Csernák Árpád: Fekete pávák

zsinorpadlasTornácos, öreg kúriában laktak, a hegyen. D. a gyerekeivel játszott: bigéztek, labdáztak, fára másztak. Kisebbik fia fent ku­porgott egy hatalmas platánfán, nem mert lejönni. D. a mellette levő fáról átnyúlt, lehajtotta azt az ágat, amibe a gyerek csim­paszkodott: próbált lejjebb csúszni, de még nagyon magasan volt. D. a másik fáról bíztatta, segítette, miközben ő is próbált lej­jebb kerülni. A fa alatt állók figyelmeztették; vigyázzon, nehogy letörjön az ág; lent hegyes kövek vannak. Végül leért a földre. Az utolsó szakaszon már fogta a gyerek kezét.

    A völgyben fekete pávákat pillantottak meg. Szaladni kezdtek feléjük. Azok felröppentek, és jajgatva, csapkodva menekültek. Leértek a völgybe. Ott forrás fakadt és patak csordogált, de a ma­darak már nem voltak sehol. Az öreg csősz azt mondta, hogy a pávák kis fadarabokon tutajoztak le.

    Este a kúriában bál volt. A forgatagban szelíd, szakállas arc bukkant fel. Nézték egymást. Három vörösképű ember közele­dett D. felé. Azt kérdezték, nincs-e kedve sétálni egyet, jó friss a levegő.

    Kituszkolták az épületből, röhécselve lökdösték egyre lejjebb, lejjebb. Végül leértek a hegyről. Csupa-beton piac-térre vitték. Ott kezdték verni. Ez már nem tréfa, mondta F. G-nek, és ők visszamentek a bálba. D. arca fölrepedt, fülén, orrán folyt a vér. Egy darabig föl sem merült benne, hogy védekezzen, aztán, ami­kor látta, hogy R. már-már megöli, ököllel az arcába vágott. R. feje kettérepedt, mint egy elejtett görögdinnye. D. elindult visszafelé.

    Fenn állt a hegy tetején. Alatta szürke sziklák és sárga lombok. Csend és nyugalom. Elengedett tagokkal állt, tekintetét a hori­zont fölé emelve. Szívta a tiszta, hideg levegőt. Friss avar szagát érezte. Az ég sima volt és halványkék.    

    Hirtelen megzörrent az avar, ágak reccsenése hallatszott a völgyből. Odakapta a fejét és feszülten figyelt. Dagadt, vörös arc tűnt fel a lombok között, aztán az egész hájas test zöld vadászru­hában. Az ember feje gőzölgött, kezében kétcsövű puska, és a ke­zére csavart szíj végén borjú nagyságú foltos dog. Mindketten li­hegtek, kilógott a nyelvük, és a szemük véres volt. Ó egy tölgy védelmébe húzódott. Elcsípjük! Ne félj, elcsípjük! - lihegte az ember, aztán már csak artikulálatlan nyögéseket hallott, motyogást és lihegést, végül eltűntek a bokrok között. Lábuk alatt ropogtak a gallyak.

    Fojtogató hányingert érzett. Felnézett az égre: az iménti opá­los fény eltűnt, a monoton szürkeségben varjak keringtek. Tram-ta-tam-ta-ta-tram-ta-tam. Dobogások, lépések, lüktetés a fülben, a mellkasban; pulzálás, szuszogás, dobolás a dobhár­tyán; búgás, kattogás, ketyegés kint és bent. Lépések, kúszások, fészkelődések az éjszaka sötétjében; lüktetések, pulzálás, pulzá­lás; kitágult erek, tágranyílt pupillák, legyőzhetetlen izgatósze­rek, kővé vált gondolat, kővé vált érzés; nem mozdul, elakad, ol­dani kéne vagy tovább hengeríteni, de ellenáll, nem porlik, nem oldódik.

    Reggel, az újságban rövid hír jelent meg: A vézna, gyönge fi­zikumú D. egyetlen ütéssel meggyilkolta R-t, a volt nehézsúlyú boxolót. A körözés folyik.

    D. szökni próbált. A határnál elcsípték. Sötétzárkában ébredt. Hanyatt feküdt, R. hajolt fölé és nézte. Azt álmodta: nagy tömeg­ben mennek. Csak a hátakat látta, a hullámzó hátakat, a gyűrődő ballonkabátokat. Aztán valaki, megtörve az egyenletes ritmusú hullámzást, szembe fordult vele és rálőtt. R. volt az.

    KINYITOTTA A CELLAABLAKOT. HALLOTTA A PÁ­VÁK RIKOLTOZÁSÁT.

    Szabadulása napján Ríka jött érte egy középkorú, szép nő tár­saságában. D. két csomagot tartott a kezében. Örült, hogy elé jöt­tek. Indult a kocsi felé, úgy gondolta: haza viszik. De nem. A hölgy azért jött, hogy elvigye a csomagokat. Berakta a kocsijába és elhajtott. Ki volt ez a nő? - kérdezte D. Te nem tudod? - cso­dálkozott Ríka - R. özvegye. - Úristen! A kéziratok! - mondta D, és elrohant. Maga sem értette: hova? minek? Semmit sem tu­dott R. özvegyéről. Fogalma sem volt, hol keresse? S ha megta­lálná, akkor sem tehetne semmit.

    A városban lézengett, egymás fölé tornyosuló kockaépületek között. Az egyik ház lapos tetejéről Ríka integetett meztelenül. Elindult felé, de elvétette a házat, egy másik épület tetejére érke­zett. Onnan is látta Ríka nyúlánk, formás testét, napozott. Ő is le­vetkőzött, aztán elindult, hogy megkeresse Ríkát. De lentről min­den másképp nézett ki. Nem találta azt a házat, eltévedt. Mezte­len volt, de nem érzett semmiféle szégyent. Sőt, élvezte, hogy a levegő közvetlenül éri a bőrét.

    Végül a színház labirintus-szerű folyosóin találta magát. Mindenütt tetőtől-talpig beöltözött, csokornyakkendős, szmo­kingos, jelmezes urak, estélyi ruhás dámák, sok ismerős: színé­szek, rendezők, kritikusok; izgatott, lázas hangulat. Rémlett: mintha ő is lett volna már ilyen helyzetben, de most egy cseppet sem érdekelte, és semmi sem ragadt rá nyugtalanságukból. Egye­dül az izgatta: hol lehet az a ház, ahol Ríka napozik? Ha ugyan még napozik. Ha egyáltalán süt még a Nap. Üvegajtók, csillá­rok, titokzatos duruzsolások. Észrevette rendezőjét a tömegben. Üdvözlésként intett neki, mert nem tudott, nem is akart közelebb kerülni hozzá. A rendező kényszeredetten mosolygott, mint aki tudja, hogy örülnie kéne, de a körülmények ezt nem engedik. D. némám artikulálva a tömeg feje fölött exkuzálta magát látszóla­gos exhibicionizmusáért. A rendező ideges megértéssel bólintott, mint aki azt mondja: jól van, jól van, csak tűnj már el!

    A színház kapujában utolérte a portás és lihegve, számonké­rően kérdezte: maga hogy jutott be?

    Hajdani kollégái nemigen tudták, de az előadásokat rend­szeresen látogatta. Volt amit többször is megnézett. A legapróbb hibákat is észrevette. Egyik előadáson a címszereplő, aki egy ma­gas emelvény-rendszer tetején mondta el monológját, véletlenül lelökött egy fontos kelléket - egy tőrt - ami nélkül a darab nem folytatódhatott volna. Legalábbis: nem úgy, ahogy az író megír­ta. A tőr több métert zuhant, majd beleállt a színpad deszkájába.

    Nem volt más választása: hirtelen mozdulattal, macska ügyes­séggel a színpadon termett, a tőrt a szájába vette, és az emelvény­rendszer csövein kúszva, akrobatikus mutatványokat improvi­zálva, pillanatok alatt a felső szintre ért, és a tőrt visszatette a he­lyére, majd - mint aki jól végezte dolgát - visszakúszott.

    Ahogy leült a nézőtéren, nyílt a színpadi ajtó és beléptek az összeesküvők, a következő jelenet szereplői, megtalálták a tőrt és leszúrták azt, akit - a darab szerint – le kellett szúrni.

    Másnap a lapok tele voltak D. bravúros alakításának dicsőíté­sével. Többen fölismerték. A folyóiratok egyike nagy rendezői leleményről írt, azt elemezve, milyen sokkolóan döbbenetes mozzanat, hogy a tőrt visszacsempésző szimbolikus alak, közü­lünk, nézők közül való, ezzel azt a gondolatot ébresztve, hogy - áttételesen - mindannyian részesévé váltunk a gyilkosságnak, s hogy milyen rendkívüli színész-etikai magasságokról tett tanúbi­zonyságot D., hogy ezt a kicsi - ám annál fontosabb - szerepet elvállalta.

    Ez persze erőltetett kritikusi agyalmány. Ő nem ezért csinálta, csak szerette, ha rendben mennek a dolgok; ha egy kellék ponto­san ott van a megfelelő időben, ahol lennie kell.

    Visszahívták a színházhoz. R. halálát próbálták.

    MÁR NEM Ő, DE MÉG NEM AZ A MÁSIK. Ezek a leg­gyötrelmesebb napok. Egy héttel a premier előtt. Már semmi másra nem tud koncentrálni, csak a darabra, csak arra az ember­re, amivé lennie kell. Ez az az időszak, amikor egy láthatatlan gondolat-indulat-gesztus-válogató-gépezet van benne elhelyez­ve, és ez megállás nélkül működik: ez kell, az nem kell, ebből több, abból kevesebb. Ez az az időszak, amikor mindent elejt; el­téved, nekimegy a falnak, elveszti a kalapját, ráül a szemüvegére, és azt álmodja, hogy már nem ő, de még nem az a másik.

    A múltkori próbán ez a jelenet nem túl jól sikerült. Igaz, akkor még nem volt díszlet. Most már állt a XIX, századi tornácos kú­ria, a fekete pávák is elkészültek. R. bement a színpadra és egy bizonyos ponton megbotlott. D. elfordult és köpött egyet. R. vi­gyorogva csóválta a fejét, mint aki azt mondja: ejnye, ejnye, ilyen semmiség miatt? A rendező tajtékzott, izgatottan járt-kelt: Nem így történt! Gyerekek, a történelmet nem lehet meghamisí­tani! Itt nincs helye semmiféle érzékenykedésnek. Üsd meg! Üsd meg rendesen! Itt nem lehet: mintha.

    Egy törött toll volt D. kezében, zöld tinta folyt belőle, a keze is csupa tinta lett. A rendező azt mondta: dobd el!

    AZ ESÉLYTELENEK BIZTONSÁGÁVAL ÁLLT A SZA­KADÉK SZÉLÉN.

    Délután ledőlt egy kicsit. Nagyon fáradt volt.

    Magas szirteken mentek: Ríka és ő. Minden kék és opálosan zöld. Kristálytiszta levegő. Rajtuk kívül senki. Egy tengerszem fölé értek. Kerekded, vízmosta kövek: smaragd, zafír. A me­derben áttetsző víz. A magasban álltak, meztelenül, talpuk alatt sima kövek. Elrugaszkodtak, sokáig repültek, hasukat lágyan sú­rolta a víz, aztán a mélybe siklottak...

    Ujjujujj! Mi ez? Ja persze! Ma Bergnek kell lennem. És Ber­get mindig csupasz képpel játszottam. Mennyi is az idő? Hat óra két perc. Tíz perc alatt le tudom szedni a szakállamat? Talán. Gyorsan, gyerünk! Villanyborotvával nem megy. Ahhoz túl nagy. Először ollóval, aztán borotvával. Kicsit elaludtam. Tud­tam, hogy előadásom lesz, de az teljesen kiment a fcjemből, hogy Berg borotvált arcú. Hiába: rég ment. A szöveget rendesen átnéz­tem, csak ez a fránya szakáll! Nem tudok vele elkészülni. Fél hét lesz két perc múlva. Már a színházban kéne lennem. Fésű, törül­köző, édes gyökér; teát már nem tudok főzni...

    Rohant a kapuhoz. Akkor meglátta, hogy kutyájuk kint van az utcán, betette a kertbe, nyomta a csengőt. Nézzétek meg, hogy bent vannak-e a kölykök! - üvöltötte. Közben észrevette, hogy a kerítés is ki van szakítva egy helyen. Nyomta a csengőt. Ordított.

    Elkésett. Az ügyelő már kereste. Megállt az öltözőasztal előtt: fehér trikó, szürke zokni, fekete kesztyű; kard, papírvatta, az ér­sek bibliája, babakrém, marionett-strucc a fogason, piros mű­anyag-virág, ősz szakáll a szegen, majom-álarc a nagy tükör sar­kán, hat kis tükör, hat lámpa, gömb alakú fehér búrával, félig nyi­tott fiók, szélén törülköző, fogtechnikus készítette pót-íny, egy újság, egy széles bőröv, a falon jelenet-beosztás, sistergő fűtő­test.

    Második figyelmeztetés. Vetkőzni kezdett.

    Másnap egy bazárban apró ajándékokat vett Ríkának. Kért va­lamit szalagokkal, aztán csak szalagot külön: aranyszalagot, és még valamit. Aztán megkérdezte az elárusítónőt: nincs-e fájda­lomcsillapítója, mert iszonyúan fáj a feje. Az elárusítónő tágra­nyílt szemekkel mondta, hogy ő nem tart gyógyszereket. Erre megszólalt mellette egy gyűrött arcú ember, hogy nála van, és kis bőrtáskájából elővett egy üvegcsét. D. kajánul elvigyorodott, hogy lám csak másnak is készenlétben kell állnia a fájdalom su­nyi támadásai ellen.

    Hazaérve is fájt a feje; nem használt a tabletta. Mindent meg­próbált: bevett még egy gyógyszert: ridolt, vattát tett a fülébe, be­kente vietnami balzsammal a homlokát; büdös lett, de a fájdalom nem csökkent; kinyitotta az ablakot, hanyatt feküdt a földön, be­kötötte a fejét, infrázott; minden hiába. Ráadásul zsibbadni kez­dett a bal oldala: a karja, a szív-tájék. Ez halálfélelemmel jár. Már éjszaka volt, mégis kénytelen volt szólni Ríkának, aki azonnal felkelt: dörzsölte a mellkasát, masszírozta a fejét, a nyakát. Ríka felöltözött, hogy elmenjen orvosért, de hirtelen a fájdalomból, a félelemből vágy lett: egymásnak estek, őrült, vad szerelemmel...

    Másnap sétáltak a városban. Bementek a dzsámiba. Fáradt volt: testében, agyában az éjszaka minden kínjával, gyönyörével. Beült a padba, a térdeplő támlájára borult. És ekkor éneket hal­lott. Távolról jövő, szép éneket. Egy kórus hangjait. Felnézett a karzatra, az orgonasípok felé, hátha onnan jön, de nem látott sen­kit. Huzatot érzett, erős légmozgást. Szomorú volt a dal, mégis erőt adó. Szenvedésről szóló, de olyanoktól hangzó, akik már túl vannak a szenvedésen.

    Amikor kijöttek, megkérdezte Ríkától: énekeltek-e? Ő hal­lott-e valami dalt? Nem. Azt mondta: nem hallott. És a fiúk sem. Pedig szólt az a dal, lágyan, szomorúan és üdítőn; nagyon távol­ról és nagyon mélyről. Kisebbik fia az eget nézte és azt mondta: Nézd apa milyen fekete felhő. Csak azért fekete, mert már este van. Egyébként hófelhő, nem?

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület