Petrozsényi Nagy Pál: KILINCS

A kicsi asszony serényen tett-vett a pöttöm szobácskában. Mellén megfeszült a blúz, arca majd kicsattant az egészségtől.

    – Jól fekszel, papácska? Ne hozzak bort, pálinkát?

    Az öregember ráhagyta. Amióta összeköltöztek, mindenki vele bajlódik. Napjában többször felrázzák a párnáját, megkérdezik, hogy aludt, mit kíván. És nem csak a fia, a menye is. Pedig azelőtt ugyancsak fintorgott. No persze, városi jány, emeltet csicsés, fiatal. Sanyi fia negyven, emez huszonöt, szinte gyerek még. Azért kijönnek egymással.

    – Egészségedre!

    – A tiedre, papácska.

    A másik fia szintén jól nősült, és ő mindkettőjüknek vett egy-egy vityillót. Nászajándékba, odakinn a városban. Magának csak úgy, szükségből, közel a Sanyihoz. Pedig a szíve bizony fájt a faluért, ahol idestova hetven éve látta meg a napvilágot. Psssz, már hetven! – áradt el benne a pálinka. Még szerencse, hogy amúgy elég fitt, ahogy mostanában mondanák, noha járni már nemigen tud. Hanem a menyei gondoskodnak róla ám, kivált Erzsók, áldja meg az Isten érte!

    – Gyere, koccints vélem, Erzsikém!

    – Bort, búzát, békességet!

    – Meg egy ónokat – kacsintott az öreg huncutul.

    – Hát az egyelőre odébb van. A mai nehéz időkben... Pénz kell ahhoz, mert anélkül...

    – Pénz, pénz. És a Sanyika? Rá nem gondolsz? Bezzeg otóra jutott pénz!

    – Nézd, a kocsi, hogy úgy mondjam, szükséglet. Mint a rádió, tévé, hozzátartozik az élethez – magyarázta az asszonyka, egyet szusszantott, aztán hozzátette: – De ha, teszem fel, bedobnál egy-két milliót...

    – Én... aligha – dőlt hátra a vékony csontú, inas öregember. – Legfeljebb a fődemet. Már ha megvóna, meg a hentesbótomat, meg az istennyilát, amit ebbe a városba temettem.

    – Nono, azért maradt néhány lepedőd.

    – Züllünk, züllünk? – nyitott rájuk vidáman Sanyi, ölébe kapta Erzsit, és szájon csókolta. – Papa? Mit bámulsz úgy, mint a tökbe esett cinege? Veszekedtetek? – kérdezte a feleségétől, amint este összebújtak a rekamién.

    – Nem.

    – A jó – húzta magához fiatal, formás feleségét. – Hát még ez – nyúlt az inge alá, hanem a nő kisiklott az öléből. – Hm, bocsánat, és... jó éjszakát!

    – Szeretném tudni, minek néztek ti engem. Ápolónőnek, cselédnek, mert akkor akár külön szobában is hálhatunk.

    – Micsoda! Nem értem, hiszen az egészet te vállaltad, cicuskám, merthogy olyan öreg és béna szegényke.

    – Mondd, te tényleg olyan naiv vagy, vagy csak megjátszod magadat?

    – Szóval így állunk! – mormogta sötéten. – Legjobb lesz, ha kerek perec kimondod, mi nyomja a begyedet.

    A fiatalasszony szeme diadalmasan csillogott, leoltotta a villanyt, és ráborult a férjére.

    – Kérlek, ne haragudj! Te olyan frankó vagy, igazi férfi. A papa... Tulajdonképp semmi bajom vele. Egyszerűen azt akarom, viszonozza valamivel a gondoskodásomat. Nincs egy rongyom, és új tévé meg bútor is kellene. Nem szólva az onokáról – idézte ravaszul az apósát.

    – Jó, jó, de honnan, ha egyszer egy büdös vasa sincs?

    – Hinta-palinta. Ajánlom, dumáld meg az ősödet, még mielőtt az öcséd ki nem üt a nyeregből.

    – Andris? Soha. Egyébként haragszanak egymásra.

    – Most, aztán holnap megint puszipajtások, mi meg mehetünk Kukutyinba zabot hegyezni – motozott Sanyi slicce körül, és titokban bevett egy antibébi-tablettát.

    Másnap mindketten jókedvűen ébredtek.

    – Jó volt? – ropogtatta meg csontjait a szőke asztalos.

    – Mi? Ja, én mondtam, hogy frankó vagy.

    Egyedül az öreg kötötte az ebet a karóhoz, magyarán: egy fillért sem adott a menyének.

    – Na nem, ilyen nincs! Ha nem ad, megkeressük mi, az áldóját! Cserébe az ápolásért, úgyhogy még csak lelkiismeret-furdalásunk sem lehetmiatta – kutatta át a lakást az asszonyka a padlástól a pincéig.

    – De cicuskám, ez nagyon nem szép dolog!

    – Á, mit! Ne félj, nem veszem el tőle, csak megkeresem, hogy az orra alá dughassam. Lássuk, akkor is azt mondja: nekem aztán egy büdös vasam sincs!

    Hasztalan: se pénzt, se betétkönyvet nem találtak, pedig a végén még Sanyi is csatlakozott az asszonyhoz.

    – Kerestek valamit? – tűnt fel az öregnek a nagy kutakodás, keresés.

    – Csak takarítunk – válaszolta Erzsi asszony mérgesen, és este, a házasságuk óta először, külön ágyban aludtak. – Csípje meg a kakas, tartsa meg a zsozsóját! – változtatott taktikát ekkor dühösen. – Írassa ránk a házát, azzal kvittek vagyunk. Elvégre mi ápoljuk, nem Andris sógor úr, aki eddig egy szalmaszálat sem tett keresztbe. Csak jön, körülnéz, és tíz perc múlva lelécel, nehogy be kelljen hoznia véletlenül az apád serblijét. Na nem, kányec filmá. Valamit valamiért, különben...

    Nem folytatta, az asztalos is hallgatott. Nagyon jól tudta, mi következne ezután. Másfelől a dologban tényleg van igazság: valamit valamiért. Akinek rózsa kell, vállalja a tövist is. Neki kellett, hát megkapta a legüdébb rózsát, amit csak megálmodhatott magának, és amiért most fizetnie kell, különben rá se néz többé az asszonyka. Előadta hát a dolgot az apjának, és ugyancsak megkönnyebbült, amikor a jó öreg meg sem sértődött az ötletért.

    – Rád íratom, hogyne, nyugodt lehetsz, Sanyikám, csak azt az egyet áruld el nekem, minek ez a nagy sietség!

    – Nekem nem sürgős, csak hát az Erzsike…

    – Az más, arra aludjunk egy napocskát! – dörmögte az apóka.

    Ám az egyből kettő, majd hetek lettek lassanként.

    – Amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Ápold te meg az Andriska ősödet ezentúl! – esküdött bosszút a menyecske, és a szót tett követte, vagyis be sem nyitott többé a papához.

    A férfi hümmögött, ezt is lenyelte azzal a titkos reménnyel, hogy legalább béke lesz közöttük. Hanem az asszonya továbbra is füstölgött.

    – Esküszöm, nem bírom. Megőrjít ez a húgy- és gyógyszerszag. Tiszta kórház lett a házunkból. És ahogy rádiózik, tévézik…! Tudom, hogy rosszul hall a vén harcos,de a végén még én is megsüketülök miatta.

    Így került „a vén harcos” a nyári konyhába, vele a tévé meg a rádió. Ősz volt, november. A vén diófa értetlenül kukucskált be a füstös kis lyukba. Az öreg napokig apatikusan hevert egy kiszuperáltpriccsfélén. Már nem érdekelte sem a tévé, sem a rádió, inkább a kályha duruzsolását hallgatta napestig.

    – Remélem, nem haragszol – ébredt fel a lelkiismeret többször is a fiúban. – Csak szólj, ha valami bánt vagy nem tetszik.

    – Semmi sem bánt, nagyon jól megvagyok én itt is, köszönöm – nyugtatta meg a mozgáskorlátozott emberke, csupán a szeme csillogott gyanúsan.

    Egyik nap, miért, miért nem, senki sem vitt neki reggelit. Kisétkű lévén, fütyölt az egészre. Csak nem fog egy früstökért jelenetet rendezni! Tizenkettőkor azonban csak megkondult a harang a hasában anélkül, hogy bárki benyitott volna hozzája. Nocsak: se früstök, se ebéd! Itt valami nagyon nem stimmel! Türelmetlenül fülelt kifelé, de senkit sem látott-hallott az udvaron. A menyem! – villant át az agyán egyszerre. Ki lehetne más, a Krisztusát! Ki akarja éheztetni, az hétszentség! Eltelt egy óra, kettő. Semmi változás. Talán elmentek valahova – találgatta magában. Mondjuk Andrishoz, disznótorba, vagy a jó ég tudja.

    Estefelé megdördült az ég, úgy látszik, vihar lesz. És sem Sanyi, sem Erzsi nem kopogott a konyhába. Holott most már tényleg nagyon éhes volt, hiszen tegnap óta nem evett. Hogy lehetnek ezek olyan, hogy is mondják itt a városban? Sza… szadisták, igen, így mondják! Főként Sanyika, akiből ő csinált asztalost. A fődjét is miatta meg Andris miatt adta el. Pedig milyen jó főd vót az, zsíros, fekete, hogy aztán később, csak úgy, ráadásként utolsó fillérét is kikunyerálják a zsebéből. Most aztán se pénz, se főd, erre mit tesznek? Félredobják, mint egy lyukas fazekat – jelent meg egy könnycsepp a szeme sarkában. Nem törölte le, hadd csorogjon! Jaj, fiam, ezt sem hittem volna terólad! – nyilallt szívébe a fájdalom. De vajon csakugyan szándékosan hagyják őt éhezni? – fogta el a kétely hirtelen. Lehet, hogy éppen velük történtvalami baleset, például karamboloztak, vagy… Vagy el sem mentek sehova, csak rosszul lettek valamitől. Épp a múltkor látta a tévében, hogyan lett rosszul egy egész család valami ismeretlen vírustól. Talán ez történt velük is, és most ott fekszenek betegen, tehetetlenül a szobában.

    – Sanyika! Erzsike!

    Nem hallották. Egy okkal több, hogy… Úristen, mit tegyen? Hogy segíthetne ő ilyen bénán Sanyikán, Erzsikén? Pedig segítenie kell, ha a fene, fenét eszik is – tette le lábát a padlóra – a két keze még remekül szuperált –, és igyekezett felülni. Így la, nem olyan nehéz ez! Még egy mennydörgés, villámlott egyet, aztán sötét lett: elvették az áramot. Az öreg gépiesen hajolt az éjjeliszekrényhez, ahol a petróleumlámpát őrizte pont az ilyen áramszünetre számítva. Meggyújtotta a lámpát, és vissza akarta tenni a lámpaüveget, amikor újabb égzengés hasított a konyha csendjébe. Erre úgy megrémült, hogy ijedtében lelökte a lámpát a padlóra. A szőnyeg rögtön lángra gyúlt, utána a priccs meg minden, ami csak lángra gyúlhatott.

    – Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében és Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában… – rebegte a hiszekegyet fennhangon, és kikerekedett szemmel meredt a lángokba.

    Eddig csak filmekben látott effélét, esetleg álmában, esetleg most is álmodik – csípett a karjába. Hú, ez fájt! Ez bizony valóság, és ha nem segítenek azonnal, már csak a hamvait kaparhatják össze a szomszédok.

    – Segítség! Ég a ház, emberek!

    Segélykiáltásai köhögésbe fulladtak. Ziháló tüdővel hentergett le a priccséről. Ha eléri a kilincset, száz gyertyát gyújt Szent Antalért. Lassan, égő fáklyaként kúszott az ajtóhoz. Uram, testemet, lelkemet kezedbe ajánlom. Még egy méter, már csak fél méter! Itt vagyok! – nyújtotta ki kezét a magasba.

    De a kilincset már nem tudta lenyomni.

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo