Bene Zoltán: Körülötte a rét

tortmagasfeszAz első napokban, amiket a tanyán töltött, az Alföld közepén, folyvást a préri szó kongott a fejében, s nem tudta eldönteni, vajon tényleg ilyesfélének írták le az ifjúsági regények szerzői a nagy vadnyugati síkvidéket, vagy csak ő képzelte ilyennek, ehhez a tanya körül feltáruló látványhoz hasonlónak annak idején – „p” betűvel kezdődik az is, meg „p” betű áll a puszta szó elején is, ez tagadhatatlan, ez lehet kiindulópont, vélekedett. Néhány nap múltán azonban mindez érdektelenné, jelentéktelenné vált. Mellékes, huszadrangú kérdéssé csitultak el benne egyik (talán a harmadik) reggelre az olvasmányélmények által felkavart képek, s onnantól már azt látta, ami elterült a szeme előtt, csupaszon, szépen, nem zavarva semmiféle, agyának eldugott rekeszeiből előkúszó képzelményektől, vagyis: kisebb-nagyobb ligetekkel és magasfeszültségű vezetékekkel szabdalt, száraz, hol sárgásan, hol zöldesen barnálló, néhol pompázatos színekbe váltó alföldi tájat, amely keleten búzatáblává alakul, nyugaton pedig merészen, lágyan, csodálatosan nyúlik a végtelenbe. Ha szerencséje volt, órákig figyelhette, ahogy kiterjesztett szárnyú héják köröznek magasan a feje fölött, sejtése szerint ürgére, pocokra, nyúlfiakra lesve. A közeli fákon aprócska és nagyobbacska madarak csicseregtek, közülük a szövőcinkét könnyen felismerte, s fészkét, amelyből (hallotta egykor) valaha papucsot készítettek bölcs földművesek télire a gyerekeiknek, három facsoport szívében is azonosította. A tanya épülete mögött kis tó terült el, inkább pocsolya, mint komoly állóvíz, partján icipici, satnya nádas, benne naphosszat hangoskodó kacsák tobzódtak, s olykor-olykor egy-egy gólya is ellátogatott oda, hogy hosszú lábaival felkotorja az iszapot, méltóságteljesen, ügyet sem vetve a zsivajgó lábasjószágra fel s alá vonuljon, majd, ráunva az egészre, nekirugaszkodjék, szárnyai alá kapjon a szél, s emelkedjen föl a magasba könnyedén, kecses fenséggel. Egy bizonyos délután például ott szenderedett el, a tavacska partján, egy gólya megfigyelésébe merülve. Álmában filmet forgattak a tanyán, történelmi filmet, talán a kuruc időkből. Ő maga is szerepet kapott az alkotásban, és amikor felébredt, abban az állapotban, mely még inkább tartozik az álom, mint az ébrenlét fennhatósága alá, még sejteni vélte, miféle szerepet osztottak rá, amikorra azonban végképp kivergődött a valóságra, egyszer s mindenkorra elfelejtette. Amire emlékezett, azok a legelésző lovak és a hatalmas szénakazlak voltak, s egy kellemetlen érzés gyomortájt, amiért a premier plánokba mindig beletolakodtak a magasfeszültségű vezetékeket tartó iromba acélszerkezetek. Emiatt az érzés miatt hessegette el az álom emlékét, feltápászkodott, megállapította, hogy a gólya odébbállt; kinyújtóztatta elmacskásodott tagjait és megkerülte a házat. A bejárati ajtó előtt, néhány lépésre onnan ősöreg eperfa terpeszkedett, tövében durván ácsolt kecskelábú asztal székkel, az asztalon papírszalvétával letakart kancsóban szép színű, aranyló bor, mellette ütött-kopott fémbögre. Odasétált, leült, levette a kancsó szájáról a papírszalvétát, kitöltött egy pohár bort, hosszú kortyokban, lassan, élvezettel itta. Meleg volt a bor, a tűző nap elől nem védte a százéves növényóriás árnya sem, mégis kellemes. Miután leemelte a bögrét az ajkáról, az utolsó pár csöppet kicsapta a földre; mohón nyelte el a nedvességet. A papírszalvétát visszahelyezte a kancsó szájára, nehogy a rovarok belefulladjanak az italba, a bögrét lefelé fordítva koppantotta az asztalra, fölállt, nyújtózkodott, csak úgy recsegtek-ropogtak a csontjai. Fölnézett a kéken ragyogó égre, mielőtt belépett a házba. Az első helyiség a konyha volt, ő csak ezt használta, nem is ment tovább. Vetetlen ágya mellett, éjjeli szekrénykén modern, ormótlan objektívvel felszerelt fényképezőgép hevert, felmarkolta, a hozzá erősített szalagnál fogva a nyakába akasztotta, s kifordult a szabadba. A végtelen felé vette az irányt. Háta mögött hagyta a tanyát, az udvaron álló asztalt székkel az eperfa alatt, a tavacskát a kacsákkal, a roskatag épületet, a viharvert tetőt, a kidőlt-bedőlt kerítésmaradványokat. Mióta itt élt, negyedik vagy ötödik napja talán, másodszor vágott neki az ismeretlennek, az alföldi rónaságnak, amely úgy ölelte körül, mint egy szerető asszony, s úgy fogadta magába, mint egy szerelmes, beteljesülésre vágyó leány. A nap égette, a masina pántja dörzsölte a nyakát, ám ő szinte észre sem vette a kellemetlenségeket, vagy ha észre is vette, nem hagyta, hogy tudatosuljon benne az észlelés, csak ment előre, szandáljának talpa alatt meghajolt, a talajhoz lapult a fű. Olykor-olykor megállt: mindenekelőtt a távolságot, a beláthatatlanságot, a végtelenséget fényképezte, vagy nagy ritkán egy-egy sáskát, egy-egy szöcskét, tücsköt, komótos csigát, elsurranó vagy napfürdőző gyíkot, magasban köröző ragadozó madarat, távolban lépkedő gólyát; aztán ment, lépkedett megint tovább, bele a beláthatatlanba, a határtalanba. Egyszerre, a tanya már maketté zsugorodott a háta mögött, megtorpant. Lehasalt a földre, hogy megvizsgálja, valójában micsodán is tapod: egyszerre száz és száz ismeretlen, az emberi magasságból jellegtelen, közvetlen közelről megejtő szépségű növény súrolta az arcát, közöttük, rajtuk, mellettük rovarok hada, fényes hátú, magányos bogarak, ragacsos testű teremtmények, alig látható, parányi lények serege. Az arcát megérintette az élet, a tagjait, a testét az életen nyugtatta, ahogy feküdt a pusztán, a mezőn, az alföldi rónaságon – és ismét elszundított. Újra álmot látott, újra úgy érezte magát, mintha filmforgatáson volna, ahol ezúttal övé a főszerep. Orvosi rendelőben ül, vele szemben komor tekintetű, okulárés professzor, aki éppen gyakorlott kimértséggel, kellő mennyiségű részvéttel a hangjában, lényegében mégis olyan mérhetetlenül nyersen és kíméletlenül közli vele a tényállást, ahogyan csak olyan ember képes, aki nap mint nap találkozik a halállal, akinek közeli ismerőse a kaszás. Föl fogja falni a rák, nem kell sokat várni, nincs túl sok idő, nem maradt, fölfalta azt is. Két, legfeljebb három hónap múlva be kell feküdnie, akkorra a fájdalmak elviselhetetlenné növekszenek, utolsó stádium, a végső. Hanem ekkor ő már ült a földön, a mező közepén, a pusztán; ült és örült, hogy azzal a pillanattal álmodott; örült, hogy kívülről látta, mint egy filmforgatást. Így nem is tűnt nehéznek, vagy legalábbis másnak tetszett, mint belülről. A jobb szeme alatt egy izom megrándult, érezte a könnycsepp szándékát, hogy végiggördüljön az arcán, ő szórakozott mozdulattal letörölte volna, de ujjai csak a száraz bőrt simították. Elmosolyodott, visszahasalt a földre, kinyújtott karral, ölelkezőn. Körülötte néhol még virágzott a rét.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf