Petrozsényi Nagy Pál: SORSTÁRSAK

Megszámolta pénzecskéjét, és beugrott egy presszóba.

– Nini! Zorán, Iván és Janó! – fedezte fel egy asztalnál rég nem látott cimboráit.

– Á, Emil! Csüccs le, öregfiú! – invitálta asztalukhoz a legmagasabb, egy harminc év körüli, szögletes arcú férfi. – Már ázt hittük, hogy valahol Párizsban, a Montpárnásse-on csávárogsz.

– Miért pont Párizsban? – foglalt helyet a kalapos, kecskeszakállú öreg.

– Miért, miért? Hiszen festő vágy, és áhogy én tudom, minden festő erről álmodik.

– Festő? Hol van már a tavalyi hó?

– Hogyhogy? – dörmögte Iván, egy öles termetű ukrajnai magyar. – Már nem festegetsz?

– Dehogynem.

– Akkor nem értem.

– Én sem – erősítette meg Zorán, a társaság rózsás képű Benjáminja[1].

– Pedig egyszerű. Pingálni ugyan pingálok, de csak konyhát, szobát meg hasonlót, egyszóval szobafestő lettem – vallotta be savanyú arccal a festő.

– Te? Szobafestő? – vihogott a fiatalember, de egyikük sem követte a példáját.

– Ilyen az élet – sóhajtotta a botcsinálta szobafestő. – Én is pénzből élek, gyerekek.

– És művészetből nem lehet? – kérdezte hitetlenkedve Janó, az a-t kissé á-szerűen ejtő kassai.

– Nekem… nem. Nem tudom, más hogy csinálja, de nekem valahogy sohasem sikerül.

– Sok á festő, mi?

– Sok. A legnagyobb baj azért mégiscsak az, hogy…

– Kép nem kell. Autó vesz, ház, kaja… Kép csak a milliomos – bölcselkedett Zorán, a rózsás képű szabadkai.

Az öreg ráhagyta, jóllehet távolról sem erre gondolt. A legnagyobb baj, hogy tehetségtelen. Ennyi, különben már Nagyszalontán[2]is befut, és akkor… Akkor erősen valószínű, hogy sohasem emigrál ide Pestre. Nem, hazudik! Mondjuk úgy, hogy több egyéb ok mellett, de hát ezek­nek sírja el itt a bánatát?

– Kérek egy üveg vörösbort! – szólt oda a megjelenő pincérnek. – Ti pedig, meséljetek el, mi újság! Ali tomurcuk[3]?

– Elpárolgott.

– Hova?

– Ki tudjá! – vonta meg a vállát a kassai. – Lejárt a tártózkodási engedélye, jobbát gondolt, házáment… ? Mi mindenesetre már egy szekér éve nem láttuk?

– Zorán? Veled mi a helyzet per pillanat?

– Én Velencébe megy. Lenni gondoliere.

– Az micsoda? – kérdezte az öles termetű ungvári. – Gondolás?

– Az, az.

– Aztán olaszul tudsz-e?

– Még nem, de majd megtanul: bón dzsorno, ti voljo béni, koma sztoj…

– Buon giorno: jó napot! Ti voglio bene: szeretlek. Come stai?: hogy vagy? – javította ki a festő automatikusan.

– Miért, én nem így mondani?

– Szerinted ott jobb lesz?

– Nyak rá. Ha már itt sem lenni itthon, ott sem, akkor inkább odamegy, ahol több a vaj, mint a baj.  

– Logikus – erősítette meg Janó.

– Hm, te is oda igyekszel? – hajtott fel Arany egy pohár bikavért.

– Én házá megyek, pájtás.

– Vissza, Kassára?

– Ano, pontosán. Úgy hállottám, most már ott is más szelek fújnák. Áz élet is jobb, meg nekünk, mágyároknák is… egy kicsit.

– Hát csak menjetek! – dörmögte mély hangján Iván. – Én bizony maradok.

– Ez nem lehet igáz! – hüledezett Janó.

– Szépek a magyar dievčak[4], mi? – hunyorított cinkosan Zorán. – De az olaszok még szebb.

– Még mindig a fatelepen melózol? – érdeklődött a festő.

– Da. Nagyon jó hely az! Az elején persze nehéz volt. Főleg a fiúkkal akadt egy-két problémám, amíg hozzá nem szoktunk egymáshoz. Most elvagyok. A fizetés… megjárja, a főnökök rendesek, s már egyikük sem ruszkizik.

– Puff! Leruszkiztak?

– Le azok rendesen. Hál’ istennek ezen is túl vagyok, s csupán hetek kérdése, hogy az állampolgárságot is megkapjam. És te? Csak kérdezel, kérdezel, miközben magadról sohasem árulsz el semmit sem.

– Mit mondjak? Körülbelül én is ott tartok, ahol te, azzal a kis különbséggel, hogy én már öt éve itt élek.

– Persze, tudom én, de ezenkívül szinte semmit sem, márpedig nálunk, vagyis… izé… Ukrajnában úgy szokás, hogyha együtt iszunk egy emberrel, annak egy kicsit a lelkünket is megnyitjuk.

– Szép szokás, de mi haszna, amikor úgysem találkozunk többé egymással.

– Velem igen, és én szeretnék végre rólad is egy-két dolgot megtudni. Mondom: szeretnék, de ha ezzel zavarlak…

– Úgy ván! Mesélj már te is válámit mágádról! – csatlakozott a kéréshez kíváncsian Janó is. – Már két éve ismerünk, de még ázt sem tudjuk pontosán, melyik városból csöppentél mágyár­bá.

– Tényleg érdekel?

– Ná hállod, sze pont ázért kérdezem.

– Úgy, mint őt? – mutatott a festő Zoránra, aki éppen akkor szorított a fülére valamilyen lejátszóhoz kapcsolt fejhallgatót.

– Rendben ván! Há titok, titok. Tártsd meg mágádnák! – sértődött meg a kassai.

– Nem titok, csak… Üsse kő, elmesélem, de ha untatlak, szakítsatok félbe nyugodtan. Szóval… Honnan is kezdjem? – merült emlékeibe a festő. – Képzeljetek el egy csöndes, poros városkát. Úgy hívják, hogy Nagyszalonta. Hallottatok róla, gyerekek?

– Sajnos nem – rázta meg a fejét Iván.

– Nekem rémlik válámi – kutatott emlékeiben Janó. – Itt született… Pász, nem emlékszem.

– Arany János.

– Tényleg! – ütött a homlokára bosszúsan. – A Toldi költője.

– A Toldi költője. Hát innen jöttem, pont – zárkózott ismét magába a kecskeszakállú áttelepült.

– Szép kerek historka[5], egyébként várjunk csák! – jött izgalomba a kassai. – Nem vágy te véletlenül Árány János rokoná?

– Névrokona, azontúl semmi közünk egymáshoz. Szalontán sok Arany él, s én csak egyik vagyok a sok közül.

– Na és mért hagytad ott Szalontát? Politikai vagy gazdasági okokból? – vetette közbe az ungvári.

– Is, is. Mint te, Janó meg a többiek – fürkészett körül önkénytelenül a szalontai.

Hiába, akinek száját megégette a kása, az az aludttejet is megfújja.

A vendéglőben három vendég csicsergett: két kínai meg egy kikent-kifent bártündér. A pincér a pulthoz támaszkodva mélázott.

– Elmesélnéd, hogy történt?

– Én megy – kászálódott fel váratlanul a rózsás képű.

– Isten áldjon! – ölelte át a kassai, utána Iván meg a törékeny termetű kis piktor. – Májd írj nekünk egy velencei képeslápot!

– Én ír, hogyne, még meg is hív, ha lesz hova.  

– Szegény, gyerek! – nézett utána Arany Emil sajnálkozva. – Ki tudja, merre fújja a sors szele.

Ezen mindhárman eltűnődtek egy darabig.

– Te hol dolgoztál Szalontán, bátyuska? – vette fel Iván az elejtett fonalat.

– Eleinte sehol. Szakmám nincs, egyetemre nem jártam. Csak úgy rajzolgattam, festegettem, amíg rá nem jöttem, nem árt, ha az ecseten kívül sürgősen mást is fogok a kezembe.

– Kalapácsot?

– Kaszát, tollat, akármit, ha meg akarok élni valahogy. Amíg apám élt, még megjárta. Volt egy kis nyugdíja, azzal eltengődtünk pár évig. Aztán ennek is vége szakadt egy szép napon, amikor a jó öreg a másvilágra költözött. És én ott álltam mesterség és pénz nélkül. Egy olyan világban, ahol a magyarnak… Hosszú, de hát nektek meséljem?

– Erre fogtad magad és, átjöttél.

– Ja, de előbb még kipróbáltam egyet-mást. Nem untatlak, gyerekek?

– Szó sincs róla, folytasd csak!

– Felcsaptam postásnak, voltam cipőtisztító, kéményseprő, karikaturista…

– Áhá, ázért ez már válámi! – jegyezte meg a kassai.

– Bárban? Utcasarkon? Üdülőkben? Egy kutyagumit! Ez favágás, nem művészet. Inkább feleségül vettem egy román csajt. Úgy hívták Pimpi, fogai kiálltak, és úgy csipogott, mint a verebek. Persze elvehettem volna szebbet is, csak az a szebb még nálamnál is ágrólszakadtabb volt.

– És megérte?

– Hallgass végig, és mindjárt megtudod. Pimpi főkönyvelőként ügyködött, apja, anyja nyugdíjas és egy kukkot sem tudtak magyarul, ezért elvárták, hogy a házukban mindenki románul vartyogjon. A bejárónőtől a lányukig, noha Pimpivel azelőtt csak magyarul beszéltünk.

– Bejárónőjük is volt?

– Meg kocsijuk, nyaralójuk, ajaj, gondoskodott róluk ám a Suszterke.

– Suszterke?

– Ceauşescu, tudjátok az a kisember, aki valamikor suszter volt, aztán főtitkár, később államelnök, amíg a románok ki nem nyírták 89-ben.

– Ami azt illeti, te is szépen beletrafáltál! – fintorgott az ungvári. – Nem is értem, hogy fogadtak el vejüknek!

– Nehezen, de ami igaz, az igaz: imádták a lányukat, ő meg engem, így lett belőlem domnu Araniu.

– Gyerek?

– Nincs, istennek hála, mert ami ezután jött, még jobban összekuszálta volna az életem.

– No fene! Én meg azt hittem, rendbe jött!

– Kezdetben én is így gondoltam, amíg az öregre rá nem jött a happáré. Képzeljétek, elkezdett játszani, s minél többet veszített, annál jobban csípett, harapott.

– Miért nem raktad el, hogy észre térjen az öregúr. Dühében biztosan ripityára tört egy-két tárgyat a szobában.

– Azt éppen nem, csupán éjjel nappal füstölgött. Hol a feleségét szidta, hol a kormányt, engem, mindenkit.

– A feleségét miért?

– Amiért nem nézte jó szemmel a rulett iránti szerelmét. Engem speciel nem zavart, ha nem kötött volna belém is. Élhetetlen naplopó, mikor mész már végre dolgozni? – vetette nap mint nap a szememre? Mellesleg tanulj meg rendesen románul, mert ahogy te gagyogsz, még ta­karítónak sem vesznek föl. Stop, álljon meg a menet! Ha továbbra is így hadoválsz, bepakoljuk a cuccunkat, és nyugisabb helyre költözünk – figyelmeztettem az apósom. Tessék, parancsolj! De Pimpi nélkül, bozgorkám – fisztulázott az egykori pénzügyőr. Jaj, papa, én nem akarom, hogy elmenjen – siránkozott az asszonyka. Márpedig elmegy, mert ezt én akarom. Elég hülye voltam, hogy eddig is megtűrtem a házamban. Oké, te mondtad – futott el a méreg engem is. Pimpi, a bőröndöt! Itt hagyjuk ezt az átkozott aranykalitkát. Pimpi égő arccal nézett hol rám, hol az apjára, végül lerogyott egy székre, és el kezdett keservesen zokogni. Most boldog vagy? – kérdeztem az öregtől. És te? Tudod, mit sajnálok a legjobban? Hogy már nem vagyunk a Ceuşescu korában, amikor elég lett volna egyet intenem, hogy eltakarítsanak az utamból. Igazán? – nevettem az öreg szemébe. Hát ilyen nagyúr volt akkoriban egy adóható­sági tisztviselő? Hacsak… Várjunk csak! Nem voltál te véletlenül besúgó? Bocs, informátor, tovarăş[6] Rebenciuc? Dehogynem! – jelentette ki szemrebbenés nélkül a ház ura. És, esküszöm, egy percig sem szégyellem, sőt, büszke vagyok rá, mert… A hazánkat szolgáltad – mosolyogtam epésen. Úgy van! A hazánkat és Őt, a Kárpátok Géniuszát! – emelte szemeit tisztelettel az ég felé. Bár a mostani elnökünk is ilyen lenne! Hitetlenkedve néztem rá, még maga Pimpi is elhúzódott az öregtől. Mi a baj, kisbogaram? Hát nem vagy büszke az apádra? Trei culori cunosc pe lume[7] – vágta magát haptákba, és rázendített a román nemzeti himnuszra.

– Buff! – robbant ki Janóból a nevetés.

– Éljen! – tapsoltam meg lelkesen, azzal elfújtam én is a magunkét.

Isten áld meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;

Az öreg elsápadt, odatipegett a falhoz, és lekapott a szarvasagancs mellől egy vadászkést. Jesszus Mária, mit csinálsz? – toppant be ekkor mintegy varázsszóra az anyósom. Elment az eszed, jóember!

– Micsoda barbár! – dünnyögte az ungvári. – Ezek a románok mind ilyenek?

– Nem mind, de ez ilyen volt, úgyhogy jobbnak láttam, ha egyelőre eltűnök. Beültem egy presszóba, s elüldögéltem vagy két órát, hátha aközben lehiggad a rabiátus vénember. Mikor újra becsöngettem, anyósom kisírt szemmel fogadott. Kérlek, ne haragudj, de szeretném, ha ma éjjel egy hotelben aludnál – suttogta riadtan. Nesze, itt van egy kis pénz, és várd meg, amíg lecsillapodnak itt a kedélyek. Istenem, ez a tyúkeszű, eljátszotta az autót is! Ó, hát ez a gond! Legyen, most az egyszer még elnézem, de legközelebb, vagy… vagy akár máris elköltözhetünk. Igaz, „kisbogaram”? – fordultam az anyósom mögött felbukkanó Pimpihez. Hova? – tördelte kezét tehetetlenül a feleségem. Én nem akarok innen elmenni. Nem? Akkor sok szerencsét! Éljetek boldogan tovább… hármasban! – vágtam rájuk az ajtót, és…

– Elváltál? – firtatta Janó kuncogva.

– El. Kicsit később, de csakugyan otthagytam. Folytassam?

– Áno. Egész érdekes ez a történet.

– Kivettem egy szobát, és szereztem egy jó melót a városi kultúrházban. Nem kerestem sokat, de végre azt csináltam, amihez értettem: grafikát és festészetet oktattam naponta 17 és 20 óra közt. Innen átképeztek „metodistának”, azaz kultúrházi szervezőnek, amíg ki nem találták, hogy ezentúl ehhez is egyetemi diplomát kérjenek. Nos, eddig megvoltam valahogy, de mi lesz ezután? Saját lakásom nincs, munkám dettó, Pimpi… Az ám, mi van a kiálló fogúval? Már éppen itt az ide, hogy válasszon: engem szeret jobban vagy a papáját? Látogasd meg, oszt máris megtudod – biztattam magamat. Meg is tudtam még aznap délután, amikor a házukban egy hitlerbajszú hadnagyocskába botlottam – merült emlékeibe az egykori kultúrházi referens. – Ne haragudj! – kísért ki feleségem bűnbánón. Apus akarta, pedig én téged szeretlek. Mi…i…i? – bámultam rá, mint aki rosszul hall, majd köszönés nélkül leléptem.

– Miből éltél meg utána? Rokonaid, barátaid voltak-e, hogy besegítsenek, amíg talpra állsz? – csóválta meg a fejét a jókötésű ungvári.

– Hogyne, segítettek is. Tanáccsal, ami semmibe sem kerül, ugyebár. Dolgozz külföldön! – ajánlgatták melegen. – Mint festő, ott biztosan befutsz majd, s egy év alatt annyi pénzt kereshetsz, mint tíz év alatt itthon a legkeményebb melóval. Akárhova csak oda ne, vagyis attól függ, a lé vagy a lelked fontosabb, mert ott kifacsarják belőled, utána eldobnak, mint egy fonnyadt citromot. Hja, ez a kapitalizmus, amiről olyan sokáig álmodoztunk – figyelmeztettek mások.

– Ebben ván válámi – bólintott a kassai. – De legálább megpróbáltád?

– Kimenni? Csak turistaként. Egy-egy nyáron, a tengerparti és más üdülőhelyekre. Festettem Horvátországban, olaszban, németben, idehaza Mamaian, Tusnádon… Egy év alatt kb. öt hónapot dolgoztam, azontúl meditáltam, henyéltem egy sötét, nedves lakásban, miután drágábbra akkor már nem igen futotta. A háziasszony fiatal, szemrevaló prosti volt.

– Hogy mik derülnek ki rolád, piktorkám! Gondolom, veled ingyen is lefeküdt.

– Sem ingyen, sem pénzért, mert nem volt az esetem. Annál jobban csíptem a barátnőjét, egy finom, ápolt külsejű özvegyet. Tetszik, mi? – kacsintott rám a háziasszony. Bemutathatlak neki, ha akarod, csak egy kicsit drága lesz. Hanem tudod mit? Fesd le, akkor ingyen is megúszod, ugyanis Virginia él-hal a képekért. Ejnye, de késő van! – tévedt Arany tekintete a vendéglő faliórájára. – Haza kéne menni, gyerekek!

– Nekem nem sürgős – nyúlt el a széken az exukrajnai.

– Most már folytásd, há elkezdted – mondta Janó is. – Többször vágy csák egyszer feküdtél le az özveggyel?

– Az elején egyszer sem. Pedig már le is pingáltam. Se puszi, se cici, csak beszélgettünk, dumáltunk.

– Ennyi? Ákkor mért nem hágytád fáképnél?

– Akartam én, de nem tudtam. Túlságosan csíptem ahhoz, hogy csak úgy ukmukfukk otthagyjam. Egyszer még le is feküdtünk, itt-ott megtapogattam, öleltem, viszont megdugni nem engedte magát a boszorkány.

– Nem?

– Nem.

– És… kibírtád?

– Hát… negyven múltam, barátom. Ha nem akar, nem akar. Nem tudom, miért, de most már nem is érdekel. Ahogy megvirrad, kibontom a vitorlát, és adio, Virginia! – határoztam el magamban, s már aludtam is, mint a tej. Reggel csengőszóra ébredtünk. Gina anyja lépett a szobába, kezében tálca, rajta a reggelink.

– Együtt élt áz ányjávál?

– Igen. Két víg özvegy. Az egyik nyúlánk, a másik teltkarcsú, hajuk, szemük fekete, és mindkettő füléről hosszú fülbevaló fityegett.

– Na, mi újság? – érdeklődött az anyuci. Később, anyu, később! Most reggeliztesd meg a barátunkat! Bekaptuk a reggelit, és elnyúltunk a rekamién. Kefélj meg! – nyalta meg az ajkát Virginia. Én? – akadt el a lélegzetem egy pillanatra. De hiszen az éjjel még… Pszt! – pisszegett le, és rám mászott.

– Még ilyet! – pislogott az ungvári.

– Gyorsan lezavartunk két menetet, utána elmagyarázta, hány óra. Ez az egész izé amolyan vizsga volt ahhoz, hogy megállapítsam, számít­hatok-e rád, mint barátra. Csak barátra? – szontyolodtam el savanyúan. Egyelőre, de ez sem semmi, aranyom, mert ha valaki nemcsak kíván, de szeret is, sőt, feltétel nélkül hallgat rám… Vagy te nem hallgatsz? De­hogynem! – bizonygattam neki hálásan. Helyes! Szóval annak a kedvé­ért akár új életet is tudnék kezdeni, mert én mindig ilyen pasiról álmod­tam.

– Te, ez a tyúk beléd szeretett!

Arany Emil kifürkészhetetlen arccal folytatta.

– Nem szaporítom a szót, nemsokára újra pakoltam, és meg sem álltam Virginia házáig.

– Szép házuk volt?

– Három szoba, konyha, fürdőszoba… Nem olyan pazar, mint a Pimpié, de egy albérlethez képest igazi luxuslakosztály. Antik bútorok, világos szobák… Kell-e több egy festőnek? Alig rendezkedtem be, már elő is vettem az ecsetet, és festettem, rajzoltam, de ezúttal kenyérgon­dok nélkül ám.

– És nem závárt, hogy eközben, pár lépésre tőled két szuká hetyegett, ákik közül egyet még szerettél is, úgymond?

– Hetyegett? – ismételte meg a festő zordan. – Talán, vagyis biztosan, de olyan fifikásan csinálták, hogy én biz nem sokat láttam belőle. De láttam mást, és nekem ez is elég volt.

– Miért, mit csinálták?

– Volt a szalonban egy nagy kerek asztal, rajta kártya, varázsgömb és hasonlók. A falakon poszter, tele mindenféle szellemmel, melyek körül folyton ámbraillat vagy mi terjengett. Pedzed már, miből éltek a naccságák? Hat órakor kezdődött a fogadás. Én szolgáltam fel a kávét, italt, szendvicset, amit a naccságák rittyentettek össze délelőttönként. Virginia jósolt, ha kívánták, énekelt meg táncolt is, miközben az anyja kötött, oldott vagy szellemekkel kommunikált.

– Szent Hábákkuk!

– Félek, nem lesz ennek jó vége! – törtem ki egyszer meggondolatlanul. – Ha rájönnek a fináncok, mit művelünk itt sutyiban, akkora bírsággal sújtanak, hogy ki sem tudnánk fizetni. Másrészt tisztességtelen játék is, hiszen ez az egész szellemesdi hókuszpókusz jó pénzért. Hát aztán! – vágott vissza Virginia közömbösen. Megfigyelted te ezt a népséget? Egyik vastagabb a másiknál: vállalkozók, bankárok, politikusok. Na, és miből gazdagodtak meg? Csalásból, tisztelt Arany úr, akiket éppen ezért nem szégyen, sőt, élvezet átrázni. Mit átrázni! – tiltakozott az anyuka. Hivő palik ezek, nyugodj meg, és mi nem teszünk mást, mint kimondjuk, amiben amúgy is hisznek, nem gondolod? Ha nem tetszik, elmehetsz, de ha itt maradsz, inkább segíts, mint kritizálj bennünket. Igazam van, Virginia? Nem erőltettem a témát, elhallgattam, s csupán akkor ment fel bennem a pumpa igazán, amikor egy délután rajtakaptam egy úriemberen. Te nem szoktál kopogni? – bosszankodott a barátnőm. Várj meg a szalonban, még nem végeztünk. Mars ki innen! – penderítettem ki Gina vendégét az ágyunkból, s fenyegetően léptem közelebb. Most mi van? Engem is kidobnál? A saját házamból? Tudod, ki volt az, akit kirúgtál? A városi főkapitány, és ha ez most begurul, nekünk annyi, te gügye. Csalódtam benned, hej, de csalódtam, hiszen nem is olyan régen még egész mást ígértél – ábrándultam ki a fekete bulából. Hiába, kutyából nem lesz szalonna. Mi ez? Számonkérés? Egyelőre még jegyesek sem vagyunk, aranyom, és ha így folytatod, nem is leszünk, ígérem – pattogott Virginia. Nem? Akkor akár el is mehetek? Akár. Erre őt is otthagytam.

– Őt is? – somolygott a kassai. – Elég hámár, áhhoz képest, menynyire szeretted.

– Már nem. Van ez így. Azt hisszük szeretünk, aztán semmi. Nem érzünk se hideget, se meleget. Csak a kégli hiányzott, na és enni is kellett, a mindenit! Most kezdtem csak bánni, amiért nem spóroltam egy kis pénzt magamnak. Munkahely nuku, hajam, szakállam megnőtt, s úgy néztem ki, mint egy ősember. Úristen, Arany Emil, te vagy az? – botlott belém egyszer egyik volt osztálytársam és barátom, a mosolygó képű Kis Karcsi. Beültünk egy italra, és kifaggatott, hogy élek. Elmondtam. Szép sorjában, őszintén. Erre felajánlott egy recepciós állást a Csonka Torony panzióban. Tudniillik az enyém, és én éppen most keresek a recepcióra valakit – biztatott fel jólelkűen. Igazán? Óriási, csakhogy én nem tudok se angolul, se németül – világosítottam fel bánatosan. Leszámítva néhány szót, mondatot, ami innen-onnan ragadt rám. Másrészt ott a vendéglátói, kereskedelmi diploma, merthogy ide nyilván ez is kell, úgyhogy köszönöm a sört, és viszontlátásra! Nem akadály, pótold be! – szerelt le Karcsi könnyedén. Itt az alkalom, hogy átképeztesd magadat, ha már festőként sehogy sem boldogulsz. Nálam ehetsz, alhatsz… Gondold meg, és értesíts! – nyújtott át egy névjegyet. Dehogy gondolom! – estem boldogan a nyakába. Örülök, hogy kellek, és ilyen vén pali létemre is elfogadsz – loholtam Virginiához a holmimért, amit lakás híján nála helyeztem el letétbe. Fruzsina, mármint Virginia anyja éppen szeánszhoz készülődött.

– Állj, ne siess! Elmesélnéd, hogy folyt le? Annyit hallottam róla, de még sohasem vettem részt ilyesmin – kíváncsiskodott az ungvári.

– Elmesélhetem, de csak azt, amit Fruzsináéknál tapasztaltam. Szóval volt a szalon közepén egy nagy kerek asztal. Amikor beléptem, körülötte öt alak ücsörgött: egy teljesen kopasz vasgyúró, mint törzsvendég, két gyászruhás, keszeg vénasszony meg egy szomorú tekintetű me­nyecske a férjével. Ma Piroska asszony anyja, pontosabban szelleme lesz a vendégünk – jelentette be a helyzethez illő komolysággal. Fektessük tenyerünket az asztalra, és fogjuk meg egymás ujjait! Helyes! Most koncentráljunk az elhunytra, és mondja mindenki utánam: Kánya Mici, megidézünk, Piroska lányod akar veled beszélni.

– Micsoda komédia! – kortyolt a poharába a fatelepi áttelepült. – Nagy színész lehetett ez a te Fruzsinád.

– Miért színész? Há szellemek vánnák, márpedig vánnák…

– Hol? Te hánnyal találkoztál mostanig?

– Én eggyel sem, de tálálkozták mások. Legálábbis ezt állítják.

– Állítják. Jól van, Janó, meggyőztél, te pedig folytasd, barátom!

– A csoport kórusban elismételte a mondatot: Kánya Mici, megidézünk, Piroska lányod akar veled beszélni. Hirtelen megmozdult az asztal, és hideg szél áramlott a szobába.

– Brr, mit mondtám!

– Itt vagyok, beszélj, de siess, mert nem maradhatok itt sokáig! – mondta Fruzsina, illetve Fruzsina hangján a megboldogult. Anyuka, te vagy az? Nem ismerek a hangodra – szipogott a fiatalasszony. Én vagyok, kivéve a hangomat, de miután nekünk se testünk, se hangunk sincs, csak a médium hangján szólhatok. Úgy hiányzol! – rebegte a menyecske. Meg neki is – biccentett az ifjú, piercinges férj felé. Helló, mutter, hogy érzed magad odaát? Sehogy. A szellemek már semmit sem éreznek. Furcsa, én másképp hallottam! Emlékezni azért csak emlékeznek, és mondd, ismerik a jövőt is, mert akkor vennék néhány sorsjegyet – szorongott a fiatalember. Ácsi! Engedj már engem is beszélni! – türelmetlenkedett a felesége. Lejárt az időm, mennem kell – búcsúzott el a szellem a csoporttól. Holnap folytathatjuk, ha ismét meghívtok. Addig is, drága Piroskám, ajándékozd meg Fruzsinát azzal a nyakadban lógó szép nyaklánccal, amiért olyan kedves volt, hogy beengedett a testébe!

– Ez az! Már kezdtem hiányolni, hogy a néhai Micike semmit sem kér senkitől – gúnyolódott az ungvári.

Janó elgondolkozva malmozott.

– Viszontlátásra! – léptem a színre ekkor én, és Piroskát kézen fogva, Fruzsinához vezettem. Nyúljon csak a terítő alá, Piroska asszony! Nem oda, ide! – nyomtam meg az ujjával egy rejtett gombocskát, mire elkezdett az asztal eszeveszetten rázkódni.

– Fántásztikus! – tátotta el száját az enyhe akcentussal beszélő kassai. – Ugye, ugratsz, te… fanyüvő?

– Hogy mondják tótul hogyne?

– Pravdaže.

– Pravdaže! Mese, mese, meskete, minden tehén fekete. A vendégek megzavaródva néztek egymásra. Ekkor lerántottam az asztalról a terítőt, és egymásután lenyomtam a többi gombot is, melynek nyomán lánccsörgést, bagolyhuhogást és egyéb kísérteties hangokat hallottunk.

– Nem boszorkányság, technika! – idézte fel Iván a hajdani rádióadások szlogenjét. – Kedves búcsú volt, remélem, megköszönték.

– Rabic! – sipított a ház tiszteletreméltó úrnője. Dobd ki innen ezt a bakkecskét! A borotvált fejű azonnal célba vette az orromat, s akkorát vágott rá, hogy a kiserkenő vér pirosra festette a képemet, párszor még itt-ott megrúgott, majd kipenderített az utcára. Biztosan akkor tört el az orrsövényem is, mert azóta csak az egyik likon veszem a levegőt.

– Tényleg! – vizsgálta meg a festő orrát a kassai. – Minthá görbe lenne válámicskét.

– Ennél nagyobb szerencsém volt Karcsival, akire máig hálával gondolok. Ő aztán senkivel sem kiabált. Nem is éreztük, hogy a főnökünk, de nem volt ott baja senkinek sem a másikkal, ami elég nagy szó egy olyan világban, ahol mindenki mindenkinek a farkasa.

– Romániábán is?

– Többé-kevésbé, kivéve, mint említettem, Kis Karcsit, aki nem csak papolt, cselekedett is, és olyanoknak is adott kenyeret, aki máshol nem igen rúghatott labdába. Az egyik pincérünk sántított, a főszakácsnak priusza volt, nem beszélve magamról, aki egy szöget sem tudott be­verni.

– Akkor miért nem maradtál Szalontán? – tette fel Iván a nagy kérdést.

– Mert felrobbantották a panziót.

– Ányám! – pislogott a kassai. – És Kis Kárcsi?

– Ő, hál’ istennek, nem volt bent, de a többiek, a sánta meg a priuszos…

A sorstársak megilletődve hallgattak.

– Lefülelték a robbantót? Egyáltalán mi baja volt veletek? – törte meg a csendet az exukrajnai.

– Ki tudja. Talán szakmai irigységből. Amiért a legtöbb vendég hozzánk jött, vagy egyszerűen nem bírták a magyaros stílust, formákat. Mert nálunk minden magyar volt: a bútorok, festmények, magyar zászló stb. Még a kiszolgáló személyzet is rusztikus magyar viseletben feszített.

– Ámitől áztán felment néhány román testvérben az ágyvíz – bólogatott Janó egyetértően.

– Néhányban biztosan, bármilyen hihetetlenül hangzik is. Ezután újra kikerültem az utcára, s talán ma is ott kukáznék valahol, ha nem jöttem volna ide szerencsét próbálni.

– Ria, ria, Hun-gá-ria! Ria, ria, Hun-gá-ria! – hallatszott be hirtelen az eddig csendes utcáról.

Janó ijedten rezzent össze.

– Semmi gáz, pajtás! – legyintett Iván. – Csak egy kis tüntetés, rögtön tovább mennek.

– A kormány mondjon le! – kiáltozták odakünn.

– Ez a kapitalizmus. Most már ilyet is ordíthatunk, ha jólesik. Szóval itt próbáltál szerencsét – fordult Iván ismét a festőhöz. – Osztán meg is találtad?

– Amit kerestem, nem, de azért találtam valamit – emelt fel a maesztro a földről egy jókora követ, amit abban a pillanatban vágtak be az ablakon.

– Ezt a kavicsot?

Nem válaszolt, csak becsavarta a követ a zsebkendőjébe, és rágyújtott egy cigire.

[1] A társaság legfiatalabb tagja. (héber)

[2] Bihar megye (Románia) második legnagyobb városa, Arany János születési helye.

[3] Testvér, pajtás. (tör.)

[4] Lányok. (szlov.)

[5] História, történet. (szlov.)

[6] Elvtárs. (rom.)

[7] Három színt ismerek a világon. (rom.)