Csernák Árpád: A ZÖLD LÁNY

Firenze remekművekkel agyondekorált teste fuldokolt a negyven fokos nyári kánikulában, mint az a gyönyörű nő, akit hódolói teleaggatnak ékszerekkel; addig hordják rá a súlyos kincseket, míg végül roskadozni kezd az aranyláncok, ezüstmedálok, smaragd-, zafír- gyémánt fej- és nyakákek súlya alatt, megroppan a szépívű gerinc, eltorzulnak a formás keblek, petyhüdtté válik a meztelenségében még tömören villódzó, vágyakat ébresztő isteni kreatúra.

Vannak akik mindig ugyanoda ülnek a kávéház teraszán. Én mindig máshova. Nem a székek, nem a nézet, nem a szemlélődés iránya határozza meg, hanem az emberek. Oda ülök, ahol nincsenek. Arra a helyre, amelyik embertelen, és ettől emberibb. Hőség. Fehéren izzanak a kövek, a lovacskák lehajtott fejjel állnak mozdulatlanul a fényben. Színes ernyő alatt ülök és iszom a sörömet. Még nem megyek haza. Haza?! A Hotel Reálba. A realitások cementszürke házába.

A remény homályos. A reménytelenség szilárd. Mégis: a homályból a homálytalanság felé igyekszem. Michelangelo Dávidjának fehér márvány másolata ketrecbe zárva és Cellini fekete Perseusa farkasszemet néz. Nem, nem is farkasszemet. Ezek a gyermeteg vetélkedők végérvényesen lezárultak. Inkább csak szelíden méregetik egymást: ki a szebb? És köztük, a lábaiknál a turisták megbolydult, verejtékező tömege. Kattognak a fényképezőgépek, fénylenek a kopasz fejek, a zsíros hátak, a pocakokon átáznak a feliratos garbók, mániákusan csillognak a mindent bekebelezni, magukévá tenni akaró kultúr-perverz tekintetek.

palazzo vecchio1Ahogy a virágmintás ernyő alatt ülve elnézek a söröm felett, látom, hogyan rohangásznak a tűző napon ide-oda, onnan ide, innen oda, kergén, tanácstalanul, mint egy idegen termeszvárba telepített, narkotizált hangyaboly sudrái. Amióta itt ülök, azt a térdnadrágos, hátizsákos, kopasz, kövér fiatalembert harmadszor látom átklaffogni a Piazza Vecchion, és az a járni is alig tudó agg házaspár úgy köröz itt, mint két kiéhezett, zsákmányra vadászó karvaly. Most, hogy csak nyugodtan szemlélődöm, borzadva gondolok arra, hogy ha felállok és elindulok, én is ennek az eszement szektának a tagjává válok. A lovakat és a galambokat figyelem. Azzal a nyugalommal és természetességgel kellene élni, ahogy ők teszik.

Felállok és elindulok. Reggel nyolc óra óta járom az utcákat, de az egész város olyan mint egy nagy múzeum: a falakról – váratlanul – Donatello-szobrok, Robbia-kerámiák néznek rád, minden kapu, minden épület műremek, nem tudsz megpihenni, nem tudsz nyugodtan sétálgatni mint egy kisvárosban az Adrián. Megittam egy sört, kissé lehiggadtam, de most nagy lélegzetet kell vennem, mert elszántam magam, hogy bemegyek az Ufficibe. A búvár érezheti magát így, amikor mélytengeri merülésre készül az óceánnak egy olyan részén, amelyröl eddig csak csodás legendákat hallott és fantasztikus képeket látott, de most szembesülnie kell mindezzel, és kiszámíthatatlan a víz mélysége, nyomása, kiszámíthatatlan a hatás, mert nem ismeri az ember annyira önmagát, hogy pontosan tudná mennyi és milyen jellegű terhelést bír ki a szervezete, hogyan bírja elviselni a szépségek ilyen mértékű áradását.

A korintuszi oszlopsor mögött, a terelő rácsok között beállok a sorba. Különös izgalom fog el. Ritkán fordul elő, hogy én bármilyen sorba beállnék. Annyira semmi nem lehet fontos. Utoljára 1956-ban álltam sorban kenyérért, de akkor nem jutottam el a célomig, mert egy gépfegyversorozat szétkergette a sorbanállókat, pedig akkor fontosabb lett volna a kenyér, mint most az, hogy eredetiben láthassam Leonardo vagy Boticelli műveit. Akkor egy halott és három sebesült maradt ott a budai utcán a bolt előtt. Most félórai sorban állás után eljutottam az ellenőrző kapuig. Fennakadtam a szűrőn, mert a készülék kimutatta a késemet. Miután így „lelepleződtem” és elkérték tőlem ezt a veszélyes tárgyat, megválthattam a jegyemet és elkezdhettem a merülést.

Már az első teremben olyan tömeg volt, hogy alig lehetett lépni. Megálltam az egymást lázasan kerülgető, tolongó emberek között. Elbizonytalanodtam. Biztos, hogy kell ez nekem? Jobb leszek ezáltal? Szellemileg-lelkileg gazdagabb? A falakon remekművek garmadája, de vajon eljut-e hozzám a... Mi is? Az a valami, aminek el kellene jutnia... Vagy én el tudok-e jutni... addig... oda...? Talán, ha egyedül lennék egyetlen képpel... órákig... napokig... Egyetlen művel! Ha az valóban remekmű, és én alkalmas vagyok még a jobbulásra... Vagy lehet, hogy éppen ez a próbatétel, hogy így, ilyen reménytelenül matériális közegben kell alkalmassá válni a csoda befogadására?

Simone Martini képén a feketeruhás hölgy elhúzódó, már-már félénk alakja megfogott. Előtte az angyal térdel olajággal a kezében, aranyfényben, de a balkezében könyvet szorongató, jobb kezével a ruháját a nyakánál szemérmesen összefogó glóriás leány mintha félne a csodától, csaknem iszonyodna; retteg és vágyódik egyszerre... és a szentek kétoldalt – a társszerző: Lippo Memmi művén – közönyösen állnak. Hiába az elhúzódás, a viszolygás; eleget kell tennie az isteni dramaturgiának, hivatását, küldetését be kell töltenie... Néhány percig elbűvölve álltam a kép előtt és megszűnt minden. Nem hallottam a terem morajlását, nem éreztem az emberek lökdösődését, és az izzadságtól rám tapadó ingben fázni kezdtem, mintha hűvös szellők cirógatnának a hegy tetején... és csak azt éreztem, hogy ráz a hideg és zokognom kell, ahogyan majd ő is zokogni fog csaknem harmincnégy év után...

Aztán, persze, tovább kell lépnünk... Uccello, Tiziano, Filippo Lippi..., és az ember a harmadik remekműnél már szédülni kezd... és sírni szeretne, zokogni, szabadon és hangosan mint a gyerekek, de nem lehet, visszafolytja, csak sodródik tovább a tömeggel, egyre üresebben, és egyre jobban fáj a lökdösődés, egyre jobban érzi a legkülönbözőbb testek kipárolgásának orrfacsaró vegyülékét; ég a talpa, fáj a bokája, hányingere támad... és – bár érzi, tudja, hogy nem tehet minderről – szégyelni kezdi magát...

Aztán eljutottam abba a terembe ahol Sandro Botticelli művei lógnak a falakon hatalmas üveglapok mögött. Vénusz kagylóban álló, mézszínű hajával körberajongott teste merőben más hatást vált ki belőlem, mint Simone Martini tetőtől talpig fekete drapériába öltöztetett kiválasztottja. Mondhatnám: éppen az ellenkezőjét, de ez nem igaz. A helyzet ennél sokkal bonyolultabb, mert a szent is lehet vágyakat ébresztő, és a profán is felmagasztosulhat; mert a szépség és a vágy azon a képen is jelen van, csak míg ott a vágyaktól való félelem, a vágyak leküzdése, itt a vágyak ébresztése, a vágykeltés gyönyörének nyílt vállalása hat rám elementáris erővel..., de mivel itt nincs arra mód, hogy szeretkezzem, leülök a terem közepén elhelyezett székek egyikére, hogy kissé távolabbról csodáljam ezt a tündöklő testet és az egész elkápráztató jelenetet, de abban a pillanatban fájdalmasan véget ér a varázs: bezárul előttem az ember-kapu; izzadó hátakat, trottyos, formátlan seggeket és iksz-lábakat, rojtos combokat és szőrös vádlikat látok magam előtt. Mérhetetlenül becsapottnak és elárvultnak érzem magam. Hirtelen harminc évet öregszem, megroppan a gerincem, lehajtom a fejem, és most azt is érzem, hogy fáj, és mivel nincs kedvem és erőm fölvenni a versenyt az idegen vágyakozók áradatával, inkább a padlót nézem, nyirkos hideget érzek és apám hangját hallom: „...legalább mossál kezet, amikor hazajössz a vérbajos kurváktól!”... Nem messze tőlem egy kicsi japán áll fekete öltönyben, és elmélyülten tépkedi orrából a szőrszálakat.

Ide még visszajövök! Holnap... vagy holnapután... vagy jövőre..., de most menekülnöm kell! Ne töprengj! Rohanj! Keresd a kijáratot, a friss levegőt, a lombárnyékot! Juss el oda a legrövidebb úton, ha nem akarsz elájulni vagy okádni...

Nem tudom pontosan, hogyan és mennyi idő alatt jutottam ki a szabadba, de épp az utolsó pillanatban. Még le tudtam ülni az árkádok alatt egy kőpadra, hátamat a hűvös támlának, fejemet az épület falának vetettem és behúnytam a szemem. Tompa morajlást és a saját vad, kapkodó lélegzésemet hallottam. Lassan fogtam föl, hogy tiszta levegő jut a tüdőmbe, és nem bánt senki. Ez megnyugtatott.

Kinyitottam a szemem, de azonnal becsuktam. Szobor!, villant át az agyamon, és képe ott izzott tovább a recehártyámon. Azért nyitottam ki a szemem, hogy meggyőződjem: itt és most valóban biztonságban vagyok, és azért csuktam be azonnal, mert nehéznek éreztem a szemhéjam, égett a szemgolyóm, aludni vágytam, de felizgatott a váratlan látvány; nem emlékeztem, hogy itt is állt volna egy szobor. Újra kinyitottam a szemem, és egy pillanat alatt eltűnt belőlem az álmosság, a fáradtság, elmúlt az émelygés és minden kellemetlen érzés. Szobor állt ott, és mégis azt éreztem: szeretem! Nem, ez így nem pontos; nem a szobrot szeretem, hanem egyszerre megteltem szeretettel. A szobron nem volt semmi rendkívüli: kissé vaskos, nem túl magas lányalak különös főkötőben, mezitláb. Fehér hát, fehér karok, fehér lábszárak, széles tompor. Rajta fakózöld rongyok, derekán spárgával átkötve. És akkor megértettem, vagy inkább megéreztem, bár nem volt rá semmi bizonyítékom: nem szobor, csupán szoborszerűen mozdulatlan.

Kissé meghajolva áll két oszlop között, karjait maga előtt tartja, talpai úgy tapadnak a lépcső kövére, mintha semmiféle erő nem tudná onnan elmozdítani, mégis könnyedén, szabad akaratából. Arccal a múzeum előtti térségen sodródó, álldogáló, őt bámuló emberek felé fordul.

Felálltam. Kamaszos izgalom fogott el, frissnek és könnyűnek éreztem magam. Az egyik oszlopot megkerülve, félkörívben lesiettem a lépcsőkön, mert szemből akartam látni ezt a lányt. Úgy is mondhatnám: szembe akartam nézni vele, de ő át- vagy inkább túlnéz rajtunk. Ha egyáltalán néz. Mert ebben a pillanatban úgy fest: a nyitott szem halott. Amíg a padról, hátulról néztem, nem tűnt fel számomra, hogy milyen sokan veszik körül. Balján egy csontos arcú, szakállas, tarisznyás koldus állt a mankójára támaszkodva, és meredten nézte. Jobbján szürke szakállas, tekintélyes úr és síma, pirospozsgás arcú ifjú állt a környezettől elütő öltözetben, narancs és bíbor köntösben, de ez még nem lett volna rendkívüli, hiszen itt, Firenzében úton-útfélen lehet találkozni maskarásokkal, de ez a kettő más volt: a sötét épülettömbök között bezúduló fény arany glóriává sűrűsödve felizzott a fejük körül...

Igaz, őket csak egy pillanatra láttam, elvakított a fény, ismét be kellett húnyni a szemem, és mire kinyitottam, már csak a szokványos, XXI-dik századi turista öltözékbe bújt kiváncsiskodók álldogáltak a téren. Volt köztük, aki vicces akart lenni, és fennhangon kiáltotta társainak: Nézzétek a csajt, tökre megmerevedett! Röhögtek és mentek tovább.

A lány mozdulatlanul állt a rekkenő hőségben, két kezét az arca előtt tartotta, tekintetében fájdalom, szomorúság, de ugyanakkor valami angyali derű és erő... Előtte, a lépcső alján kis persely. Odaléptem és bedobtam egy eurót a perselybe. A lány abban a pillanatban megmozdult, karjaival, egész testével mozgásba lendült; mozdulataiban szenvedély, vágy, és még valami, amit nem tudok másképp megfogalmazni: a hiány fájdalma... Közelebb léptem hozzá, és azt mondtam: Lej e maraviljóza! Maga csodálatos! Kedvesen, sőt szívesen fogadta a bókot, két tenyere az arcom körül mozgott, mint aki cirógat, éreztem a szeretet kisugárzását, noha egyetlen újjal sem értünk egymáshoz...

Aztán újra mozdulatlanná vált, mint amikor váratlanul és megrendítően véget ér az élet, egyik pillanatról a másikra megszűnik a keresés, elmúlnak a szenvedélyek, értelmetlenné válik a vágy... Kábultan lépkedtem le a lépcsőkön, szinte sokkos állapotban, mégis közel a megváltáshoz... Nem érdekelt a tömeg, az sem hogy néznek, mindezt megszoktam, nem törődtem vele, csak azzal voltam elfoglalva, amit ez a lány adott, vagy éppen elvett tőlem, amivel megtöltött, de egyben üressé tett... Nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mi történt velem. Nagy kincset adott, de kért is, könyörgött..., és ezt sem tudtam megfejteni...

Nehéz volt eltávolodnom tőle, de muszáj volt mennem, mert ha maradok, vagy megcsókolom, átölelem, az ölembe kapom; vagy bőgni kezdek, és egyiket sem tudnám magamnak sem megmagyarázni, sem megbocsájtani soha... Mennem kellett, és bár iszonyú nehéz volt magamat kiszakítanom bűvköréből, mint ahogy nehezen nyugszik bele az ember szerettei elvesztésébe, húsz, harminc méter után már oldódott bennem a feszültség, megkönnyebbültem, felgyorsítottam lépteimet, és – mintha valaki rám parancsolt volna – elindultam a Ponte Vecchio felé.

Az Öreg-híd közepén megálltam. Menyugtatott az Arno ezüst tükre, friss vízet ittam a kútból. Jó volt áthaladni a fecskefészkekként oldalaihoz tapadó, furcsán toldozott-foldozott házacskák között, az ékszerektől szikrázó, zsúfolt kirakatok előtt, sodródni a tömeggel, és újra hallani a délutáni nyüzsgés leghétköznapibb, legprofánabb hangjait.

Alig tértem magamhoz az Arno feletti lágy szellők kegyelméből, már legördültem a Piazza Pitti izzó katlanába. A palota sötét tömbje előtti kavicssivatag ontotta magából a forróságot. Bemehettem volna a múzeumba, megkereshettem volna légkondicionált büféjét, ihattam volna egy pohár hideg sört vagy limonádét, de ellenállhatatlan belső erő késztetett, hogy menjek, és – bár soha nem jártam itt azelőtt – arra is, hogy merre menjek: végig a Via Guicciardinin, a két-három emeletes pasztellszínű polgárházak előtt... Az egyik homlokzatán kis tábla emlékeztetett, hogy itt írta a Félkegyelmű-t F.M. Dosztojevszkij. Kedvemre való, szép kis házak sorakoztak itt egymás mellett, érdemes lett volna meg-megállni, nézelődni, de olyan iramban rohantam végig, mintha kergetne az az elgyötört arcú kopasz, szakállas ember. Aztán elérkeztem ahhoz az útkereszteződéshez, ahol a Casa Guidi állt. A boltíves kapu felett fehér márványtábla. A szemközti ház falánál, az árnyékban kicsit megpihentem és megpróbáltam kibetűzni a táblán olvasható szöveget:

ITT ÍRTA VERSEIT ÉS ITT HALT MEG
ELIZABETH BARRETT-BROWNING,
AKI ASSZONYI LELKÉBEN EGYESÍTETTE
A TUDÓS BÖLCSESSÉGÉT
A KÖLTŐ ÉKESSZÓLÁSÁVAL,
ÉS AKI ARANYDALOK LÁNCÁN FŰZTE EGYBE
ITÁLIÁT ANGLIÁVAL

Miféle összeesküvés ez? Mit akarnak tőlem ezek a halott óriások? Nem ismertem azelőtt Elizabeth Barrett-Browningot, de most úgy éreztem ő a vezérlő csillagom, és azt mondja: Jó úton jársz! Menj csak arra tovább a Via S. Agostinon. Itt végig az árnyékba borult járdán haladtam, és egyszer csak ott tornyosult előttem a S. Maria del Carmine.

Nem tudom pontosan hogyan, önkívületi állapotban jutottam el a Brancacci-kápolna hűvös hajójába, a nyikorgó, sötétbarna padsorok közé. Ott ültem szemben az oltárral, Masolino, Masaccio és Filippino Lippi freskói előtt, és egyszerre megszállt a hazatérők végtelen nyugalma. Letérdepeltem. És akkor az oltár melletti jobb alsó képen megláttam őt... az Uffici előtt kolduló lányt..., és balján ott állt a Dosztojevszkijre emlékeztető koldus, jobbján a szürke szakállas, tekintélyes úr és a síma, pirospozsgás arcú ifjú, narancs és bíbor köntösben, glóriásan..., és körülöttük a hívősereg, amelynek tagjai eladták vagyonukat, és a pénzt az apostolok kezébe tették le, hogy ők szétosszák az összeget a közösség rászoruló tagjai között... Itt éppen az a pillanat látható, amikor Péter pénzt ad a jobb karján gyermekét tartó anyának...

És akkor megértettem a zöldruhás mímus lány szenvedélyét, fájdalmát, szorongását és vágyait..., az elszántságát... Ott volt mindenki: Péter és János, a tarisznyás koldus..., a hívősereg... Csak egyvalaki hiányzott: az ő karjáról a gyermek...

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo