T. Ágoston László: A veréb csípése

verebcsipÉrdekesen vetkőzik a természet ‒ gondolta Veréb az otthon parkjában nézelődve. ‒ Az a fiatal meggyfa alig sárgul, talán még üde zöld levelet is találna rajta az ember, a vén cseresznye meg már csak a csupasz ágait mereszti az ég felé. Az első ködnek odaadta az összes ruháját. Nem akar tovább harcolni a téllel, megadja magát. Akár a vénember, aki már vasárnap se öltözik ünneplőbe, mert neki már a harangszó se üdvözlet, legföljebb a búcsú hangja. Itt meg aztán végképp az, hiszen ebbe a szociális otthonba csak befelé jön a saját lábán az ember, kifelé ketten viszik. Jó lenne hinni, hogy nem így van, de hát ez a világ rendje, nincs mit tenni ellene. Különben is saját ágya van, saját széke az ebédlőben és még ki is szolgálják. Mit kívánhatna még az ember így hetven év körül? A szobát is csak egy másik vénemberrel kell megosztania, aki ugyan elég sokat csiszeg-csoszog éjszakánként, krákog, köhécsel, horkol, és olykor hangosan perlekedik álmában valakivel, de amikor szóba hozta neki a dolgot, ő is ugyanezt mondta róla. Sőt még azt is hozzátette, hogy kibírhatatlan vén trotli. Így aztán nem volt miről beszélgetniük. Igyekezett minél rövidebbre fogni a vele való érintkezést és minél több időt tölteni szobán kívül. Jó időben ott volt a kert, elbogarásztak a fák közt. Rossz időben meg az ebédlőben sakkoztak, kártyáztak, beszélgettek. Valahogy eltelt a nap… A városba is kimehetett, akinek még bírta a lába a sétát. Csak az érkezési időket kellett betartani, mert haragudtak a konyhás lányok, ha melegíteni kellett az ételt.

  Sokan megakadtak a nevén. Veréb. Épp olyan hétköznapi név, mint mondjuk a Farkas, vagy a Szarvas. Azon senki se akad meg. A verében igen. A fene se érti ezt. Őt apró gyermekkora óta cukkolták vele a társai. A kis veréb, a szürke veréb, a csóró veréb… Az első nagy szerelme, a Nagy Julis meg egyszerűen csak verebecskémnek szólította. Verebecském… Sokszor gondolt rá, hogy mi lenne, ha egyszer megsértődne, és kikérné magának ezt a megalázó lekicsinylést, de attól tartott, hogy kinevetik és elhagyja a lány. Nyelt hát egy nagyot és úgy tett, mintha a fiúk piszkálódásával se törődne, pedig nagyon szerette volna egyiket-másikat visszakézből nyakon teremteni, ahogy a moziban látta. Például akkor, amikor ezt a hülye szójátékot játszották. Az egyik körülnézett és jó hangosan megkérdezte:

  ‒ Nem láttátok a Verebet? Talán már nincs is Veréb…

  Erre így válaszolt a másik:

  ‒ Már hogyne volna! Te még nem hallottad, hogy ameddig lószar van, addig veréb is van?

  Ezen aztán nagyokat röhögtek és egymás vállát veregették jókedvükben. Sokszor elhatározta, hogy legközelebb jó nagyot behúz valamelyiknek, de hát erősebbek is voltak nála, meg többen is voltak. Még azt is kénytelen volt eltűrni, amikor azt mondták: „ bújj a Julisod fészkébe kis Veréb!”

  Alig várta, hogy felnőtt ember legyen; önálló keresettel, saját lakással, saját feleséggel rendelkező férfi. Amint tehette, beköltözött a városba és elszegődött a vasgyárba betanított esztergályosnak. Azt ígérte neki a művezető, hogy ha megbecsüli magát, beiratkozhat az ősszel induló szakmásító tanfolyamra. Nagy dolog volt ez ahhoz képest, hogy a Bukta Feri, aki két évvel volt idősebb nála, talicskával hordta ki a vasforgácsot a gépe mellől. Meg is nőtt előtte az ázsiója. Egyből Gergő komám lett neki csóró Veréb helyett.

  Az utca végén volt egy autószerelő műhely. Munkaidő után oda járt segíteni a szerelőnek. Egyedül dolgozott a mester, jól jött neki a segítség. Gergőnek meg a pénz, amit kapott érte. Sokszor még a hétvégeket is a műhelyben töltötte. Tetszett neki ez a munka. Egyik nap jött a művezető, hogy a hétvégén kommunista szombatot tartanak a gyárban. Föl lehet iratkozni a listára. No igen, de ő már megígérte az autószerelőnek, hogy nála fog dolgozni…

  ‒ Semmi baj ‒ mondta a művezető ‒ de a szocialista munkaverseny eredményének értékelésénél ezt is figyelembe veszik.

  Így került aztán Veréb Gergely elvtárs neve mellé, hogy „nem jelentkezett”. Aztán még kétszer odaírták, és mire elkészült a szakmásító tanfolyamra javasolt dolgozók listája, azon már nem szerepelt a neve. Reklamálhatott volna, hogy megígérték, meg tulajdonképpen ezért vállalta föl a három műszakot, de nem talált olyan embert, aki meghallgatta volna. El voltak foglalva a szocialista munkaverseny fellendítésével. Ő meg csendben fogta a munkakönyvét és átiratkozott egy másik gyárba betanított marósnak.

  Az autószerelő is hamarosan bezárta a műhelyét, mert egy állami szerviz nyílt a szomszéd utcában és velük nem tudta felvenni a versenyt. Veréb Gergő soha nem szerezte meg a szakmunkás bizonyítványt, és a keresete is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy beköltözhessen a hőn áhított saját lakásba. Egyik albérletből a másikba költözött, mint az a bizonyos ázott veréb, amelyik nem találja az enyhet adó fészkét.

  A saját feleséggel se volt több szerencséje. Úton-útfélen mások elhagyott feleségeibe botlott. Vagy azok botlottak belé? A végeredmény szempontjából teljesen mindegy. Annyira ragaszkodott a boldogsághoz, hogy az egyiknek még a gyerekét is fölvállalta, pedig semmi köze nem volt hozzá. Az ő nevét jegyezték be az anyakönyvbe apaként, és tőle vonták le a gyerektartást a válás után. És természetesen rajta röhögtek a kocsmai haverok is, miután az asszony kidobta a holmiját a közös albérletből.

  ‒ Milyen madár a Veréb madár? ‒ kérdezte az egyik sunyi képpel.

  ‒ Ázott madár, fázott madár, Veréb Gergő palimadár! ‒ skandálták kórusban a többiek, és leküldtek egy korsó sört a keserű pirulára.

  Aztán felszámolták a gyárat és sehol nem kapott munkát. Az albérletet se tudta fizetni. Egyik napról a másikra az,utcára került.

  Éveken át tengette az életét maga se tudja miből és hogyan. Padon aludt a parkban, meg az árok szélén, ahol éppen az este érte. Egyik télen beköltözött a városszéli hegyen talált kis barlangba. Oda már egy ócskavas telepen talált repedt kályhát is felvonszolt, hogy majd befűtsön az erdőben szedegetett száraz ágakkal. Pechje volt. Rátaláltak a hajléktalanok és szó szerint kiverték a barlangjából.

  A gazdag-soron kirakott kukákban kotorászott valami emészthető maradék után, míg onnét is el nem zavarták a korábban érkezett értékmentők. Most már nemcsak ázott-fázott apró verébnek, hanem prédának is érezte magát, akit úton-útfélen megtámadnak a karvalyok. Vagy végképp feladja a reménytelen harcot, vagy maga is karvallyá válik, és éles karmokat növeszt.

  Az egyik kukában talált egy gyöngyház nyelű bicskát. Nagyon szép bicska volt. Hosszú pengéjű, fényes nyelű. Az ilyen jószágot nem szokták a szemétbe dobni. Biztosan a tányéron maradt ebéd után ‒ gondolta ‒, a figyelmetlen szakácsnő meg az ételmaradékkal kidobta. Fogadni merne rá, hogy azóta már a szakácsnőt is kidobták.

  Arra gondolt, hogy jó pénzért eladja a bolhapiacon, vagy felkínálja a zsibárusnak mondjuk tíz liter borért. Annyit biztosan megér ez a míves szerszám. Aztán addig-addig nézegette, simogatta, hogy valósággal belé szeretett és visszacsúsztatta a zsebébe. Végtére is ilyen szép bicskája csak egy úriembernek lehet… Márpedig ez most már az övé, és az is marad. Az életével játszik, aki megpróbálja elvenni tőle. No meg az is, aki csak úgy félvállról leverebecskémezi. Talán Veréb úr, vagy mi a fene?!

  Akkoriban kemény telek tették próbára a hajléktalanokat. Akinek éjszakára se jutott fedél a feje fölé, nagyon be kellett takaróznia, hogy meg ne fagyjon. Az önkéntes szociális munkások éjjel-nappal járták a várost. Meleg ételt, forró teát osztottak és a betegeket a saját kocsijukkal vitték be a kórházba. Egyik éjjel Veréb Gergőbe is belebotlottak egy kapualjban. Papírdobozokból összerakott, szakadt matracokkal bélelt vackon hevert rongyos kabátba, bekecsdarabokba burkolózva, és reszketett, mint a nyárfalevél. Elég volt a homlokára tapintani, hogy megállapítsák, azonnal kórházba kell szállítani. Heves tiltakozása ellenére két fiatal férfi kezénél, lábánál fogva megragadta, berakták a kocsi hátsó ülésére, és meg se álltak vele a kórházig. A betegfelvételnél az egyik elvette az iratait és miközben az adatait diktálta, szemet szúrt neki a beteg születési helye.

  ‒ Veréb bácsi, maga tényleg tófalui?

  ‒ Az ‒ mondta a beteg a láztól reszketve ‒ Miért fontos az?

  ‒ Csak azért, mert én is tófalui vagyok. Rokona maga a Veréb Annának?

  ‒ Hát, úgy szegről-végről rokona. A nagyapám, meg az ő nagyapja testvérek voltak, de én már nem tartom a rokonságot senkivel. Tíz éve nem is jártam abban a faluban.

  A beteget megfürdették, ágyba fektették, a szociális munkás meg ment tovább a dolgára. Hideg volt az utcán, sok hajléktalannak kellett segíteni, de ahányszor ott járt, mindig meglátogatta Veréb Gergőt, és vitt neki valami finomságot. Közben elbeszélgettek a földijeikről.

  Már tavaszi rügyek fakadtak a fák ágain, és egyre hangosabban csiviteltek rajtuk a madarak, amikor egy nap így szólt hozzá a szociális munkás, akiről még mindig nem tudta biztosan, hogy rokona, ismerőse, vagy csak egyszerűen földije.

  ‒ Azt mondja a főorvos úr, hogy meggyógyult, Gergő bátyám. Holnapután akár haza is mehet.

  ‒ Az jó, Ferikém ‒ bólintott rá az öreg. ‒ Csak…

  ‒ Tudom, ne is folytassa! ‒ vágott a szavába a fiatalember. ‒ Hoztam magának ruhát a segélycsomagból. A nővérke majd segít felpróbálni. Elintéztem azt is, hogy a hajléktalan szállón lakhat, míg az idősek otthonában felszabadul egy hely.

  ‒ Miféle idősek otthona? Hogyan kerülhetnék én oda? A hajléktalan szállót meg utálom. Tavaly is ott lopták el az összes holmimat. Aztán még meg is rugdostak, mert szólni mertem.

  ‒ No, hát most majd kellő emberséggel fognak bánni magával ‒ mondta mosolyogva a fiatalember. Erről én kezeskedem, Gergő bátyám.

  ‒ Nofene ‒ húzta el a száját Veréb. ‒ Protekciós lettem? Ilyen se fordult még elő velem életemben. Árulja már el, kicsoda, micsoda maga, hogy így gondoskodik rólam!

  ‒ Elégedjen meg annyival, Gergő bátyám, hogy az én ereimben is csörgedezik némi Veréb vér. Ennyit igazán megtehetek magáért…

  Így aztán az öreget megkülönböztetett figyelemmel fogadták a hajléktalan szállón, és az idősek otthonában is maga az igazgató asszony adta át neki a szoba kulcsát. A szobáét, amelyikben mindössze ketten laktak. A lakótársa, Karvaly Bálint nagydarab, mogorva ember volt, aki azzal kezdte az ismerkedést, hogy neki ugyan eleve külön szoba járna külön tévével, saját fürdőszobával, és nem itt, ebben a porfészekben, hanem minimum Budán, de majd csak fordul a kerék, és helyreáll a rend, amelyikben ő diktálja a feltételeket.

  ‒ Miért, kicsoda maga? ‒ kérdezte Veréb Gergő.

  ‒ Magának ehhez semmi köze ‒ fordult el pökhendi vigyorral a másik. ‒ Elég, ha annyit tud, hogy maga egy szürke veréb, én meg a Karvaly vagyok. Világos?

