Petrozsényi Nagy Pál: NEMZETI KONZULTÁCIÓ

X. városka kulturális központjának nagyterme zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. Nem csoda, hiszen ezúttal nem kisebb téma került terítékre, mint a népvándorlás. Az emelvényen három személy feszengett a városi polgármester, az alpolgármester és a rendőrkapitányság vezetője. A légkondiknak köszönhetően kellemes hűvösség uralkodott a teremben, ennek ellenére a polgármester nem győzte törölgetni a homlokát.
– És most engedjék meg, hogy átadjam a szót Vasváry alezredes úrnak.
A közönségből többen elkezdtek pfujolni.
– Befejezték? – nézett szembe velük a szikár, marcona tekintetű rendőrtiszt. – Tudom, hogy nem sokan szimpatizálnak a rendőrséggel, pedig mi önöket védjük, szolgáljuk.
Fütty.
– Nem szeretném repetálni (ismételni) a polgármester úr szavait, de ami igaz, az igaz, hogy a mostani migráció súlyos dilemma elé állít bennünket.
– Kerítsék körül a várost, és lőjenek le minden illegális átkelőt! – kiáltott közbe valaki.
– Nyugodjék meg, megtesszük. Legalábbis ami a körülkerítést illeti. A miniszterelnök úr már ki is adta a parlament által is jóváhagyott ordint, akarom mondani, parancsot, miszerint négyméteres, hőkamerával kontrollált vasfüggönnyel védjük meg magunkat. És ezzel vége: a magyarországi helyek beteltek, más szóval mától kezdve egyetlen migráns sem kap menedékjogot Magyarban. Nos, megnyugodtak?
A teremre kísérteties csend borult. Az öregebbek még emlékeztek azokra az időkre, amikor még szöges kerítés feszült a legtöbb ország határán. Szerencsére ezek az idők már régesrég elmúltak, és most, íme, kezdődik minden elölről. Egy percig még a légy zümmögését is meg lehetett hallani, aztán kitört a tapsvihar. A fiatalabbak, akik még sosem éltek át ilyesmit, éltették az elnököt.
– Örülök, hogy egyetértenek a kormánnyal, illetve miniszterelnök úrral. Addig is nyomatékosan felkérek mindenkit, tartózkodjék az önbíráskodástól. Információink szerint ugyanis egy¬re több állampolgár támad szír, pakisztáni, iraki stb. migránsra. Mi megértjük az önök indignációját (felháborodását), de az igazságszolgáltatást hagyják talán a katonaságra, rendőrségre. Ez, kérem, a mi dolgunk. Az önöké, hogy nyissák ki jól a szemüket, fülüket, s még idejében jelezzék, ha valamilyen szokatlan vagy törvénybe ütköző akciót percipiálnak, akarom mondani, észlelnek.
– Oké, ezen ne múljék – emelkedett szólásra egy vastagnyakú úriember. – Igen nagyra értékeljük a kormány szándékát, egyedül azt nem díjazzuk, hogy szinte semmit sem tesz azok el¬len a szír, pakisztáni, nigérai stb. menekült ellen, aki nap mint nap belopódzik, mit lopódzik, betör az udvarra, megdézsmálja a gyümölcsöst, molesztálják a hölgyeket.
 – Úgy van, nagyon jól beszél – helyeselt a közönség.
– Legalább zárnák őket lágerbe, hogy senkinek se tudjanak ártani – kurjantott közbe egy erősen tetovált fiatalember.
– Hová? – sápadozott egy hallókészülékes bácsika. – Ez azért túl erős. Ne írjuk azt is a kapura, Arbeit macht frei (a munka felszabadít)?
– Tessék?
– Hagyd! – intette le mellette ücsörgő barátja. – Még túl fiatal ahhoz, hogy ezt megértse. Ettől függetlenül tényleg nem árt, ha valamiképp gyorsabban szabadulunk meg az uraktól. Na¬gyon szégyellem, de már csak kimondom: én bizony félek tőlük, főleg, ha arra gon¬dolok, milyen betegségeket terjeszthet némelyik, no meg, ugye, terroristák is bujkálhatnak közöttük.
– Irtsátok ki őket! – hallatszott valahonnan a terem végéről. – Ha a rendőrség alszik, védjük mi meg magunkat.
– De, kérem, mérlegeljenek józanul! – tördelte kezét a polgármester. – Nem tagadom, hogy fel kell lépnünk ellenük, de nem úgy, ahogy önök képzelik. Utóvégre ez nem a vadnyugat, ahol bárkit meglincselhetünk, akinek nem tetszik a pofája. Nekünk tiszteletben kell tartanunk mind a magunk, mind az Európai Unió törvényeit, méghozzá úgy, hogy a morál se szenvedjen csorbát, ami, elismerem, nem könnyű feladat.
– Miii? Politika és morál? – csóválta meg fejét a bácsika. – Komám, nem volna jobb, ha lelépnénk? – súgta oda a társának.
– De hát ez van, ez is benne van a pakliban, úgyhogy, tetszik, nem tetszik, meg kell tanulnunk gúzsba kötve táncolni – folytatta a polgármester. – Maga meg min nevet? – csodálkozott rá egy pocakos, erősen izzadó alakra.
– Én? Én csak elképzeltem, amint, hahaha, hehehe, gúzsba kötve ropják a kállai kettőst.
– Jó mulatást, mi meg addig, engedelmükkel, cselekszünk – fintorgott a vastagnyakú.
– Nono! – húzta össze szemöldökét a rendőrtiszt. – Úgy látom, nem voltam elég explicit, akarom mondani, egyértelmű. Tehát ismétlem: maradjon veszteg mindenki, továbbá őrizze meg a nyugalmát, és bízza ezt a kérdést a kormányra, aki az Európai Unióval karöltve mindent megtesz azért, hogy nyugodtan hajthassuk álomra a fejünket.
– Sőt… Szólhatok? – jelentkezett szólásra egy gyászruhás nénike.
– Parancsoljon!
– Bocsánat, amiért beleszólok a vitába, vagyis dehogy szólok, csak úgy megjegyzem, mert mit mondhat egy ilyen tanulatlan öregasszony?
– Bármit – nyugtatta meg a hosszú, ritkás hajú alpolgármester, aki eddig csak szótlanul bólogatott a pulpitus bal szélén –, hiszen éppen e célból hívtuk össze önöket.
– Igen, tudom, ezért bátorkodtam én is erre a kan…, konzulizére eljönni.
– Konzultációra.
– Arra, arra. Mondom az uramnak…
– Tibi – bazsalygott az alpolgármester.
– Miféle Tibi?
– Semmi, semmi, kérem, folytassa!
– Látom, nem vesznek komolyan. Nem is tudom, mit keresek itt ilyen nagy tudású urak közt.
– Á, nagyon jól tette. Legyen szerencsénk önhöz máskor is, és egy pillanatig se higgye, hogy nem vesszük komolyan. Mi, kérem, mindenkit komolyan veszünk ebben a városban. De most megkérhetném, hogy folytassa?!
– Meg, ezért lennék itt, tisztelt polgármester úr.
– Alpolgármester.
– Alpolgármester. De ha minden szavamba beleköt…
– Hagyja, mama, nem ismeri a fideszes urakat? – intette le egy piros inges férfi lenézőn. – Összevissza kotyognak kötelességről, morálról, s még annyi tisztelet sincs bennük, hogy meghallgassanak egy szegény nénikét.
– Maga baloldali? – érdeklődött az alpolgármester.
– Aha, most lóg ki a ló lába. És ha igen, szégyen ez? Hát vegye tudomásul, hogy eszem ágában sincs restellni – pattogott a piros inges. – Régebben még előfordult, viszont azóta olyan szé¬pen lejáratta magát a mélyen tisztelt kormányunk élén a még tiszteltebb Fidesszel, hogy igenis, büszkén vallom magam komcsinak.
Újabb pfuj. Hja, tempora mutantur et nos mutamur in illis (változnak az idők, és velük együtt mi is.)
A polgármester zavartan harapdálta deresedő bajuszát, és az első széksorban üldögélő asszonyára tekintett. Az energikusan jelezte, ne hagyja annyiba, vágjon vissza üstöllést.
– Váljék egészségére! Kinek a pap, kinek a papné, csupán arra figyelmeztetném, hogy lakossági, nem politikai fórumra invitáltuk önöket. A kormánnyal kapcsolatos véleményét pedig nem bánnám, ha megtartaná magának.
– Különben?
– Leülhet, és szépen átadja a szót azoknak, akik a napirendi pontról szeretnének beszélni.
– Miért, én miről beszélek, meg ez a szegény nénike, már ha egyáltalán meghallgatná valaki.
– Biztosítjuk, mi meghallgatjuk. Szóval asszonyom, mi az ön óhaja, sóhaja?
– Hát azt elfelejtettem. Majd szólok, ha eszembe jut – foglalt ismét helyet nagy lelki nyugalommal az öregasszony.
– Úgy legyen! – sandított a polgármester a nejére. – Magának?
– Nekem semmi, nem szoktam én sóhajtozni, uraim. Hanem ez a drótkerítés…! Na, ez nem megy ki a fejemből. Mennyibe is kerülhet? 8–9 milliárdba? Hány kórházat korszerűsíthetnénk ennyi forintért? Azt meg sem említem, mit szól a világ mindehhez? Látják, ezt kellene szégyellni, hiszen magyarok ezrei kerestek, és keresnek máig jobb megélhetést, emberibb életkörülményeket külföldön. Befogadnak minket? Befogadnak. Erre jövünk mi, és Európában először kifeszítünk egy csini vashálót.
– Te beszélsz szégyenről? – fortyant fel a vastagnyakú úriember. – Vajon ugyan bizony ki miatt menekültek el Magyarországról az emberek? A kommunisták miatt vagy miattunk?
– Először is, kérem, ne tegezzen! Másodszor minek képzelik magukat? Istennek, hogy apáink, nagyapáink hibáiért vonjanak felelősségre bennünket.
– Nézzék, uraim – törölte meg homlokát a polgármester. – Nem állítom, hogy abszolút nincs igazuk, de az a helyzet, hogy egyelőre nem találunk ennél jobb megoldást. Pár migránssal még csak elboldogulnánk valahogy, és mi meg is tettük eddig a magunkét. Itt van mindjárt példának a helyi rendőrkapitányság nagyra becsült főnöke, aki Erdélyből menekülve kért és kapott menedékjogot a magyar kormánytól. Bocsánat! – fordult az alezredeshez. – Remélem, nem voltam indiszkrét.
– Kérem, semmi gond! Különben sem titok, polgármester úr.
– Sajnos az akkori helyzet jócskán különbözik a maitól, ugyanis a mostani migránsok száma több ezerszeresre duzzadt azóta. És nemcsak nálunk, Európa szerte. De majd csak megbir¬kózunk ezzel a gonddal is. Addig is, kérem, szavazzanak bizalmat, és segítsenek de facto, tettleg is a kormánynak, hogy közös erővel és akarattal legyünk urai a helyzetnek.
– A segítés oké. Ebben én is partner vagyok. Csupán a sorrend nem mindegy. Előbb, már ne is haragudjék, hadd segítsek az apámon, akit pont egy ilyen etióp vagy kicsoda miatt rúgtak ki nemrég a húsfeldolgozó üzemből – méltatlankodott egy másik, rövidnadrágos úriember.
– Ne aggódjék, ez a mi álláspontunk is. Hogy hívják?
– Engem?
– A kedves édesapját – húzott maga elé egy ívpapírt az önkormányzat teljhatalmú vezére.
– Hoppá! – gúnyolódott a vastagnyakú. – Maguk is látják, amit én látok?
– Miért, mit kellene vagy nem kellene látniuk?
– Megvan, eszembe jutott! – kiáltott fel hirtelen az anyóka. – Azt akartam mondani, hogy Isten előtt mindenki egyenlő, és ő sohasem tesz különbséget rászoruló és szűkölködő közt, ennek pedig szerintem sem a szögesdrót lenne a legalkalmasabb eszköze.
– Brávó, tapsoljuk meg a nénikét! – gúnyolódott a tetovált ifjú. – Még jó, hogy nem ajánlja, fogadjunk mi is a házunkba egy-két emigránst.
A tömeg ismét felzúgott.
– Már miért ne ajánljam? Polgármester úr! Állok rendelkezésükre: én bizony nem zárom be az ajtómat, ha zörgetnek.
– Én sem – araszolt melléje a bácsika, utána két apáca meg egy piarista tanuló.
A polgármester sokatmondóan pislantott kopaszodó jobbkeze, majd felesége szemébe. Azért az sem mindegy ám, mit szól ehhez borotvaeszű asszonya. A kikent-kifent asszonyság elégedetten bólintott.
– Köszönjük a nagylelkű felajánlást. Ha Ferenc pápa látná, most biztosan igen büszke lenne magukra. Szerencsére itt még nem tartunk. Alezredes úr! Óhajt-e még valamit a lakossággal közölni?
– Nem, köszönöm. Amit kellett, közöltem. Aki ezek után is morogna, ám morogjon, mindössze a klikkezést, egyéni iniciatívát, magyarul: kezdeményezést zárja ki a dologból. Helyesebben szólva éppen kezdeményezhet – korrigálta a rendőrkapitány önmagát –, csak konzultáljon előbb velünk is.
– És a kerítés? – firtatta a vastagnyakú továbbra is makacsul. – Végül is marad vagy…?
– Leromboljuk! – vágta rá a tetkós fiatalember lelkesen.
– Hülye – kuncogott valaki –, még ki sem húztuk, süsükém.
– Még nem, de ami késik, nem múlik – taposott kifelé a széksorból a birkózónyakú atyafi. – Aki mást akar, mondja itt és most a szemembe!
– Például én – sétált eléje kihívóan a piros inges.
A két férfi farkasszemet nézett egymással.
– Sózz oda egyet az elvtársnak! – öklözött a levegőbe a nyeszlett tetovált.
– De uraim, csak nem fognak itt verekedni! – lépett közbe békítően az egyik apáca.
– Ezzel? Ugyan, mit kezdjek egy ilyen kukaccal – fricskázta orron a vörös ingest a vastag nyakú, mire azonnal többen is a segítségére siettek.
– Ejha, ilyen sokan vagytok, piroskák!
A tetkós oda volt az örömtől.
– Hajrá magyarok! Mutassuk meg, az istenit ennek a bolsevista csökevénynek, mit tudunk!
Puff! – vágta kupán napernyőjével az öregasszony.
– Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi.
– De, mamuska, mi egy csoportba tartozunk.
A két tábor már-már nekirohant egymásnak, amikor a rövidnadrágos nagyot üvöltött.
– Ott van az az etióp, aki miatt kirúgták apámat az üzemből – mutatott egy sötét bőrű emberre.
A tömeg reflexszerűen fordult a jelzett irányba.
– Hé, maga meg mi az anyád kínját keres közöttünk? – rivallt a meglepődött férfira egy hordóhasú honpolgár.
– Ugyanazt, mint mindenki ebben a teremben: részt veszek a fórumon.
– Te.
– Én. Egyébként, már elnézést, nem vagyok etióp.
– Hanem?
– Palesztin, mellesleg magyar állampolgár – feszítette ki mellét büszkén a palesztin. – Arról pedig, hogy mi történt annak az úriembernek az apjával, én, kérem, semmit sem tehetek. Azt meg pláne nem sejthettem, hogy miattam tették lapátra.
– Így igaz – erősítette meg a szomszédja. – Miután tíz éve vagyunk szomszédok, én… Nos, igen, én kezeskedem Mahmúdért. Kérem, ne bántsák!
A bejelentésre mindenki egyszerre kezdett beszélni.
– Csendet, kérem, őrizzék meg a rendet, fegyelmet – dörögte a polgármester a mikrofonba. – Ha nincs több kérdésük, ezennel berekesztem a fórumot.
– Hála istennek, ezen a fórumon is túl vagyok – lélegzett fel otthon megkönnyebbülten. – Amúgy mi a véleményed róla? – puhatolódzott a nejénél, akinek a véleményére mindig sokat adott.
– Tiszta káosz. Ami téged illet, lehettél volna picit határozottabb, ettől függetlenül  ügyes voltál – veregette vállon a felesége. – Csak így tovább, Fifikém! Remélhetőleg odafent is felfigyel rád egyszer valaki, és idővel, miért ne, nemcsak a várossal, hanem az egész nemzettel konzultálsz.

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo