Vasi Szabó János: Thulcandra

Előszóféle Vasi Szabó János:
Thulcandra a csendes bolygó című adaptációjához

Thulcandrának: a »csendes bolygónak« nevezte Földünket C.S.Lewis trilógiájában, így kezdte nekem írt – új sci-fi adaptációját beajánló –  levelét Vasi Szabó János. S bár tapasztalatom szerint manapság már csak ínyencek és hivatásos álmodozók olvasnak sci-fi irodalmat a mozgóképekkel anyagi okokból túlszennyezett virtuális világ miatt, Vasi Szabó új könyve a Thulcandra, mégis némi magyarázatra szorul, magyarázatra miért is adaptáció. Thulcandra egyszerre visszalépés a gyökerekhez, amit én Verne Gyula: Utazás a föld középpontja felé című regényhez kötnék. Thulchandra egy folyamat része, kezdve az eredeti  C.S.Lewis trilógiával,  univerzális társadalmi kérdéskör ugyanis, amelyről e könyv szól. Folytatva Günther Krukat regényével [Amikor meghaltak az istenek] amely egy jövőbeli történet a múltról, Thulcandra ugyanis maga egyszerre a múlt és a jövő. E párhuzamra volt már példa, [Francis Carsac: Sehollakók] de épp ezért a Thulcandra eseményei még időszerűbbek napjainkra, mert a múlt nyers és a jövő misztikus egyensúlyára egyszerre támaszkodik oly kiválóan Vasi Szabó. Egy jelenkori történet a jövőből, amely párhuzamában felöleli, majd átlépi, átlépteti a XX. századot a XXI. századba, egy folyamaté, amelyben kiderül, hogy nem is teljesen lehetetlen az, amire mintegy spekulatív formára tekintünk [science fictionnek], amely [a jelenben megvalósíthatatlannak tartott tudományos vagy pszeudotudományos  eszközökkel] a lehetséges látszatát adja, a modern tudományos világkép és századunk jelenének felismerhető vonatkozásaival. Merengjünk hát együtt, ki tudja, hogy hány millió éve történnek párhuzamos cselekmények a Föld nevű bolygó és az általunk még szilánkjaiban is alig ismert Világegyetem esetlegesen lakott égitestein... 

2016-01-27 – cspb –

 

 

C.S. Lewis emlékének

Puszta ország

Fölöttünk feszül az ég ultramarinkék vászna, bágyadt felhő van ráfestve – mint egy gyenge Dalí-utánzaton. Meleg a levegő, az Opel belsejében még fülledtebb. Elhagytuk Pest agglomerációját, jön az első hányinger, hősiesen visszanyelem. Tóninak még rosszabb lehet a kombi hátsó ülésén. Tamás lazán, fél kézzel kormányoz, a nyílegyenes útra szegezi szemét. A felezővonal fehér csíkja beleolvad az útba: szürke-fehér aszfalt-tiramisu gabonamező keretben. Nem töri meg fa vagy bokor látványa az egyhangú zöldet. Száznegyvennel repeszt az Opel, de nem lehet lehúzni az ablakot; a kevés légmozgás, amit nyernénk, nem áll arányban a porhomokkal, ami percek alatt ellepne minket. Marad a kazánforróság és műanyagszag. Csorog a hátamon az izzadtság, rosszullét kerülget, a hasamhoz szorítom a kezem. Tamás aggódón pislant:

-       Minden rendben, Andrea?

-       Jól vagyok… - sóhajtom, de nem győztem meg, hátraszól Tóninak:

-       Rozner úr, adj előre vizet a hűtőtáskából!

Gyengeségem miatt szégyenkezve fogadom el az ásványvizes palackot. Nem vigasztal

Antal vigyorgó, verejtékező ábrázata sem: gondolhattam volna arra, hogy idő előtt megjön a menzeszem. Kolonc vagyok a fiúk nyakán, bárhogy alakul, délután kettőre Háromdombon kell lennünk, hogy meglegyen a riport és a film is.

-       Szörnyű a hőség, ez az igazi Alföld – nyögi Rozner „úr”, Tamás az utat figyeli. Házak

közelednek, visszavesz a sebességből, de még így is gyorsan hajtunk át Nagykátán: az épületek, parkok, emberek – montázsképek. A Jászság szívében járunk.

- Gyerekek, hallgassunk zenét?

Lelkes bólogatás, sofőrünk bekapcsolja az autórádiót. Egy Aerosmith-szám dübörög elő a

kocsi rejtett hangszóróiból.

Nem látok Tamás könyökéig feltűrt fehér ingén egyetlen izzadtságfoltot sem. Mintha

divatlapból lépett volna ki: mindig nett, jóképű fiatal férfi. Kefefrizurás szőke haja, acélkék szeme, fehér arcbőre egy filmcsillagé, élesen elüt operatőrünk visszapillantó tükröt betöltő göndör fekete hajjal keretezett, barna szemű, kampós orrú, kreol ábrázatától. Pedig ugyanannak a népnek a gyermekei vagyunk mindhárman…

   … Bolla Juditnál ismerkedtem össze Molnár Tamással, a Flekk Magazin ifjú belpolitikai

szerkesztőjével. Bár a Flekk inkább színes, szórakoztató bulvárlapnak tűnt, a fél éves amerikai ösztöndíjról hazatért pályakezdő újságíró nem utasíthatta vissza az invitálását. Nem bántam meg. A szerkesztőség vidám társaság, csupa haladó, liberális elvekkel megáldott lány és fiú. Ez a pozitív hangulatot sugárzó közösség segített átvészelni a hazatérés első, a vártnál sokkal nehezebb hónapját; az emberek változtak meg, de az a forrongó nemzet, melyet kétezer- tizennégy telén – az Alapítvány amerikai ösztöndíjával kezemben – elhagytam, nyomaiban sem hasonlított ahhoz a letargiába süppedt népmasszához, ami hazatértemkor, tizenöt kora nyarán várt. Egyetlen csoport sem volt úgy megosztva, mint az újságíró-társadalom. A tehetséget a pártállás, az empátiát a durvaság, a szolidaritást a gőg, a haladó gondolatokat a világsajtó kemény kritikáira adott harsány nacionalista hantázás váltotta fel.

A víz hűsítőn szétárad testemben, letörlöm homlokomról a verejtékcseppeket. Tamás

figyelmét nem kerüli el ez a mozdulat sem.

-       Andrea, hallgass rám: hosszú út áll előttünk, te már most rosszul nézel ki. Pihenj

keveset! A kioldóval hátra döntheted az ülést. Rozner úr átmászik ide mögém. Kényelmes?   – a szavaiban bujkáló együttérzés, s a most lágyan azúr szeme kitörli lelkemből a tiltakozást. A félálomszerű kábulat ködén át még hallom a lehalkított rádió dalát, s a Rozner Tóni mély, szitkokba fúlt hangját: „Ebben a kurva melegben a Tiszáig sem érünk el…” Aztán csak egy káprázatos utazás emlékkép-kockái peregnek újra és újra előttem…

… Washington és Boston közt a szinte összeépült keleti part üvegvárosai, a Nagy Tavak iparvidéke, a Sziklás-hegység komorságában is magával ragadó szürkéskék vonulata, a napfényes dél-nyugati part: Frisco, L.A., Hollywood. A szellem olyan erődítményei, mint a Harvard, a Yale, a Berkeley. A szenátusi meghallgatás, ahol a demokrata és a republikánus honatyák egymást múlták felül válaszaikkal, pedig a soknemzetiségű ösztöndíjasok megnehezítették csípős kérdéseikkel a helyzetüket. Itthon hiába is várnánk ezt a „baráti” hozzáállást Kövér, Lázár és Szijjártó uraktól…

-       Andrea, ébredj! – Tóni finoman, de határozottan rázza a vállamat. Kicsit kába vagyok,

mintha egy teleportálón egyenest az USA-ból pottyantam volna ide, a levegőtlen jármű ülésébe.

-       Hol vagyunk?

-       Látod, azt a két tornyot? Ott van Háromdomb! – mutat előre lelkesen, de Tamás kemény

hangja leállítja:

-       Rozner úr, hadonászás helyett inkább készítsd elő a filmfelvevőt!

Morogva kotorászni kezd a lehajtható hátsó ülés mögött. Citálom a Tiszántúli Útikalauzt: a két torony a református és katolikus templomé, még egy másfélszáz éves kisnemesi kúria és a kádári időkből maradt művelődési ház jelenti a faluban a turisztikai látványosságot.

Görcsbe rándul a hasam, reménykedem, hogy rövidesen véget ér a szenvedés: ám az Alföldön a távolság is más, a száz fölötti sebességgel legyűrt kilométerek ellenére csak lassan közelednek Háromdomb tornyai. A falu határában a zsenge, zöld növényzetben állattetem fehérlik, fekete madarak lakmároznak belőle.

Háromdomb – dunántúli szemmel nézve – lepusztult, öregedő település. A házak kicsik, sok köztük a már csak skanzenekben látható tornácos, apró ablakos régi épület. De makulátlan tiszta az utca, fehérre meszelték a házakat, s az országút két oldalán virágágyások sora kísér minket a faluközpontig. A felújított községházával szemben találunk rá az első gondozatlan épületre. Lehullt a homlokzatáról minden harmadik betű, azért kiolvassuk az eredeti feliratot: Arany János Művelődési Ház.

Néhány Zsiguli, két terepjáró Lada Niva és rengeteg bicikli áll a parkolóban. Tóni meg is jegyzi:

-       Telt ház lehet odabenn.

-       Gyerünk! Ne dumálj, mert lekéssük a sztorit! – Tamás magára kapja a zakóját, Rozner

cipeli a Panasonic felvevőt, előások egy jegyzettömböt a csomagtartóból. Kellemesen hűvös, tágas az előtér; öltönyös, látható zavarban lévő középkorú férfi siet elénk.

-       Jó napot, uraim; kezét csókolom, kisasszony! A TV-től jöttek? Kaszás József vagyok, a

művelődési ház igazgatója. Az utolsó pillanatban érkeztek, benn már forr a hangulat!

Tamás ridegen végigméri, átadja az újságíró igazolványt. Szegény fickó elsápad. Inkább elszürkül, hisz épp olyan egészséges barna képe van, mint a Rozner Tóninak.

-       Flekk Magazin? Hát…

-       Nem szívesen szakítom félbe Kaszás úr, de mint említette: odabenn már zajlanak az

események. Beengedné végre az operatőrünket?

-       Igen, persze, tessék…

A nagy színházi függönyökön átnyomakodva jókora terembe jutunk. A világítás bekapcsolva: a helyiség zsúfolásig megtelt. A tömeg előtt vékony, harmincas szőke nő áll, mikrofonnal a kezében, de most nem ő beszél. A sokaságból egy fiatalasszony kiabálja a panaszait:

-       … Az iskolából hazajövet molesztálják a lányokat, megverték az egyik fiút, mert

rövid volt a haja, és ráfogták, hogy szkinhed!

Egy idős bácsi szakítja félbe:

-       Tőlem a Karajos Boli pénzt kért a kocsmában. Tökrészeg vót! Pista, a kocsmáros intett a

fejivel, hogy ne adjak neki, mert má’ épp eléggé be van rúgva. El is ment, de két napra rá azok a szemét fiai döglött rókát dobtak a kertembe! Az a róka meg veszett vót! Hetekre ki köllött kötni a gyönyörű fajtiszta vizslámat a megfigyelés miatt. Szegény nem bírta, szabadsághoz vót szokva nem a pórázho’. Nem evett, éhenpusztút…

A hallgatóság soraiból egyre többen kiabálnak be, alátámasztva a felszólalókat. Tamás a Tóni vállára teszi a kezét, így jelezve: kezdheti a felvételt.

-       Az arcokat vedd, Rozner úr! Az arcokat!

Közben az asszony, talán tanítónő, átadja a mikrofont egy köpcös, díszmagyarban parádézó alaknak, a neten elérhető kép alapján a radikális polgármester lehet. A gömböc meglepően erőteljes hangon szól az összegyűltekhez:

-       Mindannyian tudnánk történeteket mondani arról, ahogyan a Karajos família sárba

tiporja az emberi méltóságot, a közerkölcsöt. De most nem ez a legfontosabb kérdés, hanem az: mit jelent a demokrácia? Vajon azt, hogy egy immorális kisebbség zaklatását a végtelenségig köteles eltűrni a többség? Szótlanul kell néznünk, hogyan alázzák meg becsületesen leélt életük alkonyán idős polgártársainkat, bántják és szidják gyermekeinket? - vastaps szakítja félbe a férfit, izzadó feje céklaszínű. Rajtam ismét a rosszullét kezd elhatalmasodni: szédülök, a gyomrom kavarog. Abbahagyom a jegyzetelést. Tamás szavai mégis tisztán eljutnak hozzám:

-       Kapcsold be a hangot, Rozner! A mikrofonost vedd!

-       Demokráciában élünk, jogunk van a nyugalomhoz! Itt, a televízió nyilvánossága előtt

követeljük, hogy érvényesítse a törvény a jogainkat! Kérelmet adunk át a képviselő úrnak, aki támogat minket, hogy költöztessék ki a belügyi szervek ezt a vad, részeges kompániát a falunkból, szűnjön meg a testi-lelki terror, amivel félelemben tartják Háromdomb törvénytisztelő lakosságát… - feldübörgő taps, hosszas éljenzés nyomja el az utolsó szavakat.

Tamás karon fogva kihúz a teremből, rögtön utánunk Tóni is kifarol.

-       Felvettél mindent?

-       Igen, és most hová megyünk?

-       A Karajosékhoz. Kaszás úr talán útba tud igazítani minket, hogy hol lakik a romacsalád?

Most veszem észre, hogy az igazgató odasomfordált mellénk. Kerek feje verejtéktől csillog. Készségesen válaszol:

-       Az alvégen laknak, izé, a falu átellenbeli végén… Higgyék el, békés község

Háromdomb! Csak ezek a torzsalkodások: munkanélküliség, alkoholizmus, nekem semmi bajom a cigányokkal úgy általában…

-       Köszönjük a felvilágosítást – Tamás szeme szikrát szór. Fejjel magasabb a görnyedt

Kaszásnál. Ha szava nem is, de megsemmisítő pillantása ékesszólón bizonyítja a véleményét. Kaszás még könyörgő hangon utánunk kiabál:

-       Molnár úr, mit mondott, melyik újságtól jöttek?

Tamás válasz nélkül beindítja a motort, kitolat a parkolóból, hátranézek a málló vakolatú művelődési ház kapujában toporgó emberre, megsajnálom.

-       Tűnjünk innen, gyerekek!

A falu összefüggő házsora után pár száz méter gazos terület húzódik, majd föltűnik az első kalyiba. Életemben nem láttam ilyet! (Pedig kocsival többször is átutaztam Bronxon és Haarlemen. ) Körülbelül tíz négyzetméter alapterületű építmény, ablaka kisebb egy WC szellőztetőjénél, néhány sor tégla jelenti a lépcsőt, s a falból kiálló görbe vasrúd a korlátot. A viskó előtt egy felfordított teknőn százéves öregasszony üldögél. Piszkafa keze hosszú pipát szorongat, megbékélve a világgal pöfékel, s amikor lelassítunk mellette, mosolyba ránduló aszott szájából elővillannak a hírmondónak maradt fogai. Rozner felröhög mögöttem, de Tamás komor pillantása elhallgattatja.

A következő nagyobb épület. A málló vakolatú vizes falak, a törött ablaküvegek, a pántjából kifordult kerítésajtó nem valami biztató látvány. Csengő nincs, Tamás határozottan belép a kaviccsal felszórt udvarra. Antal, vállán a bekapcsolt Panasonic-kal, követi. Jómagam, bár most semmilyen roham nem tör rám, remegő térddel lépek utánuk.

Féltucat mezítlábas, mosdatlan gyerek szalad elő a ház mögül, rongyos trikóban, koszfoltos rövidnadrágban feszítenek. Egyikük félreérthetetlen mozdulattal mutatja Tamásnak, hogy mit kér, amint meglátja a kamerával belépő Tónit, hátrakapja a kezét. Előkerül néhány asszony és egy középkorú férfi. Az ember érezhető italszagot áraszt, a szeme sem szemtengelyferdüléstől kancsalít. Barna arcát forradások csúfítják.

-       Tévések? Mi a szart akarnak? Tűnjenek a picsába! Nem hallották? Húzzanak a búsba!

-       Maradj veszteg, Józsi! – a házból magas, rövidre nyírt hajú, értelmes képű férfi lép elő,

láthatón józanabb állapotban van a rokonánál – Elnézést kérek, de kissé megviselték az öcsémet az elmúlt napok eseményei. Miben segíthetek?

-       Karajosékat keressük – Tamás hangjában nyoma sincs a félelemnek.

-       Akkor jó helyen járnak, Karajos Boli István vagyok. Gondolom, a gyűlésről jöttek…

-       Igen, a Flekk Magazin munkatársai vagyunk. Olvasóink objektív tájékoztatása

megköveteli, hogy mindkét felet meghallgassuk. Elmondaná, mitől mérgesedett el a helyzet?

-       Nézze, uram! Akármit mondtak maguknak odaát, mi nem vagyunk gonosztevők. Jó,

néha a pohár fenekére nézünk, de így van itt mindenki: a magyarok éppúgy, mint a cigányok. Nincs munka, a téesz tönkrement, a városban leálltak a gyárak, mi maradt? Amióta új polgármestere van a falunak, ha köszönünk, elfordítják a parasztok a fejüket. Putrilakóknak gúnyolnak, a kocsmában kötözködnek. Nem igaz, hogy mi kezdjük mindig! Múltkor a falusi kölykök elkapták a kis Krisztofert, állítólag lopott tőlük. Agyba-főbe verték: nézzék!

Krisztofer, gyere ide! Mutasd a hátad, a fejed!… Írják meg, hogy mi itt nem garázdálkodunk, csak mások vagyunk, és élni szeretnénk! Értik? Élni! – elakad a hangja, könnyek peregnek véreres szeméből, s mintha vezényszóra történne: sírni kezd mindenki, a gyerekek, az asszonyok, még a teljesen mata Boli Józsi is… Rozner körbejáratja a kamerát, Tamás elégedetten csukja össze a jegyzetfüzetet.

Vöröslik nyugaton az ég alja, mint összevarrt seb mentén a heg. Alábbhagyott a forróság. Tóni egy régi Demjén-slágert dúdol. Tamás felém fordulva megkérdi:

-       Nos, a mi tanoncunk, ha jobban lesz, milyen sztorit kerekítene ki a mai nap

történéseiből? – a finom irónia mellett kiérzem hangjából a vizsgáztató szigorú kíváncsiságot. Nagyot nyelek a válasz előtt.

-       A helyi érdekek konfliktusán kívül, az események szociálpolitikai hátterét domborítanám

ki. A munkanélküliség okozta mentálhigiénés problémák… - Tamás élesen szakít félbe.

-       Rossz nyomon jársz, kollegina! Mielőtt kimentél Amerikába, valóban itt kellett volna

kezdeni, ám az önkormányzati választás óta más a helyzet. A háromdombi eseménynek etnikai izgatás színezete van. Korábban nem lehetett volna ilyen dühödt tömeget összekürtölni, pedig a Karajos Boli családot akkor sem Isten báránykáiként emlegették. A rasszizmus itt izzik a levegőben, és a kormány tűri ezt! Betiltották a Gárdát, ám az országban nyíltan hungarista szervezetek alakulnak. Ezektől elhatárolódnak a kormánypártok, de ha szavazat kell, épp olyan gyűlöletkeltő propagandát terjesztenek, mint a radikálisok. Ma Háromdomb, holnap Eger, holnapután: Budapest? Itt most a cigányok, máshol a menekültek, nemsokára mi következünk: a zsidók! – elhallgat, csöndben ülünk mi is. A fényszóró sugara reménytelenül belevész az alkonyi országút csíkjába.

Aida bevonulása sem méltóságteljesebb, mint reggel kezdéskor a munkanapom. A portás – aki egy hónapja meg sem akart ismerni – előre köszön; a férfiak se a dekoltázsom vizslatják, hanem tiszteletteljesen bólintanak belépésemkor; a kolléganőkről nem is beszélek…

A háromdombi tudósítás egyszeriben híressé tette a Molnár Tamás és Köves Andrea neveket. Rozner Tóni felvételeit leadta a CNN Kelet-Európával foglalkozó műsora. Egyre másra jelentek meg a méltatások a nagy liberális lapokban, a másik oldal is megszólalt: voltam tehetséges ifjú reménységtől kezdve botcsinálta elsőcikkesen át hazaáruló-libbant-kurváig minden. A viharok elültével Szomory úrtól, a főszerkesztőnktől megkaptam a papírt a véglegesítésről. Fürkészőn meredt rám a karvaly orrát keretbe fogó szürke szeme, amikor a szerződés mellé odaadta egy borítékban a „prémiumról” szóló átutalást. Hórihorgas, vállban kicsit görnyedt, öltönyös alakja, a hetvenes évek óta megtartott Dustin Hoffmann frizurája – a Krammer kontra Krammer című filmben látott ősz változata - a szélsőjobboldal állandó céltáblája volt. (Állították: „szabadkőműves kapcsolatai” révén került a lapnál vezetői pozícióba.) Tény, nem tudták megemészteni a Flekk régi jobboldali olvasói, hogy évekkel korábban a tulajdonosváltás után a magazin átállt a „sötét oldalról” – Molnár kolléga szavajárása szerint - a jók közé. Szabadkezet adott a publicistáknak, ritkán hallottuk mély, rekedtes hangját.

-       Andrea, maga előtt szép karrier áll. Ha ez a rezsim bukik, az országos médiumok is

megnyílnak majd a tehetsége előtt. Ne tékozolja el! Türelem, és hagyja figyelmen kívül a fasiszták gyalázkodását!

A magas árak és a méregdrága albérlet mellett jól esett az elismerés anyagi formája is, nem csak a figyelmesség. Délután a szerkesztőség apraja nagyja benn marad kis potya-pezsgőre. Tóni szeme már keresztbe áll, Jutka a szokottnál hangosabban vihorászik, még Szomory úr is megenged pár érdes kormány-fricskát, a kínai kifőzdéből hozott nasi okán a bross tartja össze a merészen kivágott felsőmet. Egyedül Tamáson nem látszik a derű, pohara teli, a laptop monitorára szegezi tekintetét, nyáron is tejfehér bőre ráncokat vet a homlokán, néha a körmét rágja, majd vadul veri a billentyűzetet. Mámorosan hajolok fölé, szimatolva rám pislant:

- Kollegina, illik a rúzsodhoz a Chanel Chance – pardon, kicsit sokat láttat a „kirakat”: összébb húzom mellemen a blúzt; a gépre mutatok, Tamás a legnézettebb közösségi oldalon „szörfözik”.

- Érdekes a téma?

- Inkább bosszantó, már megint Pétanque: meggyőzhetetlen vaskalapos konzerv-birka – sokat hallottam erről a jobboldali bloggerről. Tamás többször kritikusan hozzászólt egy-egy megosztásához, a világhálón csörtéik az aktualitásuk miatt igen népszerűek.

- Hadd lám, mi történt? Még mindig emzéperiksz a nickneved? – a férfi fintorogva felém fordítja a monitort: - A vége az érdekes…

Pétanque: … Az Iszlám Állammal való összevetés röhejesen buta.

 

Emzéperiksz: Már miért is volna "buta" összevetés? Ön itt folyamatosan azon rugózik és szörnyülködik, hogy a közel-keleti háborús konfliktusok elől menekülők tönkreteszik Európát. Miközben én is osztom azt a véleményt, hogy Európa jövőjére nézve ennél sokkal nagyobb veszélyt jelent az elhamarkodott módon az EU-hoz csatlakoztatott egyes kelet-közép-európai államokban végbemenő határozott visszarendeződés és a posztszovjet "state-capture" rendszerek kialakulása, amely az elmúlt öt év során a diktátor hatalmi-gazdasági rendszerének a legnyilvánvalóbb példája. Az különben tök "vicces", hogy itt aggódik valamiféle európai birodalom nemlétező "veszélye" miatt, közben pedig eszébe se jut aggódni a valóságosan létező orosz imperialista törekvések kapcsán, mi több, a megosztásai jelentős része tényszerűen vagy orosz pénzből fenntartott propagandaoldalakról származik, vagy azokat idézi, vagy olyan véleményt fogalmaz meg, ami akár a jelenlegi orosz "mainstream" propaganda tükörfordítása is lehetne. Amúgy meg őrült és veszélyes gondolat a XIX. századi - romantikus és kora-kapitalista - nemzetállam fenntartása, a félfeudális Magyarországon pláne.

 

P: Még őrültebb és még veszélyesebb "XIX. századi - romantikus és kora-kapitalista - nemzetállam"- nak minősíteni a jelenlegi Magyarországot, és liberális frázisokat hangoztatva a birodalom "nagy szent fenekébe" omlani.

 

MZ: Hol itt a liberális frázis? Én e nemzetállam gondolatát minősítettem romantikusnak és kora-kapitalistának. A globalizáció és az imperializmus minden kritikája erről szól.

 

P: A liberális frázis a minősítésben van. Nem hiszek az európai birodalomban, főleg nem úgy, ahogy Frau Tánti gondolná. Az önrendelkező, egymással együttműködő helyi és nemzeti közösségek Európájában hiszek.

 

MZ: Én nem állítottam, hogy az európai birodalomban hinnék. Csak azt tudom (nem hiszem), hogy az imperializmus kihívásaira a "bezárkózás a nemzeti hagyományba" (észak-koreaiul Dzsucse) nem vezet sehová. Még az is lehet, hogy nem tudok megoldást, nem is kínálok, csak töprengek az alternatívákon. De az internet és a műholdak korában a szögesdrót szart se ér.

 

P: A szögesdrót legfeljebb annyit ér majd, hogy az országutjaink használhatók maradnak, és a migráns probléma megoldásában nem leszünk egyedül. Sztenderd megoldás nincs is, csak elvek lehetségesek. A nemzeti önrendelkezés feladása vállalhatatlan. Arra kérném, ne tulajdonítson nekem olyan kijelentéseket, amiket nem tettem. A nemzeti önrendelkezés egyáltalán nem merülhet ki anakronisztikus gesztusokban. Sőt. Amiről Ön beszél, olyan korszakban történt, amikor az ország éppen feladta nemzeti önrendelkezését, hogy még egy világháborút veszíthessen el a németek oldalán. Ma viszont olyan korban élünk, amikor nagyon is tisztázásra szorul a hazaszeretet, hazafiság fogalma, ennek korszerű tartalma. Meg kell fogalmazni - összhangban a többi európai néppel. Eljött annak is az ideje, hogy szomszédjainkkal kölcsönösen előnyös formában rendezzük viszonyunkat. Ilyen elveket kell elfogadtatni és ilyen alapon álló együttműködést megvalósítani. Valamiféle kárpát-medencei konföderáció a fejlődés útja lenne, az Európai Egyesült Államok - az elmúlt években kifejtett premisszák alapján - nem. Az számunkra a legrosszabb lenne.

 

MZ: Uram - mert az adatai, amiket korábbi hozzászólásaiban emlegetett, nem első kézből valók, nem hiszem, hogy egy sok ezer éves kultúra örököseinek 90%-a írástudatlan, ráadásul tudomásom szerint az értelmiség menekült elsősorban Szíriából, őket üldözi Asszad és az IS - túloz. Ami pedig a Kancellár asszonyt illeti, egy politikus mindig a szél szerint vitorlázik, egy államférfi (nő) pedig, ha kell, szembe is.

 

P: Ne tereljen, kérem, ezek hetvennél több országból érkeztek Bangladestől Nigériáig és Marokkóig, a szírek aránya - ha minden útlevél valódi - legfeljebb huszonöt százalék. Az "értelmiség menekült Szíriából" liberális propaganda-marhaság. A németek szerint számra legtöbben az afgánok vannak, akik közt az írástudatlanság aránya kb. 57%. A Kancellár nem államférfi (nő). Nyomokban sem.

 

MZ: Ezt hagyjuk az utókorra. Hitlert a saját idejében többen tartották államférfinak…

 

P: Kívánom magunknak, hogy nyugodtan várhassuk azt az utókort. Legyen ez a végszó…

 

A munkahelyi karriert a magánéletemben nem kísérte szerencse. Pesten, mivel felköltöztem vidéki szüleimtől, nyomasztott az egyedüllét. A kollégák kedvessége mellett egy komoly kapcsolatra vágytam. Az ominózus cikk előtt ismerkedtem össze Zoltánnal. A Testnevelési Egyetemen végzi a szakedzőit, még sportol: kézilabdázik. Ahogy a munkahelyet, úgy ezt a kapcsolatot is Bolla Jutkának köszönhettem. (Miután sorozatos internet-társkeresős javaslatait detronizáltam, elrángatott egy kimondhatatlan nevű budai diszkóba szórakozni. A ricsaj és a belőtt kandúrok próbálkozásai ellenére szokatlanul jól sikerült a buli: fertályóra múlva kiszúrtam magamnak egy csinos, sportos alakú fiút, aki percnyi heves szemezés után odajött hozzám és Németh Zoltán néven mutatkozott be. A szívem majd kiugrott a helyéről: szerelem, első látásra! ) Az együtt töltött napok a legszebb emlékeim: a nagy beszélgetések, a séták a zsongó belvárosban, túrák Hűvösvölgybe, Szentendrére, a Budai-hegyekbe. Hihetetlen, álomszerűen giccses szerelmi történet, sajnos csak múlt időben. Sokat megtudtam Zoltánról, ő is rólam, nem voltak titkaink, ám úgy alakult, hogy a politikáról, sohasem beszéltünk. Fogalmam se volt, érdeklik-e egyáltalán ezek a dolgok? Ma már tudom, az Árpádsávos kitűző mi célból lapult a zsebében. Eljött a nap, mikor paprikavörös arccal állított be az albérletembe, s az étkezőasztalra dobta a konzervatív Hírlap számát. Már a szerkesztőségben olvastam online, a háromdombi események nemzetközi visszhangját taglalta. Nem győztünk csodálkozni a kollégákkal az arcpirító cinizmuson: azután estek nekünk dörgedelmes nemzetvédő szózataikkal, miután a CNN leadta Rozner Tóni videofelvételét – hetekkel az eredeti anyag flekkbéli publikálása után! Nem értettem Zoli felháborodását…

-       Ti írtátok azt a cikket? – nehezen türtőztette magát, lassan formálta a szavakat.

Amikor bólintottam, átszakadt türelmének gátja.

-       Mit képzeltek, liberális újságírók? Nem gyaláztátok eleget ezt a népet? Nem elég, hogy a

migráns horda miatt nácizza a világsajtó Magyarországot? Ha annyira szörnyen érzitek magatok, miért nem költöztök a Tánti szoknyája mellé? Ott megtudnátok, mit jelent a sajtószabadság, rasszista gyűlölködés!

Ezekkel vagy hasonló szavakkal kezdődött a vitánk. Mindketten csöndes, szelíd emberek vagyunk, mégis percek alatt hajba kaptunk és röpke fél óra múlva kiderült, halálos sértések riposztjai után, hogy örökre elvállnak útjaink…

Újabb mélypont volt ez az életemben. Ma sem tértem teljesen magamhoz a sokktól.

Bolla Jutka persze idealista álmodozónak tart. – Felejtsd el azt a bugrist! – mondja. Nem tudom, miként csinálja, de úgy váltogatja a férfiakat, mint más az alsóneműit. Az elve: a szerelemben csak a szex számít, meg a permanens változatosság, ami nemcsak gyönyörködtet, hanem fiatalít is! Modern, felvilágosult nő.

Hiányzik Zoli halk becéző hangja, játékos simogatása, gyengédsége: a társ, akivel össze akartam kötni az életemet.

Augusztus vége máskor igazi uborkaszezon, a szerkesztőségben alig lézengenek néhányan, s akik előfordulnak, azok is használhatatlanok. Ám az idén máshogy rendelte a sors. Pest a háborús menekültektől hangos – kivált a Keleti pályaudvar környéke. Bolla Jutka hozta a fülest a Menedékes ismerőseitől: délen komoly incidens készül. Szomory főszerkesztő nékem adja a sztorit. (Tamás – a mindig rettenthetetlen Molnár Tamás – csak árnyéka önmagának. Amióta szakított Tímeával, a dögös színésznővel, tőmondatokat lehet csak kihúzni belőle. Rozner Tóni – és még páran – erősen isznak, állítólag mentolt az izzadás ellen.) Egyedül indulok a lap által bérelt Opellel. Judit javaslatára az M5-öst elkerülöm, a híradások szerint menekültek gyalogolnak rajta a főváros felé, veszélyes arra az utazás. A legjobb, ha lemegyek Bajáig, s a Türr István hídon kerülővel indulok Röszkére.

Földvár után elhagyja a főút a Duna vonalát. Semmiben se különbözik a Mezőföld déli része a nagytestvértől, az alföldi tájtól: csupasz sík vidék. Nyomott a levegő, közhely, de vihar előtti a csend. Felgyorsítom a kocsit. El kéne Paksig jutni az égiháború előtt. A lehalkított rádióból Roy Orbison California Blue-ja szól. Ez andalíthat el, hogy későn veszem észre a szél korbácsolta homokörvényt, ami átszáguldva az aszfalton nekicsapódik a szélvédőnek. Mintha a törhetetlen üveg se lenne akadály, millió porszemcse tűszúrását érzem a bőrömön. Dörögni kezd az égi tüzérség. Nyakamon a vihar. Nem tudom miért, az Óz című mesefilm tornádó-jelenete ugrik be. Fékeznék, hiába, elerőtlenednek a végtagjaim. Összesűrűsödik a levegő, s egyre szilárdabbá válik! Mintha selyemfüggönnyel takart nyíláson haladnék át, érzem, ahogy a mindent kitöltő anyag végigsiklik a bőrömön. Dübörgés, majd ködkürt nyújtott harsonája hasít a fülembe; amint a dörgés távoli zengéssé csitul, elveszítem a testem felett az uralmat. A teljes érzéketlenség ellenére tudom, hogy zuhanok valami sötét térben, s mire megszokhatnám, feloldódhatnék abban a nirvánaszerű létben: vakító szín és fülsiketítő hangrobbanás kíséretében kibukfencezem – nincs jobb szavam rá – egy puha fűvel borított tisztásra.

Magasságos! Karamboloztam! – ez az első gondolat. Mikor kinyitom a szemem,

megnyugszom: egy karcolás nélkül fekszem a galambszürke égbolt alatt.

 

 

Fakó vidék

Eláll a lélegzetem az ámulattól. Füstszínű a fű, a közút – minden. Felrobbant a paksi atomerőmű? Nesze kormány, kellett az orosz atom? Őrült gondolatok cikáznak elmémben: az ütközés utáni sokk hatása alatt állhatok? Karambol! Nem látok semmit közel s távol, aminek neki ütközhettem volna. Sőt, az autót se látom; kezdek megbolondulni… Mégis erőműrobbanás lehetett. Terroristák? Vagy a vihar? Láttam elég dokumentumfilmet; derék hurrikánnak kellett lenni ahhoz, hogy kitépjen az ülésből és kilométerekkel odább hajítson a járműtől… Akkor mi történt? Zavaros gondolatok bugyrából ismét előkerül a szó: Óz… Nem! Nem vagyok bolond; agyrázkódásom nincs, nem érzem rosszul magam. Legjobb lesz gyalog elindulni Dél felé az úton. Merre van Dél? Nem látom a napot: komor felhőfátyol terül szét az égbolton. Az út nem az a hepehupás, kopott aszfalttal burkolt csoda, amin eddig jöttem; tapintásra a simára csiszolt betonra emlékeztet, és nyílegyenesen szalad a horizont felé. Nem filózok tovább, megigazítom a ruházatomat, és elindulok az egyik irányba: az orrom után.

Mióta gyalogolok? Kikészült a lábfejem a körömcipőtől. Leveszem, s mert az út betonja túl hideg, a bokáig érő fűben gázolok tovább. Kislány koromban élveztem azt a simogató érzést, amit a harmatos fű nyújt a meztelen talpnak. Derűs hangulat kerít hatalmába; okom nincs sok rá. Lenne min elgondolkodnom: mitől szürke-fehér a táj? Nyomasztó a csend, sem távoli gépek zaja, sem rovarok döngicsélése, sem madarak csivitelése nem hallik. Ez egy denaturált, ráadásul színvak világ… Megvan! Karamboloztam – még odaát a Földanyán – meghaltam, s ez itt köröttem valami pokoltornáca féleség, a’la Dante Alighieri. Elég! Ki vagyok ütve… Ez nem a túlvilág: ott nem fájnak a lábak, s a gyomor sem korog.

Mielőtt kétségbeesnék, csillámlásra leszek figyelmes. Messze van, de az úton a látóhatár pereme felől közeledik. Csalóka a sík vidéken a távolság, öt-tíz percet saccolok, míg ideérhet. Addig igyekszem elfogadhatóvá tenni az öltözékemet. Leteszem a cipőt a betonra, megpróbálom combközép alá húzni a szoknyát, sikertelenül – igaza van Jutkának: megnőtt a fenekem -; mell fölött is be tudom gombolni a blúzt, nem veszek levegőt. Nincs épp puritán stoppos kinézetem… Eddig jutok a monológban, amikor rémisztő hang sivít föl, ezüstös villanás közepett egy fémszerkezet száguld el fölöttem. A légáram majd a fűre dönt.

Magasságos! Mi volt ez, egy rakéta? Tolnában nincs katonai lőtér.

Újabb hangrobbanás. Megáll a szerkezet messze előttem; lassan visszatolat. Jeges kéz markolja a szívemet: nem használ senki ilyen masinát a huszonegyedik században. Megáll mellettem a csillogó repülő. Lapos korong alakja van, a beton fölött lebeg fél méterre. Mi tartja ott? Hátra húzódik a korong tetején az átlátszó üveg – vagy műanyag – búra. A legrosszabbra: zöld marslakóra, nyolckarú polipszörnyre számítok, helyette egy meglepett férfiarc bámul rám. Tulajdonosa ügyesen kimászik az ülésből, s leugrik a korong széléről. Legalább két méter magas, széles vállú, szűk derekú, inkább csontos, mint izmos alkatú fiatalember. Sápadt arcbőre ránctalan, nagy barna szemében kíváncsi jóindulat fénylik – ezt remélem -, rövid, sötétszőke hajába széles ősz csík keveredik, ezzel, meg a hórihorgas termetével, inas végtagjával koravénnek hat. Összerezzenek a mély búgó hangjára, amint ismeretlen nyelven megszólít:

-       Vászmühte frájlán?

Nem értem. Német zöngéje van. Angolul próbálkozom, mire egy másik, talán francia nyelven kérdez:

-       Kjüeszé kötu szerszé? Perszon nötatten?

-       Sajnálom, nem értem! Beszél angolul? – kétségbeesésemben magyarul szólok,

mintha az értelem szikrája lobbanna az álmatag barna szemben!

-       Mehogyun ütü, honu gyüvé ütü ráé?

-       Na, nem! Ez már sok! - Széttárom a karomat, sűrű fejrázással jelzem, hogy egy szót sem

értek az onogur szövegből. Ekkor gyalázatos hangon kezd rikácsolni. Ijedten ugrok hátra, sikítanék, de hozzám lép, s keményen megszorítja a karomat.

-       Krrkprrrkk… - a reszelő hangjára hajazó nyekergés nem a férfi szájából jön, az csukva

van, ám felfedezem a nyakán az apró sebészi beavatkozás nyomát.

Nem vagyok műszaki zseni, de szerintem miniatűr hangszóró-féle van beültetve közvetlen a gége alatt – és most fedezem fel azt a műanyag szerkentyűt, amit a fülében hord. Nagyanyám hallókészülékére emlékezetet. Jobb kezével felemeli a kibomlott hajamat, s ahogy a fülemre néz, rajta a meglepetés sora: fölkiált! Nem értem a férfi elképedését: hallószervem semmivel se nyújt kevésbé esztétikus látványt, mint például Claudia Schiffer fülecskéje. Miközben berzenkedek, belenyúl szürke kezeslábasának zsebébe és hosszúkás dolgot emel ki. Bal keze tartja az arcomat, s a jobb a fülembe nyomja a szerkentyűt. Csillagokat látok a kellemetlen szúró érzéstől.

-       Hé, mit művel, ez fájt!

-       Üdvözöllek! Kelennek hívnak. Ki vagy? Festett piros a hajad?

A meglepetéstől elkábultam, nem emlékszem a pillanatra, amikor számomra is érthető nyelven szólt.

-       Így születtem. Neked, miért csíkos a kefefrizurád? Ez a divat? Andreának hívnak,

Pestről jövök, újságíró vagyok.

Elkomorodik a férfi, talán a kissé pimaszra sikerült bemutatkozásomtól. Összeráncolja homlokán a tejfehér bőrt, s így szól:

-       Pest? Újságíró? Szent Atyám! Gondolhattam volna: a ruha, a haj, a beszéd! Szegény

lány, egy újabb időárva… - magába mormolja az utolsó szavakat, ám a kissé drasztikus úton fülembe juttatott szerkezet felerősíti. Nem kapok választ az elmúlt órák őrült eseményeire.

-       Jöjj, Andrea! Elviszlek a családomhoz.

    Mi történik velem? A férfi andalítón mély hangja - egyszerre szeretetteljes és szánalommal telt -, vagy a fáradtság  - ezen a szerencsétlen napon teljesen levert a lábamról - gyöngít el annyira, hogy elfogadom a kinyújtott karját, s hagyom, hogy besegítsen a jármű kényelmes ülésébe. Körül se nézhetek, a búra a fejünk fölé csúszik, s a korong szélsebesen repülni kezd a látóhatár felé. Kelen a csodás kormánya-nincs gépezetet egyetlen kézmozdulatával irányítja. Ki sem néz az elsuhanó unalmas tájra; szemét a fedélzeti számítógépre emlékeztető szerkezet monitorára szegezi. Nincsenek rajta betűk, a színek, geometriai formák, változó vonalak kuszasága közt a férfi mégis elboldogul. Annyira felfoghatatlan, idegen az egész… Epeként ömlik a keserűség, most tudatosul a történtek megmásíthatatlan ténye: ez a világ érthetetlen, egészen más, mint amiből idecsöppentem. Talán örökre eltűntek a szeretteim, a barátok. Tudatom eddig megóvott az őrülettől, szabad utat enged az érzelmeknek, ha nem szégyellném a férfi előtt, elbőgném magam!

  Nem vagyok fizikus, se filozófus, hogy helyzetemre megnyugtató magyarázatokat gyártsak. Dermesztő igazsággá kristályosodik: minden, amit gyermekkorom eszmélése óta ismertem, köddé vált, ott maradt abban a másik elveszített világban… térben… vagy időben?

  Búcsúzóul a huszonegyedik századi otthonomtól, citálni kezdem Ludovitz Menáhem költő, volt iskolatársam rövid, formabontó versét. A címe: Ateista dal…

Előttük állok a hideg tűzben, csupaszon, ahogy megszülettem hajdan.

Bízom a ficsúr-mosolyú Éjszaka nyálas jóindulatában.

Márvány testem égi tájként ragyog: óh, mámor lehullt glóriája!

A szívem üres folt, rámutat a Magány füstkarika ujja.

Az Idő keze matat csípőmön, húsomba mar, s szólít búgva:

Vesd le lelked, mutasd magad! Egyedül vagy szegény árva…

                      

  „Egyedül vagy szegény árva…”: az utolsó mondat, amire emlékszem, lágyan átölel a búfelejtő álom.

  Párnák közt ébredek. Rossz álmom volt, izzadt a hálóruhám, csapzott fürtjeim az arcomhoz tapadnak. Amint felemelem a fejem, egy  porcelánbaba arc tekint vissza rám. Gyermekien sima arcbőr, keskeny ajak, kissé lapos orr, széles, mandulavágású szem: távol-keleti fizimiska. Annak tűnik, ám ki látott ilyen sápadt viaszszínű, zöld szemű, szürke hullámokba omló hajú kínai lányt? Egy szerkentyűt hord a fülében, s hosszú, márványszerűn eres nyakán felfedezem a már korábban látott kis hangszórószerűséget. Első kérdésem a férfit keresi:

- Hol van Kelen?

-  Üdvözöllek, Andrea! Kelen rögtön itt lesz, de előbb le kell adnia a jelentést. Én Li vagyok.

  A lány kicsi virágkehely ajka egész más szavakat formáz, mint amit a fülembe helyezett tolmácsgép – számomra is érthetően – sugároz. A felismeréstől elszáll a fásultság: ismeretlen világban, idegen ágyon fekszem, és azt sem tudom:

-  Hol vagyok?

-  Nyugodj meg, Andrea! Kelen, amikor visszatér, elmond mindent. Egyébként

Európa Állam Közép-Duna tartományában vagy. Ez itt pedig az Árpád-családszövetség gyógyítóháza…

  Összezavarodott elmém köd ülte táján felfénylik egy-egy szó, s ezek a szavak kérdésekké állnak össze: Közép-Duna tartomány? Árpád család? Ezek az átkozottak valamilyen droggal tömtek tele, amitől teljesen bezsongtam!  Képzeletem sötét bugyrából élőtörő gondolat. Hatására rövid idő alatt határozott mozdulatsort végzek el: felülök, belebujtatom lábamat az ágy alól kikandikáló papucsba, eltolom az útból a törékeny Lit, s a függönnyel takart boltíves kijárathoz sietek.

-   Andrea! Gyenge vagy a sokktól, kérlek, maradj az ágyban!  -  szegény lány a

karomba csimpaszkodva próbál megállítani, de a százhetvenöt centi magas amazon-testemet ez a légies, madárcsontú teremtés nem tudja visszatartani. Az ajtóban Kelen szikár alakja állít meg. Csodálkozva rám néz, majd szigorúan Lire; hozzá intézi a dorgáló szavait:  

-   Mi történik itt? Megmondta az orvos, hogy Andreának pihennie kell az idősokk

után!

-  Sajnálom, de nem tudtam visszatartani: amint felébredt a hipnózisból, már rohant

kifelé. Túl erős a mentális ellenállása, talán a megrázkódtatást is jobban viseli, mint az eddig kezelt múltbéliek…

A nyivákoló hang, a blabla szöveg sok nekem: ujjammal a férfi széles mellkasára bökök,

dühösen követelem a magyarázatot.

-  Elegem van a mellébeszélésből Kelen úr, polgártárs vagy akárki!

Elmondaná az igazságot? Mi történt velem kinn a pusztán? Hol vagyok most: a Földön, talán egy másik bolygón? Nem érdekel, milyen sokkhatástól óvnak! Értse meg, attól megyek a falnak, hogy idegen köröttem minden, és nem értek semmit!

  A harag, ahogy kikiabálom, elmúlik. S jól látom: a férfi nyugodt, melankolikus tekintete elérzékenyül?

-   Rendben. Öltözz át, Andrea! Li, Andreával a Tudás Házába megyünk.

  Csípős szél karistolja az arcomat. A kora őszi napokat idézi inkább a borús ég és a hűvös levegő, mint az  augusztus végét, ami az utolsó „normális” emlékemben él. Kelen hosszú lábával akkorákat lép, hogy alig győzöm tartani vele az iramot. Füves területen vágunk át egy alacsony, lapos tetejű épület felé. Csodálkozva keresek más építményeket is a közelben, ám csak távoli kockaházat fedezek fel. Ez a település nem szenved a túlzott urbanizációtól. De nemcsak az épületek ritkák, egyetlen emberrel sem találkozunk addig, amíg be nem lépünk a „Tudás Házába”.

  Idős férfi fogad. Kísérőm néhány szót vált vele, s már be is tessékel egy szobába. A helyiség nem túl bizalomgerjesztő: talán húsz négyzetméteres ablaktalan lyuk, bútorzata egy állítható támlájú ülőalkalmatosság, mellette forgatható lábon műszerfal és az EEG-vizsgálatról ismerős fejre csatlakoztatható elektródák.

  Belesüppedek a székbe, az öreg a halántékomra meg a koponyám különböző pontjára erősíti  a készülék elektródáit. Közben Kelen megnyugtatónak szánt szavait hallgatom.

-  Andrea, a készülék fájdalommentesen működik. Ne ijedj meg akkor se, ha

érzed elmédben az ellazulás kényszerét; röviddel azután idegen képeket fogsz látni. Egy történelmi… filmnek fogd fel, igen, azt hiszem így mondták a te idődben. A gép telepatikus úton érintkezik veled, megmutat mindent, s válaszol a ki nem mondott kérdésedre is. Érted, amit mondtam? Csak bólints!

  Mintha a Világhíradó nyitóképe peregne lelki szemeim előtt. Európa, Amerika, Ázsia ismert metropoliszai. Aztán minden eltűnik, s megjelenik egy rozsdabarna öntőforma. A vájatai talán betűk, két hosszú sorban. Akár egy ódivatú propaganda filmben: olvadt-sárga fém csorog végig rajtuk, s amint kitölti, felizzik a szöveg:

                              L’AN MIL NEUF CENS NONANTE NEUF SEPT MOIS

                              DU CIEL VIENDRA UN GRAND ROI DEFFRAIEUR   

Újabb látomás: Párizs az Eiffel-toronnyal, és a Diadalív, előtte a végtelen sugárút tömve emberekkel, akik most nem nyüzsögnek; mozdulatlanul, csendben figyelik az eget, ahonnét egy fekete gépkolosszus ereszkedik alá.

Négy lángoló betű: DARS…

Az iszonyat kerít hatalmába, ezt alátámasztandó következnek a levegőből felvett képek. Az USA keleti partján égő városok, Közép-Oroszország hamuval takart iparvidéke, a Jangce kiszáradt medrét körülölelő kopár, néptelen táj…

Az öntőforma számokra vált: 9,11,33…

A csodával határosan épen maradt Reichstag üvegkupolája alatt, a Bundestag üléstermében a kiemelt pulpituson ősrégi, aranyozott szék áll.  Egy nagyon öreg ember  ül a trónszéken, görnyedt vállán fekete bársony palást. Arca, mint a békáé, szőrtelen, előre nyúlt és lapos, a ráncoktól alig látszik a bőre, szája sarka remeg az előrehaladott demencia jeleként, ám savószínű szeme élettel teli, két pokolkő, ártatlanok vérétől lángoló tűz, ősi tekercsekben megírt kegyetlenség. Bal kezében alabástrom bot, rajta két egymásba tekeredő kígyó, az egyik ezüstből, a másik aranyszínű, mögötte hatalmas kifeszített címer: téglából rakott gúla tetején a lapján álló háromszög, benne a szem…

  A nagyvárosok romjain szánalmas bódé-erdő sarjad és nyomor, reménytelen nyomor… De a Föld szerencsésebb szegleteiben új települések emelkednek, iparvidékek, népes centrumok az egyenlítői Afrikában, Amazóniában, Délkelet-Ázsiában és Szibériában. Az Ember új tavaszának rügyfakadása, s hiába a Feketepalástú Ember megannyi csatlósának ármánykodása: a megtisztult levegőt milliók ajkáról fakadó kiáltás zengi be: SZABADSÁG! A lelkesedés erőszakot  szül, fegyvertelen embereken taposnak át a Sötét Rend hordái; hiába milliárdok vágya, ha a tüntetések, sztrájkok szervezetlen regionális fellángolások csupán, amiket mindig megtorlás követ.

  Ekkor születik Európában egy fiúgyermek, Henrik nevezetű. Azon a kontinensen látja meg a napvilágot, amely évszázadokig egyet jelentett  a jóléttel, civilizációval – ám akkor éhínség és járványok tizedelték a minaretek árnyékában élő népét. Henriknek sem vagyon, sem testi-lelki elpuhultság nem akadályozhatta tündöklő pályáját.

  Okos, tehetséges vezető válik belőle, idővel kezében futnak össze egy világméretű felkelés szálai, ügyesen irányítja a történéseket. A lázadás szervezetten és a meglepetés erejét kihasználva zajlik le. Mivel uruk eltűnik a zűrzavarban, a Sötét Hatalom pribékjei elfutnak, vagy átállnak Henrik oldalára. Aki a győzelem után arról a helyről szól a tömeghez, ahonnét korábban a Feketepalástú Ember dörögte világgá a fenyegetéseit. Henrik szavaiból nem a gyűlölet süt, hanem a szeretet és a megbocsátás, a békés aranykor ígérete sugárzik. Az öntőforma vöröslő rézzel telik, új a szó: THULCANDRA.

  Azt senki sem sejti, hogy ezidőtájt a Sziklás hegység csúcsai közt, ahol a Feketepalástú Ember talált menedéket, egy szerkezet kezdi meg a működését. Láthatatlan jelsor szakítja át az űr téridőfüggönyét, s a megfoghatatlan messzeségben egy másik gépezet veszi a hívást: a Tejút csillagspiráljának peremén a magányos kék porszem-bolygó elűzte a DARS által kinevezett báb-urát! A Naprendszer határán ismét megnyílik az űr, mérföld  hosszú fekete gépmonstrumok haladnak át a térkapun; néhány villanás és ott vannak a türkiz színű vízvilág bolygó körüli pályáján. De most nem az ámulattól megbénult homo sapiens várja őket, hanem a kivívott szabadságtól megittasult, öntudatos faj. A földi technika legmodernebb lézerfegyverei sem állhatnak ellent a galaktikát meghódító faj, a DARS iszonyú arzenáljának. Ionágyúk forralják föl a tengereket, kobaltbombák szabdalják a kontinenseket és még szörnyűbb téridő-dezintegrátorok csapásai sújtják… Itt megtorpan a történet: látom, amint egy ilyen rettenetes fegyver lesújt Európa szívére a Duna vonalában; városok és embermilliók tűnnek el a mindent felfaló fekete örvénylésben; s ez az iszonyat, mely kifordítja, önmagába omlasztja a teret, időrengések százait okozza a múlt masszív felületén. Egy ilyen  „időrengésnek” köszönhetem, hogy ebbe a szürke kiszikkadt világba kerültem!     Kétségbeesés és heves önsajnálat önt el: két kézzel tépkedem a fejemről az átkozott gépezet elektródáit. Erős férfikezek szorítanak a székhez, tűszúrást érzek a karomban, s a befecskendezett szer közömbös álomba kerget.

A következő napok összefolynak az emlékeimben. Talán nyugtatókkal kezelnek, nem tudom. Be nem teszem többet a lábam a Tudás Házába! Kelen vállalja magára az okításomat. Apránként választ kapok a legtöbb kérdésemre; legyen olyan földhözragadt kíváncsiskodás, mint a szürke növényzet problémája…

Ez a mutáns fűfajta a háború után fejlődött ki, a flóra nagyobb része – a legtöbb állat és rovarfajjal együtt – elpusztult a viharos gyorsasággal váltakozó légköri hatások miatt. Ezt a szegényes növényvilágot csak két, az ember által megmentett, a zordabb életfeltételekhez alkalmazkodóvá tett kultúrnövény egészíti ki. Az egyik törpe – inkább bokor nagyságú – gyümölcsfajta, a másik rőtszín gabonaféle. Utóbbit megmutatta Kelen, amikor siklójával elvitt a Közép-Duna tartomány székhelyére, a tizenkettes számú bolyvárosba. Ahogy a levegőből lepillantottam a széltől hajladozó végtelen vörös mezőre, a nosztalgia rögtön az alföldi táj gabonatábláit juttatta eszembe… De erről majd később.

Voltak komoly, antropológiai ihletésű kérdéseim: ennek az új Földnek, vagy, ahogy ma nevezik: Thulcandrának a társadalmi felépítése, kultúrája izgatott leginkább.

A társadalom alapja a családszövetség. Nem az én korom vérségi alapon álló homogén szervezete. A DARS pusztítása utáni emberiségnek túl kevés épen hagyott lakhely maradt a bolygónkon, s a homo sapiens létszáma is drasztikusan – kétszázmillió főre – lecsökkent. Ezért a háború után megalakult világszövetség az alapvető életfeltételeket sem biztosító vidékekről áttelepítette a népességet a szerencsésebb kontinensekre. Ez az oka annak, hogy itt Közép-Duna tartományban, ugyanabban a közösségben, mongoloid vagy negroid vonásokat épp úgy felfedezni, mint európait. Jó példa erre az Árpád-szövetségben Li és népes famíliája. Az őseik minden bizonnyal a Sárga folyó vidékéről származtak, ám a megváltozott természeti és időjárás viszonyok mára sokat elmostak a külső testi különbségekből: Li sápadt bőre, zöld szeme, világos haja akár Kelené is lehetne!

Az állam alapja a családszövetség. Így van ez mind közigazgatási, mind szociológiai szempontból egyaránt. A családszövetségek laza együttese ad ki egy bolyvárost, ezt a meglehetősen szellős településformát. Ezek a városok alkotják a tartományokat, a tartományok pedig kontinentális alapon az Államot. Amikor megjegyeztem, hogy civilizációs struktúrájuk erősen hasonlít néhány egykori rovarfaj – méhek, termeszek, hangyák – társadalmi építményére; oly furcsán meresztette rám a szemét, hogy nem feszegettem tovább a kérdést erről a kommunisztikus államformáról.

Először meglepett – bár az erősen csökkenő népesség megmagyarázza – az általános munkakötelezettség. Egy személynek több szakmában is jártasnak kell lenni, s ez alól a nők sem kivételek. Pénz nincs, itt úgy látszik, működik a társadalmi újraelosztás. Patrónusom családja a tartomány egyik „időjárásgyárát” üzemelteti. ( A munkamegosztást is családszövetség alapon szervezik. ) De besegítenek a szomszédos agrárszövetségnek is. Az elmúlt négy évben felmentést kaptak a más irányú elfoglaltság alól, ennek egy súlyos üzemi baleset volt az oka, ami az időjárásgyárban történt és az Árpád-család számos tagját megölte vagy megcsonkította. A halottak közt volt Kelen édesapja és bátyja is…

A családszövetség vezetője választott személy. Ő képviseli az érdekeiket a bolyváros tanácsában. Népszavazás útján választják a tartomány és az állam parlamentjének képviselőit. Ma az Árpád-családszövetség vezetője Emese asszony, Kelen korán megözvegyült édesanyja.

A kultúráról kérdezősködve több ponton is a férfi értetlenségébe ütköztem. Ilyen volt a művészi és hasznos problematikája. Kelen nehezen értette meg: lehet valami művészileg örökbecsű alkotás, de nem célszerű! Irodalom kapcsán állandóan az Alapkönyveket emlegette; színház, hangversenyek helyett a tizenkettes számú bolyváros pompás stadionjának sportvetélkedőit emelte ki; a filmművészetet pedig – lehet, készakarva – folyton összekeverte a központi holofalképernyő adásaival. Csoda, hogy kezdeti megrökönyödésem kevés híján őrjöngésbe csapott át?

Inkább az ünnepeik után érdeklődtem: szintén meglepő eredményre jutva. Amíg az „én időmben” a természetben élő ember gyakran az évszakok változásaival a mezőgazdasági munka állásával kötötte össze jeles napjait – addig ebben a megkopott, denaturált világban, ahol az évszakokat kiegyenlítették, s a pár fennmaradt kultúrnövény egész évben terem, más alkalmakat kerestek az ünneplésre. Mert ünnepelni kell, az ünnep jó dolog, összehoz rég nem látott barátainkkal, nyugalmat ígér a testnek és békét a léleknek. A legnagyobb örömnap a születésé, s a legszomorúbb a temetés, egy vészesen fogyó faj tagjának a halála. De a legszebb – legalább is szerintem – a Szerelmesek Napja! A feszített munkatempóban dolgozó, nagy távolságokra szétszórt közösség fiataljai ezen a napon találkoznak, s kötnek legtöbbször sírig tartó kapcsolatot. A Szerelmesek Napja sok tekintetben emlékeztet az én korom szeretet- ünnepére, a Karácsonyra is, hiszen az idősebbek ezen a jeles alkalomkor kisebb ajándékokkal kedveskednek a közvetlen hozzátartozóknak, vagy a szívükhöz legközelebb állónak. A lassan egybemosódó szerelem és szeretet nap a kevés rögzített, állandó ünnep közé tartozik. Ez érthető: a másik két nagy eseménynek – a születésnek és a halálnak – szerencsére előre meghatározhatatlan az időpontja. Keresztkérdésemre - mikor van ennek a csodás ünnepnek a napja - Kelen a füle tövéig elvörösödik. Ismeretségünk óta először kerül zavarba, csak kérlelésre nyögi ki a választ:

-       Ha tudni akarod: két nap múlva lesz a Szerelmesek Ünnepe… De mit számít ez?

Kérdezz tovább, Andrea! Talán elfáradtál? Akkor pihenj keveset. Ha megéheznél, bátran

szólj Linek, majd hoz valami harapnivalót.

Ti nagy és erős férfiak! Egy ártatlan kérdéstől milyen gyámoltalanokká tudtok válni. Ebben egyformák vagytok az időszakadék mindkét oldalán…

S eljő a várva várt nap…

A bolyváros centrumának színes lampionokkal, szalagokkal vidámra varázsolt főterén gyűlik össze a sokaság. A korosabbak kedélyesen beszélgetnek, nassolnak a finom falatoktól roskadozó asztalok mellett. Néhányan a sötét gabonapálinkát kortyolják – megkóstoltam, engem a gyenge scotch whiskyre emlékeztet az íze -, ám az est főszereplője, az ifjú nemzedék összeszorult gyomorral ácsorog. Szigorúan külön a fiúk és a lányok. Csak messziről váltanak egy-egy vágyakozó pillantást. Milyen ismerős mindez; évszázadok alatt megváltozhat a technika, a beszéd, a társadalom, ám az emberek alapvető morális fóbiái sokáig megmaradnak.

A zenekar rázendít; hangszereik akusztikusak és elektronikusak, láttam számomra ismeretlen elven működőt is. A zene első hallásra túl idegen, talán az indiai szitárművészek és egy szimfonikus vegyeskar szólamára emlékeztet, ám azon kapom magam, hogy bizseregni kezd a talpam, a testem megfeszül, a hajam – ha nem fontam volna hátul össze – égnek állna. Érzem, ahogy akkordjai agyamban a rögzült erkölcsi gátak alá szivárognak, valami mélyebb ösztönösség felé.

A két csoportból kiválnak az első táncos párok, majd egyre többen követik őket, lassan megtelik a tér. Már-már magam is elvegyülök a táncolók közt, amikor gyengéden megérintik a vállamat. Felajzott idegeimnek köszönhető, a kelleténél gyorsabban fordulok hátra: Kelen áll mögöttem. Arcán a pír ellágyítja a markáns vonásokat, szemébe nézve nem a szokásos melankóliát, hanem fellobbanó vágyat látok. Az izgalomtól mélyet lélegezve elfogadom a karját, s belevetjük magunkat az egyre gyorsabb táncforgatagba. Magához húz, a mellem megduzzad, a szám kiszárad, csípőm nekifeszül a férfi kemény ágyékának. Talán a korty pálinka, a rég nem ízlelt alkohol tesz bátorrá, de hozzá simulok. Hagyom, hogy kivezessen az egyre vadabbul hullámzó tömegből…

Puritánul berendezett szobába kísér, nincs benn más csak egy ágy, asztal, szekrény. Az ágy… gyorsan megszabadulok az öltözékemtől, Kelen mezítelen teste fölém tornyosul, homlokán verejtékcseppek ütköznek ki az izgalomtól. A tapasztaltabb jogán vezetem a mámor ösvényén, mígnem halk nyögéseink a kielégülés boldog sikolyába nem torkollnak. Sokáig fekszünk a hideg szobában egymást átkarolva. Aztán Kelen a fülembe súgja:

-       Szeretlek, Andrea! Légy a társam mindörökre…

A következő napok lázas költözködéssel telnek. Új, tágasabb lakóhelyiséget kapunk; a bútorzata is változatosabb, mint egyszemélyes celláinké volt.

Egy találkozás vár rám: Emese asszonnyal. Aki most kettős szerepben fogad: mint az Árpád-családszövetség vezetője, és mint a kedvesem édesanyja… Most látom először – jövetelemkor a tizenkettes bolyváros tanácsát győzködte egy új szélerőmű építésének engedélyezéséről -, magas, sovány nő, arcát az idő és a sorscsapások mély barázdái szántják. Amikor meglát, mintha a ráncok is külön-külön elmosolyodnának. Alt hangja szeretetteljesen búg, s búcsúzáskor kedvesen megsimogatja a karomat. Azt hiszem, jól kijövök az anyósommal!

Említettem, költözésre szántuk a mai napot, de nincs túl sok holmink – különösen nékem szegényes a kelengyém -, ezért inkább búcsúzkodással telik el. Míg Kelen egykori legénylakásában – a nőtlen férfiak házában – a vidám szomszédoktól, barátoktól köszön el, elmegyek a Gyógyító Házba, ahol a nővérek oly szeretettel és megértéssel ápoltak. Először Lit keresem. Meg is találom, a folyosó fehér falának támaszkodva áll. Kinéz az ablakon. Felém fordul, ám ahogy felismer, összerándulnak nyugodt arcán a vonások, s mielőtt szólhatnék hozzá, villámgyorsan hátat fordít és elszalad. Döbbenten állok, mígnem Gilda, Li munkatársa ki nem lép a betegszoba ajtaján. Nevetve köszönt rám:

-       Szervusz, Andrea! Hallottam a jó hírt, gratulálok! Kelen a legnagyszerűbb férfi az

Árpád-családban.

-       Gilda! Mi történt Livel, olyan elkeseredett volt az előbb? Megbántottam?

A szőke lány a szemembe néz…

-       Még kérded? Szegény Li, évek óta szerelmes volt Kelenbe. Ezt mindenki látta, csak

rajongásának tárgya nem… Köztünk legyen szólva, ha férfi volnék, én is a te melledet, lábadat választanám; ilyen izgató méreteket, mint amivel rendelkezel, manapság csak a romvárosokban föltárt antik szobrokon látni… Éljetek boldogan! Bő gyermekáldást kívánok!

Este kiülünk a ház előtt álló padra. Kelen átkarolja vállamat, magához húz, megcsókol.

-       Hallom, beszéltél Emesével. Egészen elkápráztattad az édesanyámat. Azt mondta: nem

látott ilyen csinos lányt se a jelen, se a múltbéli emberek közt sem.

-       Hát, vannak még időtöröttek?

-       Az Árpád-családszövetségben nincsenek. De holnap be kell utaznunk a tartományi

központba; ott találkozhatsz néhánnyal. Ne töltsön el túlzott reménnyel: nem hiszem, hogy a te korodból lesz közülük valaki…

-       Kelen…

-       Tessék, Andrea?

-       Már korábban is meg akartam kérdezni: miért nevezitek a városaitokat „bolynak” és mi

szükség van a nyakatokon arra a sebészi beavatkozásra? Hangszóró van beültetve, ugye?

-   Olyasmi. A gégéből jövő hangokat erősíti fel, illetve alakítja át; azokat, amiket a nyelv

és a fogak miatt nem tudnánk kiejteni. Ez is egyfajta beszéd, így kommunikálunk a formikák népével… - már a nyelvemen a kérdés: miféle formika népről van szó? Ám Kelen hirtelen kinyújtja a karját a csillagtalan, borús-fekete égbolt felé. Felizzó meteoritraj világítja be a sötétséget. Fényük áttör a sűrű felhőrétegen.

-       Nézd, Andrea!

-       Igen látom, hullócsillagok!

-       Hogyan?

-       Ez egy mondás, még a babonás atomkorból. Úgy tartotta a népi bölcsesség, hogy az a

sok pötty ott fent – amit most nem látunk – egy földi ember égi megfelelője, s ha meghal valaki idelent, akkor az életcsillaga is kialszik, lehull a mennyboltról.

-       Szép legendái voltak annak a kornak – szól Kelen komolyan, szívből felnevetek:

-   Nem ez volt a jellemző! Sok bolondságban hittünk akkoriban…

-       Kérlek Andrea, mesélj még a huszonegyedik századról!

-       Majd legközelebb, fázom kint. Tudtommal van egy meleg ágyikó a szobánkban, vagy

rosszul tájékoztattak? Nee! Ha leejtesz!

Régen, egy másik korban voltam utoljára ilyen felhőtlenül boldog. Bárcsak megállna az idő.

Az útról, ami a tizenkettes számú bolyvárosba vitt, nem sok emlékem van. Alattunk a szürke fű vérszínű gabonamezővel váltakozik. A távolban borostyánszín épületegyüttesek tűnnek fel. Kelen mindegyiknél hozzáteszi: az egy időjárás-szabályzó, az a proteinelőállító, mellette ott a fehérjeelosztó, víztisztító, a ruhagyár, a magtár, a tórium erőmű…

Csak vizuálisan észlelem a sebesség csökkenését. Feltűnik egy betonfal, amikor közelebb megyünk, meglepődve látom, hogy sűrűn egymás mellé épült magas kockaházak együttese. Nyers-betonszínük, a növénytelen utcák, kopár terek a huszonegyedik század lakótelepeit idézik. Kelen széles fém platóhoz kormányozza a siklót. Ott több hasonló jármű parkol. Kiszállunk, és gyalog folytatjuk utunkat.

Ahogy a város centrumához közeledünk, megélénkül a gyalogosforgalom – járműforgalom nincs. Az emberek puritán egyen-öltözékükkel mintha akarattal szürkülnének bele a járdák fakó, s a házak pasztellszínű semlegességébe. Ettől csak néhány középület halványkék-erezett műmárvány homlokzata tér el. Korábban is felötlő érzés kerít hatalmába: köröttem minden – az épületek, az utcák, az emberek – az egybeolvadás vágyát fejezi ki. Lelki szemeimmel látom annak a hatalmas hálónak a szálait, ami ráborul mindenre, s egyben tart embert, várost, bolygót egy fájdalmas sorsközösségbe. Ahogy ezen gondolkodom, kilépünk a bolyváros központját uraló beláthatatlan nyílt térre. A szavam eláll az ámulattól! Megrémít a hirtelen elém táruló gigantizmus: New York, Hong Kong, Tokió építményei elbújhatnak a város főterét meghatározó kolosszeum – vagy stadion -, s a tartományi kormányzóság homokkő palotája mellett, ám a legcsodálatosabb az a karcsú alabástrom torony, ami a tér közepén nyúlik a szürke égbolt felé. Falát káprázatos fénykoszorú öleli körbe, s talán ettől tűnik a megalomániás mérete ellenére légiesnek, szinte törékenynek. Némán mutatok rá, s Kelen áhítattal mondja ki a nevét:

-       A Fény Temploma!

-       Hisztek Istenben?

-       A Fény Urában hiszünk, a végtelen szeretetben egyesült jóságos atyában, fiúban, s a

fehér lángban, aki elküldte ínségünk órájában szolgáit, s megszabadított minket a gonosztól!

-   Ámen… Kedvesem, nem mondtad, hogy ilyen erős a vallás mostanság.

-   Ez nem a vallás: az élet maga, s a mi egész vérző Thulcandránkat átszövi. Nem hitkérdés,

hanem az egyedüli, utolsónak megmaradt lehetőség…

-       Ez túl magas nekem. Kelen, miről beszélsz?

-       Gyere, lépj be velem a Fény kapuján!

Egy cinikus, ateista kor gyermekeként reszketve megyek a merev derékkal, átszellemült arccal siető férfi mellett. Soha nem hittem Istenben, sem más túlvilági hatalomban. Elfogadom a zsidókeresztény vallás etikáját – mint az emberek békés egymásmellet-élésének zálogát -, a tórák és a Biblia maszlagja nélkül. Most itt gyalogolok egy őrült jövőbeni álomban, egy monoteista világvallás gigantikus építménye felé – szememet bántja az irizáló fény -, s követem azt a férfit, akit rövid ittlétem alatt kiismerni véltem, ám most kiderül róla, hogy vallási fanatikus. Utálkozva engedem el a kezét.

Átjutunk a fényözönön, tejfehér világosság szüremlik ki a torony kapuján. Csillapodik a felháborodásom, természetfeletti nyugalom – igen, békesség - tölti el a szívemet. Nem tudom, mi okozza: a „templom” falai belülről dísztelenek, s bár hatalmas a belső tér, székeket nem látok. ( Szószéket sem…) Emberek állnak, s néznek maguk elé. A magányosak kicsit szomorúan, a párok összebújva, egymás kezét fogva, örömmel. Különös a pantomim jelenet. Férfiak és nők állnak és várnak valamire… Kelen odalép hozzám, átkarol. Jó odabújni hozzá, széles mellkasára hajtani a fejemet. Elpárolgott a dühöm, azt a férfit látom, aki egyszerre megértő társ és csodás szerető.

-       Andrea, kedvesem… Engedd magadhoz a fényt!

Hasonló emóció, mint az „időrengés” során: a testetlenség érzése egy fekete térben. De most új érzés társul hozzá: a magány… Mielőtt kétségbeesnék, felfigyelek a csillámlásra, ami fényszálak erdejeként halad felém. Tudom, hogy nincs kezdete, s nem lesz vége soha. A koromszín semmi szétfoszlik, aranyló hálóvá bomlik a világ, ám a hálóból áradó sugárzás nem vakít és nem az érzékszerveimre hat, hanem a… lelkemre. Lassan közelít, s én nem érzek mást csak megnyugvást, ahogy akkor illik, amikor elér, magába olvaszt az önzetlen empátia s a végtelen szeretet.

Fájó a visszatérés a való világba. Hisz az a másik maga volt a beteljesülés, nagyobb érzés a katarzisnál! Reszketve kapaszkodom Kelen karjába.

-       Mi történt velem?

-       Magadba fogadtad a fényt, és ő elfogadott téged.

-       Ez egy keresztelő szertartás volt?

-       Tessék? Hát így is mondhatom, igen, végleg hozzánk tartozol!

A Fény Templomának „szomszédságában” – úgy fél kilométerre – emelkedik a tartományi Közigazgatási Hivatal épülete. Kelennek itt van randevúja valamelyik bürokratával. Az Árpád-családszövetség vezetőjéhez, Emese asszonyhoz érkezett az „időtörésem” előtti nap a videofon hívás: bekéretik a fiát a tizenkettes számú bolyvárosba. Kelen szerint ez mindig plusz feladattal jár – nem kapkodta el az utazást.

Leülök egy kőpadra a hivatal előtti szoborparkban. A Fény Templomában tapasztalt emóció elég okot ad a töprengésre… Köröttem míves fémtalapzatokon különböző művészettörténeti korok alkotásai, legtöbbször azok sérült torzói láthatók. Örömmel tölt el, amikor felismerek egy-egy antik görög, reneszánsz kori, barokk vagy kubista stílusú szobrot. Közeledő lépések zavarnak meg, mögöttem, a gyöngykaviccsal felszórt sétány felől hallik. Kelen gyorsan végzett. Kíváncsian fordulok meg. Nem messze, Donatello-alkotásra emlékeztető lovastorzó előtt megpillantok egy köpcös alakot. Fémes, zöld ruházatot hord, ami pikkelyszerűen több darabból áll össze. Kuroszava filmjeiben a szamurájok viseltek ehhez hasonló maskarát. Jobban szemügyre véve még alacsonyabbnak tűnik, mint azt első látásra gondoltam. A sisakja így ülve is a fejem magasságában van. A tetőtől-talpig „páncélba” öltözött alak közben megérezheti, hogy figyelem, mert lassan felém fordul; esetlen mozdulattal hátraarcot csinál…A látványtól elsikoltom magam! Ez a valami, nem ember… Ízelt-testű, cölöp-lábú, fél tucat karmos végtagú, tenyérnyi nagy osztott szemű szörnyeteg. A huszonegyedik századi rémfilmeken edződött elmémnek is sok ez a lény; undorítóbb a Légy gusztustalanul átalakuló főhősénél is! A visítás áradatként ömlik, a rovarszerű iszonyat pedig ilyen hangokat ad ki:

- Krrrkkk rrrrkkkk…. – vagy hasonlót. Félelmem nagyobb annál, hogy új keletű emlékeim közt ráleljek: honnét ismerős ez a fülsértő reszelés. A rémület csillapodik annyira, hogy felengednek görcsbe rándult izmaim, felpattanok a padról és síkfutókat megszégyenítő sebességgel tűnök el a helyszínről.

A Közigazgatási Hivatal lépcsőin rohanok bele Kelenbe. Ziháló tüdővel bújok meg a karjában, a kifulladástól elcsukló hangon mesélem a szoborparkban történteket. Kelen tekintete – ami a szokottnál is komorabb – elfelhősödik.

-       Hát már meg is jöttek? A légkörfigyelők nem jelezték az érkezésüket, bár lehet, hogy a

Holdbázison szálltak le…

-       Nem érted, Kelen? Ott a parkban megtámadott egy méteres, kitinpáncélos rovarszörny!

Te pedig csak a Holdbázisról tudsz beszélni?

-       Andreám! Az nem rémség, hanem egy a formikák népéből: ősi, intelligens faj.

Remélem, nem vágtál hozzá semmit.

-       Intelligens faj? Kelen, te már megint elhallgattál előlem valamit!

-       Gyere, üljünk le oda… Tudom, kellemetlen erről beszélni, de amikor sokkot kaptál a

Tudás Házában, a „történelmi film” nem ért véget, csak az… erélyes közbeavatkozásod félbe szakította.

-       Hogyan? Akkor mi történt?

-       Nem nyerhettük meg azt a háborút, láttad milyen pusztítást vitt véghez a DARS néhány

csillaghajóval!

-       Mi lett a vége?

-       A DARS megnyerte a háborút…

-       Mégsem igázták le Thulcandrát? Megváltoztak?

-       Andrea, te nem tudod, mit beszélsz? Az a faj jelenti a legkegyetlenebb fenyegetést, ami

a fényvilágokat érheti! A galaktikánk előtti őskáosz szülte. Egy faj, aki kiirtotta civilizációjából a szeretetet, akit nem irányít más, mint a pusztítás őrült vágya és más értelmes létformák leigázása. Uralkodni akarnak a létező világmindenség felett. Egyes asztrohistorikusok szerint ők voltak a genezis utáni kozmoszban az első öntudatra ébredt faj. Múltjuk irdatlan mélységű kút, tudásuk felülmúl majd mindenkiét ebben a galaxisban. Sajnos, a hatalmuk az idők során oly nagy lett, hogy telhetetlen gőgjükben szembefordultak a Jóság Urával is…

-       Tehát nem ők egyedül uralják az űrt?

-       Nem. Van egy szintén régi – évek millióival mérhető – Szövetség, ami dacol a DARS

roppant haderejével. Az előbb már megneveztem őket: fényvilágok! Három faj alkotja a Szövetséget: a humanoid hispidusok népe, a félhumán formikák, s a teljesen idegen anyagszerkezetű, inhumán iubarok. Ők is felfedezték a csillagok közti utazás titkát, s mert mindjüknek meggyűlt a baja a DARS-sal - rájöttek: külön-külön elvéreznének a harcban – egyesültek és súlyos áldozatok árán kikényszeríttették a csillagközi békét. Azóta is fennáll ez az erőegyensúly. A konfliktus akkor újul ki, amikor egy semleges naprendszerben eléri egy faj a tudás azon szintjét, hogy uralni tudja a magenergiát, s megteszi az első bátortalan lépéseket az űrben. Ekkor a DARS – akinek állandó, kielégíthetetlen az éhsége a fejlődés bizonyos szintjét már elért rabszolga-fajok után – lecsap, és legtöbbször sikerrel jár, mert a fényvilágok békés expanziója sokkal lassúbb és körülményesebb az Ellenség villámgyors hódításainál. Thulcandrának talán szerencséje volt – máig vitatkoznak ezen a teológusok és a filozófusok – ugyanis az első támadás túlságosan is elpusztította planétánkon az infrastruktúrát ahhoz, hogy az a sátáni népség letelepedhessen, s megkezdje bolygónk kiszipolyozását. Meg kellett várniuk, míg az emberiség kilábal a szörnyű válságból. Addig itt hagyták helytartónak a Feketepalástú Embert, aki megtalálta fajunk söpredékében a készséges kiszolgálóit. De Thulcandra gyorsabban talpra állt, mint számították és a Henrik vezette felkelés elűzte a DARS bábjait! Ezért volt olyan gyors és rettenetes a megtorlás. Bolygónk – s vele együtt a homo sapiens – a végpusztulás órájába lépett, amikor megjelent a hiperűrből a formikák flottája… Tudnod kell: a fényvilágok csillagarmadája a teljes körű munkamegosztás elvén alapul. A hispidusok népe – mely szelíd, a fegyverektől irtózó faj – adja a mérnökök, a technikai személyzet zömét; az iubarok, ezek a felfoghatatlan energialények szolgáltatják a csillagmeghajtást; s magát a hadsereget a formikák harcos népe. Ők univerzum szerte számtalan bolyvilágban élnek, az utánpótlásuk majdnem kifogyhatatlan. Gúla alakra hasonlító társadalmi hierarchiájuk azon alapul, hogy a dolgozók tömegei önként alávetik magukat a vezetők akaratának, a vezetők viszont mindenben a „gúla” csúcsán trónoló jótékony despota, a „boly-anya”irányítása szerint cselekednek. Talán ennek köszönhetik megmenekülésüket a Gonosz Hatalom ármánykodásaitól, ráadásul a formika trilliók meglehetősen korlátolt gondolatait az egyén helyett a közösség boldogulása, a teljes önzetlenség tölti ki. A DARS elleni háborúkban is ez az önfeláldozó hősiesség hozta meg számukra a győzelmeket.

- Visszatérve Thulcandra második inváziójára: a Tejút központi bolyvilágának

Úrnőjét meditáció közben látomással kereste meg a Fény Ura. Szent révületében megpillantotta ezt a távoli sártekét, egy kezdetleges fényvilágot, mely botorul dacolni mert a DARS-sal, s akkor épp e tette szörnyű megtorlását nyögte… A vég órája előtti utolsó percben jöttek a szabadítók, planétánkon a flóra és a fauna gyakorlatilag megsemmisült, s hiába volt minden nagylelkű segítség: bolygónk örökké szürke, puszta világgá vált…

-       Szóval az a rusnyaság… egy a szabadítók közül?

-       Igen, s mivel a formika katonák nem hagyhatják el űrhajójuk közvetlen környékét, egy

parancsnokkal hozott össze a sors. De indulnunk kell Andrea, hogy időben visszaérjünk az Árpád-család településére. Emesének át kell adnom Európa Állam főkoordinátorának üzenetét.

-       Rossz hírt kaptál? Láttam az arcodon – a férfi megcsókol, játékosan összekócolja a

hajam, ám a kedveskedés ellenére érzem: erővel nyomja el a fájdalmas fintort.

-       A Tejút peremvidékén ismét megjelent a DARS. Elpusztítottak egy egész bolyvilágot…

A Fény Szövetség élethalálharcban áll velük, a segítségünket kérik.

-       A miénket? De mit tud ez a kiszipolyozott Thulcandra nyújtani azoknak a

szuperlényeknek?

-       A DARS új szövetségest talált, megnyerte a támadáshoz egy másik dimenzió iszonyú

lényeit. Ezek a láthatatlan - leginkább az iubarokra emlékeztető – valamik a hiperűrben élnek, térugráskor hatalmukba kerítik a védtelen formika csillaghajókat, s abban a félelmetes nemlét-világban elpusztítják azokat! A megtámadott bolyvilág segítségére siető flotta is erre a sorsra jutott – egy űrhajó kivételével. Ezen emberek is tartózkodtak. Felfoghatatlan módon „megérezték” a hiperűrben leselkedő halálos veszélyt, s időben jelezték a csillaghajó irányítóinak… Csak az emberek voltak erre képesek. A másik három fajból hiányzik a mentális előrelátás, ami vészjelzőként „működésbe lép” a hipertér démonainak a megjelenésekor. Az új csillagarmada egységeihez embereket kérnek és Thulcandra nem tagadhatja meg a szabadítóinak kérését. A főkoordinátor utasítása szerint minden családszövetség köteles kijelölni tizenöt önkéntest – természetesen gyermektelen férfiakat és nőket…

-       De hát az Árpád-családban az időjárásgyári katasztrófa miatt nagyon kevesen maradtak.

-       Háborús időkben nincs apelláta.

-       Akkor ez azt jelenti, hogy te is?

-       Igen. A családszövetség vezetője nem tehet kivételt a gyermekével sem.

-       Emesének meghalt a férje, s a nagyobbik fia; kegyetlenség azt kérni tőle, hogy feláldozza

minden családtagját!

-       Vezetőnek lenni nem előjog, gyakran kínos kötelességek sora. Számunkra,

hozzátartozóknak szörnyű volt apám, s Etel bátyám tragédiája. De gondolkozz: ők odaát egy boldogabb dimenzióban már egyesülhettek a fénnyel! Andrea, ne feledd, mit tanultál a Fény Templomában: csak a portested halandó, a lélek halhatatlan!

-       Kelen, rám nem gondolsz? Mi lesz velem nélküled…

Vadul repít a sikló a horizont felé. Alattam vágtat az ezüstszürke róna, felettem a vaníliaszínű ég. Csak az érthet meg, aki már elveszített egy a szívéhez közel álló embert…

…Kelen, és a sok száz thulcandrai újonc, tegnap hajózott be. Csak a közeli hozzátartozók juthattak be Európa Állam Egyes Számú Űrkikötőjébe: mégis ezrek állták körül a biztonsági zónán túl a nagy, fehéraranyként fénylő csillaghajót. A távolból néztem a nyílegyenes sorokban masírozó formika századokat, s az alacsony kitinpáncélos tömegből kifehérlő űregyenruhás sudár férfiakat és nőket. Pillanatra, mintha Kelent is megláttam volna: remélem ő volt az a magas férfi, aki felénk fordulva intett utószor, mielőtt beleveszett a formika űrhajó hangárkapujának feketeségébe. Mellettem hangosan felzokogott valaki, Emese asszony volt. Vékony, erekkel átszőtt kezébe temette arcát. Akkor el voltam telve a bánatommal, most jut eszembe: először láttam sírni egy jövőbéli embert…

 

Szombathely, 1995-2015

Ps

Itt szeretném megköszönni Pete László Miklós nagylelkű gesztusát: vendégszövege nélkül vesztett volna erejéből ez a hosszú történet.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf