Csernák Árpád: A kert

Ázott macska fut át a kerten. Szénporos szőrét fehérre mossa az eső. Halogénezett szénhidrogének. Kén-dioxid freonok. Kénhidrogén-aeroszol. Ammónium-hidrogén-szulfát. Dinitrogén-triox. Dimetil-szulfid. A szavak helyzeti energiája. Földgömb. Semmi esetre sem hasonlítható koponyához, mint éjszaka hittem. Felfokozott tárgyak a reggel felfokozott fényeiben protestálnak. Hősugárzó. Vakító ing. Autoszifonos üveg. Semmi köze üveghez. Kihűlt űrhajó. Agyagbögrék. Üvegpoharak. Felfokozott zajok. Felfokozott fények. Felfokozott tények. Toporzékol mellettem az óra. Vacog az ajtó protézise. Szívéhez kap a szekrény. Dörgő mennyezet. Nem tudom, mi lesz. Idelátszik Kína, és ott lóg Afrika revolvere. Felravataloztam magam a hiábavalóság hullaházában. Senki nem jött el megnézni. Sem a hullamosó, sem a hullarabló, sem a siratóasszonyok.

    Idétlen nótáktól zengett a templomhajó. Visszhangozták a falak maguk sem hitt örömük, hogy értelme volt a pusztulásnak. Mellettem egy vörös hajú lány szoknyáját felhúzta köldökéig, és a nyakamba dőlt. Pálinkaszaga volt, és félőrülten vihogott. Aztán az egész tömeg megindult. A hold fóliát terített a sebhelyes földre. A kezemben egy uszony és fej nélküli halat szorongattam. Vízbe tettem. A többiek kerestek valamit vagy valakit az utcakövek és hullahalmok között. Sok évre rá szűk folyosón találkoztam velük újra. Nem ismertem meg. Mind jól öltözött volt, jól fésült és dagadt. Borzas, vak macska futkosott közöttük. Lábuknak és a falaknak ütközött. Körmei csikorogtak a kockás csempén.

vizfodor    Bedobnak egy követ a vízbe. A víz gyűrűzni kezd egyre szélesebb körben, aztán elmosódnak a körök, újra elsimul a víz. Ez a történelem. A víz alatt már nagyon sok kő fekszik, nagyon sok fegyver és hulla pihen. Az iszap már nagyon véres. Ötvenezer évvel ezelőtt még kannibálok éltek a Földön. Emberek, akik emberekkel táplálkoztak. Tízezer évvel ezelőtt már nem ették, csak ölték egymást. Negyvenezer esztendőre volt szükség ahhoz, hogy az ember leküzdje embertársai iránti étvágyát. Hogyan kívánhatnánk, hogy mindössze tízezer év alatt leszokjon a gyilkolásról? Csak az ember emléke lesz.

    Több ezer példányban sokszorosított ünnepi beszéd. Több ezer példányban sokszorosított ünnepi szónok. Öntudatos arc, szemüveg, nyakkendőtű, díszzsebkendő. Több ezer példányban sokszorosított ünnepi hangsúlyok, ünnepi szólamok. Piros terítő, vizespohár. A csuklókon ketyegő remény. A földgolyó egy cérnaszálon. Ha tükörbe nézel, kizárólag görbe tükörbe nézz. És mindezt mozgás közben. Tótágast állva, futva, menekülve, hogy érezd az élet dinamizmusát, a téridő egységet, a negyedik dimenziót. Egy kövér pincér kis gumikerekes kocsin sörösüvegeket tol és izzad. Lányok farmernadrágban dudorodnak, és feléd rebbentik olajban forgó szemüket. Gyönyörködnek magukban: benned. Négyszer öt ember. Négyszer négy kártyázik, négyszer egy kibicel. Társaságban vannak. Szemük alumíniumpénz, zsebük erszény, ujjuk kártyalapban végződik, lábuk gyökeret eresztett, gyomruk söröshordó, néha kimennek, vizelnek, néha még meg is szólalnak. Törpék világa ez, de nem mese. Így hát sötét. Nem komoran-fenségesen mint a nagy sötétek. Inkább csak homály ez. Légypiszkos, pálinkaszagú hodály. Váróterem? Átjáróház? Végül is minden terem: váróterem. Minden ház: átjáróház. Egy ismerős arc. Nem tudod, ki. Ő sem tudja, te ki vagy, de ismerős. Szervuszhogyvagyjólvagyszervusz, mondja, és látszólag halad. Egy másik a forintra panaszkodik, a harmadik az autójára, a negyedik a főnökére, de te ne szólj, nehogy megzavard életfogytig tartó monológjukat, és menj tovább, hogy érezd az élet dinamizmusát, a téridő egységet, a negyedik dimenziót, és ne zavarjon, hogy egy sivatagban állsz, jelentéktelenséged teljes tudatában, ostobaságod és hiábavalóságod teljes tudatában. Komikus kis törvények uralkodnak felettünk. Millió fondorlattal kiharcolt kényelmünket elnevezzük szabadságnak, de unokáinknak már nem kell ez a szabadság. Űrcsavargók, atommeghajtású Diogenészek, magányosan kószálnak majd a csillagok között. A statikus gondolkodás helyett dinamikus gondolkozás. Állapotok véletlen egymásutánjából önmagában lezárt eseménysorozat. A dimenziók csak fölvilágolhatnak. A relativitáselmélet döfései az apriorizmusnak. Nincs többé szubsztancia, csak hatás. Nincs üres világ. Megrendülnek, meginognak a kategóriák. Natura facit saltus. Bizonytalansági reláció. Korpuszkulum és hullámtermészet. Komplementaritás. Téridő egység. Négydimenziós világ. Vagy: a dimenziók sora végtelen? Sötétség. Több, mint éjjel. Mintha nem is létezne már a nap. És házak, utak, fák sem léteznének. Emberek sem. Így érzi az, aki ott lépked a tejszínű ködben. Kertünkben meghalnak a fák. Meghalt a kajszi, a birs, a szilva. A nap fehéren szétfolyik, mint a tej. Fiaim játszanak a kertben. Uram, irgalmazz! A szomszéd kertjében madárijesztő csörömpöl. Ablakpárkányomon macska ül. Botra kötözött fémlemez szeletek csörömpölnek. Egyik nap széttépett madarat találtunk a kertben. Viharos szél cibálja az akácok hippifrizuráját. Kettétörnek a napraforgók. Veszett róka bűbájoskodik a kertben. Nem tudom, mi lesz. Kyrie! Kyrie eleison! Bizonytalansági reláció. Nagy kérdőjeleket és vörös "J" betűket festek hófehér lemezekre. Dobhártyám alatt masíroznak a tollak. Dörgő mennyezet. Aeroszol. Gerincemet a partra vonszolom. Málló angolnák cinkszürkéje a víz színén. Dinitrogén-trioxid. Átázott újság a kezemben. Tele ólombetűs politikával. Toporzékol mellette az óra. Szívéhez kap a szekrény. Vegyi és biológiai fegyverek. Rekedten szól a szerelemről a dal. Nagy, guvadt szemével néz a béka. Béka, béka, a béka. És a legyek zümmögnek, zúgnak. Fény felé és meleg felé törnek. És a kacsák. Csak a hízott kacsák beszélnek egész nap monoton hangon. Meg a birka gúnyolódása emberi hangon: Meg a birka gúnyolódása emberi hangon: beeeegése. Fémlánc csörren. Fémedények összekoccannak. Valaki matat a zárban. A kapu előtt, harmatos, fekete füvön ott áll maga a borzalom. Mögötte szürke autó. Értem jöttek. Rozsdás kulcs a zárban. Recseg. Köd szitál: szürke háló. A közelben farkas üvölt. Egyik éjjel véres kosszarvba botlottam a kertben. Nagy testű patkányok indultak vadászni. Immunis mutánsok. Az agyafúrtak kifundálják, hogyan is kéne és mit, de mindig másképpen alakul. Szél csapkodja az ajtót. Nagy, guvadt szemével néz a béka. Meséltem a fiamnak. Egyszer csak váratlanul megkérdezte: Ugye, apa, nem biztos, hogy mi meghalunk? Tegnap este azt mondta: Feljött a vérhold. Majd valamivel később: Feljött a vércsillag. Tegnapelőtt egy pikkelyes sárkánykígyóról beszélt, akinek egy nagy kő van a szájában. Szelíd. Hajnalban és alkonyatkor látható. Akkor a legszebb, amikor felkel a nap. És pontosan akkor, amikor lebukik a nap: beviszi a követ a házába. Éjjel egy órakor fájdalmasan felzokogott. Nincs semmi baj, mondtam. De igen, zokogta. Nem fáj semmid, mondtam. De igen, zokogta. Majd meggyógyul, mondtam. Nem, soha, zokogta. Bennem elforduló, sírásba ránduló arc. Szemgolyóm izzó pörsenés. Agyontaposott, nagy, fekete bogarak. Megálltam az egyik utcasarkon, és nem akartam továbbmenni. A nap fehéren szétfolyik. Szívesen lemondtam volna létezésemről, ha a létezést úgy lemondhatnánk, mint meghívást egy unalmasnak ígérkező összejövetelre. De a kérdés bonyolultabbnak látszott. Szemem égő golyó, fájó huzalok kötik agyam sajgó sebéhez, és kezem ökölbe szorul. Hályogos tekintetű küklopsz az ég. A földgolyó egy cérnaszálon. Megilletődött, vézna tárgyak. A dimenziók csak fölvilágolhatnak. Ott egy törött, zöld üveg, itt az ütőerem duzzad. Sokszor napokon át rohad bennem a szemét. Kisfiam, vigyázz magadra! Megállt az ingaóra. Fekszem, mint hátára fordított bogár. A kör bezárult. Pszichokémiai harcanyagok. A vegyi fegyverek humánus volta. Számban ecetes zöld nyál gyűlik. Jobb fülembe hegyes kardot szúrjatok. Fehér csontok. Felravataloztam magam a hiábavalóság hullaházában. Élverothadás, akarat-végelgyengülés, sejthalmazszétbomlás, iszapba süppedés, vigyorba puffadás. Nitrogén-pentoxid. Hamu lesz bőven. Nyílt sebek. Virágok. Az ablakom előtt hajladozó nyíratlan akácokat figyelem: sárgászöld leveleiket, hervadó virágaikat, a tövises ágak közül kiszűrődő madárhangokat. Hangicsálnak, fütyülnek, dalolnak a mit sem sejtő madarak. Áttekinthetetlen rendszerek középpontjában cirpel egy tücsök. Már nem is gondolok arra, hogy elhagyjam ezt a dobozt. Kívülről zajt hallok, ricsajt, de nem vagyok benne biztos, hogy ez az élet jele. Nem vágyom elhagyni a dobozt. Nem vagyok benne biztos, hogy távozásom egyenlő lenne a szabadulással. Hogy nem bent-e az a kint is. Két karommal - ágaimmal - az égbe csimpaszkodom. Két lábammal - gyökereimmel - a földbe kapaszkodom. Törzsem - a csakrák vidéke - szétlőve. Számban ecetes zöld nyál gyűlik. Fekszem, mint hátára fordított bogár. A kör bezárult. Tengelye: az idő, az élet. Küllői: ponttól pontig tartó szakaszok; életrészek. A kör kerék lett. Abroncs rozsdállik rajta, felettem a végtelen kékell, hanyatt fekszem a keréken. Alighanem kerékbe törnek. Beléndekmagból csak beléndek nőhet. Tehetik bár a legszebb cserépbe, öntözhetik édes vízzel; ahogy a pipacsmagból is csak pipacs nőhet: lángoló és tűzpiros, míg a vihar szét nem tépi szirmát, vagy egy barom rá nem tapos. Ammónium-szulfát. Szénoxid-szulfid. Interkontinentális sikoly. Markomban kicsi feszület. Esőverte zászló. Álom száll, de ne álmodj, mert bokád kalodába kattan, és hiába csorog aranyfény az almáskertben; részeg ökörfej röhög rád, és szőrös, patás lábak játszanak ezüstgömbjeiddel. Gerincemet a partra vonszolom, mint Hemingway öreg halásza legyőzött zsákmányának hófehér csontvázzá mart, sóízű tetemét. Kén-dioxid freonok. Három leszakadt gomb és egy rendjel. Vakító ing. Megállt az ingaóra. Virágok. Kihűlt lábszáram mamutcsont. Papírcsónak. Repedt, szürke koponya. Kettétörnek a napraforgók. Kertünkben meghalnak a fák. A múzeum átrendeződik. Előttem vánszorog egy fáradt, piros bogár. Szél cibálja az akácok hippifrizuráját. A legjobb, ha üres vagyok. Nitrogén-dioxid. A szavak helyzeti energiája. Dimetil-szulfid. Feljött a vérhold. Az aszfalton térdre bukó és újra talpra álló lovak. Feljött a vércsillag. Ki tartja el a köveket? Kimerülnek az érckészletek. Az agyafúrtak: agyafúrtak. Nitrogén-monoxid. Megrendülnek, meginognak a kategóriák. Halogénezett szénhidrogének. A kör bezárult. Salétromsav. Az éhezés mint fegyver. Kénhidrogén. Dinitrogén-monoxid. Ázott macska fut át az úttesten, szénporos szőrét fehérre mossa az eső. Lemállik a szobrok arca. Egyik nap széttépett madarat találtunk a kertben. Rekedten szól a szerelemről a dal. Atommeghajtású Diogenészek. Süketnéma Isten. Egy villamos elment. Egy redőnyt lehúztak. Valaki rozzant írógépén játszik. Valaki matat a zárban. A hal szeme csak akkor véres, mikor horog akad bele, vagy fején balta csattan. Csak az ember emléke lesz. A patkányok lehetnek potenciális utódaink. Rezisztens, túlélő mutánsok. A csakrák vidéke: szétlőve. Kénsav, űrkarambolok lehetősége. A nap mint felfúvott vörös óriás; mint összezsugorodott fehér törpe. Szupernovák. Ha zuhanok, együtt zuhansz velem. Alighanem kerékbe törnek. Lombtalanítás és termés pusztítás. Ammónium-hidrogén-szulfát. Sarkam őskori kőzet. Krisztus vigyázz ránk! Halak az akváriumban. Fátyolos tekintetű küklopsz az ég. Biológiai fegyverek. A csillag is lehet ellenség. Katapultáltam. Nem moccanunk. Véres girizd - narancsszín ostya: Úrfelmutatás. Félálomban más vagy. Az agyafúrtak mindig kifelejtenek valamit számításaikból. Szemgolyóm izzó pörsenés. Vacog az ajtó protézise. Nem vágyom elhagyni a dobozt. Aranyszalmából koronát illesztek kócos kamaszlány-fejedre. A cserépkályhában újraéled a parázs. Az agyafúrtak agya: fúrt. Veszett róka bűbájoskodik a kertben. Fémlánc csörren. Fémedények összekoccannak. Szél csapkodja az ajtót. Komikus kis törvények. Űrhuzat, lyukas zsák. Egy redőnyt lehúztak, egy villamos elment, és valaki köhögött a harmadikon. Mellkasomra zuhannak egy rádió hangjai. Szám kipukkadt papírzacskó. Hajlongó játékzsiráf. Harlekin piros sapkában. Egy jelre várva, egy érintésre, egy mondatra. Hogy egy mosoly újraalkossa a számat. Sárgarépát esznek a farkasok. Az óra ketyegése. A vízcsap csöpögése. A kutya szuszogása. Mi lesz - ama - tökéletes csöndben? A hullámok elsimultak. Gerincemet a partra vonszolom. Megállt az ingaóra. Határtalan a csend. Nyílt sebek, virágok. Mondjunk le mindenünkről végtelen útjainkon. A vizek mélységeiben, a csillagok magasán. Kitörölhetetlen vagy már álmaimból. Ha zuhanok, együtt zuhansz velem.

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo