Bányai Tamás: Tehetetlenül

t34    – Alezredes elvtárs… bajtárs!
    A fiatal tizedes vállánál fogva rázta. Azonnal felébredt. Az átélt riadók, vészhelyzetek, egész pályafutása alatt megszokta, talpon lenni az első szóra, érintésre.
    Csak a szemét dörzsölte meg és máris ébren, ugrásra készen nézett fel a fiatalemberre, aki rögtön elhátrált az ágytól, hangjából kiérződött a mentegetőzés.
    – Az alezredes elv… bajtárs parancsolta, hogy ébresszem fel, ha…
    – Mi van fiam? – kérdezte Dohándi Árpád alezredes a kelleténél talán nyersebben, de szemrehányás nélkül.
    – Jelentem alezredes bajtárs, az egyik járőr visszatért.
    Dohándi az órájára pillantott. Fél három. Valamivel éjfél előtt heveredett le, tehát még három órát sem aludt. Pedig hogy hitte, végre kialhatja magát.
    Már talpon is volt. Ruhástól feküdt a vaságyon, csak a derékszíjat kellett felcsatolni. Előtte igazított a zubbonyán, fejére húzta tányérsapkáját.
    A kéttagú őrjárat – egy pattanásosképű, inkább vörös, mint szőke, tömzsi parasztlegény, meg egy ébenfekete hajú, cigányos kinézetű, cingár fiatalember – az irodájának ajtaja előtt várakozott rá. Amint meglátták, hogy kilép a folyosóra, mind a ketten vigyázállásba merevedtek.
    – Maguk gyorsan visszajöttek. – mondta Dohándi. – Történt valami?
    A pattanásos képű jelentett, ízes, nógrádi tájszólással.
    – Alezredes elvtársnak jelentem, az országúton orosz konvoj halad Pest felé. Páncélos csapatszállító járművek és tankok. Huszonkilenc T-34-est számoltam meg.
    – Pest felé haladnak? – kérdezte Dohándi megütközve.
    – Igen, alezredes bajtárs – vágta rá most a cingár katona –, Pest felé.
    – Biztos ez?
    – Igen, alezredes elvtárs, két szemünkkel láttuk – bizonygatta a szőke legény, enyhe rosszallással a hangjában.
    Dohándi nem javította ki, holott irritálta, hogy hol elvtársnak, hol bajtársnak szólították. Elfogadta, beidegződött kifejezéseken nem könnyű egyik napról a másikra változtatni. Nézte a két katonát, mintha ijedtséget, riadalmat keresne a viselkedésükben, de csak fáradtságot, vagy méginkább fásultságot látott rajtuk.
    – Leléphetnek.
    A járőrök tisztelegtek és sarkon fordultak. A tizedes, aki már jóideje az írnoka volt, kitárta előtte az iroda ajtaját. Dohándi belépett, egyenesen az íróasztala mögé ment. Leült a támlás faszékre, állát a tenyerébe támasztva az asztalra könyökölt. Írnoka parancsra várva állt a szoba közepén.
    Azzal a tudattal feküdt le este, jó úton haladnak a dolgok. A rádióból is hallotta, a dandárparancsnokságról is azzal nyugtatták, folynak a tárgyalások; a lényeget illetően – az oroszok kivonulásában – meg is egyeztek. Már csak néhány felmerülő kérdésben kell dűlőre jutni. Maléterék este folytatják a részletekre kitérő megbeszélést a tököli orosz parancsnokságon. A néphadseregre háruló feladat, a kivonulás zavartalan biztosítása.
    Arra gondolt – még mielőtt álomra hajtotta volna fejét –, hogy ez nem lesz nehéz. Most már, hogy a Nemzetőrséget is létrehozták, s így a forradalmárok fegyveres erői is valamiféle egységbe szerveződtek hivatásos katonatisztek irányítása alatt, valószínűtlennek tetszett a kivonulás útjába bármiféle akadályt gördíteni. Siettetni mindenki szeretné, azt meg úgysem tudják. Még egy hőzöngő civil is megértheti, egy ekkora hadsereget nem lehet egyik napról a másikra eltávolítani az országból. Ahhoz hetekre, talán hónapokra van szükség.
    De Pest felé?! Az nem kivonulás.
    – Hívja fel a dandárparancsnokságot – szólt oda az írnoknak.
    A kesebajszos, sovány tizedes fürgén a telefonhoz ugrott. Nagy igyekezetében kétszer is mellétárcsázott. Végre meghallotta a kicsöngést, átadta a telefonkagylót az alezredesnek.
    A beszélgetés rövid volt. Kurtán-furcsán közölték vele, a dandárparancsnok nem elérhető, e pillanatban senki, akitől tájékoztatást, parancsot vagy épkézláb utasítást kaphatna.
    Dühösen csapta le a kagylót. Úgy érezte tétlenségre van kárhoztatva, mint aki foglya és nem parancsnoka ennek a laktanyának.
    – Hívja fel Czérna őrnagyot – adta ki újabb parancsát az írnoknak, aki már az ajtóból vetette oda: – Igenis, alezredes elvt… bajtárs.
    Az tizedes kisvártatva egy sebhelyes arcú, nyurga tiszt kíséretében jött vissza.
    Dohándi hellyel kínálta a belépő őrnagyot, aki az írnok íróasztala mögé telepedett le. Aztán a tizedeshez fordult.
    – Menjen, pihenjen maga is egy kicsit. Hat órakor jelentkezzen.
    A tizedes távozása után gondterhelten nézett a másik tisztre.
    – Az egyik járőr most jelentette, az oroszok Pest felé vonulnak. Egy vagy több páncéloshadosztállyal.
    Czérna őrnagy rágyújtott. Öngyújtóját az ujjai között forgatta, elgondolkozva, mélyet szívott a cigarettából.
    – Várható volt – mondta.
    Dohándi ingerülten felpattant íróasztala mögül.
    – Kormányszíntű tárgyalások folynak a kivonulásról!
    – Tényleg azt hiszed, hogy az oroszok ezt komolyan gondolják? Még ha így lenne is, ez nagyon hosszú időt vesz igénybe. Csak a jóég tudja miféle garanciákat követelnek. Ne felejtsd el, még egy semleges Magyarország is azt jelentené számukra, hogy a Nyugattal lesznek határosak. Ezt nagyon nehezen emésztik meg, ha egyáltalán beveszi a gyomruk.
    Dohándi az ablakhoz lépett, mindkét szárnyát szélesre tárta. A hideg, fagypont körüli éjszakai levegő frissítőleg csapott az arcába. Ki sem kellett hajolnia, azonnal meghallotta a távolban haladó tankok tompa dübörgését. Nagyobb megütközést váltott ki belőle, hogy még távolabbról, de tisztán kivehetően, aknavetők és akna becsapódások hangját is hallotta. Megfordult.
    – Magyar katonatiszt vagyok – jelentette ki minden átmenet nélkül, határozottan.
    Czérna őrnagy jobboldali arcán, a kezdődő borosták között hosszúra nyúlt a vörös sebhely.
    – Mit akarsz ezzel mondani?
    – Te ismersz már valamennyire – mondta Dohándi, s nagyon úgy hangzott, saját magát akarja meggyőzni valami felől. Czérnára nézett, mintha bátorítást várna. A másik tiszt azonban hallgatott, várta a folytatást. – Én már harcoltam egyszer az oroszok ellen, igaz, velük vagy mellettük is. Talán ennek köszönhetem, hogy most itt vagyok, és nem éjjeliőr egy széntelepen vagy még rosszabb.
    – Csak nem azt akarod mondani, hogy hálával tartozol nekik?
    – Szó se róla! – tiltakozott Dohándi. – De ha leszereltek volna, vagy sittre tesznek, amire titkon fel is voltam készülve, akkor most nem itt lennék. Talán, mint nemzetőr tiszt én is ott harcolnék a többiekkel.
    Elhallgatott. Maga sem vette észre, beleharapott a szája szélébe. Kelleténél talán többet mondott önmagáról. Az ember sohasem tudhatja.
    Czérna őrnagy arcán összehúzódott a sebhely vörös csíkja, mintha elmosolyodott volna.
     Vajon mire gondol?
    Az őrnagy volt az egyetlen tiszt a zászlóaljban, akiben úgy amennyire megbízott. Hiszen ő volt az, aki már a laktanya kapujában várta, amikor alig több, mint egy hete, huszonhatodikán visszatért a dandárparancsnokságról, ahol az eligazításon nyugalomra intették. Folyik az ellenforradalmi bandák felszámolása, mondták, egy két napon belül helyre áll a rend. Hamarosan megkapja majd az újabb parancsot. Parancs, persze azóta sem jött. A helyzet zűrös voltára jellemző, hogy a dandárparancsnokságon senki sem tudta határozottan, mi a teendő. Valahogy úgy tűnt: mindenki maga döntse el, hol a helye.
    Jámbor százados, a zászlóalj politikai tisztje már eldöntötte, vagy neki talán nem is volt mit fontolgatni. Amit Czérna tett, az is egyfajta döntés. A kapuban várta, az őrbódénál, hogy ő legyen az első elmondani, mi történt. Izgatottan hadart, máskor oly higgadt hangja elcsuklott a felindulástól.
    – Jámbor százados, a tiszti kantinban, nyolc másik tiszt szemeláttára főbe lőtte Fehér őrnagyot – ez volt a lényege beszámolójának.
    A kapkodó beszédből nehezen tudta kihámozni, mi is történt valójában. Mint végülis kiderült – s ezt később mások is egybehangzóan igazolták –, Fehér szóba hozta, hogy tudomása szerint Maléter, más honvédtisztekkel együtt, átállt a forradalmárokhoz, s most együtt harcol az ÁVH-sok, de főleg az oroszok ellen. Jámbor ekkor azonnal felpattant a székéről, árulónak bélyegezte Fehér őrnagyot, szavait pedig tűrhetetlen lázításnak. Fehér erre kijelentette, egyelőre csak a véleményét nyilvánította ki, megvárja, míg a zászlóaljparacsnok visszatér a dandártól, de akkor ő, mint rangidős tiszt javasolni fogja a városba történő bevonulást és a harcokban való részvételt. Természetesen a forradalom oldalán. Szó szót követett, a habzó szájú Jámbor előkapta szolgálati oldalfegyverét, és mielőtt még bárki közbeléphetett volna, főbe lőtte Fehér őrnagyot. Aztán ordibálni kezdett: így jár az, aki a néphadsereg árulója lesz, aki, még ha csak szavakban is, de kísérletet tesz a proletárdiktatúra megdöntésére. Az eset bénító hatással volt mindenkire, s az adott zűrzavaros helyzetben mindenki meg volt győződve, Dohándi őrnagy már nem is tér vissza a dandártól, és – bár kétségtelenül önkényesen – Jámbor százados átveszi a zászlóalj feletti parancsnokságot.
    – Ez közönséges gyilkosság! – háborgott Czérna őrnagy a kapuban.
    Ezzel ő is egyetértett. NKVD módszer, gondolta, amit még a frontvonalban sem tudott helyeselni. A többi tiszt – és a többesszámba beletartozik Czérna őrnagy is – meghunyászkodott, ami részint érthető, hiszen a politikai tiszt különleges – és meglehetősen tisztázatlan – helyzetben volt minden egységnél. A katonáknak, s természetesen a tiszteknek is nem ritkán az volt a benyomásuk, hogy hiába rang, hiába a zászlóalj, ezred, alegység, dandár vagy éppen hadosztályparancsnoki beosztás, a végső, a perdöntő határozatokat a politikai tiszt hozza; így minden parancs, közvetve vagy közvetlenül végeredményben tőle származik.
    Jámbor – talán nem is egészen alaptalanul – úgy vélte, a zászlóaljparancsnok távollétében, a rangidős tisztek ellenében is, neki kell dönteni a laktanyában állomásozó egység sorsáról. Ez az eljárás Dohándi szemében úgy tűnt, mint egy puccskísérlet, aminek végeredménye – akárhogy is nézzük – közönséges gyilkosság volt.
    Még ott a kapuban eldöntötte, mit tegyen.
    – Hol van most Jámbor százados? – kérdezte Czérnától.
    – Az irodájában – hangzott a tömör felelet.
    – Válasszon ki négy embert az állományból. Adja ki nekik a fegyvereiket, és azonnal küldje őket az irodámba.
    Jámbor századost fél órán belül letartóztatta, a politikai tiszt azóta is a laktanya fogdájában ül. Amint a zavaros állapotok megszűnnek, hadbíróság elé fogja állítani. Ítélkezni ez ügyben a hadbíróság dolga lesz.
    Az, hogy Czérna őrnagy várta őt a laktanya kapujában tárgyilagos beszámolót adni a történtekről, no meg a nyilvánvaló emberölés feletti felháborodása, nem utolsósorban pedig az irányába megmutatkozó lojalitás, megbízhatóvá tették a szemében. Akkor is, ha Czérna más körülmények között és másfajta előéletből került a hadsereghez, mint ő, aki még a Ludovikán végzett. Az őrnagy már a néphadsereg neveltje, sőt párttag is volt. Ennek ellenére vagy ettől függetlenül józan ítéletű, megfontolt és értelmes embernek ismerte meg, akinek gondolkozását nem párthatározatok irányítják. Ez azért is jelentett többletet a szemében, mert bár a Ludovikán azt tanították, a magyar honvédség pártokon kívül és felül áll, e szép gondolat csíráját mégsem tudták minden végzős tiszt fejében elülteni. Évfolyamtársára, Vünsch Róbertra gondolt, aki Szálasi feltétlen híve lett, s aki a magyar honvédség szégyenére zsidókat deportált, sőt – mint később hallotta – nem csak lelkét, kezét is bemocskolta Szálasi szolgálatában. Czérna nem hagyta magát befolyásolni a kommunista párt dogmáitól.
    Odakint a tankok dübörgése elhalkult, beleveszett a távoli éjszakába, az aknavetők durrogása azonban csak nem akart szünni.
    – Fehér őrnagy is harcolni akart – mondta Czérna.
    Dohándi becsukta az ablakot, a másik tiszt felé fordult. Behatóan fürkészte a vékonydongájú őrnagyot, látja e jelét a kijelentés mögötti célzásnak. De az csak mereven tekintett vissza rá.
    – Igen – mondta Dohándi. Folytatni akarta, ám Czérna őrnagy mutatóujjának egy határozott mozdulatával csendre intette, miközben a sarokban álló kis asztalkához lépett. Felerősítette az eddig alig hallhatóan duruzsoló, recsegő rádiót. Dohándi azonnal felismerte a miniszterelnök hangját.
    “…hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkel, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével, és a világ közvéleményével.”
    Aztán felcsendült a magyar himnusz, amilyen komoran és vészjóslóan csak felcsendülhetett. Ugyanaz a himnusz volt ez, amivel az újévet szokták köszönteni, de most és itt, a rosszul megvilágított tiszti irodában úgy hangzott, mint temetéseken a gyászinduló.
    A két tiszt hitetlenkedve nézett egymásra.
    A langaléta őrnagy lehajtott fejének jobb arcán megint hosszúra nyúlt a sebhely csíkja. Kapkodva rágyújtott, aztán felemelte fejét, egyenesen Dohándi szemébe nézett.  
    – Hívd fel a Honvédelmi Minisztériumot -- mondta az alezredes. – Tudnom kell, hányadán állunk.
    Amíg Czérna őrnagy a telefonnal vesződött, felrémlettek előtte az utolsó néhány nap eseményei.
    Miután a politikai tisztet letartóztatta – aminek, a tiszti kantinban elkövetett gyilkossággal együtt, gyorsan híre ment az egész laktanyában –, órákon belül sikerült helyreállítani az ingadozni látszó fegyelmet. A dandárparancsnokságtól, többször is megismételt kérésére, minden alkalommal azt a parancsot kapta – ha ugyan ezt parancsnak lehet nevezni –, maradjanak riadókészültségben, de ne tegyenek semmit, a további parancsot majd megkapják időben. Tűzparancs nélkül csak akkor használhatják fegyvereiket, ha megtámadják a laktanyát. Támadásra nem került sor, ehelyett először a forradalmárok egy öttagú küldöttsége kereste fel, fegyvert és lőszert követelve.
    A követelés teljesítését megtagadta, mondván – s eljárása helyességéről még most is szentül meg volt győződve –, hogy a laktanyában nélkülözhető fegyver, csakúgy mint felesleges lőszer nincs. Azt, ami egységének ellátmánya, nem adhatja ki a kezéből senki követelésére vagy parancsára, azon egyszerű oknál fogva, mert nem hagyhatja zászlóalját védtelenül, fegyvertelenül. Megígérte viszont, amennyiben a laktanyát nem éri támadás a felkelők részéről, sohasem fogja állományát és annak fegyvereit magyar civilek ellen fordítani. Soha.
    Ezt hittel mondta, és halálosan komolyan gondolta.
    Másnap egy Csepel teherautó állt meg a laktanya előtt. A kapuban posztoló őr az őrparancsnok utasítására az irodájába vezetett egy ÁVH-s századost, aki mindenáron vele akart beszélni. A százados honvéd egyenruhát követelt nyolc embere számára. Arrogáns volt és pökhendi, ami felbosszantotta Dohándit, s nem csak azért, mert rangkülönbség volt közöttük. Sohasem szerette az ÁVH-sokat, akik minden kiképzésük ellenére – nem hangoztatott magánvéleménye szerint – csak fegyvertelen civilekkel szemben voltak használhatók; alkalmatlanok valóságos és tényleges harci cselekedetekre. Mint kiderült, a civilek ellen sem lehetett hatékonyan bevetni őket. Honvéd egyenruhát!? Azt nem!
    Emberkínzók és gyilkosok ne feszítsenek tisztességes mundérban. Ha már így alakult, akkor viseljék csak emelt fővel a kék parolit. Az ÁVH-s százados szitkozódva és körül nem írt következményeket kilátásba helyezve eltakarodott embereivel együtt.
    A laktanyában szigorú fegyelem takarta a nyugtalanságot és feszültséget.
    Dohándi – úgy vélte – hatáskörének túllépése nélkül és felsőbb parancs hiányában is megteheti, hogy járőröket küld ki a környékre, sőt, ha elengedhetetlenül szükségesnek mutatkozik, még egy szakaszt vagy egy századot is a környékbeli két faluba rendfenntartás és a nyugalom megőrzése érdekében. A falvakban nem volt zavargás, négy őrjárat ellenben nem tért vissza. Nem esett bajuk, Dohándi ezt biztosra vette, legalábbis nem az őrjáratuk során. A katonák vagy hazaszöktek, vagy csatlakoztak a forradalmárokhoz. Az első esetben hadbíróság vár a kiskatonákra, a másodikban…
    Az időközben kialakult helyzet alapján valószínűleg felmentik őket, mint ahogy lelke mélyén ő is felmentést adott. Megérezte, vagy bizonyosan tudta is, hogy bár nincsenek harcedzett katonái – hadgyakorlaton is csak kétszer volt zászlóaljával, még éleslövészetre is ritkán került sor –, nem a bevetéstől, a fegyveres harctól félnek annyira, mint inkább attól, hogy fegyvereiket barátaik, ne adj isten, saját családtagjaik ellen kell fordítani. Azt nem mondhatta meg nekik, amíg ő itt a parancsnok, ez a zászlóalj sohasem fog magyar civilekre lőni.
    Parancs nem érkezett, noha a hadügyminisztériumban és a dandárnál is történtek személyi változások. Mindez azonban csak a fejetlenséget növelte, úgy tűnt mindenki behúzza fejét farkát, s a csapattisztek önálló döntésre vannak kárhoztatva.
    Lelkiismeretük szerint.
    Amikor október 31-én hírét vette, hogy az esztergomi páncéloshadosztály csatlakozott a forradalomhoz, legszívesebben ő is kiadta volna a parancsot: fegyverbe és irány Budapest. Csakhogy ő nem rendelkezett egy hadosztály felett, és embereinek kisebb számánál is többet nyomott a latban a kellő felszerelés hiánya. Egy páncéloshadosztály gépesített egység, tankokkal, csapatszállító autókkal ellátva, míg náluk a laktanya udvarán mindössze egy Zisz meg két Csepel teherautó vesztegelt, ezekre nem lehet négy századnyi embert felpakolni. Gyalogosan Pestre masírozni pedig… Erre nem vállalkozott.
    Döntésének helyességét látszott igazolni a hír: elkezdődtek a tárgyalások az oroszok kivonulásáról, a törvényes kormányt a nép többsége elfogadja, és Budapesten lassan helyreáll a rend, az élet visszatér a megszokott normális kerékvágásba. Ilyen körülmények között a leghelyesebb cselekedetnek bizonyul, ha – úgy ahogy a dandárnál mondták – marad a seggén és megvárja az időszerű parancsot.
    Maradt hát a seggén, akkor is, ha viszketett.
    És most a miniszterelnök szájából hallja: csapataink harcban állnak.
    Dohándi fejcsóválva gondolta, a rádióból többet megtud, mint a feletteseitől. Ám amit a rádió mond, az nem parancs.
    – Na végre! – sóhajtott fel Czérna
    Bemondta rangját, beosztását, valamint állomáshelyét a telefonba. Kapcsolnak, mondta aztán, miközben ujjai türelmetlen táncot jártak az asztalon.
    Dohándiban felmerült, hogy átveszi a telefonkagylót, már tett is egy lépést az írnok íróasztala felé, de meggondolta magát. Tudta, a válaszokból amúgy is mindent megért, ha meg parancsot akarnak adni neki, Czérna átadja majd telefont.
    – Nem, eddig semmilyen támadás nem ért minket, a laktanya körül csendes a környék, azaz… Az őrjárat Pest felé haladó orosz konvojról tett jelentést. Idehallattszott a tankok lánctalpának csikorgása… Igen…
    Hosszas hallgatás következett, amelyet csak egyszer egyszer tört meg az őrnagy szájából elhangzó igen és értettem. A telefonkagyló visszakerült a helyére.
    – Semmi érdemleges, semmi használható – mondta az őrnagy szárazon. – Az összes szófosásnak az volt a lényege, hogy maradjunk veszteg.
    – Veszteg? Akkor mit jelentsen ez a csapataink harcban állnak? Ezt a miniszterelnök mondta személyesen, te is hallottad. Megtámadták az országot, mi meg itt ülünk tétlenül. Azok a barmok odafent nem tudják, hol a helyük vagy mit kell tenni? Veszteg!
    – Szerinted mit kéne tennünk?
    Dohándi ismét az ablakhoz lépett. Az éjszaka nehezen akarta átadni helyét a hajnali derengésnek, mintha sohasem akarna megérkezni a reggel. Megfordult, hátát fordítva a kinti, fázós sötétségnek. Elnyomott egy ásítást.
    – Magam sem tudom, mi lenne helyes. Napok óta vártam egy eligazítást vagy parancsot. Feltételeztem, a dandárnál tudják, melyik egység, melyik zászlóalj hol alakítsa ki harcálláspontját…
    – A tétovázás oka, hogy odafent sem tudják hol harcoljanak. A forradalmárok oldalán vagy ellenük.
    – Rendben van! Elfogadom, hogy eddig egymásnak ellentmondó parancsokat adtak ki. A honvédséget először a forradalmárok ellen akarták kivezényelni. Ez kudarcot vallott. Időközben győzött a forradalom, mégpedig, és ez nagyon lényeges, nem nem puccsal, hiszen Hegedűs kormánya törvényesen adta át helyét Nagy Imrének. Itt tehát nem arról van szó, hogy lázadók egy kis csoportja magához ragadta a hatalmat, s most ők akarnak dirigálni.
    Elhallgatott.
    Eszébe jutott Horthy kormányzó kiugrási kísérlete. Akkor Beregszász közelében, dálnoki Miklós Béla 1. hadseregéhez tartozó 9. gyalogezredben szolgált hadnagyi rangban. A proklamáció elhangzása sokak számára világossá tette, hol a helye. Ám nem sokkal később a vezérkari főnökség elrendeli a harc folytatását. Ebben a bizonytalan helyzetben még az is megtörténhetett, hogy valaki javasolja, a csapatok feladata állásainak tartása, bármely irányból jövő támadás ellen. Hogy két tűz között őrlődjön a magyar honvédség! Végül az ezred megadja magát, a csapatok egy jelentős része átáll az oroszokhoz. Ő, Dohándi Árpád hadnagy az oroszok oldalán folytatja a harcot. Engedelmeskedve lelkiismerete parancsának, a kormányzó proklamációja után abban a hitben, hogy nem lett esküszegő, nem lett hazaáruló.
    Kedvenc költőjének szavai szerint cselekedett: hazádnak rendületlenül. Mint ahogy az átállásig is azt tette. Hazáját védte az országra törő ellenséggel szemben, ám Szálasi – úgy vélte akkor, és úgy vélte most is – nem a haza, nem a nép érdekeit védte, hiszen akkor már az ország érdeke a háború mielőbbi befejezését kívánta. Ráadásul Szálasi nem alkotmányos úton, hanem egy németek segítette puccs révén került hatalomra. Átállása után szilárd meggyőződése volt – bármilyen ellentmondásosan hangozzék is –, hogy mindkét oldalon, esküjéhez híven, hazáját szolgálta.
    És most?
    – Tudod – mondta az őrnagynak, aki már sokadik cigarettáját szívta egymás után, s egyre fáradtabban, egyre reménytelenebb arckifejezéssel nézett feljebbvalójára, mintha őrá is átragadt volna a tanácstalanság, a lelkiismeret és a kötelességtudás ébresztette kétely –, irigylem a nagy országok katonatisztjeit. És nem kizárólag a győztesekét. A háború alatt is éppúgy irigyeltem az orosz gárdahadnagyot, mint a Wermacht századosát. Egyikőjüknek sem kellett ingadozni, tudták melyik oldalon, miért harcolnak. Tudták a kötelességüket, végrehajtották a parancsokat, még ha nem is mindig értettek egyet azzal.
    – Nem hiszem – mondta Czérna őrnagy –, hogy egy egyértelmű parancs megoldaná a dilemmánkat. Mert mi van, ha egyértelműen azt a parancsot kapjuk, csatlakozzunk az oroszokhoz?
    Dohándi ingerülten jegyezte meg:
    – Ki adna ki ilyen parancsot? Hallottad, mit mondott a magyar miniszterelnök. Maléterék sem azért mentek Tökölre, hogy a csatlakozás lehetőségeiről tárgyaljanak. Éppen ellenkezőleg! Egy békés megoldást kiharcolni az ország számára. A nemzet és a nép érdekében.
    – Nesze neked békés megoldás!
     – Nem mi lettünk hitszegők! Nem mi támadtuk hátba az oroszokat!
    – Sokra megyünk vele!
    – Sokra nem, az lehet. De hogy álljak majd a fiam elé – kérdezte Dohándi keserű szájízzel, legalább annyira önmagától, mint az asztalnál ülő másik tiszttől –, ha megkérdezi tőlem, apa te hol és hogyan védted a hazát? Mit mondok neki? Hol itt, hol ott, ahol kellett? Ötvenegyben, amikor azt rebesgették, a láncos kutya Tito megtámadja az országot, tiszta sor volt. Rákosi szerint a pártot, a népi demokráciát védtem volna az imperializmussal szemben. Én azonban úgy véltem, egymással marakodó kommunisták harcias vitája vagy sem, ha szerb támadás éri az országot, én a hazámat védem. És most megint ránk törtek fegyveres erővel.
    Az írnok érkezése zavarta meg a beszélgetést.
    – Alezredes bajtárs, szolgálatra jelentkezem – mondta a szőke tizedes az ajtóban.
    Dohándi felsóhajtott.
    – Jól van fiam.
    Az őrnagy felállt az íróasztal mögül, várakozva nézett az alezredesre, aki éppen mondani akart valamit, amikor felerősödő dübörgés hallatszott még a csukott ablakon keresztül is. Mindinkább kivehető volt a lánctalpak közeledő dübörgése.
    – Riadóztassa a zászlóaljat! – parancsolta Dohándi az őrnagynak. Felülkerekedett fáradtságán. Saját parancsának határozott hangjától ismét magabiztossá vált.
    Az őrnagy képéről is eltűnt a korábbi kedvetlenség. Jobb arcán a sebhely éppúgy megmerevedett, mint ő maga, amikor feszes tartásban és tisztelegve mondta:
    – Értettem, alezredes bajtárs!
    Az írnok ellépett az ajtótól, utat engedve a kisiető őrnagynak.
    – Maga fiam – mondta Dohándi –, azonnal hívja fel az őrparancsnokot.
    – Telefonon, alezredes bajtárs?
    – Nem, liften! – válaszolta ingerülten Dohándi. Az ablak melletti falhoz húzódott, a fal fedezékéből tekintett ki az ablakon. Nem sokat látott, az ablak nem a laktanya kapujára, a kőkerítésen túl elterülő mezőkre nézett. A lánctalpak nyikorgását egyre erősebben lehetett hallani.
    – Az őrparancsnok van a vonalban.
    Az alezredes gyors léptekkel az íróasztalnál termett.
    – Dohándi alezredes. Jelentést kérek! – mondta erélyes hangon a telefonba.
    Az őrparancsnok jelentését hallgatva mindinkább elborult az arca. Maga sem vette észre, kezében megremegett a telefonkagyló. Az írnok ugrásra készen ott állt mellette, riadtan pislogott, idegesen vakargatta a combját. A folyosóról csizmák csattogása hallatszott be.
    Dohándi letette a kagylót. Bal tenyerét gondterhelten végighúzta az arcán, ujjai lassan fakuló vörös foltot hagytak maguk után. Az írnok tágra meredt szemekkel bámult a főnökére. Ha lett volna elég bátorsága, talán még meg is kérdezi: hogy állunk alezredes bajtárs? De hallgatott, kérdés helyett csak a szempillája csukódott le néhány másodpercre.
    Az alezredes visszalépett előbbi fedezékébe. Most már az irodából is láthatóvá vált egy gyorsan mozgó T-34-es tank komor sziluettje. A laktanya kerítése mellett húzott el, majd éles szögben megfordult és hirtelen megállt. A tankágyú egyenesen az ablakra irányult. A tizedes, Dohándi háta mögött vagy három lépésnyire lábujjhegyre ágaskodott, kissé oldalvást dőlve próbált kinézni az ablakon.
    A tiszt megfordult, az írnok pedig visszabillent vigyázzállásba.
    – Azonnal jelentse, ha bárki hív! – mondta Dohándi, és kilépett az irodából.
    A folyosón mozdulatlanul, teljes harci készültségben sorakozott fel a második század. Századparancsnokuk, egy tömzsi, fiatal főhadnagy, ellépett a század elől a falhoz, utat biztosítva parancsnokának.
    Az alezredes végignézett a századon. A katonák fegyelmezetten álltak sorba, tekintetüket mereven a folyosó szemközti falára meresztették, csak azok merték szemeiket elfordítani a falról, akik előtt az alezredes már elhaladt.
    Dohándi szeme megakadt egy kiskatonán, alig néhány lépésnyire a falhoz húzódó főhadnagytól. A fiú görcsösen kapaszkodott karabélyába, pufók arca egészen kivörösödött, amint – talán éppen a félelem kiváltotta – csuklási rohamát akarta leküzdeni. Fején meg-megremegett a páncélsisak. Az alezredes felsóhajtott.
    Aztán csizma csattogott a folyosó kövezetén. Egy halálsápadt szakaszvezető állt meg Dohándi előtt.
    – Alezredes bajtársnak jelentem, hat orosz T-34-es vette körül a laktanyát. Kettő a kapuval szemben, kettő hátulról, kettő pedig egy-egy oldalról. Két orosz meg két magyar tiszt akar beszélni az alezredes bajtárssal.
    Dohándi földre szegte fejét. Halkan, de határozottan mondta a szakaszvezetőnek:
    – Vezesse őket az irodámba!
    Mind a ketten megfordultak. A szakaszvezető futólépésben távozott, míg az alezredes még egyszer végignézett a századon.
    Tankágyúk és karabélyok. Az első és a harmadik század golyószórókkal is felszerelve. Páncélököl, de még csak nehézgépfegyver sem áll a rendelkezésére. Elhúzta száját. Molotov koktéllal még lehetne valamit kezdeni, gondolta keserűen.
    Visszatért az irodába, az írnok felpattant a székről.
    – Tud gyorsírni?
    – Nem, alezredes bajtárs.
    – Próbálja meg. Két orosz és két magyar tiszt jön perceken belül az irodába. Az orosz beszéddel ne törődjön, de amit a magyarok mondanak, abból igyekezzen minél többet feljegyezni.
    – Értettem, alezredes bajtárs!
    A tizedes lázas kutatásba fogott, végül egy szamárfüles jegyzetfüzetet és egy tollat húzott elő az egyik fiókból. Leült, fellapozta a füzetet, és a tollat görcsösen markolva tartotta a füzet fölé.
    Dohándi megkerülte íróasztalát, lábával hátrébb tuszkolta a széket, állva várta az érkező tiszteket.
    A két orosz lépett be elsőnek, nyomukban két, honvédszázadosi egyenruhát viselő emberrel. Egyikőjükben Dohándi azonnal felismerte korábbi ÁVH-s látogatóját. Csak sikerült neki honvéd egyenruhát szerezni, gondolta, és érezte, hogy agyába tolul a vér a gondolatra.
    Az oroszok tisztelegtek, a két magyar épp csak levegőbe lendítette kezét. Az írnok kérdő pillantást vetett parancsnokára, elbizonytalanodott, legszívesebben haptákba vágta volna magát ennyi tiszt láttán, ám végül csak maradt a füzete fölé görnyedve.
    A rangidős orosz tiszt, egy ragyásképű, bő zubbonyt viselő őrnagy szólalt meg. Egyenesen és nyíltan Dohándi szemébe nézett, hozzá intézte szavait. Valószínűleg felmerült benne, hogy a magyar alezredes nem beszél oroszul, hiszen mondókája végeztével rögtön a volt ÁVH-shoz fordult, egy vakkantással adva parancsot neki a fordításra. Addig azonban, amíg beszélt, le nem vette szemét Dohándiról. Lassan, megfontoltan ejtette ki szavait, mintha egy szaggatott éneket dúdolna. Minden egyes mondatnál rövid szünetet tartott, feltételezve talán, hogy az alezredes mégis érti amit mond, csak időre van szüksége a hallottak felfogásához.
    Az ÁVH-s százados ezúttal is nyersen, követelőző hangnemben beszélt, mint aki maga rendelkezik minden és mindenki felett.
    – A Forradalmi Munkás-Paraszt kormány nevében felszólítom, haladéktalanul engedelmeskedjen Koroskij altábornagy parancsának és adják át fegyvereiket, valamint a laktanya feletti felügyeletet a kiküldött szovjet egység parancsnokának. További intézkedésig a laktanya körletét senki sem hagyhatja el. Minden távozási kísérlet, és az is, ha valakinél fegyvert találnak, statáriális eljárás alá esik. Ez a tisztekre is vonatkozik.
    A százados kihúzta magát, jobb kezét a pisztolytáskáján tartotta, akár egy párbajhős, aki csak a jelszót várja fegyverének előrántásához. Dohándiból erős ellenkezést váltott ki a pökhendi alak, ellenszenvét csak növelte, hogy érzése szerint nem teljesen azt közölte vele, amit az orosz mondott a szemébe.
    – Nem tudok semmiféle Munkás-Paraszt kormányról – mondta Dohándi. Nagy igyekezetébe került megőrizni nyugalmát. – A törvényes kormány képviselőitől, közvetlen honvédelmi minisztériumi feljebbvalóimtól azt a parancsot kaptam, hogy maradjunk készültségben, s hogy használjuk fegyvereinket, ha támadás éri a laktanyát.
    Dohándi külön nyomatékot helyezett a támadás szóra. Akaratlanul is elégtételt érzett az ÁVH-s pulykavörössé váló ábrázata láttán. A százados úgy bámult rá, mint aki nem akar hinni a fülének, mint a kamaszgyerek, akinek megtiltják esti kimaradását.
    – Megtagadja a parancs végrehajtását?
    – Fordítsa le, amit mondtam.
    Az ÁVH-s az orosz őrnagy felé fordult, aki jó egy fejjel magasabb volt az orra előtt ágáló és kezével hadonászó századosnál. Az orosz tiszt felső testével hátrább hőkölt a kalimpáló kar elől, és rezzenéstelen arccal, ám szürke szemeiből kiolvasható lenézéssel hallgatott.
    Az ÁVH-s százados, végezve a fordítással, csípőre tette balkezét. Olyan benyomást keltett, mintha ő osztogatott volna parancsokat mindenkinek, s most e parancsok maradéktalan végrehajtására vár türelmetlenül.
    Az írnok szorgalmasan rótta a sorokat, időnként rémült pillantást vetve főnöke felé.
    Az orosz tiszt újból Dohándihoz fordult. Szürke, rideg szemeit csak akkor vette le az alezredesről, amikor egy pillantást vetett karórájára. Hanghordozása kimért, és az előzőnél talán még egy árnyalattal higgadtabb is volt. Amikor befejezte, egy biccentéssel jelezte a századosnak, hogy fordíthat.
    – Az őrnagy elvtárs ad magának fél órát. Ha fél órán belül nem teljesíti a kapott parancsot és nem adja át a laktanyát, romhalmazzá változtatja ezt az ellenforradalmi gócpontot. Éppen ideje már, hogy megtanítsuk az ilyen magafajta fasisztákat kesztyűbe dudálni. Akasztófára való bitangok mindannyian, de tévednek ha azt hiszik, hogy megdönthetik a szocialista társadalmat. A dolgozó nép és a szovjet testvéreink ökle könyörtelenül lesújt magukra. Megkapják azt, amit megérdemelnek.
    A százados mindeddig hallgató magyar társa felé fordult, aki most is csak szótlanul, de annál hevesebb egyetértéssel bólogatott. Aztán mind a ketten majdhogynem alázatosan az orosz tisztre néztek, tőle várva a további ukázt.
    A két orosz tisztelgett, és méltóságteljesen kifordult az irodából. A két magyar százados igyekezett velük felvenni a lépést; kihúzták magukat, magabiztosabbnak és határozottabbnak akartak látszani az oroszoknál, de mégis csak a nyomukban kullogtak.
    Dohándi még mindig az íróasztala mögött állt mozdulatlanul.
    – Czérna őrnagy és a századparancsnokok húsz perc múlva jöjjenek az irodámba – utasította a tizedest, aki már nyúlt is a telefon után.
    – Nem! – mondta Dohándi. – Személyesen adja át nekik a parancsomat.
    Az írnok felpattant, s már az ajtóban volt, amikor az alezredes utána szólt:
    – Vigye magával a füzetét, és mindegyiknek külön-külön olvassa fel, amit lejegyzetelt.
    A tizedes nem értette, mi szükség van erre, egy másodpercig tétovázott, aztán felemelte asztaláról a füzetet, vitte magával.
    Dohándi az ablakhoz lépett.
    A reggel helyet szorított magának a tájon, de ködös szürkesége nyomasztóbban hatott az éjszaka mindent eltakaró sötétségénél. A távolba nyúló mezőn ködfoltok libegtek, mint fátyolos szellemek egy néma temető felett. És a ködszellemek között gyászfeketén ott terpeszkedett a halál, ágyúujját előrenyújtva, mintha mutatná a helyet, ahol az élet még zihál, lélegzik, ellenkezik, s ahol a pusztulásnak kell tanyát verni majdan.
    A T-34-es tornyának lehajtott tetejével, ágyújának sötéten tátongó szájával nézett farkasszemet vele. Legénysége tűzparancsra várt.
    A karabélyos század, szintén parancsra várva, még mindig ott sorakozott a folyosón.
    Dohándi felemelte kezét, hogy megvakarja az állát, de körmei, kaparászás helyett élesen vájtak a húsba.
    Csapataink harcban állnak.
    És ha igen, mi ennek a harcnak az értelme? Mert a kimenetele felől nem voltak kétségei. A Vörös Hadsereget még a németekkel együtt sem tudták feltartóztani a háború alatt. A nyugati segítség irreális álom. Ahhoz, hogy Magyarországra ENSZ csapatok érkezzenek legalábbis Ausztria semlegességét kellene megsérteni. S ha még megtennék is ezt! Az ENSZ nem rendelkezik nagylétszámú harci csapatok fölött, csupán néhány ezer, elsősorban rendfenntartásra kiképzett soknemzetiségű katonával. Az oroszokkal való hatékony szembenálláshoz az angol vagy amerikai hadsereg beavatkozására lenne szükség, az pedig elkerülhetetlen háború. De ki akar háborút Európában alig több mint tíz évvel a nagy világégés után? A legtöbb ország még azt az utolsó pusztítást sem heverte ki teljesen.
    A magyar honvédség és a nemzetőrség ellenállása, még a leghatékonyabb civil támogatással is kudarcra van ítélve, és felesleges véráldozatot, tömegmészárlást eredményez. Meddig képes ellenállni egy zászlóalj karabélyokkal és golyószórókkal hat T-34-es tank tűzerejének? A hősiesség szép dolog, ám ha értelmetlen és pusztuláshoz vezet, csak arra jó, hogy legendák szülessenek.
    Görgey jutott eszébe. A tavaszi hadjárat, az isaszegi győzelem. Görgey, aki a szabadságharc legtehetségesebb, s azon felül legsikeresebb tábornoka volt, aki a magyar honvédségnek soha nem múló dicsőséget szerzett, és aki a többszörös orosz túlerő előtt mégis letette a fegyvert. Nem gyávaságból, nem megalkuvásból. Felesleges és értelmetlen vérontást elkerülendő, józan megfontolásból.
    És mégis!
    Akarva akaratlan ismét kedvenc költőjének szavai jutottak eszébe.
    Hazádnak rendületlenül…
    És a hazának melyik szószólója mondja ki az érvényes igazságot?
    Ki mondja meg, mit ád az ég?
    Harag, káromlás volt elég;
    És mégis!
    Magyar költő magyar ember fejére nem szórt súlyosabb átkot, mint éppen Vörösmarty Mihály Görgeyre.
    Ő, százezernyi hős fiak vezére,
    Dicső, ha győz, dicső, ha elesik,
    Ki úr leendett, milyennél nagyobb nincs,
    Meghajlott a lábtúrta fövenyig.
    Dicső, ha győz, dicső, ha elesik. Győzni, ezt Görgey és mindenki más is tudta, lehetetlen volt. Elesni a harcmezőn? Pusztán a dicsőségért? Mennyivel többet értünk volna el, mennyivel nagyobb áldozat árán?
    Éljen nyomorból, kínból mindhalálig,
    S ha elhal, verje meg a kárhozat!
    Dohándi mégegyszer szemügyre vette a T-34-est.
Ha legalább nehézgépfegyverük lenne! A golyószóró és a karabély lövedékei úgy pattannak le erről az acéltömbről, mint a gyerekek falra szórt üveggolyói. A hat tanknak egy óra sem kell szétlőni ezt a laktanyát, mely úgy omlik össze, mint a kártyavár, maga alá temetve mindenkit.
    Megnézte az óráját.
Öt percen belül itt vannak a századparancsnokok.
    Felnyitotta pisztolytáskáját, kiemelte belőle szolgálati revolverét. Kibiztosította.
    Lehúnyta szemét.
    A laktanyában és környékén egyetlenegy lövés dördült csak el.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület