Petrozsényi Nagy Pál: KI AKAR KÖNNYEN, GYORSAN MEGGAZDAGODNI?

Dr. Schoher akart, ezért roppant megörült, amikor elolvasta az erről szóló apróhirdetést. Pár hónapja bizonyára fölényesen legyintett volna erre. Hanem azóta sok víz folyt le a Dunán, többek között lecsúszott a fess generális is. Valaha ott posztolt a város legszebb vendéglője előtt sujtásokkal díszített festői mundérjában. Amikor felbukkant, kivirult a lokál, Schoher úr előkelőén szalutált, ajtót nyitott, taxit rendelt. Ez volt a dolga – többek között –, időnként megszervezett néhány partit, szex-, egészségügyi és egyéb tanácsokkal szolgált, amelyekkel úgy feltornázta magát, hogy a főnökét már észre se vették tőle. Igaz, nem sokáig, és ezzel ismételten beigazolódott a tétel, miszerint főnök csak egy van, és az oszthatatlan, következésképpen az uborkafára sem kapaszkodhat kettő, így lett a generálisból munkanélküli, aztán filozófus, végül dr. Schoher, akit maga az élet avatott doktorrá. Egyelőre azonban nem sok hasznát látta, és a pályája inkább lefelé, mint felfelé ívelt, bár ünnepélyesen megesküdött, csak azért is kiugrik a névtelen senkik közül. Új nevet, címet szerez, és hozzá... milliókat – pödörte meg bizakodóan hosszú, tömött bajszát.

    Szóval elolvasta az apróhirdetést, mely briliáns meggazdagodási tippet kínált potom háromszáz forintért. Hősünk elküldte a pénzt, és izgatottan várta a választ, hogy tollasodhat meg valaki potom háromszáz forintért. A tanács rövid, ellenben annál velősebb volt: Így.

    2

    Először csak úgy dúlt-fúlt haragjában, aztán tanult az ötletből, és feladott ő is egy hasonló hirdetést. Ha csak tíz ember veszi be ezt a maszlagot, az is háromezer forint, száznál harmincezer, négy-öt hét alatt pedig akár százezer forint is is ütheti a markomat – álmodozott, spekulált, mint görög az üres boltban, és szinte alig hitt a szemének, amikor a bankóhegyek helyett csupán hat százast hozott a pénzes postás. Ebből tíz forintot adott a komának, a többi a hirdetési költséget fedezte, ami meg megmaradt, azon vehetett egy kenyeret. Sebaj, másodszor majd több esik le, fő a hit, szerencse, ami valamennyi seft alapja – vigasztalta magát, és csakugyan: másodszor is rácsengetett a… Postás? Nem, egy százkilós hústorony.

    – Dr. Schoher?

    – Személyesen.

    – Én meg Baleck Dani vagyok – ragadta mellen a jól megtermett ügyfél, és addig rázta, amíg háromszáz forintból hatszázat adott vissza.

    – Köszönje a jó szívemnek, hogy csak a pénzét, nem a lelkét ráztam ki magából. Legközelebb, gondolom, óvatosabb lesz, és csak azzal köt üzletet, aki kettőig sem tud számolni.

    A jelek szerint elég rázós a gazdagodás útja – vonta le a tanulságot bölcsen dr. Schocher –, és, biztos, ami biztos, fúrt az ajtójára egy kémlelőnyílást, mert akármennyire is fontos a szerencse, résen is kell ám lenni ebben az erőszakos, csaló alakoktól hemzsegő magyar valóságban.

    3

    – Kézit csókolom! Károlyi Csipit keresem.

    – Maga finánc?

    – Nem én.

    – Rendőr?

    – Isten őrizz!

    – Akkor viszontlátásra!

    – Viszontlátásra, azért annyit megmondhat, hol találok ebben a bérházban egy jövendőmondót!

    – Mert?

    – Szeretnék jósoltatni magamnak. Főként a lottószámok érdekelnek, és engem úgy informáltak, hogy kiskegyed… No mindegy, ajánlom magamat.

    – Maga hisz az ilyesmiben?

    – Jó kérdés! – vakarta meg a fülét dr. Schocher, ugyanis ő volt az. – Elvileg nem, de aki fuldokol, az a szalmaszálba is belekapaszkodik. Végül is ki tudja! Ha telepátia, hatodik érzék létezik, a lottószámokat is megérezheti egy arra specializálódott fenomén.

    – Rosszul informálták, mert ebben a házban senki sem jósol pénzért, sőt, ingyen sem, miután a jósnő egész másutt lakik.

    – Hol?

    – Azt nem tudom. Egyébként ki informálta?

    – Hát az Andrássy úr.

    – Ja, az más! Miért nem mindjárt ezzel kezdte? Bocsásson meg, de annyi itt a szélhámos, ellenőr, hogy referenciák nélkül már kártyát sem merek vetni senkinek – mentegetődzött a jócskán kikozmetikázott, teltkarcsú fenomén. – Fáradjon be, uram! – lesett körül a folyósón, nem figyeli-e ki őket valaki. – Foglaljon helyet, te meg ne nyávogj! – szólt az ölében szorongatott szénfekete kandúrra, és magára terített egy állatövi jegyekkel hímzett palástot. – Ezer forint.

    – Mennyi? Nem lesz ez egy kicsit sok, tisztelt asszonyom?

    – Kisasszony. De ha magának sok…

    – Bocs, helyesbítek. Mondjuk úgy, mi a biztosíték arra, hogy valóban kihúzzák a megjósolt számokat?

    – Legyen nyugodt, kihúzzák.

    – Örülök, hogy ilyen biztos magában, de ha véletlenül mégsem húzzák ki?

    – Akkor jöjjön vissza, és én visszaadom a pénzét, galambom.

    – Oké, tessék a pénz, és nézzen a jövőbe!

    – Nem szeretné, hogy inkább a tenyeréből jósoljak? Vagy kávéból óhajtja? Megjövendölhetném, hány évig él, mire kell ügyelnie a jövő héten, ki haragszik, ki szerelmes magába… – gyűrte a pénzt varázsköpenyébe a vörös hajú hölgyemény.

    – Kösz, majd máskor. Most a lottószámokra vagyok kíváncsi.

    – Kérem, ahogy a tisztelt kliens parancsolja – nyomott meg egy gombot a kerek, éjfekete színű asztalkán, ahonnan csillogó kristálygömb emelkedett ki lassan, titokzatosan. – Szíveskedjék a gömbbe tekinteni! Mit lát benne?

    – Semmit.

    – És most? – húzta össze a függönyt a napfényes ablakokon.

    – Valami számot, olyan négyesfélét.

    – Tehát négy. Tovább!

    – Húsz.

    – Tovább!

    – Más számot nem látok. Vagyis látok, de csak homályosan, nagyon homályosan, mert valami felhő, vagy micsoda, folyton eltakarja.

    – Sajnálom – állt fel részvevő arccal a fenomén. – Ebben az esetben semmit sem mondhatok. Úgy tűnik, valamilyen felsőbb erő, hatalom, el akarja rejteni előlünk a jövendőt, amibe így most már én sem nézhetek. Reméljük, a jövő héten derültebb lesz az égboltunk. Addig is kellemes hétvégét! Köszönöm, hogy meglátogatott.

    – Gratula! – csettintett dr. Schocher elismerően. – Ezt szépen kiókumlálta! Főként ez a varázsgömb hatásos rekvizit. Csupán egy dologra nem figyelt: én sem ma léptem le a falvédőről, kedves Károlyi kisasszony. De semmi zűr! Komolyan, még hálás is vagyok magának, mert adott egy ötletet. Visszakaphatnám a pénzemet?

    – Nem. Amire kért, megtettem: belenéztem a jövőjébe. A többi mellékes. Mégis mit képzel, velem fizettetné meg, amit ott láttam?

    – Nem, csak a lottószámok, hiszen pont emiatt… – lépett közelebb a jósnőhöz.

    A nő sietve hajolt az asztalhoz, és megnyomott egy másik titkos gombot is, mire buldogarcú, muszklis ember robbant a szobába.

    – Igen?

    – Magyarázd meg a tisztelt kliensnek, milyen pluszszolgáltatást jár azoknak, akik nincsenek megelégedve Károlyi Csipivel.

    – Köszönöm, nem szükséges. Én… én meg vagyok elégedve magukkal.

    – Remek! – vigyorgott a jósnő testőre. – Aztán vigyázzon a szájára, nehogy egy szép napon meglátogassuk a lakásán.

    4

    Zsozsó utca 4:

    – Good bye!

    Csuszpájz tér 10:

    – Guten Tag!

    Nyenyere körút 40:

    – Buon giorno!

    Hahaha sétány 5:

    – Adóellenőrzés: Láthatnám az adóbevallását, tisztelt doktor, alias tanár úr?

    Hahaha, hehehe, néha ilyen fordulatot is vethetnek a dolgok, uraim. Pedig milyen jól indult ez a nyelvtanításnak nevezett vállalkozás! Hol dr. Schocher járt a tanítványokhoz, hol a tanítványok őhozzá. És semmi főnök, adó, koránkelés, felelősség, miközben anyagilag is összeszedhette magát némileg. A diplomája, nyelvtudása ugyan hiányzott, de miért törődött volna ő ilyen aprósággal? Fő a megjelenés, a fellépés, ennek minden tanítvány beugrik. Ami pedig az oktatást illeti, az sem volt akadály, amennyiben a magántanár úr egy-két leckével mindig a tanítványok előtt járt. Mit is mondtak a latinok? Docendo discimus, azaz tanítva tanulunk. És ezzel mindnyájan jól jártak: dr. Schocher, a tanítványok meg az állam is, amelynek elsőrendű érdeke, hogy a polgárai minél több idegen nyelven értsenek, s csupán az APEH kontárságán múlott, hogy egy ügyfele bemondta az unalmast.

    Azóta a tanár úr álmok nélkül szendereg. Mintha kifogyott volna minden ötletből. Hogy meddig, nem tudom, de csöppet sem lennék meglepve, ha a következő oktatásügyi minisztert dr. Schohernek neveznék.