  ‒ Maga meg egy beképzelt vén hülye… ‒ motyogta maga elé, és ezzel lezárta a vitát.

  Ettől kezdve csak a legszükségesebbeket tárgyalta meg a szobatársával, és igyekezett minél nagyobb ívben elkerülni. Hallott ugyan róla valami nevetséges pletykát az ebédlőben, miszerint ez a Karvaly valamiféle újgazdag gyártulajdonos, vagy bakigazgató lett volna. Sikkasztás miatt ült néhány évet, és amikor kiengedték a sittről, annyira szégyellte a családja, hogy végül is itt helyezték el. Hogy mennyi igaz a vénasszonyok pletykáiból, soha nem nézett utána. Az is lehet, hogy egyszerűen megzakkant vénségére. Soha nem látogatta senki. Elkönyvelte az átok sújtotta körülmények közé, melyeket el kellett viselnie. Az ideje javát a nappaliban töltötte. Szívesen sakkoztak, kártyáztak vele az otthon lakói, és színes történetekkel szórakoztatták egymást, amelyekben többnyire erősek, fiatalok és szépek voltak. Mindenki tudta, hogy a mesének fele se igaz, de olyan jó volt elhinni, hogy mások is elhiszik.

  Hatalmas kert tartozott az otthonhoz tele gyümölcsfával és örökzöld cserjével. Valaha főfoglalkozású kertészt is alkalmaztak, de a költséghatékonyság jegyében megszüntették az állását. Kiderült ugyanis, hogy a gondozottak között van egy kertészmérnök, aki némi rábeszélés után szívesen vállalta a kertgondozás irányítását, a többiek meg kedvtelésből elbogarásztak a parkban. Csak a szerszámokat kellett a kezükbe adni. Kiraktak néhány padot, meg kerti asztalt, és elnevezték üdülőkertnek.

  A pezsdülő tavasz nemcsak a fákban, virágokban, madarakban ébresztette föl a szunnyadó energiákat, hanem az otthon lakói is más szemmel kezdték méregetni egymást. Mintha megszépültek volna a tegnap még „vénasszonyok”. A zord téli napokon, amikor már nagyon unták az összezártságot, egymásra tekintettek a férfiak és elindultak a városba szétnézni. El is jutottak az első kiskocsmáig, és rögtön borba fojtották a bánatukat. Olykor előfordult, hogy kicsordult a pohár, meg a felkorbácsolt indulat, és a rendőrök segítették haza a kakaskodókat. Így aztán az igazgatónő elrendelte a szigorú kapuzárást és a szesztilalmat. Morogtak, hogyne morogtak volna, de a szabályt be kellett tartani, mert különben mehettek… Hová? Nekik már ez volt az otthonuk. Akinek hajdan volt, ezért adta föl a régit… Karvaly egyik nap megfenyegette ugyan az igazgatónőt, hogy följelenti az otthon lakói személyi szabadságát korlátozó önkényeskedés miatt. Végtére is ki ez a csaj? ‒ tette föl a költői kérdést.‒ És mi ez, ha nem korrupció? Aztán megnyugodott és megígérte, hogy másnap hozat öt liter pálinkát és szétosztja a rabok között. Később a pálinkáról is lemondott. Megelégedett azzal, hogy oldalba rúgta a macskát és odasúgta a nővérnek, hogy ha záros határidőn belül nem távolítják el a szobájából ezt a Pinokkiót, egyik éjjel megfojtja.

  No, de ott volt a tavasz és fellélegezhettek. Elég nagy volt a kert, elfértek benne. Akinek meg éppen ahhoz szottyant kedve, ki is fért a kerítéslyukon. Veréb egyik délelőtt észrevette, hogy az éppen virágzó cseresznyefa alatt egyedül üldögél és ábrándozik Boriska. Ő volt az a kerek arcú, kedves mosolyú asszony, akivel már többször egymáson felejtették a tekintetüket kártyázás közben. Régen nem törődött ő már az asszonynéppel, de valahogy ott, akkor, és abban a délelőtti napsütésben úgy érezte, visszatér belé a férfierő. Igen, neki kell ez az asszony. Lehet, hogy amit egészen eddig megtagadott tőle az élet, most vénségére megadja? Miért ne lehetne? Másokkal is történt már ilyen, miért éppen vele ne történhetne meg ez a csoda? Leült mellé és nem húzódott arrébb… Elkezdtek beszélgetni. A fákról, a tavaszi virágzásról, mindenről, ami éppen eszükbe jutott. A végén már nem is arra figyelt, mit mond az asszony, hanem arra, milyen szelíd, bársonyos a hangja. Simogató, mint a tavaszi napsugár. Szinte beleszédült a felismerésbe: ez a nő nagyon tetszik neki. Talán még szerelmes is lehet belé. És ha ő is viszonozná… Na nem, ez már több, mint csoda… Nagyon régen nem énekelt már. Kinek, minek, hol énekelt volna? Most meg úgy egyszerre kitört belőle a dal: „Fekete szárú cseresznye / Rabod lettem szép menyecske…”

  Borbála szája egyre szélesebb mosolyra nyílt, aztán ő is elkezdte halkan énekelni a dalt.

  Így kezdődött a virágzó tavaszi cseresznyefák alatt a naplementi szerelem. Először csak beszélgettek, sugdolóztak, mint az éretlen kamasztok, aztán egyszer csak azon kapták magukat, hogy kézen fogva sétálgatnak a kertben. A többiek meg úgy tettek, mintha észre se vennének semmit. Csak a háttérben folyt a pletyka. Egyedül Karvaly Bálint vetette oda félvállról:

  ‒ Nagy marha vagy te, Veréb! Nem elég, hogy horkol, még kurvázik is… Lehet, hogy beteg az a nő, te meg behurcolod a fertőzést a szobámba.

  ‒ Válogassa meg a szavait, Karvaly úr, mert nem állok jót magamért ‒ fortyant föl Veréb és az orra alá dugta az öklét. ‒ Különben se a magáé az a szoba, hanem az enyém. Tudja mit? Feleségül veszem a Boriskát és oda fog költözni hozzám. Maga meg mehet a francba, a négyágyasba. Ott aztán basáskodhat, míg pofán nem verik.

  ‒ Erre borzasztóan kíváncsi leszek ‒ nevetett föl negédesen Karvaly. ‒ Megnősülni a szociális otthonban… Vén marha! Fogadjunk, hogy két hét alatt elcsábítom a Macáját! Borbála asszony… Oda ne rohanjak!

  Több szó nem esett köztük se Borbáláról, se másról. Egyszerűen levegőnek nézték egymást, bár egyre mérgesebben fortyogott köztük az indulat. Az asszony kerekre nyílt szemmel nézte őket, és a háta mögött összesúgó-búgó társakat. Nem értette, mi folyik körülötte. A pletykák napról napra zaftosabbak lettek, amit végül már az igazgató asszony se hagyhatott szó nélkül. Egyik nyári délután magához hívatta Veréb Gergőt.

  ‒ Hallom, házasodni készül, Veréb bácsi ‒ kezdte egy elnyomott mosollyal.

  ‒ Igen, elveszem a Boriskát ‒ mondta a férfi egy határozott fejbólintással kísérve a szavait. ‒ Ellakhatnánk a szobámban.

  ‒ Sajnos nem ilyen egyszerű a dolog ‒ ingatta a fejét az igazgatónő. ‒ Ez az otthon nem nyugdíjas ház, szóval nálunk nem laknak házaspárok. Ahhoz külön engedély kellene… Aztán meg hová költöztetnénk Karvaly urat? Hárman nem lakhatnak abban a szobában. Nem tudom mit is mondjak… Borbála asszony is ennyire akarja ezt a házasságot? Kérem, gondolják át még egyszer!

  ‒ Értem én, kedves főnökasszony! ugrott talpra a férfi. ‒ Szóval az a szarházi Karvaly már magát is befűzte?! Ellenem dolgozik ez az egész korrupt banda. Hát akkor csesszék meg az otthonukat! Egy percig se maradok itt tovább!

  Kifelé menet az ajtó előtt találta Karvalyt, aki széles vigyorral fogadta, és mellbe bökte a mutatóujjával.

  ‒ Hülye Veréb! Te akartál legyőzni egy Karvalyt?

  Veréb Gergelynek még a szája is tátva maradt a meglepetéstől ekkor pofátlanság láttán. Mondhatni elharapta a benne rekedt szót. Aztán vérben forgó szemmel előkapta a zsebéből a gyöngyház nyelű bicskát, és szúrt.

  ‒ Lehet, hogy a te tollad színesebb, de azért csípni még a Veréb is tud ‒ mondta, és átlépte a földön elterülő testet.

  A kertben éppen a cseresznyét szedték az asszonyok.

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo