Nyirő József: Öreg legények

Van annak harminc esztendeje, ha nem negyven, hogy az akkor legügyesebb három legény: Széjjes Máté, Tamás András, s az Ülkei Ádám fia, Béni csúful összekaptak volt Ignácz Rózsáért a táncon, s vért is eresztettek egymásból. Volt is kiért, mert olyan leány több nemigen volt Udvarhelyszéken, de még azontúl is nagy helyet be kellett járni, hogy még egy ilyen testű fehérnépet lásson az ember. Ékes, szép volt, s csattant ki, mint az élet. A hangja édes, mintha mézet szopott volna kicsi korában, arcája tüzes, a szája, mint a frissen hasadt májusi cseresnye, a bolhát meg lehetett volna ölni a mellén, s nincs az a madár, melyik szebben tudott volna szólni az ágon, mint Ignácz Rózsa. Fényes lett a hely, ahol csak meg is állott. Az ölelésiről, csókjairól jobb nem is beszélni, mert hatvan esztendős korában is megeszi az embert a fene, ha csak reá is gondol. A mennyei jussát is odaadta volna érte az a három legény, de a végin mégis Béni, az Ülkei Ádám fia kötötte bé a fejit, pedig ha jól meggondoljuk, ő volt a legnyálasabb köztük. Elég bolondul van a szerelem bérendezve, de mit csináljunk, ha már így van. Az igaz, hogy idővel Széjjes Máté is megházasodott, András is esztendőre elvette Miháj Trézsit, meg is vénültek együtt, de Ignácz Rózsát az életben egyik se tudta elfelejteni. Van úgy az az életben. Nem mutatják a titkos tüzet, s az oltárnál fogadott hűséget is megtartották, de egyszer Máté mégis elszólta magát ezelőtt két esztendővel, mikor valami kicsinység felett összevesztek az asszonyok, s haragjában kimondotta:

    -Szeretett a fene soha, csak meg voltam veled szokva!

    Most már ők sem veszekednek, mert – Isten nyugtassa – szegény Trézsi nénémet húsvét előtt, éppen nagyhét farkán eltemettük, s az András feleségi fiatalon a spanyol vitte el még a forradalomkor. Ignácz Rózsa nénémnek soha az életben még a feje se fájt, de az idő rajta is meglátszott. Az ő vére is megcsendesedett, arcája megrácosodott, s a haja fehér, amin nem lehet csudálkozni, mert ő is jóval túl van a hatvanon. Hosszú, szép életet éltek le együtt Béni bácsival, aki szintén elvirágzott már. A sok dolog, nehéz munka, s a kor őt is megviselték, s maholnap kiesik a harisnyából. Olyan már, mint a vad sasmadár, kinek félesztendeig nem adtak enni, s csak horgas orra, s megfejthetetlen szeme maradt, melyben azonban most is erő, nehéz, szótalan titkok és mély tüzek égnek. Másképpen ő is csúful megapadt, s nagy bogot vet a hasán a gagya, mikor korcba köti. Nem vethetnek azonban semmit egymás szemire, mert a más két híres legény erősen megtotyakosodott. Maholnap imádságra se igen bírják felemelni a kezüket. A nehéz élet fáradtsága ül már rajtuk… Már az így van… Elszótalanodtak, s tán maga a Jóisten sem tudja, hogy mi van bennük. Valami azonban nem nyugszik a sárga, vén koponyák mögött. Megtörtént, hogy Máté bácsi ült a kicsi lyukas széken a góc alatt, s tüzes szenet merített a tenyerébe, hogy a pipájára tegye, de közben úgy elgondolkozott, hogy a szén kialudt a tenyerén.  

    -Magának hol jár az esze, apám? – kérdezte a menye, de az öreg nem felelt, hanem lassan felállott a kicsi székről, alattomosan csendes jóccakát kívánt, mintha aludni menne a hátsó öreg házba, amit felesége halála után fenntartott magának, de eszeágában sem volt lefeküdni. Az járt az eszében, amit ma délután hallott, hogy Ülkei Béni a két ökrit elvitte a kaczai vásárra, s az öregasszony most tisztaegyedül van otthon. Azt számítgatta a vén Máté, hogy Béninek ilyen nehéz, hízott ökörrel nem is lehet, s nem is szabad azt a nagy utat egyfolytában megtenni. Idestova két nap beletelik, míg a vásárt megjárja s Rózsi most egyedül van…

    Rózsi egyedül van, s tán soha az életben a szíve úgy meg nem bolydult érte, mint ezen a csudálatos szép őszi estén. Egészen belefiatalodott és nem volt nyugta. Mi lenne, ha elmenne vizitába hozzá, mint régen, igazi legénykorában! Még egyszer feltámadt benne az az idő és szomjúhozott utána. Nem afféleképpen, mint ezek a mai, alig bimbózó fickólegénkék, kik esténként a leány kapujában ügyetlenkednek, s megborzolják a jó meleg arcú leánykákat, hanem csak úgy öregesen, komótosan, egymás beszédében, lelke vizében feredezve felségesen, valami betölthetetlen vágyat érezve és mégis fényes ködbe borult drága szédülettel érezve, hogy jó nekünk így lenni… Nem mondom azért itt-ott az ember megadja a módját az igazi szeretetnek, de ez csak mutatás, jádziság, mert nem arrafelé megy ki az érzés. Valahogy úgy kell elképzelni ezt az állapotot, mint mikor két érett búzakalász egymás felé hajladozik a kicsattanó arany napfényben. Már az is meghozza a kedvit, hacsak reágondol. Jól tartották a régiek, hogy az embernek a másvilágon az orrára hányják, ha az effélit elmulasztja.

    -Elmegyek hozzá, – határozta el, de mindjárt meg is hökkent a gondolattól. – Tán nem ment el a szép eszem!… Éppen nekem való a vizitábajárás. Jaj, havalaki megtudná, hogy én így gyermekeskedem. Nem mondom, ha még itthon volna az ura, de ilyenkor!…

    Akármennyire túl is van Rózsi néném a hatvanon, mégis csak tilos dolog az efféle. Minél tilosabb azonban, annál kívánatosabb.

    -Hát ez így van!

    Fertáj óránál többet mégse tudott nyugodni.

    -Nincs abban semmi! – nyugtatta meg magát, s lassan öltözködni kezdett.

    A lámpát kifútta, hogy a fiatalok higgyék azt, hogy lefeküdt. A szép holdvilág mellett vette elé az iratos padládából az innapi harisnyát, fehér inget, amin szépen tündökölnek a sűrűn egymás alá varrt porcelángombok. A gerendaszegen lógó új csizmát is leakasztotta, amit csak sátorosünnepen szokott felhúzni, s arra is gondolni kell, hogy a koporsóban is megfeleljen. De hát mikor van nevezetesebb alkalom a viselésére, mint most, mikor a régi szeretőjéhez készül benne.

    Kicsípte magát hétszegre, annyi szent.

    Sokat búdákolt azonban, míg az életről látatlanul kilophatta magát, de már az úton kiegyenesedett, kevélyen hordozta a fejét, s csak a fütty hiányzott a szájáról. Később az is kibuggyant belőle, de mindjárt meg is korholta magát érte.

    -Ne űzd az eszedet, Máté, te vén bolond!

    Tekintélyesen cammogott és elkomorodott, ha valaki szembe jött vele. A fene egye meg, hogy az ember sohasem csinálhatja úgy, ahogy szeretné!…

    Minél inkább közeledett az Ülkei Béni házához, annál jobban lefogódott. A szíve zakatolt és nehezen lélegzett. Olyan nagy volt az indulatja, hogy néha meg kellett állania miatta. Eleinte még el-felrémlett benne, hogy nagy bolondság, amit csinál, igazi szamárság, vénember létire, de halóporában sem volna nyugta, ha ez a mai felségesen szép este elmaradna.

    Néha álltában behunyta szemét, s úgy gondolt a régi szeretőjére. Egészen megmámorosodott tőle. Neki Rózsa néném nem volt az őrlöttcsontú, hulladozó fogú vénasszony, ki már fátyolosan látja a világot gyér hajának fehér árnyéka alatt; hanem a régi tüzes, ékes, szép leány. Az a forrómellű, kacagó, minden lelkes állatot megbolondító, táncos tündér, kinek lábai aranynyomot hagytak az út porában. A világ sűrű kincséért sem gondolt volna arra, hogy bizony azóta az ő szájában is megkeseredett a kacagás, ropogós testét, telt karjait és minden testi kívánatosságát nála is lerágták az élet és az évek kutyái. Már neki sem lehetett mondani, hogy ha megölellek, úgy érzem, mintha kicsi madár puha szárnyai alá dugnám a kezemet. Elég kár, hogy így van.

    Sokat tusakodott a vén Máté az úton is, hogy menjen-e, ne menjen-e; de lesz, ami lesz, ezt az estét reászánja. Negyven esztendeje álmodik róla. Ezzel tartozik sajátmagának.

    A bűnnek édes a lánca, s nincs nagyobb gyönyörűség a világon, mintha fehérnép ördög ül a férfiember nyakán. Igaz, hogy veszedelmesebb se igen van.

    A nyugtalanság nőttön-nőtt. Attól is megrezzent, ha egy-egy fehér kuvaszkutya elmorgott mellette, vagy a kerítésbe rágott likon vörös szájjal kihörgött reá. – Egyébként csendes volt a falu és sötét. Fotogénre se igen telik már a szegény embernek. Egy darabig elüldögélnek a nyitott cserepes villáncsoló tüzénél, amíg a mai fáradságot, s a holnapi gondot meghányják-vetik, aztán lefeküsznek.

    -Hátha Rózsa is lefeküdt már? – nyilallt bele a gondolat, s öreg szemeit megerőltetve nézett végig a házacskák során, melyek úgy kuporogtak az út két szélén, mintha két sor fehér kotló ülne szárnyai alá gyűjtött csirkéin.

    -Világ van nála! – örvendezett meg a vén gavallér és megsiettette öreg lábait.

    Mikor azonban odaért, nem mert bemenni. Végig sétált a ház előtt, s az öklömnyi ablakocskán belesett. A fene egye a virágját, nem látott tisztán tőle, de úgy rémlett, mintha Rózsa tenne-venne, motozna a házban. Szerencsére setét éccaka volt. Felpillantott az égre, s elégedetten állapította meg:

    -Holdvilág nem lesz!

    Újhold volt, s az is olyan vékonyka volt, az előre nyúló, hegyes Pál-szirtje fölött, mintha valami óriás madár döglött arany kígyót tartana a csőrében és leszállott volna pihenni pillanatra a Pál-szirtjére.

    -Sokat nem teketóriázom! – szánta el magát Máté bácsi, s megfogta a kapunyitó szíjat, mely ismét ernyedten lógott le, mint a vénemberek elein a harisnyaszíj vége.

    Csak most vette észre, hogy fáradt és hideg a keze.

    -Igazán megbolondultam? – ijesztett magára és hirtelen eleresztette a szíjat.

    Félrehúzódott az ablak mellé a zsúptető alá, amely egészen a nyakába szakadt a vén barna háznak, mint egy százesztendős likas fekete kalap és hosszan, csendesen hallgatott lüktető szívvel.

    Egyszer csak hallja, mintha síró, lágy énekszó zümmögne ki az ablakon.

    -Tiszta lehetetlen, hogy Rózsa énekeljen! – lepődött meg, s a vénségtől megnyúlt, feketére vékonyodott, fehér szőrrel tömött füleit odatartotta az ablakhoz.

    -Kutya legyek, he nem Rózsi! – örvendezett meg.

    Rózsa néném a maga pihenő, öreg békességében azt a nótát fújta, fúdogálta, hogy hát:

             »Titkon tarték egy ösvénkét,
             Melyen rózsám hezzád járék, ihajja!…«

    -Néköm énekel – boldogtalanodott a vén Máté s örömében szinte sírni kezdett.

    Most már két ökörrel se lehetett volna elhúzni az ablaktól. Szája a gyönyörűségtől félig tátva remegett, szemei elborultak, boldogan azt mondja:

    -Tiszta mennyország ez a világ!

    Nem volt senki, ki visszaválaszoljon valami csúfat, mert senki sem járt az úton, s ettől a vén Máté előbb megbátorodott, s aztán meggonoszodott. Már-már azt tervezte, hogy választ énekel Rózsa nénémnek valami jó, csípős nótácskát, ami meghozza a kedvit. Hirtelen válogatni is kezdte a nótákat, hogy melyik volna a jobb, de mindenik nótának valami baja volt. Hol ez a rész nem talált, hol az a rész nem talált a helyzetre. Valljuk meg, hogy az öreg is egy kicsit kényeskedett, válogatós volt, már pedig válogatósnak vadalma, annak is csak a rossz. Így történt, hogy végül is abban állapodott meg, hogy aszondja, hogy:

             »Elteltek a mézeshetek…«

    -El biza, rég eltőtek! – kacagott Máté bácsi, s a keze hátával félretörülte a kajla bajuszát a szájáról, s úgy folytatta:

     »Szedd essze a sátorfádat,
     Látogasd meg az anyádat, nyehónye!…«

    Halkan elkacagta magát:

    -Ezt lefúvom! Én-e? Én osztán el, ha addig élek is!

    Már a rezes hangját köszörülgette, mikor szerencsére eszébe jutott, hogy bolondság volna álmából felénekelni a falut. Inkább hát magában dúdolgatta el igen nagy élvezettel, ami teljesen kielégítette.

    A vénember kedve olyan, mint az időjárás: hol derűs, hol szomorú. Egyik percben süt a nap, másik percben csepereg. Elég hozzá egyetlen gondolat, hogy a lélek ege beboruljon. Máté bácsi is a következőkben arra gondolt, hogy mi lett volna, ha Rózsival élhette volna le az életit, s ez a gondolat hirtelen feldőjtötte a kedv virágos poharát. Száraz, fekete ujjaival belemarkolt a sötétségbe, s úgy panaszolta:

    -Késő immár ezen keseregni!

    De csak tovább kínozta vele a szívét, s a fejét hol a ház falának támasztotta, hol erőtlenül leejtette, már aszerint, hogy milyen gondolat támadt benne. A gondolkodással is úgy vagyunk, mint mikor madárfiókát szedünk ki a fészekből. Az egyik kicsi madár elven, szép, életrevaló és kedves, a másik csóré, halálravált, vagy éppen döglött. Az a kérdés, hogy milyen falevél hajlott fölébe, mert van olyan lapi a fán, ami éltet, van olyan is elég, ami kiszíjja az életet. Hát így vagyunk a gondolatainkkal is.

    -Ha Rózsit elveszem, – fűzte tovább a vén Máté a gondolatait, – olyan birtokot kapok hozzá, amilyen nem igen van a környéken; de ha csak a Malom-kutat vele kapom is, s esszeakaszthatom az enyémmel, olyan tag lesz belőle, hogy úrul élhettünk volna száz esztendeig is, s nem kellett volna annyit kínlódnom az életben. Most csak pökném a bajokra… Az Isten pusztítsa el az életit!

    Most már haragudott is Rózsa nénémre.

    -A súj ette volna meg neked es azt az ágonjáró, csalfa két szömödöt!

    Sóhajtott.

    -Mindegy már no!

    Mindegy, de fáj. Még most is megsajdul a szíve, ha rá is gondol, bár az üdő eltőt tőled is, Rózsi, tőlem is…

    -Azért nincs harag köztünk!… Nincs… A birtokot se bánnám, csak te az enyim lehettél volna! Ha legalább egyszer az életben! Csak ne lettél volna olyan infámisan szép leány!…

    Keservesen megvakarta félkopasz fejét és újra megbocsátott.

    -Így es szeretlek, Rózsa! Sze…ret…lek! – ásított, de nem vette észre, hogy ásított.

    Későn volt már, s szegény öreg Máté se bemenni nem mert a fehérnéphez, se haza menni nem tudott. Szemeire lassan fáradság ereszkedett, de boldog fáradtág. Kedvesen mosolygott, mikor lehunyta és így is csak Rózsit látta… Rózsit, ki szép volt, ki most is ékes… A forrómellű, kacagó, drága Rózsit, kinek lábai aranynyomot hagytak az út porában… Rózsit!…

    _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

    Arra ébredt fel, hogy kissé megfázott. Hidegek az őszi éccakák. Arcára, gúnyájára dér csapódott, s az orra megveresedett.

    -Hol vagyok? – tért magához és restelkedett, mikor meglátta, hogy Rózsi néném ablaka alatt kuporog.

    A házban benn csend volt és tompa sötétség, mint a sírban. Rózsi néném aludt. Eltette magát holnapra. Csak a fulladó, száraz, nehéz köhögéséről lehetett tudni, hogy benn van a házban.

    -Benned es ugatnak már a halál kutyái, Rózsi! – fittyentett hidegen, józanul Máté bácsi, s sietve megindult hazafelé.

    Holnap kezdjük a törökbúzaszedést, s a drága éccakát ott töltötte el a vénasszony ablaka alatt.

    Csak adná az Isten, hogy senki a világon meg ne tudja!

    -Kellett-e neked, vén bolond!

    Mégis jobb lesz, ha a kertek alatt ereszkedik haza.

    Áldott szerencse, hogy újhold van, s nagy a setétség.