Dr. Sziklay Ferenc: Janika

bolcsoJanika tömzsi kis legény volt. Egy vájár tizennégy hónapos kis fia. Az apja aranyat bányászott. Mikor naphosszat görnyedt érte, egy fillérnyi darab nem maradt a testén piszok, sár nélkül, csak azért, hogy valahol messze, egy nagy városban, hófehér bűnös nyakára új csillogó kerüljön.

   János talán életében nem látott aranyat, de nem is vágyott rá, a kis fia volt az ő „aranya”.

   Délután van. Janika torkig jóllakott a vízbe főtt kukoricakásával, jóízűen szopogatta utána, csemegének a balkeze hüvelykujját. Élvezte a jóllakottságot, mert motyogott is hozzá:

   -Mm, Mnyam, mnyam! – Eszébe se volt az alvás, pedig a mamája türelmetlenül hajugatta a bölcsőben.

   -Aludj, kicsi Janikám, drága szentem, anyunak dolga van, elgazosodik a krumplim.

   Mit értette Janika ezt a kínai beszédet. Szótlanul kéjelgett, csak nézte a mestergerendát, mint lóg fölötte erre-arra. De hogy a mamája beszélt, illendőnek tartotta, hogy ő is bezséljen, sora szedte minden tudományát:

   -Mamma! Pá, pá! – Tyatya, – etyetye, dá, dá – papa, appa! – Abuba, buva!

   Egész hangos lett a kis szoba a párbeszédtől. Mikor meg a mamája elkezdte dalolni, hogy: „Debrecenbe kéne menni”, akkor ő is rágyújtott a maga módja szerint:

   -Aaaaaaa! – Ki tudná ezt a legtökéletesebb muzsikáját az életnek lekottázni!

   Addig-addig vigyáztatta a kocsist a mama a lyukas kasra, míg egyre halkabb lett a kíséret, Janika szájából kicuppant az édes hüvelykujj, félre fordította a fejecskéjét, s egy boldog mosollyal elaludt. Azt már talán csak álmodta, hogy a mamája egy csókot lehelt a kis piros pofikájára, vette a szoba sarkából a kapát, fejére kötötte a kendőjét, s óvatosan kisurrant a szobából.

   És Janika álmodott. Jót is, rosszat is, mert hol mosolygott a pici szája, s nagyokat csámcsogott hozzá, – biztosan édes tejet, kását evett álmában, ami csak vasárnaponként futotta, – hol meg sírásra görbült a kicsi ajka, úgy szipogott hangtalanul.

   És a nagy világ nem törődött Janikával. A mamája szinte futva igyekezett föl a meredek hegyoldalon, hogy megtöltögesse azt a pár bokor krumplit. Mire a Janika fölébredt, már otthon akart lenni, az urát szalonnával meg cibere levessel kell várnia, ha letelik a szakmánya.

   János száz méternyire a föld alatt lyukat fúrt az izzadó kőbe. Aztán egy hüvelyknyi dinamit patront gyömöszölt belé két méter hosszú gyújtózsinóron, meggyújtotta a végit a füstös bányamécsnél, s elszaladt a legközelebbi tárna fordulóig. Aztán leült nyugodtan és pipára gyújtott, tudta-várta a robbanást és mégis összerezzent, mikor a földrengető iszonyat meglepte. Mintha az egész föld megrendült volna belé, pedig ott fent, a ragyogó ég alatt senki sem tudta, hogy a föld fia párbajt vív az anyafölddel.

   Vagy igen? Mintha itt is tompa moraj hallatszanék. A délfelé nyíló völgy torkában valami feketeség üti föl a fejét. Haragos arcú felhő gomolyog, arany koronát vet rá a nap. Az haragszik. Aztán nő, dagad belé a völgy szájába. Mára napot is elfogta. Mária csak töltögeti a parányi sírokat, melyek alatt élet fakad. Siet. Izzad belé, de nem hagyja abba. Aggódva lesi a förgeteget, hátha újra lebukik a hegy mögé. De nem. Már jön. Ott súrolja a hajlongó fenyőket, villámot haragszik, s dühe leporzik az irtásra. A szél már az ő kendőjét is lerántja a fejéről. Vakító villám, utána rögtön éles csattanás, s egy százados lucfenyő recsegve roppan a földre.

   Kétségbeesetten hányja a keresztet.

   -Janika! – sikolt föl, s fejére kapva a szoknyáját, rohan le a hegyoldalon. Egy perc alatt csurom víz az egész asszony, mintha esett volna. Lába alatt követ tolva görget a leszakadó ár, bokáig vízben jár, csak az anyai szeretet ad annyi erőt, hogy őt is el ne mossa, mint az emberfejnyi szikladarabokat.

   Janika bizony felébredt a nagy csattanásra. Nincs hozzászokva ilyen goromba költögetéshez, haragosan sír föl:

   -Dá! Dá! – Egy újabb villám elvakítja. Aztán majd szakadatlan világos maradt a szoba, s úgy dübörög fölötte a padlás, mintha köveket görgetnének rajta. Nem tudja, mi az. Azt látja, hogy otthon van, a puha kis bölcső szeretettel öleli, még az éhség sem kínozza, megnyugszik. Néha összerezzen egy erősebb dördülésre, de aztán csak előszedi a kis szókincsét, hátha jön rá felelet.

   -Tye, etyetye! Appa! – Mamma! – Semmi hang a közelben. Vagy igen. Kint már ritkul a villám, csak zúg valami szakadatlanul. És ott oldalt, a hátsóablakon olyan hangok, mintha fürdőt készítenének neki. Csurr, csurr. Először gyöngén. Aztán egyre erősebben. Nő a víz a szobában. Soha ilyen nagy fürdőt! Már emeli a bölcsőt, visz, mint egy csónakot. Az asztalhoz. Janika felül a bölcsőben, úgy nézi. Már eléri a színes terítőt. Megfogja. Hogy kikapna ezért a mamájától! Aztán tovább nézi a vizet. Nem engedi a terítőt. Üvegfeszület áll az asztal tetején. Csörömpölve hanyatt esik, száz darabba törik. Megijed. Pityergésre fogja a dolgot, sejti, hogy rosszat tett. De aztán megvigasztalódik. a bölcső rácsán beömlik a víz, abban olyan jó pacskolni. Még kacag is hozzá nagyokat. És úszik tovább a csónak az ajtó felé. Ott megbotlik a küszöbben, a Janika a fejtetővel előre esik, elmerül a zavaros vízben. Nagy sötétség, a lélegzete elfúl, aztán semmi…

   Pedig már feszegetik kívülről az ajtót. Reszkető sírással, kétségbeesetten döngeti az ajtót Mária. Mi az ő két erőtlen ökle ahhoz a tengerhez, amely belülről neki feküdt a vastag tölgyfadeszkának.

   Janika! Janika! – Sikolt föl az anyai szív, de nem jön semmi válasz. Nincs, aki segítsen neki. János a föld mélyén újabb lyukba kezdett, a szomszédok biztos födél alól dehogy mozdulnának ki az ítéletidőben…

   A víz is erősebb. Ketté roppantja hosszában az ajtót, ömlik ki, mint egy zuhatag, térdét mossa a reszkető asszonynak, s nem engedi be sehogysem. Tán félti attól, amit odabent látnia kell? Ott küzd az árral, két karjával lapátolja a vizet. Egyszerre, amint előre nyúl, az omló tenger egyenesen az ölére, arra az áldott két mellre, teszi neki a kis fiát hidegen, kékre meredten.

   Mire János napszálltakor fölkerül a világra, újra ragyog a napfény. Ha tört szálfákkal, kőgörgeteggel nem lenne telehordva a hegyi út, senki sem tudná, hogy vihar volt. Máriát ott találja az elpusztult ház küszövén. A lenyugvó nap beragyogja, s az arcán az őrület torzmosolyával melengeti az ő egyetlen aranyát, beszél hozzá, gügyög neki, – de nem felel rá senki…

   És odalent az a két gramm arany, amiért János egész nap izzadt, elszórva még a sáros kőhalmazban nyugodtan pihen, várja a percet, mikor fényes haszontalanság lesz belőle és bűnt vesznek rajta!…

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf