este elmondta Tóth Bálint Magyar litánia című versét, és ő, magában már vele együtt mondta az ismerős sorokat: „Sokat kérsz Jézus, nagyon is sokat, / hogy megszeressem a hóhérokat, / s imádkozzam ellenségeimért”…

Napról-napra egyre többet megtudott a forradalomról, és egyre biztosabban érezte: a hóhérokat nem fogja sohasem szeretni, és hogy nem lehet egyformán megítélni az üldözőt és az üldözöttet, a hóhért és az áldozatot…

Egyik este arról beszélt a Váralja 98 lakója, hogy Kiskunmajsán találkozott Pongrátz Ödönnel, a Corvin köz nemrégiben elhunyt legendás parancsnokának a bátyjával, aki elmesélte, hogy amikor menekülniük kellett, egy zsebkendőben vitt magával egy keveset az anyaföldből, és később, Amerikában ebből a földből tett édesanyja sírjára is…, és amikor erről beszélt a rettenthetetlen Corvin-közi harcos, elsírta magát…

Október 22-én, a tüntetés közben, a tüntetés mellett, a tüntetés ideje alatt egy kiválóan megszerkesztett és megrendezett ünnepi műsor részese lehetett; a Váralja 98 lakója és fiatal, bajszos barátja mellett, mások is a forradalommal kapcsolatos verseket mondtak, regényrészleteket, cikkeket olvastak fel, zenészek gyönyörű zenéket játszottak, és énekesek gyönyörű énekeket énekeltek…

Az egész este „felemelő és csodálatos” volt, ahogy erről később beszámolt a Fiakerben Rudinak és a csaposlánynak, és ezen az estén elhatározta, hogy másnap fölmegy Pestre, hogy méltóan ünnepelhesse az ötvenedik évfordulót, hogy igazi, még élő, a forradalomban résztvett hősöket láthasson és hallgathasson…

Huszonnégy éves elmúlt, de még csak most járt először Pesten. Már az is nagy dolog volt számára, hogy faluról fölkerült a megyeszékhelyre, és ilyen szép, érdekes állást sikerült találnia. A legszebb különleges-zöld kabátját vette föl, amire kitűzte egy nemzetiszínű szalag lyukas közepű darabkáját.

Könnyen eltalált a Corvin közbe. A Blaha Lujza térig villamossal ment, onnan gyalog tovább. Akkor lepődött meg először, amikor a Corvin közbe alig tudott bejutni, olyan sokan voltak. Az idősebbek összecsukható székeken ültek, mások a járdaszegélyen, az üzletek lépcsőbejáróin és a virágtartó ládák szélein, de a többség állt. Nem ilyen hangulatra számított. A fennkölt ünnepélyes légkör helyett inkább valami furcsa zaklatottság volt érezhető. Nem értette azt sem, hogy miért köröznek a fejük fölött örökké helikopterek…

Persze az ünnepség nagyon tetszett neki. A mártír miniszterelnök unokája, aki beszédet is mondott, mártírok emléktábláit helyezte el; híres írók, magasrangú katonatisztek, neves politikusok, hajdani forradalmárok arról beszéltek, hogy ma is olyan nemzeti egységre lenne szükség, mint 1956-ban, hogy akkor egy porig alázott nép mutatott példát hazafiságból, a nemzeti öntudat újjáéledéséből, bátorságból… Az emléktáblákat egy erdélyi püspök szentelte fel, aki felidézte emlékeit is, és arról beszélt, hogy a vörös hadsereg tankjai mögé bújt kommunista vezetőknek nem volt elég több száz ártatlan ember kivégzése, több tízezer bebörtönzése, megnyomorítása, hanem harminc éven át mocskolták még a forradalom emlékét is…

Több, zászlót lengető emberrel elindult az Üllői úton az Astoria felé, ahol már újabb ünnepségre készültek, de ő tovább ment, mert a Kossuth térre szeretett volna eljutni… Az Alkotmány utcán egyre sűrűbb lett a tömeg, és az utca közepén rendőrsorfal állt. A tömeg megtorpant. Kiabálások hallatszottak: „Miért nem mehetünk a Kossuth térre? Engedjetek!” Az emberek nyugodtak voltak, inkább csodálkozóak. L. Béla sem értette, hogy miért állják az útjukat. Ekkor valaki elkezdte énekelni a Himnuszt. Mindenki együtt énekelt. Még véget sem ért az ének, amikor megszólalt egy hangosbemondó, hogy oszoljon fel a tömeg, és rögtön ezután elindultak a rendőrök, pokoli lárma kiséretében, mert már süvítettek is a könnygáz gránátok, csattogtak a gumilövedékek, az utca megtelt könnyfacsaró, fullasztó füsttel, az emberek elkezdtek visszafelé rohanni, L. Béla döbbenten állt, egy darabig hallgatta a jajgatást és a fájdalmas üvöltéseket, valaki azt kiáltotta: „Egy öregasszonyt agyontapostak a rendőrök!”, az első sorokban levőket a sisakos, pajzsos kommandósok kegyetlenül ütötték, sokakat zsuppkocsikba hurcoltak, aztán váratlanul gyilkoserejű ütést érzett a mellkasán, odanézett, csak azt látta, hogy a vadonatúj, különleges-zöld kabátja kormos cafatokban, és a tenyérnyi, füstös lyukból vér szivárog… Abban a pillanatban eszméletét vesztette és a földre zuhant…

Idősebb házaspár szólt a mentősöknek, akik hordágyra tették és a Markó utcai mentőállomásra szállították. Szirénázva vágott át a fehér autó a zászlóerdőn, a füstön és a tömegen. A mentőorvos azt javasolta, hogy szállítsák a Honvéd Kórházba. Itt megműtötték, és utána két napig pihennie kellett. Nagy meglepetésére, két rendőr jött érte, akik átvitték őt a Gyorskocsi utcába. Kihallgatták, de mivel semmi mást nem tudott mondani, csak az igazságot, hogy vidékről érkezett, egyedül, mert szerette volna méltóan megünnepelni az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóját; és mert nem volt hajlandó aláírni azt az igazolást, miszerint őt nem bántalmazták, a rendőrök trágárul ordibálni kezdtek vele, a börtönőrök megrugdosták, és belökték egy cellába, ahol – két másik fiatalemberrel együtt – három napig bent tartották.

Csak 29-én, vasárnap tudott hazautazni. Haza, falura, a szüleihez, mert úgy érezte képtelen lenne azonnal munkába állni. Másnap telefonon elmondta a főnökének, hogy mi történt vele Pesten, és egy hét szabadságot kért. Alig mozdult ki a házból, gyakran furcsa remegés fogta el, és a sírás környékezte. Szétlőtt zubbonyát és ingét kidobta. Édesapjával és Borzossal, az öreg komondorral sokszor kimentek a szőlőbe, a pincében kóstolgatták az újbort. Egyik nap arról mesélt az apja, aki vasutas volt, és akitől megtanulta az egyenruha tiszteletét, hogy a különböző törzseknél, milyen beavatási szertartások voltak, és hogy – talán – ő most érett igazán férfivá. Édesanyja jobbnál jobb leveseket főzött neki, mert azt szerette a legjobban: a jó, forró leveseket. November 5-én már átvonatozott a városba, hogy rendesen föl tudjon készülni a másnapi munkára. De először is a térre ment. Csak néhány ember volt ott, akik gyertyákat gyújtottak és elhelyezték a szobor talapzatán, aztán elénekelték a Himnuszt. Ő is velük énekelte. Lefekvés előtt új öltönyt vett elő a szekrényből, és odakészítette a szobainasra.

Miközben reggeli teendőit végezte az ágy és a fürdőszoba között, néha odament új ruhájához, és gondosan igazított rajta egy keveset… Megborotválkozott, hideg vízzel megmosakodott, ollóval megigazította a bajuszát, feltette a szemüvegét, aztán fölvette egyenruháját, pontban fél hétkor kulcsrazárta garzon lakásának ajtaját, és elindult a munkahelyére. 7-től 9-ig átvette az anyagokat, és pontban 9 órakor elhagyta a FŐPOSTA patinás, klasszicista stílusú épületét.

„Régen láttam”, mondta egy idős hölgy akihez becsöngetett, mert ajánlott levele érkezett. „Beteg voltam”, válaszolta. A Váralja utca 98-ba tértivevényes levelet vitt a megyei bíróságról. „Ilyen szogorú levelet még nem hoztam ide”, mondta a barna háziköntösben a kapuhoz érkező szakállas úrnak, aki elmosolyodott, aláírta az elismervényt, és csak ennyit mondott: „Örülök, hogy újra látom.” „Más egyéb akkor nincsen, jó”, mondta L. Béla, és közben, ahogy fölnézett a fakó lobogóra, furcsa gondolata támadt: „Messze van még a diadal.”

Délután betért a Fiakerbe, és kért egy pohár sört. A csaposlánynak és Rudinak szűkszavúan számolt be a pesti eseményekről. Nem tudta magának pontosan megmagyarázni, de valami szégyenfélét érzett. Azért is, mert megalázták, és azok helyett is, akik megalázták, hiszen azok is egyenruhát hordtak. Talán ez fájt neki a legjobban. Arc nélküli, símaszkos, pajzsos kommandósokról beszélt, lovasrendőrökről, akik kardokkal hadonászva belevágtattak a békés tömegbe, babakocsit toló szülők, gyerekek, öregek közé… könnygáz bombákról, orrfacsaró, fullasztó füstről, sikoltásokról, vérző fejekről, gumilövedékekről… Aztán egy kicsit félrehívta Rudit, és miközben kigombolta az ingét, azt mondta: „Kitüntetést is kaptam”, és megmutatta a néhány centiméter átmérőjű, csaknem szabályos köralakú, sötétvörösen fénylő sebét.

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo