Petrozsényi Nagy Pál: PIKNIK

Zak és Berci valaha elválaszthatatlanok voltak egymástól. Aztán, mint a legtöbb fiatal, ők is kirepültek a fészekből. Zakariás Mórahalmon, Bertalan pedig Nyíregyházán talált új otthonra. Azért a testvérek rendszeresen, legfőképp nyáron találkoztak egymással, hogy ne csak az interneten, hanem élőben is kidumálják egy kicsit magukat. Ebben az évben Mórahalmon, kint a Madarász-tó partján piknikeztek, jövőre…

    – Ki tudja, hova fújj minket a sors szele ebben a bizonytalan,gyorsan változó világban – só­hajtott Zak, a fiatalabb Joó-testvér. – Talán meg sem kéne várnom az egészet, és tisztelt honfitársaimhoz hasonlóan máris el kéne pucolnom valahova Nyugatra.

    – Szerintem tévedsz, ha azt hiszed, máshol nyugisabb. Ilyen hely nem létezik már sehol a világon,legyen az Berlin, London vagy akár New York is – vélekedett a testesebb, s egyben bölcsebb Bertalan. – Megengedem, hogyha szerencséd lesz, drágább rucikban sétálsz végig a Wall Streeten, és menő kocsiban hajkurászhatod a csajszikat. De vajon megéri, ha cserében itt hagyod a szívedet? Merthogy itt hagyod, az nem vitás. Plusz nem is olyan biztos, hogy homlokon csókol a szerencse, utána… Tudod, mi következik ezután? Nem szívesen huhogok, de könnyen megeshet, hogy egy ócska Suzuki és Porsche közt a földre pottyansz, öcsikém.

    – Tudom, nem is gondoltam én komolyan, de mégis… Próba szerencse – álmodozott Zakariás. – Annyi embernek sikerült, miért ne sikerülne egyszer nekünk is? Na nem végleg. Deho­gyis hagynám itt anyát, apát, a haverokat, akárkit. Csak éppen addig, amíg összekaparnék pár ezer dollárt, eurót.

    – Kéménysepréssel? – nevetett Bertalan. – Még ha híres orvos, énekes lennél vagy ilyesmi.

    – Oké, oké, igazad van. Azért az sem állapot, hogy akármilyen rendesen melózok, bármikor útilaput köthetnek a lábamra. Így aztán még betegen is felmászok a tetőre, akár vasárnap vagy ingyen is, ha erre utasítanak a főnökök.

    – Akárcsak nálunk, s még csak pisszenni sem mer senki sem, különben isten veled, iroda, mehetsz árkot ásni két-három diplomával a zsebedben. Egyszer megkérdeztem a főnököm, miért kell nekünk a kötelező nyolc óra helyett sokszor tízet gürizni, mire azonnal kiküldött azutcára, ahol kedvemre kritizálhatoma kormányt, rendszert, akármit, de amíg tőlük kapom a fizetést, jobban teszem, ha hallgatok – panaszkodott az idősebb fivér is. – Á, marhaság! Miért kell nekünk még szabin is effélékről dumálnunk? Gyere, fürödjünk, utána megebédelünk, és sétálunk egyet az erdőben!

refugees1    Így is tettek, úsztak egy jó nagyot, majd testben-lélekben felüdülve siettek vissza a ruháikhoz. De nem csak ők, egy nyakigláb alak is, aki minden jel szerint a cuccaikat készült elcsórni.

    – Az anyját! – hökkent meg Zakariás. – Te is látod, amit én látok?

    – Micsodát?

    – Hát azt a langaléta krapekot, aki éppen most fújja meg a holminkat. Hé, teszed le azt a hátizsákot, kisapám!

    A fiú, lehetett úgy 16–17 éves, ijedten kukkantott ki a fák mögül, észrevette a két férfit, és elkezdett szaladni. Zak és Berci utána. Miután a siheder ragaszkodott a hátizsákhoz, nem tudottelég gyorsan szaladni, utol is érték egy perc alatt.

    – Megvagy, te gazember! – ugrott rá Zak hátulról, leteperte a földre, és úgy eltángálta, hogy még a vére is kiserkent.

    Balambér szíve megesett a legénykén.

    – Stop, ennyi! Menjük vissza a ruhánkhoz, aztán majd eldöntjük, mit csináljunk ezzel a csont­vázzal – tekintett végig a feltűnően sovány tolvajon. – Hogy a csodába fogytál le ennyire?!

    – Lódulj, de meg ne próbálj meglógni, mert beléd vágom a bicskámat – húzta elő hátizsákjából Zakariás a zsebkését. – Itt volnánk, és, csodák csodája, még a szerkónkat, bicajunkat sem nyúlták le eközben.

    – Hogy hívnak? – kérdezte Berci a suhanctól.

    – Uszaid.

    – Mit pöntyög?

    – Fogalmam sincs. Te, öcsi – nézte meg figyelmesebben a tinédzsert –, fura arca van ennek a fiúnak. Hova valósi vagy?

    – Szír lenni Rakkából.

    – Honnan? – bámult rá Zakariás.

    – Na, ezt jól kifogtuk magunknak! – sápadt el az irodai asszisztens.

    – Miért?

    – Mert ez a hely a pokol egyik tornáca, pontosabban a mudzsáhidok szíriai tűzfészke.

    – Kiknek a tűzfészke?

    – A szélsőséges fundamentalisták, más szóval terroristák jelenlegi központja.

    – Hogy az a kaporszakállú… – rezzent össze a kéményseprő. – Ezt tényleg jól kifogtuk magunknak! Eh, nem hiszem, kamu az egész, amivel ránk akar ijeszteni a barátunk. Csakhogy én nem ijedek meg tőle, és mindjárt meg is mutatom, hogy szoktak elbánni nálunk egy tolvajjal.

    – Isten őrizz! Hogy aztán ránk hozza a társait? Menj haza békével! – fordult Uszaidhoz Balambér. – Nem történt semmi, éljen Abu Bakr al-Bagdad!

    A siheder arca eltorzult, és valamit hadarni kezdett arabul.

    – Ne éljen! Haljon! Én nem szeretni sem El-Aszad, sem dzsihádisták, mind csupa rossz em­ber – fordította a szót magyarra. – De azért köszönni.

    – Állj, meg, vándor! Én még nem mondtam, hogy elmehetsz! – fogta vissza Zakariás, azzal előhúzott egy zsineget, és a fához kötözte. – Így ni, biztos, ami biztos.

    – Megvesztél? Egyszer már elraktad, és a hátizsákunkat is megkaptuk, úgyhogy nem értem, mit akarsz még vele csinálni.

    – Hogy mit? Nálatok mit csinálnak a tolvajjal? – kérdezte a muszlimtól.

    – Levágni kéz – horgasztotta le fejét a tinédzser.

    – Te mondani – kapta elő Zakariás ismét a halefét.

    – Nyugi, csak ijesztget! – nyugtatta meg Bertalan a suhancot. – Nem olyan rossz fiú az én bátyuskám. Te meg a bolhából ne csinálj elefántot, légy szíves!

    – Más szóvalvágjak hozzá jó képet, vagy akár meg is köszönjem, amiért ez a terrorista mél­tóztatott minket meglopni?

    – Ez nem terrorista, különben is gyerek, nem látod?

    – Terrorista, bevándorló, parazita… Egyiket sem kamelem. Én nem vagyok oda a kormányért, viszont abban igaza van, hogy meg kell végre állítani ezt az évről évre növekvő át- meg bevándorlást. Újabban már nincs olyan nap, hogy ne ütközzünk egy-egy koszóvóiba, szírbe, afgánba. És csak jönnek, egyre jönnek, mint a sáskák csapatostul. Mit akarnak ezek mitőlünk, amikor gyakran mégnekünk sem jut elég kenyér, munka, lakás stb.? Vagy szerinted egy fuldokló meg tud menteni egy másik fuldoklót? Szerintem nem, úgyhogy húzzuk csak ki szépen azokat a szöges drótokat még mielőtt mi is velük fulladunk.

    – Ne te ne, most amikor végre dübörögni kezd a gazdaság? Bocs, csak vicceltem.

    – Örülök, hogy te még ilyenkor is tudsz viccelni. Pedig ez még az érem egyik oldala. Azért az sem semmi, amit a Charlie Hebdonnal [1] műveltek.

    – Az tényleg nem, de mi köze ehhez Uszaidnak?

    – Ki tudja! Ott vannak ám ezek mindenhol beleértve még az ilyen kölyköt is. Tudod, te hány kiskorú kiáltja Allah akbar egy dzsihadista seregben? Mit mondtál, hogy hívnak? – kérdezte Zakariás a fiútól.

    – Uszaid.

    – Te hol, melyik csapatban harcoltál?

    – Semelyikben. Ezért szökni ide hozzátok.

    – Hallottad? Be akarták sorozni.

    – Fantasztikus! Már a gyerekeket is? És az édesapád? Hallgatott, beleegyezett?

    – Hallgatott. Azt mondani neki, kötelesség. Kettő közül csak egyet tehetni: bevonulni katona vagy öngyilkos jelölt.

    – Erre megszöktél. Szegény srác, ezekután még mindig azt hiszed, meg kellene büntetni?

    – De hát lopott, a szakramentumát, és én tisztelem a tízparancsolatot. Figyelj ide, Bercikém! – húzta félre Bertalant. – A srácot most már én is sajnálom, de gondolj bele, mi lenne, ha min­den bűnét elnéznénk, csak azért, mert politikai menekült. Ma még csak kéreget, holnapcsakli­zik, de holnapután már ölni fog Allah és az iszlám nevében.

    A tisztviselő elgondolkozott.

    – Hát van benne valami. Én ugyan futni hagynám, de nem bánom, vigyük a kapitányságra.

    – Minek vinnénk, amikor mi is elintézhetjük? Kap tőlünk egy leckét, persze csak úgy jelképesen, Zak módra, hadd lássa, mi jár annak, aki mások hátizsákjában kotorász.

    – Felőlem – vont vállat egykedvűen –, bár őszintén szólva nem értem, mi hajt téged valójában – nézett kutatóan öccse szemébe.

    – Hogyhogy mi? Épp az imént közöltem. Azért mégis csak borzasztó, hogy annyira beleszoktunk a nyelésbe, hogy még akkor is hallgatunk, amikor nekünk kéne pofázni – ballagott a ké­ményseprő a fához kötözött legényhez. – Éhes vagy?

    – Igen.

    – Várj egy kicsit, mindjárt eszünk valamit.

    Leterített egy abroszt a fa alá, és komótosan kezdte kivenni a hátizsákba pakolt ennivalót. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere: szalonna, hagyma, paradicsom, feketekávé…

    A fiú kidülledt szemmel bámult az abroszra.

    – Így ni! Most pedig sütünk egy kis szalonnát! Szereted a szalonnát?

    – Mit?

    – Ejnye, mióta élsz te Mórahalmon, hogy ilyen gyengén tudsz magyarul? Sza-lon-nát – mutatott Zakariás a szalonnára.

    – Haraam.

    – Az mit jelent?

    – Tilos enni nekünk disznóhús.

    – Elég hülye szokás, mert mit ér az élet enélkül! Hogy mondják arabul: egy az isten és Mo­hamed az ő profétája?

    – Lá iláha illallah, Muhammad raszúl Allah.

    – Allah növessze meg a szakállad. És azt hogy mondod: egy az isten, Jehova, és Jézus az ő fia?

    A fiú szeme megvillant.

    – De Zakariás!

    – Parancsolsz?

    – Jól vagy? – tette kezét öccse homlokára Bertalan. – Nem kaptál te véletlenül napszúrást?

    – Ugyan! Amiért meg szeretnék tanulni pár szót arabul? Apropó, igaz-e, hogy nálatok a férfiak kézen fogva beszélgetnek, sőt, csókolóznak időnként? – fordult újra Uszaidhoz Zakariás.

    – Igaz.

    – Megcsókolnál engem is?

    Az irodai asszisztens kiejtette kezéből a poharat.

    – Hehehe, hihihi, beugrott!

    – Te nem vagy normális! De most aztán csakugyan elég volt! – próbálta kioldozni a fiú kezét dühösen.

    – Pillanat, előbb kihívom a zsarukat – húzta elő Zakariás hátizsákjából a mobilját.

    – Ne, ne, Allahra kérni nem tenni – jött izgalomba az . – Engem kitoloncol, küldeni vissza Rakkába.

    – Hát aztán! Éhezni otthon is tudsz, nem igaz? Vagy olyan jól megy sorod Mórahalmon, hogy még az apádra sem vagy kíváncsi?

    – Késő. Apát megölni bosszúból – csillant meg egy könnycsepp a szemében.

    – Részvétem. Akkor valamelyik csini magyar lány miatt?

    – Nem szeretni engem magyar lány, se fiú, senki sem.

    – Na látod! Ők nem csípnek téged, te bennünket . Ne, ne is tiltakozz! Látom én ezt a szemedből. Szokásainkra fittyet hánysz, istenünkre úgyszintén. Engem speciel nem zavar, viszont nem mindenki ilyen, mint én vagyok. Egy szó, mint száz, a helyedben én mégis csak felszedném a sátorfám – oldozta el Zakariás a muszlimot. – De hagyjuk! Ha nem, nem, végül is a te dolgod.

    – Helyes – lélegzett fel megkönnyebbülten Bertalan. – Már azt hittem, telefonálnom kell amentőkért. Gyere, tarts velünk, és bocsásd meg az öcsémnek, amiért megfeledkezett néha ma­gáról.

    – Sukrán, köszönni. És a rendőrség? Akkor mégsem szólni zsaruknak?

    – Hm, most az egyszer még elnézzük, csak aztán azt ne hidd, hogy nálunk mindenki következmények nélkül lophat, csalhat vagyakár ölhet is. Ez bizony haraam, amit valamennyi államban szigorúan büntetnek.

    – Érteni, és megígérni, soha többé nem lopni – borult lábai elé a rakkai menekült.

    – Akkor isten, vagyis Allah hozott Magyarországon!

    – Kaphatni kevés víz?

    Megkapta, ezzel kezet mosott, s csak ezután ült közéjük.

    – Biszmilláh. Alláhumma bárik lene fihi va att’imná hajran minhu[2].

    Zakariás fejcsóválva mormogott valamit. Egy ideig szótlanul ettek, miközben Uszaid – arab szokás szerint – nagyokat böfögött.

    – Egészségedre!

    – Kapni még egy pohár víz? – törölte meg izzadt homlokát.

    Forró, júniusvégi délután volt. A nyári napsugár gyilkos erővel sütött át a lombokon.

    – Tessék!

    Egy hajtásra kiitta, utána döbbenten meredt a kéményseprőre.

    – O, jaj nekem, mit inni?

    – Természetesen pálinkát. Csak nem adok vizet egy ilyen kedves vendégnek – vigyorgott rá a férfi kajánul.

    – Elkárhozni, Allah, elkárhozni! Most már én is a majdanba[3] kerülni – hajtogatta Uszaid per­cekig jobbra-balra hajlongva.

    Hirtelen felkapott egy kést, és Zakariásra emelte. Egy pillanatig habozott, majd sarkon perdült, és elrohant.

    – Hát ezt meg mi lelte! Hajszál híján engem is elküldött a majdanba. Pedig, biz isten, csak vicceltem.

     


[1] Szatirikus, karikatúrákat, riportokat, vitákat és tréfákat közlő francia hetilap, melynek szerkesztőségét egytől egyig lemészárolt egy dzsihádista szervezet.

    [2] Allah nevében. Ó, Allah, áldd meg ezt nekünk, és táplálj bennünket még jobbal! (arab)

    [3] A pokol tüzébe. (arab)

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf