Bene Zoltán: Androgün

nuremberg ch andrgynMár csak egy húrja volt, a hangolókulcsok közül négy letörött, a fedőlapja megrepedt. De még így, ebben az állapotában is őrizte azt a kecses, nőies szépséget, ami hosszú éveken keresztül elbűvölte mindazokat, akik a kezükbe vették. Gyerekeket és felnőtteket, fiúkat és lányokat, ügyeseket és ügyetleneket. Utóbb mindannyian szeretettel emlékeztek rá. A tehetségteleneket éppúgy magával ragadta a mahagóni testből a bőr alá kúszó, a véráramban fölolvadó finom, izgatott remegés, mint a tálentummal megáldottakat. Akadtak olyanok, akiknek leghőbb vágya teljesedett be, midőn a húrjai közé csaptak.  
 
Azzal a lendülettel, ahogy kilépett az utcára nyíló kocsmaajtón, pofára esett az aszfalton. Érezte, hogy az orrából szivárogni kezd a vér, a homlokán sajgott a pirossal rajzolódó sebhely. Morogva káromkodott, nehézkesen tápászkodott föl. Pihegve nekidőlt a falnak. Hóval dörgölte tisztára az ábrázatát, jó maréknyit lüktető orrára szorított, csillapítsa a vérzést. A halántékát is bedörzsölte, a hideg jólesőn nyugtatta a sajgó bőrt. Nehezen jutott levegőhöz, a tüdeje sípolt, a szíve kalapált. Érezte, hogy a gyomra rakoncátlankodik, a bárzsingján savanyú folyadék törtet fölfelé. Küszködve visszanyelte, kiköpött. Elrúgta magát a faltól, bizonytalan léptekkel elindult. Érezte, hogy húzza a vállát a hátizsák, s ez megnyugvással töltötte el. Orrvérzése elállt, a kásás latyak megtette a magáét. Kényszerítette magát, hogy arra gondoljon, az a terebélyes, vastag törzsű, gyönyörűséges fa, amelyből a koporsóját eszkábálják majd össze, még csemete csupán. A gondolat nyomán föltámadt lágy, simogató érzés egészen elandalította. Óvatosan, mintha hímes tojásokon járna, imbolygott az utcai lámpák gyér fényét visszaverő kirakatok között.

Egy napon – kora ősz volt, csöndesen csöpörgött az eső – váratlanul megváltozott minden. Többé nem érintették sem gyermekek, sem felnőttek, sem fiúk, sem lányok, sem ügyesek, sem ügyetlenek. Azt állították, kiszolgálta az idejét. Igazság szerint bírta volna még, de puccos pályázati pénzeken új hangszereket vásárolt az iskola, s a régiek nagy részét kiárusították. Akadtak kivételek, persze. Azok hosszú időn át egy félreeső helyiségben porosodtak, elfeledve.

A koszfoltos hókupacok mellett egyéb, szabálytalan alakú halmok sorakoztak a házak tövében. Lomtalanítás – amint rájött, hogy erről van szó, fölszívódott benne az andalodás, s helyére türelmetlen tettvágy áramlott. Egyik rakástól a másikig botorkált, alaposan végigtúrta mindegyiket. A harmadik sarkon visszahőkölt. Megpillantotta a profikat. Módszeresen dúlták a kidobott holmik halmait, s mikor észrevették a konkurenciát, durván ráförmedtek. Megértette, hogy ehhez sincs joga. Lomizás számára nem engedélyezett! Csöndesen eloldalgott.

Valamelyik év elején, a szokásos leltározás alkalmával egy tucat kiérdemesült hangszerre bukkantak a zeneiskola raktárának mélyén: deformált, megvetemedett hegedűkre, sérült gitárokra, törött furulyákra. Két hét múlva, lomtalanításkor kirakták az egész díszes társaságot az utcára. Olcsó, elhasznált eszközök, mondták, javításra nem érdemesek. Pályafutásuk bevégeztetett.

Ahogy a profik odébbálltak, előóvakodott a kapualjból, átvizsgálta a széthányt, megvámolt dombokat. Nagy gonddal, türelmesen keresgélt. Értéket már nem találhat, ezzel tisztában volt, a profik nem hagynak maguk után használhatót, mégis makacsul próbálkozott. Az idejéből kitellett. Éjfél táján lelt a gitárra. Egy húrja volt csupán, hangolókulcsai közül négy letörött, a fedőlapja megrepedt, mégis őrizte hajdani kecses, nőies szépségét. Fölemelte a kőről, megpengette egyetlen húrját, élvezte az ujjbegyein keresztül beléáradó lágy rezonanciát. Ahogy mosolyra húzta a száját, a bajuszába ragadt véres hódarabok a földre potyogtak. Magához ölelte a hangszert, s mintha szerelmesét szorítaná, hazatért. A megszokott kapualj szecessziós dombormű-tündérei barátságosan köszöntötték. Előkotorta az elrejtett kartonpapírokat, megágyazott, lefeküdt. A gitárt úgy ölelte, ahogy asszonyt ölelnek szerelmes ifjak.

A kartonpapír-derékaljon test olvadt testbe, férfiúból és nőből androgün született. A dombormű-tündérek cinkosan kacsintottak össze. A pirkadat udvariasan megtorpant az utcasarkon, s megértő türelemmel várakozott, lehunyt szemmel, dideregve.

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo