Bányai Tamás: Fortuna tenyerén

golftaskaHárom éve éltem Amerikában, Liát is ismertem már, akkoriban készültünk házasodni. Angol tudásomat elegendőnek éreztem ahhoz, hogy saját lábamra álljak, önálló üzletbe fogjak. Magabiztos voltam, pontosan tudtam, mit akarok és hogyan, csak egyetlen apróságot hagytam figyelmen kívül, közel sincs elegendő pénzem álmaimat valóra váltani.
    Csüggedten hagytam ott az ingatlan irodát, amelynek főnöke keményebb feltételeket szabott és jóval nagyobb összeget kért bérleti díjként, mint amire én számítottam. Nem rendelkeztem a szükséges pénzzel, s nem tűnt valószínűnek, hogy rövid időn belül képes leszek keresni annyit, ha megfeszülök is. Fejemben mindenféle elképzelések kavarogtak, észre sem vettem azt a férfit, aki az épület előtt megállított. Összerezzentem a hangjára, közelsége váratlanul ért.
    - Ne haragudjon, hogy megszólítom, de volna egy ajánlatom az Ön számára. Talán érdekelni fogja.
    Jól öltözött, negyven év körüli férfi volt, a sikeres emberek magabiztos mosolyával az arcán. Úgy tűnt, mintha egy pillanatra láttam volna odabent az irodában, ebben ugyan nem voltam biztos, bár amit a továbbiakban mondott azt látszik igazolni, hogy hallotta - legalábbis egy részét annak - amit az ingatlan ügynökkel beszéltem.
    - Jöjjön, ha van egy kis ideje, üljünk le arra a padra, és én elmondom magának, miben segíthetek.
    Egy kisebb parkra mutatott, mintegy kétszáz lépésre az irodától. A parkot azália bokrok kerítették, bejáratát egy futónövény indáival becsavart, fából készült boltíves kapu képezte. A kapun át jól látható volt az öreg jávorfa árnyékában meghúzódó pad. Gépiesen követtem a férfit, soha nem fogom tudni megmagyarázni, miért éreztem bizalmat iránta.
    - Ha jól értelmezem a hallottakat - mondta a férfi, amikor elhelyezkedtünk a padon, - pénzszűkében van.
    Eszébe sem jutott, hogy elnézést kérjen, vagy mentegetőzzön, amiért kihallgatta beszélgetésünket. Hideg kék, mélyreható tekintetével egyenesen a szemembe nézett, mintha szuggerálni akarna. Szótlanul bólintottam.
    - Nos, azt hiszem én tudok magán segíteni. Arra azonban már most megkérem, ha elfogadja az ajánlatomat, ha nem, esküdjön meg, hogy soha senkinek, még a legközelebbi hozzátartozóinak vagy barátainak sem beszél róla. Soha! Érti?
    Megint csak bólintottam. Az előbb ért csalódás miatt még mindig révületben voltam.
    - Akkor esküdjön! - parancsolt rám a férfi erőszakosan.
    - Esküszöm - tettem eleget a parancsának, anélkül, hogy a tudatomig eljutott volna, mit is csinálok valójában.
    - Soha, senkinek! Semmilyen körülmények között!
    - Esküszöm - ismételtem meg valamivel hangosabban.
    Néhány másodpercig gondolkodott, mérlegelte talán szavahihetőségemet. Amikor - úgy látszott - megérlelődött benne a döntés, határozottan mondta:
    - Rendben van. Adok magának ötvenezer dollárt, ha megöli a feleségemet.
    Halkan beszélt, hangjában nem volt semmi indulat, mintha csak olyasvalamit mondott volna, javítsa meg a kocsimat, fizetek érte. Arcának egyetlen rezdülésével sem árulta el, hogy szavai mögött mi rejtőzik. Kissé pufók, napsütötte ábrázatán nyomát sem láttam érzelemnek. Kétsoros szürke öltönye, frissen vasalt, hófehér inge, szolid szürke selyem nyakkendője tisztességes és jól szituált úriemberre vallott.
    Ötvenezer dollár hatalmas összeg volt abban az időben. Ennyi pénzért két házat is vehettem volna. Egy induló üzlethez, több mint elegendő tőke.
    - Hogy képzeli?! - tiltakoztam észhez térve eddigi révületemből. Felemelkedtem a padról és indulni készültem, minél messzebb legyek ettől az embertől, aki nyilvánvalóan őrűlt, akinek megnyerő külseje mögött egy tébolyodott gonosztevő lakozik.
    - Várjon! - szólt rám rejtelmes mosollyal, és visszahúzott a padra. - Előbb hallgasson végig. Hadd mondjam el, hogy képzelem. Ne ijedjen meg, szó sincs semmiféle vérfürdőről.
    S elkezdte mondani, hogy Texasban él feleségével együtt, s hogy ott Texasban kellene végrehajtanom azt, amit kitervezett. A dolog lényege egyszerű volt és világos. A birtokot, ahol laknak, egy kis erdő övezi. Háza a birtok közepén, egy kis tisztáson fekszik, ötszáz méterre az erdőtől. Texas hatalmas állam, a birtokok többnyire nagy kiterjedésűek, legközelebbi szomszédja két mérföldnél is messzebbre található. Felesége minden este rítusszerűen, nyolc és kilenc óra között kiül a teraszra, az úszómedence mellé. Abban az időben kezd lemenni a nap, a környéken, ha egyáltalán jár arra valaki, elenyésző a forgalom. Ô - mondta - felszerel engem egy messzehordó távcsöves puskával. Mindössze annyi a dolgom, hogy meghúzzam a ravaszt. Egyetlen lövés, aztán kényelmesen, sietség nélkül elhagyhatom a tett színhelyét, Texast, sőt, ha kedvem tartja még Amerikát is. Azon a héten ô Európában fog tartózkodni, így minden kétséget kizáróan gyanú felett áll majd. Ami engem illett, nem ismer senki Texasban, hozzá vagy a feleségéhez semmilyen szál nem fűz, a nyomozók semmi olyan nyomra nem bukkanhatnak, ami hozzám elvezetne. Autóval menjek Oklahomába, folytatta tovább, ott - majd megmondja pontosan hol - van egy kis háza, azaz nem az övé, csak rendelkezik felette, s amögött egy szérűben találok egy Ford teherautót, Texasban minden második ember hasonlóval jár, azzal menjek a birtokára, s térjek majd vissza a szérűhöz, ahol addig az én kocsim lesz biztonságban elrejtve mindenki szeme elől. Saját érdekemben a puskát én tüntessem el, a többit ô elintézi. A puska - fűzte még hozzá - sehol nincs regisztrálva, a lövedékből kiindulva minden nyomozó zsákutcába jut.
    - Nem várom Öntől, hogy azonnal adjon választ - fejezte be mondókáját. - Négy napig még itt leszek a városban. Adok magának két nap gondolkodási időt. Eméssze meg, fontolja meg amit hallott. Holnapután, ugyanebben az időpontban, várom magát a központi parkban, az emlékmű mögött. Ha úgy dönt, hogy vállalkozik arra, amire kérem, még van két napom, hogy ellássam a megfelelő instrukciókkal, valamint odaadjam a puskát. És hogy ne érezze becsapva magát, adok ötezer dollárt az esetleges költségekre. Az ötvenezer dollár, amit ígértem, ott fogja várni a házunk mögötti erdőben. Hogy pontosan hol, azt majd megtudja időben.
    Felállt a padról, kezet nyújtott. Erősen fogta a kezemet, s közben mélyen a szemembe nézett.
    - Ne feledje, hogy megesküdött a hallgatásra. Bízom magában.
    Megfordult és sietős léptekkel eltávozott.
    Zúgott a fejem. Ki hallott még ilyet? Úgy nézek én ki, mint egy bérgyilkos? Miből gondolja ez az ember, hogy én vagyok a megfelelő személy gonosz terve végrehajtásához? Abból, hogy szükségem lenne pénzre? S mi teszi őt olyan magabiztossá, hogy fel sem merül benne, nem rohanok-e innen egyenesen a rendőrségre feljelenteni őt?
    Nem aludtam egész éjjel. Megölni egy ártatlan embert, akit nem ismerek, aki soha nem vétett ellenem? A pénz nagyon kellett volna. Igen ám, de nem ilyen áron! Megölni egy embert messziről. Nem közelharcban, dulakodás közben, nem elvágni a nyakát vagy megfojtani. Lepuffantani tisztes távolságból, ahogy a vadászok lövik le lesből az őzet. Lelőni, amikor hátat fordít, az arcát sem látom, azt sem tudom ki az, csak egy földre hanyatló személytelen test.
    A pénz nagyon kellett.
    Terveket szőttem, miként indítom el az üzletet, mi mindent kell és tudok beszerezni ötvenezer dollárból. Liára gondoltam, meg arra, hogy kevés házasság indul ilyen anyagi háttérrel. Két magyar menekült, akik alig néhány éve, lukas zsebbel érkeztek Amerikába, egy virágzó üzlet jómódú tulajdonosai.
    De mi történik akkor, ha…
    Az ismeretlen ember terve ésszerű volt. A nyomozók nyilván azt vizsgálják először, kivel állt kapcsolatban az áldozat, kinek volt érdekében a halála. Én még véletlenül sem kerülhetek szóba, hiszen azt sem tudják, hogy a világon vagyok. A férj Európában lesz, ô természetesen nem tehette. Persze ki fogják hallgatni őt is, amikor visszatér - ha ugyan szándékában áll visszatérni -, ô azonban nem fog mondani semmit, alapos oka van a hallgatásra. Tőle nem kell tartanom.
    Vajon miért akar végezni a feleségével? Rossz a házassága? Életbiztosítás? A vagyonát akarja megszerezni? Nem rám tartozik. Ha elfogadom a megbízatását, jobb, ha minél kevesebbet tudok az ügy hátteréről.
    De elfogadom-e?
    A pénz óriási csábító erő. A kockázat kevés, de mégis van. Az ujjlenyomatainkat, mint mindenki mástól is, levették a lágerban, azok megtalálhatók az Interpolnál, az FBI-nál, s ki tudja még hány helyen. Azonosításuk egy napot sem venne igénybe. Csakhogy a tett színhelyén nem hagyok ujjlenyomatot, a biztonság kedvéért kesztyűt viselek majd, a puskát egyébként is én fogom eltüntetni. A teherautóban esetleg, de arról a megbízóm gondoskodik majd. Ha valaki meglátja a teherautót, akármennyire kihalt is a környék, azért nem teljesen lakatlan, az nyomra vezethet. Persze ez is kétséges, hiszen a rendszámát senki sem fogja leolvasni, az embereknek nem szokásuk a közelükben elhaladó járművek rendszámát vizsgálgatni, Ford teherautó pedig, még hasonló színű is, százával akad az utakon. Az én autóm, ami esetleg elvezethetné hozzám a nyomozókat, több száz mérföldre lesz onnan. Az egyetlen igazi kockázat, hogy elkapnak a helyszínen. Ez azonban, az én emberem állítása szerint, kizárt dolog. Ô meg csak tudja, mit beszél.
    És mégis!
    Megölni egy embert hidegvérrel, minden indulat, minden ok nélkül. Pusztán a pénzért. Amire nagy szükség lenne. De milyen szükség? Éhezem? Nyomorgok? Nincstelenség okozta kétségbeesés hajt?
    A pénz akkor is kell. Azt a szerszám műhelyt létre akarom hozni. Azért jöttem Amerikába, hogy megvalósítsam azt, ami otthon, Magyarországon lehetetlen volt.
    A megbeszélt időpontban az emlékmű mögött vártam az emberemet. Már azon voltam, hogy hazamegyek, valaki nyilván csúfos tréfát űzött velem, amikor előlépett egy fa mögül. Talán azt figyelte eddig, jött e velem valaki más is, netán rendőrök ólálkodnak a közelben. Komoly felelősségrevonástól ugyan nem kellett tartania, hiszen kettőnk szava áll egymás ellenében, s adott esetben jobban hisznek neki, mint nekem, a jött-ment bevándorlónak. Elővigyázatossága mindenesetre növelte biztonságérzetemet.
    - Feltételezem - kezdte minden bevezetés nélkül -, hogy elfogadja az ajánlatomat, ha már eljött.
    Kérdően nézett rám, holott biztos volt a dolgában. Én azért ráhagyóan bólintottam.
    - Rendben van - mondta elégedetten, s magával húzott az emlékmű talapzatához. Leültünk a kőlépcsőre. Nem kerülte el figyelmemet, hogy zsebkendőjével gondosan letörölte a kőlapot mielőtt leült volna. Ez alaposságra, körültekintésre vallott. A lépcsőn ülve nem kelthettünk feltűnést, elég sokan tartózkodtak ülve-állva az emlékmű körül, a környékbeli irodák dolgozói itt fogyasztották el szendvicseiket vagy cigarettáztak a kellemes nyári napfényben. Emberem ügyelt arra, hogy lehetőleg hallótávolságon kívül helyezkedjünk el.
    - Tessék - mondta, miközben két ív papírt húzott elő táskájából. - Itt vannak a részletes térképek. Hogy talál az oklahomai házhoz, onnan meg a mi birtokunkra. Centiméterre pontosan fel van tüntetve, hogyan jusson el a megjelölt fáig, ahol takarva lesz, és ahonnan kiváló rálátása nyílik a teraszra, anélkül, hogy magát bárki észrevenné. A fa egyik gyökere kiáll a földből, a gyökér alatt egy plasztik zacskóban megtalálja a pénzt.
    - Erre a papírra írtam a dátumot - mutatott a táskájára helyezett papírlapok egyikére. - Ne felejtse, a dátum és az időpont nagyon fontos. Ragaszkodom hozzá, a saját érdekében is. Van valami kérdése?
    - Ki maga?
    - Azt hiszem, ez a maga szempontjából teljesen érdektelen. Jobb, ha nem tudja. Tartsuk magunkat a megállapodásunkhoz, ez mindkettőnknek elég kell legyen.
    - Rendben van, nem firtatok semmit. És a fegyver?
    - Holnap délben legyen a Kroger szupermarket parkolójában, úgy, hogy legyen maga mellett szabad parkolóhely. Nyissa fel a csomagtartóját, mintha keresne benne valamit. Én csak odalépek, átadok magának egy golftáskát, tudja, amilyenekben a golfütőket tartják. Benne lesz a puska és az ötezer dollár. Aztán soha többet nem látjuk egymást.
    Inkább a kíváncsiság hajtott, mint a valóságos szándék, hogy megkérdezzem tőle:
    - Nem fél attól, hogy elmegyek a maga által megjelölt helyre, rá se nézek a feleségére, csak zsebre vágom a pénzt, és eltűnök? Vagy el sem megyek Texasba, megelégszem az ötezer dollárral, amit holnap ad nekem, s aztán híremet sem hallja többé.
    Az emberem végigmért, úgy tetszett elkomorodik, és csak hosszas hallgatás után válaszolt.
    - Biztosra veszem, hogy nem fogja megtenni - mondta sokat sejtető, száraz hangon. A dús szempilla alól rám meredő szemekből baljós fenyegetés áradt, s valahogy az volt az érzésem, ezzel az emberrel nem ajánlatos ujjat húzni.
    - Természetesen - csúszott ki a számon a hangos biztosíték.
    - Akkor tehát holnap a Kroger parkolójában.
    Másnap már nem voltak kétségeim az ismeretlen pontos megjelenését illetően, mint ahogy nem is csalódtam. Alig nyitottam fel a csomagtartót, amikor odahúzott mellém. Épphogy kiszállt a kocsijából, berakta a csomagtartóba a golftáskát, mindezt egyetlen szó nélkül, s már ült is volna vissza a volán mögé, amikor váratlanul eszébe jutott valami, amitől egy villanásnyi tétovázást láttam az arcán megjelenni. Visszafordult, gyorsan körülnézett, s csak azután kérdezte:
    - Mondja, volt már puska valaha is a maga kezében?
    Most rajtam volt a sor, hogy magabiztos, sőt fölényes legyek. Annak idején, a Magyar Néphadseregben megtanítottak a fegyver kezelésére. Mi több, elég jó céllövő voltam.
    - Nyugodt lehet - válaszoltam.
    Szótlanul tudomásul vette válaszomat, nem mutatott elégedettséget, de a tétovázás okozhatta ráncok kisimultak az arcán. Beült a kocsiba, és elhajtott. A lőfegyvert nem akartam a parkolóban átvizsgálni, de a csomagtartó felhajtott tetejének fedezékében gyorsan benyúltam a golftáska aljára. Ujjaimmal kitapogattam a pénzt, megszámolni ráértem később is, a bankjegyek tapintása nem hagyott kétséget afelől, hogy a megígért összeget hiánytalanul megkaptam. A többi már az én feladatom volt.
    A kitűzött időpont július hetedike volt, ami egy szerdai napra esett, a terv végrehajtásához volt még hat hetem. A kapott ötezer dollár bőségesen fedezte a költségeimet, sőt az volt a gyanúm, hogy megbízóm nem is költségekre szánta ezt a pénzt, hanem biztatásnak, hiszen csak benzint kellett vegyek, a két napos úton nem állt szándékomban motelben megszállni, lehetőleg nem akartam mutatkozni sehol. Kedd estére terveztem az indulást; az oklahomai házig, ahol a teherautót találom, ötszáz mérföld körül lehetett az út, amit tíz óra alatt kényelmesen megteszek. Az oklahomai Durant városka közel volt a texasi államhatárhoz, onnan még öt órás út várt rám a Houston közelében fekvő birtokig. Úgy gondoltam, hogy miután lecseréltem az én autómat megbízóm Ford teherautójára, egy kevésbé feltűnő helyen alszom valamelyest a kocsiban, és dél körül indulok tovább. A térkép, amit az emberemtől kaptam, ugyancsak részletes volt, az alapján még egy gyerek sem tévedhetett volna el.
    Két héttel az indulás előtt otthagytam a munkahelyem, Liának azt mondtam, hogy minden halad a maga útján, még jobban is, mint reméltük volna, hamarosan megnyithatjuk a műhelyt. Utazásommal kapcsolatban csak annyit közöltem vele, hogy északra kell menjek megnézni egy jó áron kínált esztergapadot, meg egy marógépet. Liának nem voltak kérdései, két napos eltávozásom nem ébresztett benne semmi gyanút, amire persze nem is volt oka.
    Minden úgy ment, ahogy elterveztem. Hajnalban érkeztem Durant közelébe, ahol annak rendje módja szerint könnyűszerrel megtaláltam a házat, a mögötte levő fészerrel együtt. A telek egy viszonylag forgalmas út mentén feküdt, de a korai órákban, amikor odaértem, egyetlen autóval sem találkozta az úton. Ez a ház is a városon kívül volt, körülötte szétszórtan és tisztes távolságra helyezkedtek el a szomszédos házak, senki sem láthatta, amikor ráhajtottam a terméskővel beszórt bejárati útra, amely egyenesen a fészerhez vezetett. Maga a ház észrevehetően lakatlan volt, noha egyáltalán nem elhanyagolt, mint ahogy a körülötte pompázó bokrokat is rendszeresen nyírhatta valaki. A fészerajtón nem volt zár vagy lakat, mindössze egy fapánttal volt elreteszelve. Nem vesztegettem az időt, gyorsan kicseréltem a két kocsit, sajátommal beálltam a fészerbe, s már indultam is tovább. Bár a házat és környékét nyilvánvalóan gondozták, emberem állítása szerint nem kellett aggódnom amiatt, hogy bárki is jár majd a fészer közelében. Amilyen alaposan kitervelt mindent, erre is volt gondja.
    A város másik szélén találtam egy éttermet, amelyik a korai időpont ellenére is nagy forgalmat bonyolított le. Alig volt hely a parkolóban, az emberek - valami közeli üzem dolgozói, farmerek és korán kelő nyugdíjasok - jöttek mentek. Beszaladtam az étterembe egy szendvicsért, no meg, hogy körülnézzek egy kicsit. Úgy tűnt mindenki a maga dolgával törődik, a kocsiban nyugodtan alhatok egy-két órát, anélkül, hogy az bárkinek szemet szúrna.
    Arra ébredtem, hogy izzadok, a fülkében fullasztó volt a levegő, noha mind a két oldalon nyitva hagytam egy kicsit az ablakokat. Odakint szakadt az eső. Az órámra néztem, tíz óra múlt, ideje volt elindulnom, de aggasztó kétségeim támadtak. Megbízóm mindenre gondolt, tényleg, az időjárást azonban ô is kihagyta számításából. Igaz, egy jó fegyver szélben, hóban is működik, ám ki az a bolond, ha mégoly rendszeresen és időben csinálja is, hogy kiüljön egy teraszra az úszómedence mellé zuhogó esőben.
    Nem tudtam, mit tegyek, legszívesebben visszafordultam volna, nem sok értelmét láttam Texasba menni feleslegesen. De hajtott valami, feladatomat nem hagyhattam félbe. Azzal bíztattam magam, hogy háromszáz mérföldre innen csak jobb idő lesz. Reméltem, mire odaérek, eláll az eső, ha már a nap nem is fog kisütni. Valahogy mégsem bíztam a szerencsémben. Óvatosan vezettem, balesetet sem akartam okozni, s az országúton cirkáló rendőrök figyelmét sem szerettem volna magamra vonni. Görcsösen fogtam a kormányt, szemem az útra szegeztem, időnként azonban feltekintettem az égre, megpróbáltam megállapítani a felhők mozgási irányát, de a sűrű esőtől még a fák koronáját sem láttam. Aztán egyszer csak, szinte egyik pillanatról a másikra, elállt az eső, sőt egy kis idő múlva a napot is megláttam.
    Mire Houston közelébe értem teljesen felszakadozott a felhőzet, mi több, száraz volt az út, az utat szegélyező bokrok, fák levelein sem csillogott nedvesség, mintha erre nem is esett volna az eső.  Örültem, hogy nem fordultam vissza, s legyőztem csüggedésemet. Mégis kétségek merültek fel bennem; mi történik, mit tegyek, ha a feleség nem lesz a teraszon? Bármennyire hangoztatta is emberem felesége szinte előírásszerű rituáléját, attól még közbe jöhet valami. Mindig közbe jöhet valami. Egy váratlan látogató, egy hirtelen rosszullét, akár egy eddig nem látott, s most megismételt szappanopera a televízióban. Mi a teendőm ilyen esetben? Jöjjek vissza holnap? Megbízóm világosan a lelkemre kötötte, hogy a dátum és időpont nagyon lényeges. Talán fontosabb, mint bármi más. Vajon miért? Hiszen ô egész héten Európában tartózkodik, olyan mindegy szerda vagy csütörtök.
    Közben odaértem a birtok közelébe. Kisebb olajfúró kutak, szétszóródó tehéncsordák mellett haladtam el, házakat csak egymástól jókora távolságra láttam, embert, autót alig. A nap még magasan ragyogott az égen, de már megkezdte leszálló pályáját, vörösre festve néhány felhőfoszlányt a nyugati égbolton. Párás, fülledt levegő volt, a napsugarak azonban már nem égettek, inkább csak melegen simogatták a tájat.
    Az erdőt, mint eddig mindent, ami ki volt jelölve számomra, nem volt nehéz megtalálnom. Csak az erdőbe vezető földutat néztem el majdnem, túl is haladtam rajta, vissza kellett tolatnom. Nem is út volt az, csupán két alig látható keréknyom. Itt már végképp megbizonyosodhattam, hogy régen esett az eső, a földbe préselt keréknyom száraz volt és kemény. A kocsi kerekei nem süllyedtek a talajba, csak alig látható száraz port kevertek. Mintegy tizenöt-húsz méterre hajtottam be az erdőbe, odáig, ahol a keréknyomok elfordultak jobbra. Leállítottam a teherautót és kiszálltam a fülkéből. Csend volt, minden mozdulatlan, mint elhagyott vidékeken, ahol megáll az idő. Visszasétáltam a bekötőútig, meggyőződni arról, hogy onnan sem láthatja senki a fák közé rejtett teherautót. Megbízómnak ezúttal is igaza volt.
    Hirtelen elfogott a türelmetlenség, siettem megkeresni a kijelölt fát, kapzsiság lett úrrá rajtam, a kezemben akartam érezni a pénzt. Szinte keresgélés nélkül találtam rá a megjelölt évszázados fára, amelynek kiálló gyökere alatt ott lapult a plasztik zacskó, s benne az ötvenezer dollár. A zacskót, úgy ahogy volt, zsebrevágtam, biztosra vettem, hogy tartalma hiánytalan.
    Visszatértem a teherautóhoz, az ülés alól kiemeltem a golftáskát, kivettem belőle a puskát meg a távcsövet. Mielőtt a távcsövet a puskára illesztettem volna, szemügyre vettem segítségével a házat. Kétszintes vörös téglaépület volt, hatalmas ablakokkal, előtte - illetve mögötte, mert a főbejárat a ház másik oldalán lehetett - gondozott kert, amelynek közepén volt az úszómedence türkizkéken csillogó víztükörrel. A medence ház felőli oldalán négy nyugágy, egy nagyméretű kerti asztal napernyővel, körülötte a nyugágyakéval egyező, narancsszínű kerti székek, valamint egy grillsütő. A teraszról széles üvegajtó vezetett a házba. Emberem kiváló távcsövet adott, beletekintve úgy tűnt, mintha én is ott lennék a teraszon. A célkeresztet az üvegajtóra irányítva még a szobába is beláttam a félig leeresztett napellenző résein keresztül. Úgy tűnt, a szobában nem tartózkodik senki.
    Felmértem ismét búvóhelyem környékét. A ház felől takartak a fák meg a bokrok. Egyenesen a ház felé tekintve, egy alig húszcentis rés biztosított rálátást a teraszra. Engem csak az vehetett volna észre, aki egészen közel a búvóhelyemig hatol az erdőbe.
    A távcsövet ráillesztettem a puska csövére, a fegyvert a vállamhoz emeltem, és ráirányítottam a házra. Egy pillanatra elállt a szívverésem. Mialatt a puskával meg a távcsővel bajlódtam, észre sem vettem, amikor a nő kijött a teraszra. S most ott volt, közvetlenül a szemem előtt, oldalt fordulva, egy martinis poharat helyezett éppen a kerti asztalra. Fiatal nő volt, olyan harminc évesnek saccoltam, hosszú, gesztenyebarna haja kontyba felfogva. Sárga fürdőruha volt rajta, s hirtelen arra gondoltam, amilyen elhagyatott ez a környék, nyugodtan lehetne meztelenül is. Kívántam, bár meztelenül lenne, mert gyönyörködni való, formás alakú, szép nő volt. Az arca a távcsövön keresztül olyan közel volt hozzám, hogy amikor felém fordult, érezni véltem leheletét. Meg is ijedtem, hiszen egyenesen a szemembe nézett, olyan közelről, mintha barna szemei éppen csókolózás előtt néznének rám vidám csillogással. Bár erre fordult, tekintetével nem keresett semmit, csak a megszokott, mozdulatlan erdőt láthatta. Leeresztettem a puskát, éreztem, hogy remeg a kezem.
    Nem tudtam megmagyarázni, amit abban a pillanatban éreztem. Nem félelmet, nem is sajnálatot, valami olyasmit inkább, mint mikor az ember egy szeretett, szívéhez nőtt tárgytól kénytelen megválni. Az a nő teljesen idegen volt, mégis úgy éreztem, mintha régi, bensőséges kapcsolat fűzne hozzá. Nem megölni, inkább magammal vinni szerettem volna.
    De erőt kellett merítenem, az idő haladt. Célba vettem a nőt, s amikor ismét megfordult, ezúttal háttal nekem, tisztán láttam a konty alól tarkójára simuló vékony, rövid hajszálakat.
    Meghúztam a ravaszt.
    Mint lassított felvétel jelenik meg előttem még ma is, ahogy ráborul a kerti székre, elterül a betonon, estében magával rántva a széket. Hallani vélem a kezében tartott martinis pohár csörrenését.
    Megmerevedtem. A puskát még mindig görcsösen a vállamhoz húztam; összeszorult a szívem. Innen már nincs visszakozz.
    Hazafelé simán ment minden, noha alig tudtam megállni, hogy ne tapossam tövig a gázpedált, esetleg magamra vonva ezzel valamelyik rendőr érdeklődését. A szerencse mellém szegődött. Pirkadatkor értem a Mississippit Memphisnél átszelő üres hídhoz, s így senkinek sem tűnt fel, amikor egy percre megállva a hídon, távcsővel együtt bedobtam a puskát a folyóba. A víz másodpercek alatt elnyelte az egyetlen bűnjelet, s innen már valamivel nyugodtabban folytattam utam hazáig.
    Otthon belevetettem magam az ágyba, ma már csak arra emlékszem, hogy nagyon mélyen és nagyon sokáig aludtam.
    Az elkövetkező hónapokat állandó rettegésben éltem át. Lia naponta rákérdezett, mi bajom van, de minden alkalommal kimagyarázkodtam, a beinduló üzlettel járó nehézségekre hivatkozva. Indokaimat elfogadta, egyszer kérdezte csak, megéri-e, hogy tönkretedd magad a műhelyért? Nem válaszoltam.
    Kezdetben erős kísértést éreztem, hogy beszerezzek valamilyen houstoni újságot - a nashvillei lapok miért is írtak volna egy Texasban elkövetett gyilkosságról? -, tudni szerettem volna ki volt az a két ember, akik mindennél jobban meghatározták további életemet; mint ahogy tudni szerettem volna azt is - bár ilyesmit a napilapok nem szoktak részletezni -, hogy hol tart a nyomozás. Uralkodtam azonban magamon, valahol a tudatom alatt felmerülhetett bennem, előbb utóbb minden gyilkos visszatér a tett színhelyére. Én azóta sem jártam Texasban.
    Teltek az évek, született két gyerekünk, a szerszám műhely rohamosan fejlődött üzemmé, amelynek jövedelme hosszú évekre biztosítja anyagi jólétünket. Mindkét gyerek elvégezte azóta a főiskolát, ma már saját életüket élik. A családomért megtettem mindent, ami tőlem tellett.
    Manapság már csak nagyon ritkán riadok fel álmomból. Nemrég még azt is tökéletes nyugalommal néztem végig szobánk ablakából, amint a szomszéd ház előtt megáll egy rendőrautó. Nem tudom mi dolga volt a rendőröknek a szomszédnál, akik egyébként tisztességes, megbecsült emberek, de azt tudtam, hogy még véletlenül sem értem jöttek. Most már egészen bizonyos vagyok afelől, hogy nem is jönnek.
    Liával harmonikus házasságban élünk, várjuk az első unoka érkezését.
    Mindig szerencse fog kísérni?

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo