Bányai Tamás: A házmester éjszakája

1956 október 28-án egy Csepel teherautó állt meg a bérház előtt. Csopár Antalt megijesztette a fékcsikorgás. Az elmúlt napokban nemigen járt autó az utcában. Rosszat sejtett, mint amikor délelőtt három orosz tank dübörgött végig a ház közelében. Félelme akkor alaptalannak bizonyult. Odament az ablakhoz, a vastag csipkefüggönyt résnyire elhúzva kinézett.

     Odakint már sötétedett, a szomszédos ház előtt álló utcai lámpa gyér fényénél nem tudta kivenni az arcokat, csak alakokat látott. Négy ember ugrott le a teherautó platójáról, kettő a vezetőfülkéből szállt ki. Egy kivételével mindegyiknek géppisztoly lógott a vállán. A fegyvertelen, lódenkabátba burkólózó szikár ember, aki a sofőr mellől lépett a járdára, elindult a kapu felé. Középkorú férfi volt, idősebb a többieknél.

concierge     Csopár Antal nem tudta mitévő legyen. A kapu nincs bezárva, szabály az szabály, kapuzárás csak este tizenegykor van. Néhány lakó ugyan harciasan követelte, hogy az eseményekre való tekintettel nappal is tartsa zárva a kaput, de a többség lehurrogta őket. Sokan a lakók közül ott gyülekeztek a kapualjban, hírekre várva leskelődtek, páran kimerészkedtek az utcára is, izgatottan várva bárkit, aki messzebbről jött és a szemtanú élménybeszámolójával szolgálhatott. A rádió adásain nem lehetett eligazodni, a legtöbb embernek csak sejtelme volt arról, hogy mi történik a városban. Páran azok közül, akik a kapu zárvatartását szorgalmazták, levonultak az óvóhelyre, mintha legalábbis bombatámadás fenyegetett volna. Alkonyatra a kapu alatt ácsorgók is eloldalogtak lakásaikba. Ki tudja, kinek milyen félnivalója volt.

     A szikár férfi harmadmagával eltűnt a kapualjban, társai a kapu előtt helyezkedtek el. Egyikük leemelte válláról a géppisztolyt, lövésre készen marokra fogta. Mellette egy egészen fiatal ember, majdnem gyerek, a fának támaszkodott, és kíváncsi pillantásokkal bámészkodott körbe. A gépkocsi vezetője a fülkében maradt, a letekert ablakon át unott ábrázattal figyelte a házat.

     Kopogtak az ajtón. Csopár Antal ellépett az ablaktól. Egy bátorító pillantást vetett a feleségére, aki riadtan a sarokba húzódott.

     – Nem tudom mit akarnak – mondta –, de nekünk nincs mitől félni.

     Nem hangzott valami biztatóan. Csopár éppen úgy félt, mint a felesége. Nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mitől, de félt.

     Végigment a keskeny szobán, a konyhában felkapcsolta a villanyt. Félig kitárta a bejárati ajtót, remegő hangon kérdezte:

     – Mi tehetek az urakért?

     Az ajtóban álló szikár férfi rideg, színtelen hangon mondta:

     – Jámbor Béla ebben a házban lakik, ugye?

     – Igen – felelte Csopár Antal –, az ötödik emeleten, éppen felettünk

     – Gyerünk – szólt a lódenkabátos a társaihoz, akik azonnal megindultak a lépcsőház felé.

     Csopár Antal becsukta és kulcsra zárta az ajtót. Visszatért a szobába. Felesége még mindig a kopott fotelben ült, egy régen félbehagyott kézimunkával bíbelődve. Kérdőn nézett a férjére, aki egy mozdulattal jelezte, hogy maradjon csendben.

     Az emeletről dörömbölés hallatszott. Szinte ezzel egyidőben hallotta a csattanást. Mint amikor egy tele zsákot a földhöz vágnak. A csattanás az utcáról hallatszott. Csopár Antal odament az ablakhoz, s az ablakkeret védelme mögül kinézett.

     Egy alak feküdt a betonjárdán, bal karja a teste alá ficamodott, ernyedt pózban elcsavarodó fejét a járdaszegélynél álló fának támasztotta. A fa mellett ott állt a kamaszképű, rémülten a csodálkozástól. A sofőr kiugrott a vezetőfülkéből, s a másik két géppisztolyossal együtt odarohant. Egyikük, mintegy védelmezően elrántotta a fiatal fiút, aki gépiesen tántorgott arrébb.

     A lépcsőházból sietős léptek zaja hangzott. A lódenkabátos férfi, nyomában fegyveres társaival odasietett a többiekhez. Tanakodtak valamit, aztán az egyik hátára fordította a mozdulatlanul fekvő alakot. Csopár Antal felismerte a véres, eltorzult arcot. Jámbor Béla volt.

     A lódenkabátos újfent elindult a kapu felé. Csopár, mintha ráérzett volna, hogy a férfi őt fogja keresni, már az ajtóban várta. A szikár ember most egyedül állt az ajtó előtt. A fejét csóválta.

     – A lakójuk kiugrott az ablakon. A marha. Lett volna néhány kérdésünk hozzá – hadarta a férfi, aztán legyintett –, de most már késő. Na mindegy. Elvisszük, nem hagyjuk itt magának a kirakatban.

     A lódenkabátos köszönés nélkül távozott. Mire Csopár Antal visszatért az ablak mögötti leshelyére, a fegyveres férfiak már feldobták a holttestet a platóra. A teherautó nehézkesen indult el a Duna felé.

*****

     Csopárék idősebb emberek voltak, beérték kevesebb alvással is. Az asszony zárta a kaput, s engedte be az éjszaka hazatérő lakókat. A férfi korán feküdt, korán kelt. Reggel öt órakor ő nyitotta a kaput, seperte fel a járdát.

     Csopárné ébren bár, de már ágyban volt, amikor megszólalt a kapucsengő. Magára kapta pongyoláját, s kibotorkált a kapuhoz, amelynek boltíve alatt két idegen férfi állt. Az egyiken karhatalmista egyenruha, a másikat szövet télikabát, meleg sál, kalap védte a januári hidegtől. A kalapos csak annyit mondott:

     – Magukat keressük – és már tuszkolta is maga előtt a lassú járású, beteges lábú asszonyt. A férfi szükségtelennek tartotta a bemutatkozást vagy kilétük igazolását. A karhatalmi egyenruha önmagáért beszélt.

     A konyhába lépve az egyenruhás rászólt az ijedtségtől reszkető asszonyra:

     – Hol a férje?

     Csopár Antal álmosan, a meglepetéstől hunyorgó szemmel jött ki a szobából. Az egyenruhás a bejárati ajtónál állva rögtön a lényegre tért.

     – Októberben az ellenforradalmárok ebben a házban megölték az egyik bajtársunkat. Jámbor Béla alezredes elvtársat. Emlékszik rá?

     Csopár némán bólintott. Az asszony félig férje mögé húzódva, a kezeit tördelte.

     – Kik voltak? – kérdezte most a civil ruhás durván. Aztán válaszra sem várva néhány fényképet helyezett az asztalra.

     – Jól nézze meg ezeket. Felismeri valamelyiket?

     Csopár lehuppant a hokedlire. Hosszasan vizsgálta a képeket.

     – Nem. Azt tudom, hogy október huszonnyolcadika volt, vasárnap. Sohasem felejtem el azt a napot. De már sötét volt, és az egész olyan gyorsan történt. Csak kettőre emlékszem, egy pattanásos képű gyerekre, meg egy beesett arcú, sovány férfire, aki a vezetőjük volt. Őket valószínűleg felismerném. – A képekre bökött. – De ezek közül egyik sem az.

     – Rendben van. Csak erőltesse meg az agyát. Még fog hallani rólunk!

     Ahogy jöttek, olyan gyorsan el is viharzottak. Csopár és felesége szótlanul, fejükben kétségbeesetten kavargó gondolatokkal bújtak vissza az ágyba. Néhány perc múlva megint megszólalt a kapucsengő. Ezúttal Csopár ment kaput nyitni. Egy régi lakó érkezett haza pityókás állapotban, szerelmetesen vigyorgó nővel a karján. Csopár alig titkolt bosszúsággal engedte be őket. Odakísérte a párt a liftajtóhoz, de szokása ellenére nem ment fel velük a liften. A férfi, még mielőtt beszállt a liftbe, egy forintos érmét nyomott a házmester markába.

     Csopár magában dünnyögve tért vissza a házmesteri lakásba.

     – Nem tudom mit képzelnek ezek! Kiszúrják a szemem egy forinttal, és közben fogalmuk sincs arról, hogy mi mindenen kell keresztül mennem miattuk.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület