Csernák Árpád: A vitrin

„a fejben lassan rohad a rongybaba”
(S. Beckett)

    ...a temetésen kezdődött... A rosszullétem? A hallucinációk? A látomások? nem tudom, minek nevezzem. Ott álltam a ravatalozóban, a sercegő kandeláberek fényében, néztem az apám ravatalát körülálló alakokat; a múltból felrémlő arcokat, és úgy éreztem: mindenki engem bámul; sandán, kajánul, leplezetlen undorral, gyűlölettel. Néztem az apám szikár törzsfőnök-arcát, mélyre hullott, áttetsző bőrrel fedett szemeit, felkötött állát, és a testére halmozott koszorúkat. Éreztem az égő faggyú szagával keveredő virág- és kölni illatot, az élő- és holt testekből áradó savanykás-édes bűzöket. Émelygett a gyomrom, vonszoltam a tekintetemet: hol a fekete márványlapokon csikorgó-nyikorgó lakkcipőket, hol a falon táncot járó árnyékokat figyeltem, de mindig visszatértem az apám arcához... És akkor...
    ...akkor úgy láttam: felül az apám, lassan emelkedik, kicsit derékszögben ül, aztán felém fordítja az arcát, kinyitja szemét, leszáll a ravatalról és lassan elindul felém. De nem lépeget, csak áll mozdulatlanul, lefittyedő állal, vádló(?), vagy sajnálkozó(?) tekintettel közeledik felém, mintha fártkocsin húznák, egyre nő, nő... és amikor egészen közel ér hozzám, megáll...
    ...megszédültem, a falnak csapódtam; többen odaugrottak és felállítottak, a hónom alá nyúltak, támogattak. „Rosszulvagy?rosszulvagy?rosszulvan!rosszulvan!” Zsongott, visszhangzott körülöttem minden. „Nem, semmi, hagyjatok, hagyjanak...” – mondtam, de nem vettem észre, hogy üvöltök, mint ahogy azt sem vettem észre, hogy durván szétcsapok a körülöttem ácsorgók között...
    ...aztán az a tetűlassúságú vánszorgás a feketére mázolt mikrobusz mögött, a kipufogógáz kékes fénye, a döglődő fák fölénk hajló csupasz ágai, a szennyes, sárgás-szürke felhőfoszlányok...
    ...a temetés után nem megyek haza... Pontosabban: nem abba az üres lakásba megyek, ahol én fölneveltem a gyerekeimet, hanem abba az üres lakásba akarok menni, ahol én felnőttem... és ahol már évek óta egyedül élt az „az öreg sajt”... De előbb még beülök a kocsimba és a hétvégi házamhoz, a szőlőmbe hajtok...
    ...egy pillanatra megállok és elolvasom a szemöldökfa fölé pingált három szót: Bort, búzát békességet! Búzavirágkék festékkel van oda mázolva cirkalmas betűkkel ez a három szó, körötte virágminták, de most gyűlöletesnek találom az egészet, felkapok egyet az ott sorakozó zöld üvegek közül és a felirathoz vágom... hullik a vakolat, porlik a festék, de a felirat, ha csonkán, megrongáltan is, de ott marad: .ort ..zát ....seg...
    ...káromkodva nyakon csípek egy demizsont és a pince felé indulok... gyertyát gyújtok és megkeresem kedvenc hordómat, amelyikben a vöröset tartom, üveglopómmal megszívom, aztán a sűrű, vörös lét a demizsonba csurgatom. Egy kicsit a számba is; mellé csorog, befolyik az ingem alá, de nem törődöm vele, csak a nyeldeklőmön lecsorgó lé, a lázamat csillapító fanyar nedű az érdekes, amitől mindent remélek: nyugalmat, derűt, felejtést...
    ...tele töltöm a demizsont, aztán elfújom a gyertyát. Kapkodva, botladozva, itt-ott a falnak súrlódva a présházhoz megyek; mi a frász van velem?, mi ez a kurva nagy izgalom? Kihúzom egy rozoga kis asztal fiókját, és zsebre vágom az ott rejtegetett, hajdani szolgálati fegyveremet, meg a kockás zsebkendőbe bugyolált cukorkásdobozt, amiben a töltényeket tartom. Heej te puska, puskaagy, dee csinos kis fruska vagy!, dúdolgatok magamban önfeledten. Berúgom az ajtót, nem zárok kulcsra semmit...
    ...beülök a kocsiba, és ahhoz a házhoz hajtok, ahol felnőttem, ahol gyerek voltam, ahol a kibaszott gyermekéveimet töltöttem. Zsebemben ott lapul a lakáskulcs, én vagyok az örökös, mint egyetlen élő rokon ...
    ...az utóbbi években, amióta meghalt az anyám, egyedül élt itt az öreg. Sohasem látogattam meg. Szerettem volna, de tudtam, hogy ő nem szeretné. Meghasonlott keserű ember volt. Azt mondta: miattam lett az... „...mert eladtad a lelked a sátánnak...”, ezt vágta a pofámba, amikor utoljára beszéltünk egymással. Vágta? Halkan mondta, fakó hangján. Sohasem kiabált. Ez vérlázító volt. Most abba lakásba vágyom, ahol minden a szüleimre emlékeztet, ahol minden a gyerekkoromat idézi...
    ...a lépcsőházban különös, bűntudattal vegyes szorongás fog el. Apámat kísérem, támogatom. Fekete ruha van rajta. Hirtelen megtántorodik, megkapaszkodik a korlátba, és többé nem mozdul. Ölbe kapom, úgy viszem tovább. De ekkor már csak egy játékbábú: kis, fekete öltönybe bújtatott indián törzsfőnök. Otthon, visszafojtott lélegzettel, a vitrinbe, sok más figura és vicik-vacak tárgy közé helyezem. nem akartam tudomást venni róla, hogy ez az apám, és hogy már halott. Szóltam anyámnak, hogy  jöjjön, apával valami furcsa dolog történt. Anyám bejött, meglepő közönnyel kézbe vette a bábut, nézegette, mondta, hogy már nem él... de valami elektromos szerkezetet piszkálgatott benne hátul, és a bábu mozogni kezdett, Kalimpált apró kezecskéivel, lábacskáival. Mindig fog mozogni, mondta anyám, de már nem él. Aztán a bábu kinyitotta a szemét és gépiesen elmosolyodott. Felkiáltottam: Apa! Apa!...
    ...és már előtte: a jeges szél sodorta szemét, műanyag flakonok és konzervdobozok, amik végigszáguldottak a gyér fénnyel megvilágított, kihalt utcán, és én úgy láttam, ezek zanzásított csontok és koponyák... aztán a kapunkban az az összetört arcú, alvadt vértócsába száradt alak: hajdani tiszttársam, kiszúrt szemekkel, bankjegyekkel kitömött pofával...
    ...ököllel verem be az otromba vaskaput... csak el innen, csak ne lássam! A zár rossz. A vaskapu üvegablaka betörve. A kapualjban macskabűz, rohadó szemét a dugigtömött kukákban. Rám nem jellemző kapkodással keresem a lépcsőházi villanykapcsoló gombját, nagy nehezen megtalálom, nyomogatom, de a villany nem gyullad ki. Sötétben kell tovább botorkálnom. Leírhatatlan ingerültség lesz rajtam úrrá, mert félelmet érzek, amit azelőtt sohasem. Izzadok. Érzem a saját öklömből szivárgó vér szagát. Tapogatom, nyalogatom, már-már eszelősen. Befordulok a ház sarkánál, villámgyorsan beugrok a lépcsőházba és hátra nézek, mert határozottan az az érzésem, mintha követnének. A sötétben kitapogatom a korlátot és megkapaszkodom benne, mint egy aggastyán. Fujtatok, lihegek, úgy érzem: egy percig sem bírom tovább. Mégis elindulok fölfelé. Lábamban ólmos súly. A lépcsőház korlátjába kapaszkodva vonszolom magam lépcsőfokról-lépcsőfokra. A szemem lassan hozzászokik a sötétséghez. Zümmögés, félhomály, penészes falak, dohszag, porlepte pókháló-fátyolok. Az első emelet lépcsőfordulójában megbotlom és teljes hosszamban végigvágódom a kövön. Kinyílik a szemközti előszoba ajtó, és ott áll a küszöbön a régóta halott Kántorné: ritkás, ősz haj a koponyatetőn, szemgödrében bazedovkóros szemek. Engem néz. Aztán sorra felkattannak a villanyok, félrehúzódnak a függönyök, résnyire megnyílnak az ajtók, és vádló szemek merednek rám mindenhonnan. Koponyafejű, hálóinges öregasszonyok, véresnyakú, elegáns urak jelennek meg itt is, ott is. Nyílnak az ajtók és a húsnélküli szájak, felnyílnak a protézisek és vad átkozódásban tör ki az egész ház. Csupa ismerős arc, akiket, vagy akiknek a hozzátartozóit annak idején én jelentettem föl, én hurcoltattam el. Kötelességemnek éreztem: megannyi „osztályidegen, burzsoá, klerikális”... Áttetsző fényalakok álltak az ajtajuk előtt a lábtörlőkön, aztán hirtelen kattanással megint koromsötét lett...
    ...a harmadik emeletig négykézláb mászom. Ott nyitott ablakában leng, csipkés, fekete estélyi ruhában, a függönyzsinórra felakasztva Nemesné, akinek a férjét elvitték és sohasem látta többet. És akkor hirtelen valami undorító mocsok ragadt az arcomra: sűrűn szőtt pókhálóba gabalyodtam. Az arcomhoz kaptam, és megint az a távolról jövő, idegen üvöltés. Markomban egy jókora féreg kalimpált. Kinyitottam a tenyeremet és hosszan, undorodva rázogattam a kezemet, a rátapadó szennyet a nadrágszáramba töröltem, zsebkendőmmel hosszan és durván dörzsöltem az arcomat, de mintha nem akart volna, nem tudott volna megtisztulni...
    ..belököm a harmadik emeleti folyosó ajtaját és egy pillanatra megnyugszom. Egy pillanatra úgy érzem: haza értem. Egy pillanatra úgy érzem: megint gyerek vagyok, és ami azóta történt: rossz álom, és még minden jóra fordulhat... felejtsük el, kezdjük elölről az egészet... Lenézek az udvarra: komoran és feketén suhognak a fenyők, de az illatuk olyan mint régen... Lassan tovább lépkedek: a folyosó a kovácsoltvas korláttal, és az okkersárga keramitkockákkal... és a folyosó végén... a folyosó végén: az apám és az anyám, egymást karonfogva, mozdulatlanul... de csak egy pillanatra. Szerettem volna szólni hozzájuk, de csak egy pillanatra álltak ott. Helyettük két világító pontot láttam. Két zöldes fénnyel világító pontot. Lassan közeledtem, és akkor hirtelen, a konyhaablak párkányáról elrugaszkodva, fújva, vinnyogva rámvetette magát egy macska, kieresztett körmeivel végigszántotta az arcomat...
    ...az ajtó előtt álltam. A barna olajfestéket vedlő ajtó előtt. A homályban nem láttam, inkább csak tudtam, hogy rajta kis tábla van, nem is tábla: két felcsavarozott üveglapocska között egy darabka papír az apám nevével: Szucsák Károly, és alatt kalligrafikus betűkkel: „t a n í t ó”. Lehet, hogy amikor nyugdíjba ment, elébiggyesztette: „nyug.”. Amilyen precíz ember volt! De az is lehet, hogy akkor már nem érdekelte ilyesmi. Nem tudom. Nem láttam tisztán. Elővettem a kulcsot, némi bíbelődés után sikerült kinyitnom az ajtót és beléptem az előszobába. Itt könnyen megtaláltam a villanykapcsolót, felkattintottam, és gyorsan kulcsra zártam az ajtót. Néhány lépést tettem, de hirtelen meg kellett állnom, mert a lakás belsejéből lépéseket hallottam, nyikorgó, egyenetlen lépéseket. Füleltem: egy csusszanás, egy koppanás, bal, jobb, bal, jobb...
    ...továbbra is azok a lépések. De nem közelednek, nem gyorsulnak, nem lassulnak, csak mintha ugyanazt a néhány métert róná valaki oda-vissza, oda-vissza, ugyanaz a két csoszogó láb. Az előszoba közepén egy nyugágy. Értetlenül bámultam: hát itt üldögélt volna az öreg? Mintha örökké várt volna valakire... Közelebb mentem, a demizsont letettem a padlóra, elővettem a kockás zsebkendőbe bugyolált cukorkásdobozt meg a revolveremet, kinyitottam a dobozt és a nyugszékben levő öreg párnára tettem... csissz-kopp, csissz-kopp... tompa fénnyel megcsillantak a töltények. Gyors, rutinos mozdulatokkal ötöt tettem a fegyverbe, aztán a dobozt ismét becsuktam és a zakóm zsebébe csúsztattam. Lehajoltam a demizsonért, és akkor...
    ...akkor megdermedtem. Vérfoltokat, véres cipőtalpak nyomait láttam a padlón. Egy pillanatra úgy éreztem: ez már a téboly. Felemeltem az egyik lábamat: a cipőm csupa vér volt. Az előszoba-tükörhöz léptem, belenéztem: az arcom is merő vér. Szabad kezemmel megint előkotortam a zsebkendőmet, de az is lucskos volt a vértől. Dühödten a falhoz csaptam, egy pillanatra odaragadt, aztán végigcsúszva, szennyes-véres csíkot húzva a régen festett, ótvaros falon, leesett...
    ...csissz-kopp. A nyugágyba dobtam a pisztolyt, felkaptam a demizsont, kihúztam a dugóját, vörösbort loccsantottam a tenyerembe, azzal mostam le az arcomat. Aztán meghúztam a nagy, vesszőkkel befont üveget. Mohón, nagy kortyokban ittam, a fele mellé ment, kívül csípte a sebeimet, belül hűsített. Kapkodtam a fejemet, mint egy idióta: a fal tövében kuksoló, véres zsebkendő, sérült foncsorú tükör, nyugágyban hagyott fakó párna, szürke mennyezet, nagy, dohányszínű szárnyasajtó... kipp-csossz, kipp-csossz....
    ...elindultam a lakás belseje felé. Bal kezemben a demizson, jobb kezemben a töltött revolver, így kissé ügyetlenkedve, a könyökömmel nyomtam le az öreg rézkilincset, a lábammal betoltam az ajtót. Halkan megnyikordult. Csak álltam mozdulatlanul és néztem a sötétet...
    ...anyám trafikos néni volt. De már nagyon beteg és fáradt. A pultra borulva aludt. Benyitottam. Halkan csilingelt az ajtó-csengő, de nem szóltam, nem akartam felébreszteni. A hátsó ajtóban megjelent apám szikár arca és egy hangoskodó vevő. Apám egy játék pisztollyal rálőtt. Lopni akart, mondta felém fordulva...
    ...lassan tágult a pupillám, és az előszobából beszűrődő fényben halványan kirajzolódtak egy nagy, ovális asztal, egy festőállvány körvonalai. Beléptem a szobába, a demizsont az asztalra tettem, aztán — pontosan emlékeztem, hogy hol van — a villanykapcsolóhoz léptem és felkattintottam. Csodálkozva láttam, hogy a hatalmas bronzcsillárnak csaknem mindegyik égője világít. És rend volt. Viszonylagos rend, ahhoz képest, hogy évek óta egyedül élt itt egy öregember. Végighordoztam tekintetemet a szobán, minden egyes bútordarabján, tárgyán...
    ...az ovális asztal körül a régi karosszékek, könyvszekrények, a virágállványok, a kifakult perzsaszőnyeg és a képek a falon... Az apám képei..., mert (magát, szerényen, tanítónak valló) tanár volt az „öreg sajt”, de „festőművésznek képzelte magát”... Ezek a szavak most tisztán, élesen álltak előttem. Akkor hangzottak el, amikor utoljára beszéltem vele. Rossz néven vette, hogy a fia megint egy fegyveres alakulatnak a tagja, és nem volt hajlandó elfogadni még az ajándékomat sem, pedig finom nyugati italokat, cigarettákat hoztam neki...
    ...a két szobát elválasztó szárnyas ajtóban állt, nyűtt, szürke szvetterében, és két kezével elhárító mozdulatot tett. Kiborultam, üvöltöttem: „De nagyra vagy az erkölcsi tisztaságoddal! Mindig is nagyra voltál vele! Meg az elveiddel!  Sokra mentél velük! Persze te világ életedben festőművésznek képzelted magad, meg nem értett zseninek, akit majd halála után pironkodva fölfedez az utókor... De én szarok az elveidre meg a művészetre, meg az utókorra! Én nem értek máshoz, csak a fegyverekhez..., és — igenis — én mindig az erős mellé állok, a hatalom mellé, mert eleget nyomorogtam és rettegtem gyerekkoromban..., most már biztonságban és jólétben akarok élni! A jelenben! Mindig is szerettem inni és zabálni!...”
    ...tájképek, csendéletek... és az egyik sarokban egy kis rajz üveg mögött, aranyfüsttel befuttatott keretben, megsárgult papíron... Egy gyerek arca. Hirtelen rádöbbentem, hogy még mindig görcsösen markolom a fegyvert. Bambán néztem, aztán az asztalra dobtam. Úgy néztem rá, mint ellenségre. Először éreztem ilyet. Közelebb mentem a rajzhoz. Egészen közel. Enyhe terpeszállásban álltam vele szemben és néztem: dacos kis kölyökarc profilból, érzékenyen, puha grafittal megrajzolva..., de nem ezt néztem, nem ez érdekelt, nem is értek hozzá... A gyerek arcát néztem, a szemét kutattam... Mondd meg öcskös! Mondd meg: kinek a golyója talált el!?... Aztán otthagytam a rajzot és leültem az egyik karosszékbe. Csak ültem. Bambán és üresen. Én is ott voltam a téren... én is lőttem... odavezényeltek... Mérhetetlenül ostobának és szennyesnek éreztem magam. Megint a demizson után nyúltam, és hosszan, sokáig ittam...
    ...feltűnt, hogy pontosan a vitrinnel szemközt ülök. Néztem. Közben — automatikus mozdulattal — a cukorkásdobozt is kitettem az asztalra...
    ...az első polcon: egy ezüsttálca, egy törött ezüst virágtartó, egy erdélyi fakereszt , egy háromágú gyertyatartó, három gyertyacsonkkal, két szürke porcelán- és egy barna ébenfa-elefánt, egy lila kehely oldalán a lengyel sassal...
    ...a másodikon: egy porcelán-balerina (torzó: mindkét karja letörve), hét darab különböző porcelán edényke (rendeltetésük, számomra kifürkészhetetlen), egy halványkék porcelán-rózsa, egy virágmintás (törött-ragasztott) porcelán gyümölcsös tál, egy golfozó nő porcelánból, narancssárga nadrágban, narancssárga főkötővel, halványzöld mellénykében...
    ...a harmadikon: egy virágmintás porcelán desszertestál, négy darab (a fentiekhez hasonló) különböző porcelán edényke, egy porcelán angyalka karácsonyfával, egy piros fanyuszi, sziklás tájon kis alpesi faház , két  bronzplakett, egy ülő porcelán kutya, egy ezüstgolyóval játszó, fekvő porcelán cica, egy porcelán leányka és egy porcelán legényke, a legényke kezében virágcsokor, mindketten népviseletben...
    ...a legalsó polcon: két porcelán kulacs, egy porcelán tálca, egy népművészeti agyagkorsó, három ballagási batyu (egyiken hímzett szív, a másikon toboz és makk, a harmadikon madár és kereszt), egy kisméretű fakulacs, egy kisméretű faköpülő, egy (törött-ragasztott) agyagló (Lipták!), több — gyerekek által készített — piros papírszív, üdvözlő kártya, és egy nagy, zöld üveg félig benzinnel... Ez, tudtam, az öcsém emlékére áll ott. Csak egyszer harcolt életében, akkor is ilyen fegyverekkel... És azt is tudtam, emlékszem rá: mi készítettük a piros papírszíveket, mi írtuk tele az üdvözlő kártyákat..., anyánk meg eltette, és az „öreg sajt” is itt hagyta, itt őrizgette...
    ...hirtelen megnyikordult és becsapódott egy ajtó valahol a lakásban. Ösztönösen a pisztolyom után nyúltam, de megállt a kezem a levegőben. A szomszédos szoba felé néztem: a szárnyas ajtó kitárva, mögötte sötét lyuk. Verem. Talán már nincs is ott szoba... Füleltem. És akkor megint felhangzottak azok a csoszogó, egyenetlen léptek... Csissz-kopp, csissz-kopp...
    ...számhoz emeltem a demizsont és kiittam a maradék bort, aztán tovább bámultam a vitrint... és akkor megláttam a vitrin üvegében a saját arcomat... egy alvadt vércsíkokkal, zúzódásokkal eltorzított idegen arcot... aztán egy másik arcot, és ismét egy másikat... véres és arcpirító jeleneteket... mintha tévé-képernyővé változott volna a vitrin üvege... vérmocskos tereket és szétlőtt házakat, csontvázzá soványodott ismerősöket, elárult barátokat láttam... aztán az öcsém arcát, azt a dacos, mégis szelíd gyerekarcot. És ezt már nem bírtam. Felkaptam a revolvert és a vitrin üvegébe lőttem. Csörömpölve szilánkokra tört az egész tábla, és a mögötte sorakozó tárgyak nagy része: a golfozó nő meg az ülő kutya, az agyaglovacska és a balerina... de néhány figura állva maradt... és mintha nőnének és kilépnének a vitrinből, és közelítenének... és hiába tört össze az üveg, ismét azok az arcok, ismét azok a jelenetek...
    ...töltöttem és lőttem, töltöttem és lőttem. Egyenként lőttem szét a még épségben maradt tárgyakat, pontosan célozva, egy lövést sem eltévesztve. Aztán megcéloztam a benzines üveget és belelőttem. Nagyot robbant az üveg, szilánkok és tűzcsíkok futottak szét a szobában, lángralobbant a függöny, ropogni kezdett a vitrin szikkadt fája...
    ...kivettem az utolsó töltényt és akkurátusan elhelyeztem a fegyverben. A pisztoly csövét a számba dugtam, és még egyszer, utoljára meghúztam a ravaszt... Vér és agyvelő loccsant a tűzbe, és sisteregve, füstölögve sülni kezdett... Az aranyfüsttel befuttatott keretben látható gyermekarcot védő üveget is vér és egy darabka agyvelő fedte be... Valamitől működésbe lépett a kis törzsfőnök-bábú elektromos szerkezete, és kereplő hangon ugrándozni kezdett. A fekete öltöny már leégett róla, csak a csupasz, indiánvörös figura járta őrjítő vitustáncát... csissz-kopp, csissz-kopp...

    *

    ...és megint az a szédülés. Sötét gödröt láttam, és a gödörben eltűnő koporsót, és belövésekre emlékeztető, dörgő hangokat hallottam, a koporsóra hulló földrögök zaját... és megint az a sustorgás, az a kásás szövegelés körülöttem: rosszulvagy?rosszulvan?rosszulvan!rosszulvan!... és erős markok szorítják a karomat. Nem, semmi! Hagyjanak! Hagyjatok!... Semmi... és megint szétcsapok a körülöttem állók között...
    ...temetés után nem megyek haza... Pontosabban: nem abba az üres lakásba megyek, ahol én fölneveltem a gyerekeimet, hanem abba az üres lakásba akarok menni, ahol én felnőttem... és ahol már évek óta egyedül élt az apám... De előbb még beülök a kocsiba és a hétvégi házhoz, a szőlőbe hajtok...