Csernák Árpád: PICOK

Abban az idõben volt egy visszatérõ álmom — meséli nekem Zdravko Fabijan horvát költõ barátom — : öreg történész ismerõsömet láttam, arcáról lerohadó hússal, kihullott hajjal, kátrányszínû rongyokban, ahogy kiásták a gödörbõl, amibe több hónappal azelõtt belelõtték húsz társával együtt... Buszon utaztak, leszállították õket a szerb katonák, egy gödör szélére állították és egyetlen gépfegyver-sorozattal leterítették mind... Ott voltam a „tömegsír” feltárásánál: kificamodott végtagok, koponyák gyér, pókhálószerû hajjal, szakállal, fehér csontokon foszló inak, földdel betömõdött szemgödrök, a csontvázakon rothadó agyag- és kátrányszínû rongyok... Mindegyik hulla mellé odatûztek egy számot, aztán beengedték a gödörbe a rokonokat, ismerõsöket, megkezdõdött az azonosítás... Asszonyok guggoltak töprengve bûzlõ, rohadó tetemek mellett, próbáltak ráismerni férjükre, fiukra... Én Jurenec doktort felismertem... pontosabban: nem õt... csak sejtettem, hogy a professzor... valahogyan az irreálisan nagy koponya, az arisztokratikus testtartás, a vállak, a fej és a nyak viszonya... mintha sikerült volna megõríznie a lövés pillanatában és itt a gödörben is... belenyúltam zakójának bal fölsõ zsebébe és megtaláltam a jegyzetfüzetét...

    Álmomban is így ült, ezzel a csak rá jellemzõ fejtartással, kissé talán görnyedtebben a megszokottnál a fekete asztal mellett, elõtte a penészes jegyzetfüzet és írt bele... írt bele, görnyedt háttal, lendületesen, a kilõtt ablakon át bezúduló erõs fényben... Egy megcsonkított madár volt csontkezében, görcsösen markolta a madárkoponyát, a madár csõrével karmolta füzetébe a kalligrafikus betûket, az egyenletes sorokat... a madár csõrébõl vér szivárgott, azzal írt...

    Mindig verejtékben úszva, zokogva ébredtem. Agyon akartam ütni álmomban a professzort, ilyenkor a megcsonkított madár rémülten felnézett rám a csontmarokból, mint aki azt kérdezi: most mi lesz velem?... de fölébredtem még mielõtt lesújtottam volna a doronggal... Üvöltve, verejtékezve ébredtem mindig a szétlõtt házban, az egyre szennyesebb rongyok között. Már hónapok teltek el, azt mondták: végetért a háború, de képtelen voltam elhagyni... tudtam, hogy meg fogok õrülni, el fogok pusztulni, de képtelen voltam elhagyni a házat, kilépni a romos falak közül... Ültem az ágyam szélén és néztem az üveg- és keret nélküli ablaknyíláson át a zöldülõ kertet, az esõket és a tûzõ napsütést, a hajnalokat és az alkonyokat... hallgattam a madárhangokat, a kutyák ugatását... keveset fogtam föl szépségükbõl, inkább csak érzékeim tompítását, idegeim megnyugtatását, valamiféle feloldozást vártam ettõl a monoton színjátéktól... aztán elhanyatlottam, és megint ott ült a fekete asztal mellett kátrányszínû rongyaiban a halott professzor és írt a vérzõ madárral...

    Egyik reggel úgy éreztem: ez az utolsó napom... nem bírom tovább... még nem tudtam, hogyan, de éreztem: ma véget ér... ott ültem az ágyam szélén vacogva... már hang sem jött ki a torkomon, könny sem csordult ki a szemembõl... csak meredten néztem a napfelkete fényjátékait és arra gondoltam: annyi erõm sincs, hogy kiagyaljam végemet... és ekkor megjelent az ajtónyílásban egy kakas... látomásnak hittem: a falak fekete keretében, fényglóriásan és peckesen megjelent egy lobogó taréjú, ragyogó tollú vörös izlandi kiskakas... szaggatott nyak- és fejmozdulatokkal körülnézett, emelte szép sárga lábát, emelte... és lépett... lassan, megfontoltan beljebb lépett, rezgett kékkel és feketével díszített éke: ívesen visszahajló farktollai... forgatta fejét, lépkedett és kotyogott... Nem tudtam megmozdulni... Mintha valaki szólítana... nem is... mintha valaki szólna hozzám... Évek óta nem volt ebben részem.

    Felálltam. Elindultam... Amióta hazajöttem, most léptem ki elõször a kertbe... a forróság majdnem lesújtott, a fogam vacogott, mintha lázas lennék, de mentem... lépkedtem a magas fûben... jött utánam a Picok. Így neveztem el... nem nagy találmány, hiszen a picok szó horvátul azt jelenti: kakas... pontosabban: kantyúk... Picoknak neveztem el, kézenfekvõ volt, fáradt agyamnak kényelmes. Kimentem a góréhoz... mívesen megmunkált, gótikus építmény ... egy pillanatra megjelent elõttem az apám, õ ácsolta, faragta léceit... nagy meglepetésemre kukorica volt bõven... kivettem egy csövet, lemorzsoltam belõle egy marék magot és a Picok elé szórtam. Jóízûen csipegette, aztán amikor elfogyott, oldalvást rám emelte kerek aranybarna szemét... adtam neki még...

    Picok is ott aludt a szobámban, az ágyam támláján. Már kijártam a kertbe, elõvettem a rozsdás szerszámokat, lekaszáltam a gazt, kisöpörtem a szobát... már nem csak az öreg lekvárokat ettem... fõztem babot, lencsét... Nappal derékig levetkõztem, kimostam az ingemet, az ágynemûmet... de éjszaka még mindig kísértettek az álmok... nappal a fények, a zöld, a szerszámok... gõzök, száradó ruhák, sárga magok, vörös tollak... éjszaka nyirkos sötétség, kátrányszínû rongyok, szuvas csontok, penészes lapok, megcsonkított madár...

    Egyik éjjel különös dolog történt. Még ma sem tudom rá a pontos magyarázatot. Napközben sokat dolgoztam, fáradt voltam, könnyen és gyorsan elaludtam a tiszta ágynemûben... aztán megint ott ült Jurenec doktor egy gyertya fényénél jegyzetei fölé hajolva és írt a vérzõ madárral... felüvöltöttem és rárontottam... de most nem doronggal, hanem késsel... késsel rohantam felé és ordítottam, szúrtam, vágtam, kaszaboltam... észre sem vettem, hogy a történész professzor már nincs sehol... láthatatlan ellenségeimet akartam lemészárolni... és talán magamat... aztán egyszerre csak azt éreztem, hogy valami a mellemnek csapódik... Hanyatt vágódtam. Picok volt az, a mellemen állt, rikoltozott és vadul csapkodott a szárnyaival. Felültem. A kés több méterrel arrébb, mellettem vértócsa, tollak... kis tálkába kanalaztam a vért, és a tollakkal együtt az asztalra tettem... és írni kezdtem... írtam egy régi határidõnaplóba... kiválasztottam a legvastagabb tollat, a vérbe mártottam és azzal írtam:

    DRAZEN HORVAT ZLATKO IVKOVIC

    ZELJKO BALALA PETAR BUSIC

    ZVONIMIR KARDOS ZELJKO BABEC

    IVAN HOJSAK JOSIP JURENEC

    DAVID PISKOR DRAZEN BANICEK

    DARKO OZMEC MIROSLAV BLAZEK

    IVAN PEHARDA NENAD SOCEC

    ANDRIJA PALFI GORAN PLAVEC

    Kakaskukorékolást hallottam. Az asztalra borulva feküdtem. Hirtelen teljesen józannak éreztem magam, de megrémített a véres toll... felugrottam és vizsgálgatni kezdtem Picokot, de azon kívül, hogy elveszítette néhány díszes farktollát, nem volt semmi baja. Ahogy a tollai közt babráltam, észrevettem a csuklómon egy vágást, abból szivárgott a vér. Letéptem egy csíkot a lepedõbõl és bekötöztem a sebemet. Az asztalon ott hevert a nyitott határidõnapló és vörös betûkkel tizenhat név volt beleírva... halott bajtársaim nevei...

    Ettõl a naptól kezdve újra írtam... napokon át írtam... azt hittem verseket írok... ma sem tudom... lehet, hogy versek voltak... halott bajtársaim nevei:

    MIRKO KOPAS LEON BRODARIC

    IVAN KUKEC ZDRAVKO IVACIC

    ANTUN KIS RENATO DUBRAVEC

    ZELJKO KORDIS MATIJA SOKEC

    DRAGAN NOGIC STJEPAN KUZMINSKI

    STEVO KOVAC DRAZEN SALVARI

    JOSIP BADUN ZIVKO ANTOLIC

    IVAN CIMERMAN ZLATKO ZUBIC

    ...............................................................

    Azóta sem tudok mást... csak ezeket... ezeket a neveket... De a meggyilkolt történelem professzor soha többet nem jelent meg álmomban...

    Néztem Fabijan arcát, riadt madártekintetét. Vártam. Elõttünk egy félüveg vörösbor, két üres pohár. Láttam, hogy nincs több mondanivalója. Töltöttem.