Vasi Szabó János: A katona és a delfinlány

»Kék vitorlát kergetett a szél
Ott, ahol az éj a vízhez ér
Hallgattam a tenger mit mesél
Így fürdött a boldog nyárban
Csillogott a napsugárban
Jugoszlávia, Jugoszlávia
Így fürdött a boldog nyárban
Csillogott a napsugárban
Jugoszlávia, Jugoszlávia!«

    /délszláv dal/

    A katona…

    I.

Felsértették a kerítést, s a ház falát a becsapódott gránát repeszei. Hörögve feküdt a neonáci az árokban: nem húzta le időben a kopasz kobakját, a patakzó vértől sötétlett. Ahol Bojanával megbújtunk, nem tudtam megállapítani, tényleg súlyos a sérülés, vagy egy terjedelmes horzsolás, amit holnapra a parasztasszony kendőjével fog bekötni és hülye Rambo-mozdulatokkal szórakoztatja a szakaszt, míg a komor, magyarul tudó, spanyol-zsidó újságíró el nem küldi a bús Walhallájába…

    Bojana lövésre emelte a géppisztolyt, de visszahúztam a fal mögé. Csetnikek ordítása hallatszott az utca túlsó felén a párás ködből; egymást szólongatva közelítették az elaknásított területet. Megkeményedett a férfias barna arc, azt hittem, képen vág. Harci lázban égett, s hozzá mertem érni. Markáns vonásai – nem különbözők a túlnan csörtetőkétől – megenyhültek, ceruzával kihúzott szemöldöke összerándult, éreztem: itt van, mellettem. Rekedt hangon kérdezte: „Mi van?”

    Aknatűz, golyózápor, fülembe lihegő fegyvertárs – aki szerb, ráadásul nő - mi juthat ilyenkor a katona eszébe: mit keresek ebben a paradox polgárháborúban?

    A felsőkeresztesi barát – kinek unszolására belevágtam a kalandba – halott. Eszéki orvlövész loccsantotta a piac dinnyehalma mellé az agyvelejét…

    Szóltam Vlasicsnak: ne parádézzon a frissen vasalt gárdista egyenruhában! De feltámadt a krobót hazafiság. Bele sem kóstolt, neki véget ért a háború.

    Percig sem gondolkodtam a hazatérésen. Újonnan érkezett német „brigádhoz” csapódva, határ menti egységhez csatlakoztam. Nyár óta lövöldözte egymást a horvát és a csetnik. Mondták: pár hét és lerohannak mindent a krajinai szerbek. Megfogadtam, hogy bosszút állok Jóskáért, s pokolra küldök néhányat.

    Rászoktam a literes üvegben osztott hamis-konyakra. Kegyetlen íze volt, de ütött rendesen. Remegett a föld, gránátdarabok süvítettek, vagy a szakasz ócska páncéltörő ágyújától csöngött órákig a fülem – az Istenek itala volt.

    Evés helyett ittam; hetekig szorulással küszködtem, a verebek leszédültek a latrina fölé hajló ágakról…

    Korábbi sportsérülés okán szorosra kellett kötni a bakancs fűzőjét, egy rossz lépéstől kifordult volna a bokám. Éreztem, lerohad a lábamról a zokni.

    Beértünk a faluba. A tanácsháza előtt sorakoztunk. Középmagas, nullásgéppel nyírt hajú, határozott tekintetű férfi tartotta a szemlét. Horvátul beszélt: E. F.-ként mutatkozott be. Anyanyelvükön köszöntötte a germánokat. Kezét nyújtva végigmért:” Guten Tag!” Magyarra váltott:

    - Hol katonáskodtál?

    - Pécsett, a felderítőknél – nem hatotta meg a bejelentés, foghegyről vetette oda:

    - Remek! Kapsz egy társat. Ne szakadj el tőle, aláaknáztuk a falut!

    Elfordult, ruganyos léptekkel a fellobogózott épületbe ment. Kényelmetlen várakozás kezdődött. Társaim izgatottan toporogtak a sárguló lombú eperfa alatt. Előkerültek a helyi gárdisták; odaintettek magukhoz egy-egy „újoncot”. Hüvelykujj mélyedt a hátamba, dühösen hátrakaptam.

    - Fick deine Mutter! *

    A mokány alak végigmért. Viszonoztam a „szemlét”: sáros bakancs, terepszínű, feszülő nadrág, zöld pólója fölött ujjatlan zubbony, a vállán átvetett antantszíj furcsa íve. Erősen domborodott valami a mellény alatt… Fenébe! Egy nő. Homlokán ráncok nyoma, szemöldöke ceruzával kihúzva, a pisze orra körül apró napégés-foltok pettyezték kreol bőrét. Elfeküdte a drótszerű, sötét haját, úgy nézett ki, mint a bóbitás galamb. Arcvonásaiban kevés nőies lágyság volt, lebiggyesztett álla tovább rontott az összképen. Charlie is megirigyelte volna rekedt, mély hangját:

    - Soll ich dich hätscheln? Oder bist du ein Neonazi?**

    - Drago mi je… Ja sam Magyarski.***– elátkoztam magamban a „kommandantét”: kit

    akasztott a nyakamba!? Mocskos szájú némbert!

       - Ah! Wenn’s auf Schwäbisch besser geht, können wir auch so sprechen.**** Ich bin

    Bojana Szamardzsics.

    - Niedermayer Tamás. Bist du ein Bosnier?*****

    - Serbe. Du bist dennoch Deutscher! Ich zeige dir, wo du Futter und Waffenzimmer

    bekommen kannst.******

    Érdes tenyere nyirkos tapintású volt. Hamar megtapasztaltam: a modora sem volt simább…

    Bojana két kézzel markolta a Kalasnyikovot, fejét kicsit elfordítva lőtt: mint mikor bűzlő csomagot dobott a szemetesbe, az orrát is elfintorította. A kerítés vaslemezén pattogtak a szétszóródó hüvelyek. Őrült csaj: megsebzi magát!

    - Komm zurück!********

    * Anyáddal szórakozz!

    **Téged kell dajkálnom? Neonáci vagy?

    ***Én is örültem… Magyar vagyok. (horvát)

    ****Ha a sváb jobban megy, beszéljünk úgy. B.Sz. vagyok.

    *****Bosnyák vagy?

    ******Szerb. Mégis német vagy! Megmutatom, hol kapsz kaját, és a fegyverszobát.

    *******Gyere vissza!

    Elkapta a „harci láz”: a géppuska szakaszos ropogása, a bokrok mögül fájdalmas kiáltás: „Ranjenih zsena!” Gőzként áradt szájából a lélegzet, a fegyver ütemére rándult a teste. Ahol az antantszíj nem tartotta, elszabadult padlizsánként ugrált a melle. Vicsorította fogsorát, kuszált frizurájából tollként állt a „bóbitája”. Mikor kitárazott, mellé ugrottam, mögém rántottam a könyökénél fogva. - Deckung!* Húzd vissza a beled! – ordítottam.

       Az utca végén felugatott a csetnikek gépágyúja. Nem tudták tartani a mellékutcát a németek. A kapu betonoszlopába verve a vállamat, gurultam a fedezékbe. Kidülledt a nő szeme, remegett.

    - Meg akarsz dögleni? Böszme szerb picsa! Végeztem veled! Suche statt mir einen anderen Leichenkandidaten!**

    Megnyalta lila ajkát, arc-csontján a sötét foltokat vakargatva ásított. Ezt csinálta, ha látta, hogy dühöngök.

    - Alle werden wir gestorben sein. Ist es nicht egal, wann?** *– a kertbe csapódott akna

    robbanása törölte le kaján vigyorát.

    - Prokletstvo! Artiljerija! Verschwinden, Blonder Prinz!****

    II.

Elárasztotta az ágyútűz a falut. Lombját hullatott barackfa mögé bújtunk. Bojana egy leégett családi ház felé mutatott.

    - Los, dahin!*****

    - Rossebet! Daher werden wir ebendig nicht kinaus kommen! Lagati!******

    Repülőgép húzott el, JNA felirata tisztán kivehető volt az oldalán. Az országút melletti épületeket bombázta. A gárdisták keményen tartották magukat.

    Belehúztak a csetnikek: ágyúk dörögtek, gránáttűz és becsapódó „katyusa” -rakéták. A föld így még nem remegett alattam! Lépések nesze hallatszott a gyümölcsös kerítése felől. A lány idegesen kapott az üres fegyverhez. Csöndre intettem. Ahol hasaltam, jól látszott: horvát katona lopakodik felénk.

    - Stefan! – mordult fel Bojana.

    Kézigránátokat és lőszerrel teli tárat hozott, s rossz híreket. Frontálisan támadtak a csetnikek. Tucatnyi tankjuk volt. De megtorpantak, amikor az első lánctalpas ráhajtott az aknákra!

    - Lerohanták a vasútállomás védőit, aztán megálltak. Arra számítottak, elfutunk előlük.

    Sok csetnik otthagyta a fogát. Sajnos, közülünk is elestek… Flores parancsa: ki kell tartani holnapig! Délután ötkor kitörünk Ivanovác felé. Csatlakozzatok egy nagyobb rajhoz! Isten legyen veletek! – elvigyorodott, megpöckölte Szamardzsics lefittyedt állát. A lány dühösen odacsapott, a férfi eltűnt a tornác romjai közt.

    - Hülye! – megvakarta a feje búbját – Mihez kezdünk, Tamás?

    - Szerinted?

    *Fedezlek!

    **Keress másik hullajelöltet!

    ***Mind meghalunk. Nem mindegy, mikor?

    ****Menjünk arra!

    *****Fenébe! A tüzérség! (horvát) Tünés, szőke herceg!

    ******Onnan nem jutunk ki élve! (német) Feküdj! (horvát)

    -… esteledik. Ismerem a környéket. Átlopakodunk a sötétben a mieinkhez!

    Ritkábban robbantak az alkony közeledtével a páncéltörő lövedékek, gránátok. Csitult a golyózápor. „Mars na Drinu…” – bömbölték a hangszórók. Visszavonulót fújt az induló. Árnyakként másztunk a kerítés törmelékén a vízelvezető árokig a fűre hasalva, Vribik irányába. Megálltam Horst merev teste mellett. Nem tudtam: a neonáci hitt-e a keresztények Istenében, vagy inkább a Walhalla ködös csarnokában vedelte Odin mellett a sört… Rövid imát mormoltam a lelkéért, s ezt az idézetet „róttam” képzeletbeli fejfájára: „a világ így ér véget, nem bummal, csak scheiße, scheiße”

    Bojana dühösen sziszegte a sötétből:

    - Gyere már! Hagyd azt a hólyagot! Gyorsan!

       Tucatnyi horvát húzta meg magát a takaros, emeletes villa pincéjében. Boban, a parancsnok a hátam paskolta:

    - Jók voltatok! Holnap a harcra foghatók törnek ki először. Utat nyitunk a sebesülteket szállítók csoportjának. Egyszerű terv, remélem, beválik. Szólj a társadnak: pihenjen! Szükség lesz az erőre!

    Nem szerettem, ha „társamnak” szólították Bojanát. Olykor kaján villanást véltem felfedezni a gárdisták nyúzott ábrázatán. Elkotyogták, hogy az ostrom kezdetén, a nyárutó napjaiban néhányan a hátára döntötték a készséges lányt. Egy alkalommal – a szénaboglya mélyén – olyan nyögdécselést, visongást csapott, hogy a csetnik járőrök világgá szaladtak…

    A barna szemekben nem láttam mást, csak az öldöklés közben fellobbanó tüzet, s a fegyverszünet idején a melankóliával kevert türelmetlenséget.

    III.

Tüzérségi támadással kezdődött a nap. A helyőrség szórványos válasza, mint szúnyogzümmögés a lódarázs dongása mellett. Elvette a szerbek kedvét a nyílt gyalogsági rohamtól a súlyos emberveszteség.

    Délutánig egy beomlott tetejű gazdasági épületben húztuk meg magunkat. Megjelent Stefan. Intett: kövessük!

    Fölmelegedett a levegő. A sárgálló kukoricásba szaladtunk. A száraz tövek ropogása sortűzként hallatszott… A tábla közepén jártunk, derékig átizzadtunk a fojtó levegőben. Óráknak tűnt a menetelés. Megtorpantak az élen haladók. Csikorogva dübörgött mellettünk egy JNA-harckocsi.

    Csatorna szelte ketté a tengeriföldet. Fejünk fölé emelt fegyverrel keltünk át. A nadrágom combközépig vizes lett, bakancsom cuppogott a latyaktól. A túlparton „bóbita” a földre került, szétterpesztett lábakkal, térden csúszott vissza a zavaros vízbe. A Kalasnyikovja a tusáig elmerült. Villogtatva szemét, elfogadta a segítő kezet: kirángattam a partra. Lihegve ült le.

    Éjfél után értünk az elsötétített faluba. Mentőautók vitték a sebesülteket. A tornateremben, az ablakokon átszüremlő kísérteties holdfényben leheveredtünk a padlón sorba rakott matracokra. Feküdtem a rám száradt ruha bűzében, böfögve a kiosztott szilvapálinkát, hetek óta először hajtottam nyugodtan álomra a fejem. Mellettem Szamardzsics nyitott szájjal horkolt.

    IV.

Korán ébresztettek. Ponyvázott teherautóra másztunk. A hideg ülésen a fenekem alá csúsztattam a kezemet. Bojana megvetően húzta el a száját:

    - Puhány!

    - Könnyű neked! Ki vagy párnázva. – Ahogy kimondtam, rögtön megbántam; még

    hozzám vágja a puskát. Homlokát ráncolva, mereven nézett előre. Mit forgatott a fejében? Korábban nem hagyta válasz nélkül a beszólásomat.

    A város főterén állt meg a kocsisor. A felhők közül kikukkantó nap szedett-vedett csapatunkra vetette fényét. A horvát véderő helyi parancsnoka – szürke arcú férfi – dicsérő szavakkal méltatta a nemzetközi egység helytállását. Aki tovább akart harcolni, csatlakozhatott a gárda alakulatához. Krobót társaim, többen a külhoniak közül is jelentkeztek. Kicsit árulásnak éreztem, amikor leadtam a fegyvert.

    Vlasics Jóska rokonainál kvártélyoztam be magam. Fürdővíz, tiszta fehérnemű – a krajinai hegyekben harcoló fiú ruháit, mintha rám öntötték volna… Magyaros pörkölttel kínált a sírásra görbülő szájú, ősz asszony. A csillogó szemű lánnyal a konyhaajtóból nézték, ahogy faltam az ételt.

    Szemben nyitva volt a kávézó. Az orvlövészek miatt nem tették ki a nádfonatú székeket az utcára. Zsúfolásig megtelt a helyiség. A sötétített ablakon óarnyszínt öltött az erősödő napfény. A bárpult üvegein megcsillantak a színes címkék. A szomszéd asztalnál ülő, kosaras termetű tiszt felemelte poharát:

    - Laslovo hős védőire! – Éljenzés harsant. Kimosakodva, „civil” ruhában szégyenkezve

    húztam össze magam. Nem engem illetett a dicséret. Felhajtottam a Karlovac maradékát, homlokomat törölve távozni készültem. Megnyikordult az ajtó, a belépő megállt mögöttem. Kíváncsian fordultam hátra. Vászonnadrág feszült rajta, bő nyakas pulóvert, ujjatlan széldzsekit viselt. Nem rejtette a laza öltözet a megereszkedett melleket. Megismertem markáns vonásait, hátratolt svájcisapkaként álló frizuráját.

    - Szia, Bojana! Azt hittem, gárdistának álltál.

    - Még nem döntöttem. Hallottam: hazamész…

    - Jól tudod!

    - Mihez kezdesz?

    - Csatlakozom a Zágrábba induló transzporthoz, onnan megyek Isztriába.

    Életveszélyes a zöldhatár. Csak átjutok valamelyik kikötőből Szlovéniába. A sad adio!

    - Ez nem a te háborúd…

    - Bogár vagy a hangyabolyban. Szerb létedre a horvátok közt harcolsz.

    Szigorodtak a lány vonásai. Erekkel szőtt keze a szemét dörzsölte. Alig értettem suttogását:

    - Az uram a Jugotrans kamionsöfőrje volt a háború előtt. Az első napokban lőtte le egy

    csetnik. Kirabolta, az út mellett hagyta elvérezni. Halil bosnyák származású volt.

    - Nem tudtam. Bocsáss meg, hogy felzaklattalak! Csordultig telt tragédiával a Balkán.

    - Hallottam a barátodról… Pula külvárosában, Verudában laktunk. Segíthetek hajót

    találni.

    Felkapta a fejét, szemembe nézett, pillantása könyörgővé vált.

    - Veled tarthatok… Puláig? – nyögő hangja, kérlelő tekintete rosszabb volt a korábbi éles

    szavaknál, haragos nézésnél. Miért akaszkodik rám? Csak ő hiányzott a boldogságomból!

    - Bojana!

    - Szólíts úgy, mint a hátam mögött szoktál: „bóbitának”! Magyarul van? Mit jelent?

    - Egy verses dalban így hívják a tündérlányt.

    - Milyen romantikus! Kedves vagy. – Nem tudtam a szemébe nézni…

    V.

Szomorú látvány fogadott Eszéktől délre, az A5-ös főút mentén: kilőtt JNA-tank, árokba fordult teherautók, kiégett személygépkocsik, buszok. A boszniai határ előtt kanyarodtunk a nyugat felé futó A3-ra.

    Megegyeztünk Petarral: a fővárosig vezetek. Az őszi homályban tompított fényszórókkal hajtottam. Nem kockáztattam, csetnik barom ne a kocsinkon tesztelje az RPG-je irányzékát. Hátradöntöttük a középső és az anyósülést. Petar felriadt Bojana „legényes” horkantására. Dühösen felém sziszegett.

    - A kutyafáját! Nem tudtál csöndesebb nővel összeállni! – Arcomba szaladt a vér, nem magyarázkodtam, könyökkel taszítottam a lányon. Feje alá dugta karját, elfordult, Zágrábig aludt.

    Este értünk a városba. Schell-kútnál tankoltunk. A köpcös, harcsabajszú benzinkutas fejével keletnek intett:

    - Mi a helyzet a fronton? A híradóban mondták: a szerbek bevették Vukovárt. Áttörtek Eszék felé? – Savanyú ábrázatunkról leolvasta a választ, legyintett.

    Bojana a nedves aszfalton tornáztatta végtagjait. Helyet cseréltem Petarral. A lány a kút bisztrójából hozott kávét az új sofőrnek.

    Zágráb a háború ellenére élte az európai metropolisz életét. A belváros ki volt világítva, emberekkel teli utcák. A külvárosi lakótelepek komor lepelbe burkolóztak.

    A sztrádán megtett út a legbiztonságosabb, azon hagytuk el a fővárost délnyugati irányba.

    Medvenica hegyeire ponyvaként terült az éjszaka. Lassan leragadtak a szemeim…

    …Fegyverek ropogtak, köd ülte a romokat, nedves kőhalom mögött guggoltam. Szláv mormolást hallottam a homályból, ujjam a Kalasnyikov ravaszán tartottam, lövésre készen…

    Az ajtó üvegének csapódott a fejem. Mielőtt visszazuhantam volna kegyetlen álmomba, szófoszlányok szűrődtek át a motor dohogásán. Petar és Bojana halkan beszélgettek.

    - A pasid besokallt a háborútól? Kikészült a német.

    - Nem a pasim! Magyar.

    - Akkor, miért tapadsz rá?

    - Együtt harcoltunk…

    - Mi a terved? Az első hajóval lelép a srác Pulában.

    - …

    - Szereted? Mit szól hozzá?

    - Nem beszéltünk erről.

    - Járj a földön! Otthon minden ujjára akad nő az ilyen sármos fickónak. A magyar lányok

    gyönyörűek.

    - Fogd a pofád! Az útra figyelj!

    VI.

Az óváros évszázados házaira nézett a „krcsma” ablaka. A mézszínű Karlovac selymesen simuló íze, a szomszéd asztalok felől a duruzsolás otthoni érzést keltett, Frédi barátom pubjának meghitt hangulatát. Szemben Petar szürcsölte a sörét. A sűrű hab mögül somolyogva kérdezte:

    - Hol szállsz meg? Mihez kezdesz Pulában?

    - Keresek egy hajót, ami átvisz az olaszokhoz. Vagy Koperig szeretnék

    Eljutni. Ott nincsenek szerbek.

    - Egészség!

    - Békében gyönyörű az országod… Egészségedre!

    - Láttad Bojanát?

    - Ment a dolgára.

    - Keresd meg! Amíg nem jutsz fel egy hajóra, tető lesz a fejed fölött. Nyáron a szabadban

    lehet éjszakázni, de most… Itt lakik Verudában.

    - Honnan tudod?

    - Az éjjel dumáltunk, vezetés közben.

    - Köszönöm, hogy elhoztál minket!

    - Ne köszönd! Darabig te vezettél, többet pihenhettem. Isten veled, magyar!

    - Viszlát!

    Kiürítette a várost a háború és a borongós őszi időjárás. A part néptelen mólóján tébláboltam. Feltámadt a szél a tenger felől. Az esőtől dagadó fellegek Pula fölött könnyítettek a terhükön. Bőrig áztam. A Flaciasova utcáról nyíló mellékutcába szaladtam. Pillantásra méltattam a vízfüggöny mögé bújt, kő és tégla keverékéből épített bizáncias templomot. A Becska közben Jeretova útra változott, hatalmas fenyők sora kísért, mögöttük a temető növelte gyászos hangulatomat. A járdára nyúló csatornákból kis folyamok hömpölyögtek. Lebernyeges köpeny alá bújt rendőrtől kérdeztem: Merre van a lakótelep?  

    Balra mutatott, a „Veruda ulica” táblára.

    Presszó felirata tűnt föl, bemenekültem. Helyiek iszogattak a pisla lámpák alatt. Körbenéztem, üres asztalt keresve. Közelben állt egy, rajta fél tucat likőrös pohár, a székek hátra húzva… Belöktem a szék alá az ázott hátizsákot. A nyakam tekergetve kerestem a csapost, mikor mögöttem ismerős rekedtséggel csattant a kérdés:

    - Jöttél búcsúzkodni? Petar mondta, hogy hol találsz?

    - Bojana…- Alig állt a lábán. Látva elképedt arcomat, fölnevetett. Letottyant a székre. Zavaros tekintete bizonyította: ő „pusztította” a poharak tartalmát.

    - Hogy nézel ki? Mit ittál?

    - Rumot.

    - Akkor a kövön hasalnál.

    - Puncsrumot… Pe… Pepitót. Kérsz?

    - Isten ments!

    - Ha nem miattam jöttél… akkor meg?

    - Kiadó szobát keresek. Holnap hajó után nézek. Mi van?

    A lány nyögve áthajolt az asztal fölött, fél kézzel támaszkodva próbálta letörölni arcomról az esővizet.

    - Ülj vissza!

    - E… Eláztál. Az orrodról is csöpög.

    - Te is!

    - Meghúzhatod magad nálunk… nálam… Emeleten van ugyan… Elég tágas két embernek… amíg… - elharapta a mondat végét, visszahuppant a székre. Felszolgáló perdült mellém. Fél szemmel Szamardzsicsot vizslatva felvette a rendelést. A fülembe súgta:

    - A hölgynek ne kérjen többet!

    - Eszembe’ sincs!

    A lány ölébe ejtette a kezét, magába roskadtan ült.

    - Köszönöm a lehetőséget! Pár napra hozzád költözöm. De csak akkor, ha…

    - Bóbita mosolya vicsorgósra sikerült. Előhalásztam a hátizsákot, a kijárat felé irányítottam a könyökénél fogva. Összeszedte magát a hűvös levegőn. Nyakig felhúzva dzsekijét, merev léptekkel jött mellettem.

    A lakótelep nem különbözött a hazai betondzsungeltől. Modern bútorokkal rendezték be a tenger felé néző lakást. Csuklottam a nagyképernyős Philips tévé, s a Pioneer hifi torony láttán. Bojana ledobta ázott felöltőjét, s eltűnt a WC-ajtó mögött. Becsukva is hallottam, ahogy nyúzta a rókát. Udvariasságból behajtottam a nappali ajtaját. Egy fotel támlájára raktam a nedves ruháimat. Fölvettem Vlasics unokaöccsének kopottas melegítőjét. Vártam a lányt, de házigazdám sokáig vagdosta maga után a toalett és a fürdő ajtaját. Átmentem a szomszéd helyiségbe. Görnyedten ült a franciaágy szélén – foltos nadrágban. Karján feszültek az izmok, a hasát masszírozta. Véreres szeme segítségkérőn nézett:

    - Megdöglök, Tamás! Epét hányok!

    - Láttam a mosdó mellett egy felmosóvödröt, ide hozom… Próbálj feküdni! Itt van, a fejed mellé tettem. Ha jön a baj, csak fordulj rá!

    Az ágyra dőlt. Magzati pózba kuporodva hevert. Lerángattam a sáros lábbelijét. Terjengő lábszag keveredett az alkohol és a hányás szagával. A melegítőmbe markolt, esdeklő hangon kérte:

    - Tamás! Ne hagyj magamra!

    A fejéhez ültem, a vödör mellé. Tenyeremmel töröltem izzadó homlokát. Simogattam a kócos haját, nyugtattam:

    - Próbálj aludni!

    Kétszer hányt, mire horkolva elaludt.

    VII.

Reggel kiszellőztettem a szobát. Betakartam a lerúgott ágyneművel az alvó nőt. Kimostam a vödröt.

    A part közel volt, kérdezősködés után rátaláltam az Arsenalska utcára. Hatalmas hajógyár takarta a tengert. Segítség nélkül értem a Flaciusovára, a kikötő főutcájára. A Putnicka öböl betonozott mólóihoz mentem.

    Ólomszínű köd szitált. A párás időben hiába járkáltam a halászhálók, raklapok szegélyezte parton. A bóra évszaka ez, békeidőben is óvatosságra intette a kihajózást fontolgatókat. A háború miatt leállt a turistaforgalom. Csalódottan ballagtam vissza Verudába.

    Ébren találtam Bojanát. Túl volt az első „kétségbeesésen”. Szabadidőruhában, nedves hajjal állt a konyhaajtóban.

    - Köszönöm, hogy mellettem voltál… Sikerült hajót találni?

    Arcomon volt a válasz.

    - Ne keseregj! Ismerek néhány halászt. Ha van pénzed, segítenek… Időbe telik. Ennél

    valamit? A vásárcsarnokba készültem a főznivalóért.

    - Mondtam, a kaját állom! Hordárnak jó vagyok! – a barna arcon a szeplők is

    felragyogtak.

    - Kerítek melegebb ruhát. – Az ajtóban megtorpant. – Az este rémes voltam, ugye?

    Ócska Zetrán buszoztunk a belvárosba. Fejkendős asszonyok, svájcisapkás férfiak szorongtak az üléseken. Terjengett a nagykabátok molyirtószaga. Leszálltunk a római kori diadalívnél. A Flanaticka utcán néhány perces séta után, fölénk magasodott a századelő impozáns fém-üveg együttese.

    A rengeteg halféle, zöldség, gyümölcs uralta a csarnokot. Találtunk hentesüzletet is. A kerek arcú, kövér eladónő kiemelt a hűtőből egy nagy adag marhahúst. A kést szorongatva, kérdőn a társamra nézett, aki lapos pillantást vetett felém. Öblösen felnevetett az asszonyság: „Emberes adag lesz!” Átnyújtotta a zacskózott árut, megveregette Bojána karját. A zöldségesnél telepakolt egy nejlon táskát paradicsommal, salátával, hagymával, paprikával. A fűszeresnél bors és házi készítésű olívaolaj került a „szatyorba”. Elemében volt, egyik árustól a másikig röpködött. Mögötte bandukoltam a „púpig” rakott táskákat cipelve. Idős házaspár köszönt ránk, kedvesen mosolyogtak a lányra. Bojana megfogta a karom.

    Italbolt kirakata tűnt föl a buszmegálló előtti szűk utcácskában. Kérdőn rám nézett:

    - Szeretnél valami innivalót? Megvehetjük.

    - Ha szomjas vagy… - összerezzent, belém markolt. Arcáról lelohadt a jókedv…

    Tinilányok csiviteltek mellettünk. Egyikük vigyorogva ránk nézett, pajkosan csillogott a szeme. Bóbita felnevetett:

    - Menjünk haza!

    A konyhában sürgölődött, felkockázta a húst, majd a hűtőbe tette. A nappaliban ücsörögtem, mikor bekiabált:

    - Öltözz, Tamás! Ismerőshöz megyünk, tud neked segíteni!

    VIII.

A magas alak ősz haja kilógott a sapka alól. Borostás képe elfintorodott, amint hallgatta Bojana búgó hangját. Gyors nyelvű beszédükből alig értettem valamit. A fickó fölemelte hangját, mire a hóna aljáig érő lány kevés híján bokán rúgta. Csípőre tett kézzel, dühösen rázta meg a fejét. Kibomlott haja fölvette a „bóbitáját”. A nyakigláb hevesen gesztikulált. Pofon csattanását vártam, a veszekedés hirtelen abbamaradt. Egyezségre jutottak. Bojana a férfi gyomra felé bokszolt, közben rám kacsintott. Később megtudtam: elvitte az Eszéken kapott márka kétharmadát…

    Kezet ráztam a férfival, búcsúzóul még németül odavetette:

    - Látom, böcsületesen „lerendezted” a csajt. Szegény Halil puhapöcsű volt.

    Vállonveregetéssel szerelte le a tiltakozásomat. – Nem egy Cindy Crawford, de remek

    asszony lesz. Holnap indulunk. Auf wiedersehen!

    Bojana a pocsolyáktól csillogó mólón várt. Legyintett a távolodó férfi után.

    - Vén zsivány! De eréllyel megpuhítható. Különben aranyszívű. A külföldieket rühelli.

    Napok sodortatása után, felfénylő jövő reményével, megnyugodva gyalogoltam vissza a lakótelepre.

    A lány gyönge filteres teát főzött. Ravaszkás mosollyal, az öblös pohár mellé tette a darálóra hajazó szerkezet alkatrészeit.

    - Kérlek, rakd össze. Férfimunka.

    A hűtőből elővette a húst, végeztem az összeszereléssel, ledarálta, lábosba tette, megsózta, borsozta, öntött hozzá kevés vizet. Préselt fokhagymával összepasszírozta. Mikor elkészült a fasírtszerű massza, kicsi kolbászkákat gyúrt belőle. Fémtálcára sorakoztatva tette vissza a hűtőbe.

    - Egy óra… Összevágjuk a zöldséget. Finom lesz! Magyarul hogy nevezik?

    - Salátának…

    Ügyesen aprította a helyiek leveses paradicsomát, harsogva hullt a lilahagyma és a fodros saláta. Porcelántálban összeforgatta, és ráöntötte az olivaolajat. Ujjait nyalogatva elismerően szólt:

    - Házias pasi vagy, magyarkám. Amíg sütöm, terítsd meg az asztalt! A vitrinben találod

    az étkészletet.

    Felsercent az olaj. A tányérok, evőeszközök rendezése közben rápillantottam a tűzhely mellett sürgölődő nőre. Ügyesen forgatta a rudacskákat, minden oldalát pirosra sütötte.

    A szivárványszínű saláta-költemény, s a friss „lyukas” kenyér fenséges köretként szolgált. A fronton szokott mohósággal faltam az ételt. Nem hallottam az asztal túlfelén a kés-villa

    kopogását. Bojana a tányér fölött, állát tenyerében tartva nézett. Szemében könny-gyémántok csillogtak. Nem szokásom, de segítettem elmosogatni.

    Mennyei érzés a zuhanyzás teli hassal! Az tudja becsülni, aki hónapokig szagolta a háború mindent átitató áporodott izzadtságból, lőporbűzből, a félelem fanyar kanszagából kevert „illatát”.

    Roppantak a heverő rugói, amint végignyúltam rajta. A mennyezetet bámulva minden szörnyűség – Vlasics vérmocskos aszfalton heverő teste, a fegyverek reggeltől-estig dörgése, a szerbek bömbölő megafonjai, a sebesültek jajgatása – másnapos rossz álomnak tűnt.

    A hátizsákból előkotortam a féltve őrzött iratokat: világútlevél, személyi igazolvány, adókártyák… Ismerőseim a békés, másik életemből.

    Virágillat áramlott a helyiségben. Bojana állt a nyitott ajtóban – mezítláb, kétrészes hálóruhájában. Elraktam a papírokat. Megdermesztettek a barna, tágra nyílt szemek. Keble a mellemhez ért. Akaratlan karoltam át. Vastag ajka gyöngykagylóként nyílt, csókjának tengervíz íze volt. Kigombolt felsőjéből elősejlett a melle, nyelvemmel érintettem a hevült húst. Felnyögött, elhúzta keblét a számtól, ledobta a hálóruhát. Tornádóként ragadott el a vágy asszonyosan telt teste, sűrű szőrzete láttán.

    Gyengéden kéne a kéj útján vezetnem… Türelmes sóhajjal viselte.

    Külön csókoltam arcán a napfoltokat, simogattam mellének lazacszínű puha bimbóit. A vágy újfent keménnyé tett. A lány hálásan felnyögött. Összeforrt ajkunk, izmos lába erővel szorított, csípője vad táncba kezdett, a „csúcson” ívbe feszülve kiáltott, a vállamba harapott. Néhány heves lökés után másodszor is forró ágyékába élveztem.

    Izzadtan, lihegve feküdtünk tétován kereste érdes keze az arcomat. Megcsókoltam a nyakát és a fülébe súgtam:

    - Csodálatos volt, Bojana! – Vállamra hajtotta fejét, remegő hangon szólt.

    - Ígérd meg, veled mehetek, és nem hagysz el!

    IX.

Szakadt az eső, a tenger háborogva tört meg a kikötő betonján. A legénység fürgén ugrált a szilaj táncot lejtő vitorlásra. Mogorva ábrázatuk elővillant a vízhatlan csuklya alól. Az árboc és a hajókabin közé feszített vászon alá kapott a szél, de nem tudta megbontani. Szűk kajütbe zsúfolódtunk. A vitorla megfeszült, a hajó hasította a hullámokat.

    Nem szagoltam sokáig a legénység dohány, tömény szesz és izzadtság kevert szagát. Kimenekültem, a vászon alá beverő esőben néztem a távolodó partot. Pula a fakó esőfüggöny mögé bújt. A kikötő daruja „integetett” búcsúzóul. „Isten veled, Horvátország! Isten veletek, harcostársak!”

    A ponyván megszűnt a zivatar-dobolás. A hínárzöld tengerről felszállt a sűrű pára. Tisztán kivehetővé váltak az öböl rákollóként záródó partjai.

    Bojana utánam jött. Vállamra téve állát mondta:

    - Vízbe ne ess! Tudsz úszni?

    - Mint a veszett fejsze nyele…

    Korábban zavaró, horkantó kacarászása kellemesen bizsergette a tarkómat. A hánykolódó hajón biztos lábakkal állt. Tengerillatú hajába fúrtam arcomat. Érintésre kellemes volt a durván drótszerűnek tűnő hajsátor, simogatta borostás képemet…

    - Most, hogy rád találtam, nem bírnám ki, ha elveszítenélek! – homloka kisimult,

    megcsókoltam.

    - Nem szabadulsz tőlem.

    - Szeretlek.

    A horizont sűrűsödő smaragdjára mutatott csontos ujjával az ősz halász. A lánynak mondta:

    - Tele van szigettel az öböl kijárata. Ott az egyik! Északnak fordulunk, elhajózunk

    Brijuni mellett. Szigorúan őrzik a „marsall” szigetét. Az a legveszélyesebb szakasz. Ha beleszaladunk egy szerb járőrhajóba…

    Bojana kiáltása szakította félbe, a palackzöld vízben ezüstös villanás: nagy hal cikázott a vitorlás előtt. Az öreg meglepetten vakarta a fejét:

    - Delfin! Ilyen közel a parthoz, a bora idején még nem láttam! Csapatostul előfordulnak

    nyáron a meleg nyílt vízben. Mi lelte ezt?

    Konzervet ettünk ebédre. Bojana bevackolta magát az ölembe. Puhán simult hozzám a mokány, „izomgolyó” test. Elvigyorodtak mogorva társaink.

    A lány megállás nélkül csacsogott: szlovén ismerőseit sorolta. „Útlevélképet kell készíttetnem. Nem jártam fodrásznál ezer éve.”

    - Sétáljunk a fedélzeten, amíg nincs vihar.

    A deres hajú bosszúsan kémlelte az eget:

    - Esni fog. Elhagytuk a Zsunac öblöt, a nyílt vízen hajózunk. Északkeletnek van a

    Prosztina fok a világítótoronnyal.

    Bojana a fülemhez hajolt:

    - Ideges. Nincs messze a Brijun-sziget, meg a katonák. Menjünk vissza!

    A kabin sarkába húzódtunk. Megrándult a hajó, összekoccant a fejünk. Ismétlődő rossz álomként bömbölt egy szerb hangszóró. Kiszaladtunk a fedélzetre. A kapitány kiáltása feloldódott az élénkülő szélben. Páncélozott hajó közeledett a szárazföld vonala mellől.

    - Legalább húsz tengeri csomóval jön. Nincs esély elmenekülni. A kurva életbe! Ezek

    lőni fognak: fedezékbe!

    A járőrhajó megafonja túlharsogta az Adria morajlását. Közelebbről kivehetők voltak a fakó fémtest részei, a tornyon forgó antennák. Amint oldalt fordult, feltűnt a „JRM” embléma. Társaim rémülten mutattak a gépágyúk csövére. Ezeknek az acél sem akadály! Mire végiggondoltam: elsütötték, a kabin oldalába és az árbocrúdba csapódtak a lövedékek. Gépfegyverek kelepeltek. Lelassult az idő, bambán álltam, későn kerestem fedezéket. Pillanatok alatt történt: Bojana rám vette magát a mentőcsónak mögül, a vízbe estünk a lendülettől. A zuhanás előtt éreztem: összerándult a teste. A tenger összecsapott fölöttünk. A felszínre tempóztam, bal kezemmel tartottam az ernyedt lányt a víz fölött. Hunyt szemét látva, az arcába kiáltottam:

    - Mi van veled? Mért nem szólsz?

    Piros folt terjedt a test körül. Felüvöltöttem:

    - Bojána! Térj magadhoz! Tempózz!

    Leállította motorját a szerb járőrhajó. Mögöttem a halászok kiabáltak. A két hajótest felfogta a nagy hullámokat, nem tudtam a levegőn tartani a fejét. Elgémberedtek a végtagjaim. Mentőöv csobbant, valaki horvátul ordított:

    - Hagyja! Meghalt!... Kapaszkodjon, kihúzzuk!

    Karomban tartottam a lány véres testét. A hátamra feküdtem. A kétségbeesett könyörgés, mintha nem az én hangom lett volna:

    - Bojana! Ne hagyj itt!... Szeretlek! Veled megyek, drága Bóbitám.

    Kisodródtunk a vitorlás fedéséből, beborított a hideg tajték. Nem vettem levegőt, Bojanát ölelve süllyedtem a mélybe. Mellettem ezüst villant, a sötétülő égbolt a „fenn” dimenziójában maradt…

    és a delfinlány

    X.

Apróhalak raja kísérte, megannyi rőten sejlő, és nagyobb, fakó ezüst, kísérteties nyershús-színűek. Farokcsapásaik száma megegyezett a születő lüktetéssel, ami a medúzaszerű fényesség felé sikló testben vibrált. Könnyűvé vált, semmihez sem hasonlatos súlytalansága a lentről áramló homályhoz tartozott, erőteljes súlytalansággá vált. Nem volt uszonya, amivel csaphatott volna, lábával rúgta föl magát a lassan hűlő magzatvízből.

    Csattanva szakadt a folyós hártya-határ, a levegő lángként tódult a tüdejébe. Tűzkorong köpte rá ragyogását. A tüdejében izzott a pokol, ordítás tört föl a torkán. Hal-társai visszairamlottak a mélységbe. Keze, lába ütemre mozdult, fáradhatatlan tempóban; az új dimenzió párás világosán tartva fejét, úszni kezdett. Álomtalan szeme feloldódott a tenger zöldjében…

    Nyirkos homokon eszmélt. Zihálva botorkált a bozótos felé. Fokozatosan tért vissza az érzékelés: a tompa, egyenletes hullámbúgás éktelen zajjá változott, bogarak zúgtak, madarak rikoltoztak, ágak recsegtek, levelek surrogtak. Orra a tenger illata után nehéz földszaggal, virágok, gyümölcsök aromájával telt meg. Szürke, hámló kérgű fa törzséhez ért, lehajló ágakon a levelek bőrszerűek voltak. Megborzongott. Végigtapogatta testét, rátört a felismerés: csupaszon áll a lombok fölé hágó nap alatt. Behúzódott a meleg elől az árnyak közé. Fejét tenyerében tartva ült. Nem érzett fáradtságot, vágyódva nézett a homokot simogató habokra. Mit tegyen? Menjen vissza a vízbe? Hívta a testetlen lebegés harmóniája, az őselem magánya.

    Fehér begyű, pirossal tarkított fekete tollú madár szállt az ágra. Gyors mozdulattal felcsípett egy hernyót. Életerő áradt a kicsi lényből. Váratlanul bukkant elméje a névre: fakopáncs.

    A név adásával egy időben korgott a gyomra. Kinyúlt a lógó érett-sárga gyümölcsért. Íze nem a moszat íze volt, sem a sós víz íze. Édes. Nem tudta kordában tartani kezét. Ágaskodva szüretelt, hosszú ideig falt. Émelygés fogta el: kihányta a megevett gyümölcsöt. A forróság alább hagyott, a tengerparton állt. A lába nyomát nézte a homokban. Ki vagyok? Mit keresekitt?

    Szívébe markolt a félelem a ráboruló sötétségben. Korábban nem ismerte ezt az emóciót. Összerezzent a gally roppanásától. Visszahátrált a bokrok közé. Fények gyúltak: megkettőződött szemében az éjkupola. Lehullt az álmatlanság hályoga, csukott szemmel álmodott...

       …csillámló telér, hideg magányosság. Mozgásra képtelen holt anyag, mégis élő: kristálytest.

    Oszló hússal karjában alámerülő; meghasonlott hitetlen; szerelmet veszített sármőr; géppuskát markoló gyilkos… Tamás… Tamás… Tamás… Niedermayer… Niedermayer Tamás… Halott, mégis élő. Az élet kútja fölé hajoló, a sötétségbe néző, tárt- kapu-szemű, az éj csillagait visszaverőn tükörszemű…

    Sírva ébredt.

    Sziklák szabdalták a sziget belsejét. Ritkás macchiába ért. Szuhar, levendula, mirtusz… Nevek fénylettek elméjében. Tudta: megérkezett.

    Meredek terep váltotta a lankát. Derékmagas kőkerítés állta útját. Terebélyes, görbe törzsű fa hajolt fölé – egy olajfa. Fürgén mászott át a falon.

    Fából és kőből épült a domboldalhoz simuló épület. Megbarnult ajtó nyílt, ínycsiklandó illat áramlott. Egy nő lépett ki a homályból. A nemi szerve elé kapta kezét. A pillantásától, úgy érezte, szétfoszlik a levegőben, vagy inkább a föld alá süllyed szégyenében. Elöntötte a régmúlt élet fóbiája. A ránctalan kar hozzáért fehér bőréhez. Intett, hogy kövesse.

    Bő, csalánból szőtt öltözet rejtette a nő testét. Mezítláb, fürgén lépkedett a sárguló gyepen. A tűzhelyen piros bogyóból készített étel főtt. Illata szétáradt a helyiségben. Rózsapír színű sűrű lében úszkáltak a gyümölcsdarabok. Savanykás íze volt, akár a barna kenyérnek. Vágyó pillantására villant a nő szeme, ragyogtak a szokatlan sűrűn álló gyöngyház fogak. Farkaséhséggel falta a darab juhsajtot, s a szelet kenyeret. Még kért volna, de a nő tagadón megrázta a fejét. Arcába hullt a kékesfekete haj.

    Kijőve a tenger magzatvizéből élénksége lassan vált tompuló fáradtsággá: az első átaludt éjszaka után, a gyümölcsök elfogyasztása után, az első tál meleg étel után… A reccsenő kerevetre heveredett. Álmodott:

    … hínárzöld árnyékban, öntudatlan lebegő. Nyitott szemekkel – vakon; nyitott ajakkal – légzés nélkül; szétvetett végtagokkal – mozdulatlan. A színek változnak körötte: opálos fényköd, a márvány hús mellett ezüst csillám-érintés; a nagy hal uszonyával perdíti; összerándul, a palackorr csupasz melléhez ér; kitátott pofából örvénylik a víz, fénylő fogsor, mint felfűzött gyöngyök lánca; mosoly? Éles hangok, a barátságos tekintetben értelem; halszemek, mégsem azok… A sötétség a mélyben marad, a delfin finom lökéseitől sóhajként emelkedik a tükröző tündöklés, az életsárga fény felé…

    E naptól a nő házában lakott. Segített a konyhakertet művelni, vigyázott a kecskékre, s a sziget északi lejtőjén vetett rozsból lisztet őrölt, kenyeret sütött. Újra rakta a tető öreg nádját, s ügyesen toldozta a kőfalat.

    A lány kényelmes ruhát készített neki, s mikor munkás nap után hazatért, az ajtóban várta. Kézen fogva vezette, meleg ételt rakott elé.

    Együtt sétáltak a forróságban a hajlott fák alatt, éjszaka együtt nézték a part szikláiról a fénypöttyös mennyboltot. Idővel ellágyultak a férfi arcán a fájdalom vonásai. Boldogan kacagott a lány, s ha látta visszatérni a borzalmak ráncait, hevesen tiltakozott.

    (Nem ismerte a szavak formálásának képességét, a nyúlánk test beszélt helyette: egy nyári alkonyon – mikor az ég a földhöz ért, s a csillagok kristályos lámpásokként fénylettek – felragyogott az ametiszt szemekben a fekete fény. A férfi nem emlékezett az elveszített kedves utáni búslakodásra; nyitott szívvel ült az aranyfüggős éjpalást alatt. A lány csókot lehelt ajkára. A férfi a karjába zárta karcsú testét. A szférák együttállásának idején asszonyává tette, és a mozdulatlan tenger beleegyezően morajlott.)

    Nem születtek gyermekeik. Nem korhadtak együtt vénné. Csontjaik, húsuk humuszából nem nőtt ikerfa. Nem bizony, barátaim…

    Azóta is ott élnek – Atlantisz és Lemúria között – az örökzöld szigeten, szerény boldogságban; életük aranyló nappalok és ónix éjjelek végtelen sora.

    Szombathely, 2009

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf