Bene Zoltán: Fehér alapon piros-fekete pöttyök

A két ablaktábla között katicabogarak. Odakinn csikorgó hideg. „Hogy kerültek ezek ide?” Kinyitja az ablakot. A pánt mélyedése, amibe a zár nyelve illeszkedik, tele van katicabogarakkal. „Ha becsukom, összenyomom őket a zárral.” Szinte hallja a kitinvázak ropogását. „Eddig is ott voltak, és nem esett bajuk. Be kell csuknom, behúz a hideg.” Nem is érti hirtelenjében, minek nyitotta ki. Az ablakok közt a katicabogarak – meg akart bizonyosodni? Így, karácsony közeledtén? Mindegy. Visszazárja az ablakot, az asztalhoz megy, leül. Előkotor egy szálat az ukrán cigarettásdobozból, kattan az öngyújtó, bodorodik a füst. A tévében sorozat kezdődik éppen. Szép fiatal férfiak szeretnek és gyűlölnek szép fiatal nőket és viszont. A jók nagyon jók, a gonoszak nagyon gonoszak, a könnyek nagyon sósak, a mosolyok vakítóan fehérek és egészségesek. Míg élt a férje, együtt nézték. Bár az ura többnyire elbóbiskolt rajta….

     („Minek nézed ezt a sok baromságot, Julis?” „Legalább nem lövöldöznek benne!” „Na és? Attól még pont olyan marhaság!” „Hagyjál, jó?!”)

     „Karcosabb a füstje ennek a cigarettának, büdösebb is, de kétszáz forinttal olcsóbb.” Az asszony mélyen leszívja a füstöt. Istenem, hányszor próbált leszokni! Az urával együtt is, hányszor! Aztán hol ő osont ki a WC-re, hogy suttyomban rágyújtson, hol az ember oldalgott ki a kertbe, hogy a szőlő közt elszívjon egy cigit. Mindig elbuktak. Most meg már minek? Negyven éve szívja, több is talán. Ha abbahagyja, se fog tovább élni… Elmélázik. A képernyőn valaki sír.

     („Folyton ezt bámulod, Julis! Ezeket a sorozatokat meg a vetélkedőket!” „Olvasni is szoktam, ha nem vetted volna észre!” „A hülyeséget!” „A komoly dolgokon én már mind túl vagyok, mind olvastam. Te viszont mást se vettél a kezedbe, csak a háborús könyveket meg a krimit!”)

     Meghalt az egyik szereplő, azért sírnak. Szegény ura is! Három éve már. És milyen hirtelen! Őrült kánikula volt, mikor temették. A sírásók is megkínlódtak a köves, kötött talajjal. De sokan meggyászolták! Rengetegen eljöttek, a negyven fok, a tűző nap ellenére. Sokan szerették az urát. Megadták neki a végtisztességet, ahogy illik. Igaz, ő alig látta, ki van ott, ki nincs, csak másnap, a koszorúk szalagjairól olvasta le, hogy mindenki eljött, akinek ott kellett lennie. A temetésen annyira zokogott, hogy nem látott a könnyeitől. Alig vonszolta magát a lánya karjára támaszkodva, amikor kísérték a szép, díszes tölgyfakoporsót. Nem is igen lehetett magánál. De nagyon sokan voltak, mert jó ember volt. Áldott jó ember! Dolgozott egész életében, három helyett is húzta az igát. Hány házat fölépített, Máriám! S utána még a maszek munkák, meg itthon a kert! És ha úgy alakult, még föl is mosott, ki is porszívózott a lakásban, el is mosogatott!

     („Menj már át a másik szobába, Julis, itt is porszívóznék!” „Pont most? Nézem a tévét!” „Mást se csinálsz egész nap!” „Csak éppen főzök meg mosok rád!” „Nagy dolog! Szívod azt a kurva bagót, bámulod a tévét, olvasod a bugyuta füzeteidet és közben kegyeskedsz főzni, meg telepakolod a mosógépet! Menj már, hadd csináljam!”)

     Csak hát ivott. Nem minden nap, inkább alkalomszerűen. Az az egy sör ebéd után, reggelente a feles, az még nem lett volna baj. De ha elcsábították a kocsmába, akkor gyakran tántorogva jött haza! Elnézte neki. Nem bántotta, nem szólt, hiszen alapvetően jó ember volt. Ha néha berúgott is. Miután nyugdíjba ment a DÉLÉP-től s már csak kisebb javításokat vállalt – persze feketén – (kerítésoszlopokat felhúzni, egy-egy ablakot berakni, átrakni, befalazni, ajtót vágni a falba, megújítani a nádat a tetőn, melléképületeket bevakolni, ilyesmik), hazafelé mindig betért a kocsmába. S bizony egyszer-másszor imbolyogva állított be a lakásba. Szóvá tehette volna joggal! De inkább hallgatott.

     („Megint ittál, János! Most már mindig így jössz haza?” „Csak egy sör volt. Összefutottam a Jóskával, megittunk egy sört.” „Újabban egy sörtől is berúgsz? Bűzlesz! Szeszkazán haverjaid vannak, mondhatom. Ez a Jóska is! Minden jó neki, csak a-betűvel kezdődjön!” „Ne baszogassál már,Julis egész nap melózok, egy sör csak jár, nem?!” „Ezt a kurva szőlőt is csak azért babusgatod, hogy megihasd a borát!” „És? Én vergődök vele! Melóztam egész életemben, mint az állat! Az építkezéseken, maszekba’, aztán itthon. Sose ittam el a pénzt, letettem eléd az asztalra! Hát egy-két sör csak jár nekem is, megérdemlem, nem?!” „Én is dolgoztam eleget!” „Persze, dolgoztál! Ücsörögtél a doktornő mellett, elbeszélgettetek, hol egymással, hol a beteggel, aztán leírtad, amit diktált. Nagyon megerőltető lehetett, mit ne mondjak…” „De, ha úgy alakult, nem volt ünnepnapom, és a gyereket vittem minden reggel bölcsődébe, óvodába, iskolába, és főztem rátok!” „Hagyjuk ezt, Julis! Folyton ezt szajkózod: főztél. Egy héten háromszor, a többi napokon meg ettük a maradékot vagy hideget. De jó, főztél! Viszont egyszer ki nem mentél volna a kertbe kapálni vagy a borsót leszedni vagy mittomén! Én mosok föl, én porszívózok, én mosogatok ma is, pedig ötkor kelek etetni, gondozom a kertet, ahol te locsolni se vagy hajlandó, mert utálod az egészet. Büdös neked a fizikai munka! Én meg még mindig eljárok melózni, legyen egy kis kiegészítés a nyugdíj mellé, hogy könnyebb legyen, te meg csak ülsz itthon, és amikor megjövök, veszekszel velem. De nem baj! Ez sem baj! Bánom én, mit csinálsz, mit nem! Csak azt ne bizonygasd nekem, hogy mennyit dolgoztál, hogy majd megszakadtál. Tudom én jól, hogy a rendelőben csak trécseltetek, itthon meg elvoltál, mint a befőtt! Amióta nyugdíjas vagy, még rosszabb.” „Be vagy rúgva. Részeg vagy!” „Az? Az! Na bassza meg! Akkor sírjál, na, sírjál!”) De ő inkább hallgatott.

     Mindent egybevetve nem panaszkodhat. Ahhoz képest, hogy csak egy kőműves volt az ura, jó ember volt. S bár csak kőműves, abban a családban az is nagy szó volt. Csupa proli meg sültparaszt: az apósa, az anyósa, a sógorai, sógornői, mind, egytől egyig. Egyedül az ura volt kivétel. A többiek talán az elemit se fejezték be. A föld, a föld, a föld, meg a trógerolás! Azért az ura is mennyire szerette a kertet. Imádott tenni-venni, kötözni, ásni, kapálni, ültetni, locsolgatni. Állatokkal bajlódni. Volt év, hogy parcellákat bérelt a téesztől, hogy legyen takarmány. Bikákat tartott évekig. Disznó, az mindig volt, haláláig. Még az is előfordult, hogy az orvosoknak is ők neveltek. Egy orvos mégse foglalkozhat disznókkal! Az ő ura ellenben a malacokat is szerette. Dolgos ember volt. Legalább az érettségit megszerezte volna! Mennyit noszogatta, Uramisten, hogy iratkozzon be dolgozók iskolájába, az érettségi mégiscsak érettségi! De nem volt rá hajlandó. Neki nincs ilyesmire ideje, ezt hajtogatta. Pedig nem volt buta ember!

     („Már megint ilyen ostoba rózsaszín füzetet olvasol, Julis, vénasszony létedre!” „Mondtam már: ne foglalkozz te azzal, hogy én mit olvasok! Én a komoly irodalmon már túl vagyok. Te viszont…!” „Én viszont? Ne kezd megint az érettségivel! Szégyelltél a doktorok előtt, igaz? Csak szakiskolás bunkó! Bezzeg te! Tegeződsz velük, protekciót szerzel a szomszédoknak, még a kórházba is, akár táppénzhez is! Azt hiszed, attól, hogy tegezhetted őket, tán nem néztek le? Ugyanolyan gúnyosan vigyorogtak rajtad a hátad mögött, ahogy te énrajtam. De én legalább észrevettem!” „Nem tudod, mit beszélsz! Az a te bajod, hogy azt se tudod, mit beszélsz!” „Az az én bajom, hogy nem vagyok orvos! De még érettségim sincs! Mondd csak ki: ez az én bajom! A tied meg az, hogy nem kellettél egyik nagyképű majom doktornak se, csak egy ilyen bunkó kőművesnek!” „Te tényleg nem tudod, hogy mit beszélsz!” „Te viszont tudod. Hogy legalább ezzel az állattal, aki dolgozik, hogy belegebed, és ráadásul egy rakás dolgot helyetted is megcsinál, még a seggedet is kinyalja, legalább ezzel a címeres ökörrel magas lóról lehet beszélni! Hát ezért nem érettségiztem le!”)

     Nem, nem volt buta ember. Ami érdekelte, arról rengeteget tudott. És sok minden érdekelte. Istenem, bárcsak ne kellene ez a múlt idő! Olyan egyedül van így. A gyerek is messzire. Az idén már karácsonyra se jön haza, csak majd két ünnep között ugranak le egy napra. Reggel jönnek, este mennek. A karácsonyt a veje szüleinél töltik, a szilvesztert barátokkal. Elvadítja tőle az egy szem lányát az az ember! Olyan egyedül van. Nincs kedve így semmihez. Főzni is minek? Egymagára? Már a főtt kosztot nem is szereti. Ha a szomszéd fiatalasszony hoz valamit, azt megeszi, ne legyen harag belőle, de már azt is unja, ha jön. Szóhoz se lehet jutni tőle! S ha nagy ritkán mégis, akkor meg se hallgatja az embert, hanem leinti: „ezt már tetszett mesélni, Julis néni.” Akár a lánya! Az se figyel rá, csak folyvást neveli …

     („És akkor mondtam a doktornőnek: nézd, doktornő, azért nem sikerül jól az a tészta, mert a szószba nem csak bazsalikom kell...” „…hanem oregánó is. Már ezerszer mesélted, anya!” „De Gyuri még nem hallotta!” „Csak százszor. Jaj, muszáj az orrom alá?! Mi nem dohányzunk, de itthon legalább egy doboznyit letüdőzünk passzívan! Lehetnél ránk tekintettel! Ebben az országban nincs dohányzási kultúra!”)

     Csak az enyhíti a magányát, ha kimegy a temetőbe. Minden nap kibiciklizik. Elnézegeti a műmárvány síremléket. Lesöprögeti, simogatja, áttörölgeti rajta a fényképet, a galambot fényesre dörgöli. „Mennyivel szebb ez, mint a legtöbb giccses vacak!” Megnézi, vittek-e virágot a sírra, vagy a szüleiére, az anyósáékra, azok is közel vannak. Ha valaki rondaságot vitt, vagy már elhervadt, kidobja, ha szépet, ízlésesen újrarendezi, meglocsol, elbeszélget a temetőjáró asszonyokkal, megnézi, ki van kitéve a ravatalozó falára. Valaki mindig van, hullanak az emberek. Aztán hazakerekezik az egyedüllétbe. Legalább unoka lenne! De lehet, már meg sem éri, hogy unokája legyen. A mai fiatalok nehezen szánják rá magukat. S ha meg is éri, vajon hazahozzák-e, rábízzák-e majd? Szegény ura is mennyire szerette volna! Talán, ha vállaltak volna másik gyereket is. De ezzel az eggyel is hogy megszenvedett! Szinte belerokkant. Az ura is belátta, hogy nem élne túl még egy szülést. És az alakját is végleg tönkretette volna. Így is éppen, hogy nem!

Na, nézd csak! A kis kurva! Hogy nyalakodnak! Tengerpart, pálmafák, nyalakodás. Istenem! Újabb cigarettát vesz ki a dobozból. Tekintete a képernyőről az ablakra kalandozik. Jé, szállingózik a hó. Feltápászkodik, az ablakhoz lép. Valóban esik? Míg megvolt a szőlő meg a gyümölcsfák, szép volt, ahogyan belepte a vesszőket, az ágakat! Vagy amikor zúzmara volt rajtuk! De ki kellett ásatnia mindet tövestül. Mihez kezdett volna velük? Nem ért hozzá, nem is bírná… Csakugyan szállingózik. Lám, az ablakok között meg a katicabogarak. Karácsony előtt! De hogy kerülnek ide? Áttelelnek? Piros alapon fekete pöttyös bogarak. Kint meg havazik. Néhány nap, és megszületik a Kisjézus. S attól talán kevésbé lesz egyedül? Felőle akár el is maradhatna az egész! Hóesés, katica, Kisjézus. Felőle akár el is maradhat! Szemei telifutnak könnyel, homályosul a világ, akárha tejüvegen nézne keresztül. Felemeli a kezét, megdörzsöli a szemeit. Nem tisztul a kép. Az ablaküvegre rádermed a hideg, mintha pillanattá fagyott volna a hóesés. Kinyitja a belső ablakszárnyakat, hadd jusson langyosság mégis a katicabogaraknak. Nyitás közben a zár nyelvéről két bogártetem pottyan a párkányra. A többi katica mozgolódni kezd, előmásznak a résből, mintha elgémberedett tagjaikat akarnák megmozgatni. Halott társaikra ügyet sem vetnek, élvezik az ajándék-meleget.

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo