Csernák Árpád: Ha diktál az Úristen

Az értelem csak a hit által
adottat képes artikulálni.
Canterbury Anselmus

Jöjjön már a vihar! Egyelőre csak távoli cikkanások, késlekedő tompa dörejek. Agyamban roppant feszültség, fájdalom. Halántékomon lüktető ér, nyakam görcsös, merev. Jobb oldalamon fekszem, embriópózban, nyitott szemmel. Nem mozdulok. Várok. Kifelé és befelé figyelek. Kint az egyre közeledő villanások, dörgések, belül feszültség, lüktetés, fájdalom. A szoba sarkában karosszék. A felvillanó fényben látom: ott ül megint a tar koponyájú csuhás. Már nem is csodálkozom. Nem kutatom, honnan jött, hogyan érkezett. Nem is mozdulok. Ő sem. Csak erőltetem a szemem a félhomályban, várva, lesve a pillanatot, amikor a villámlás fényében kiolvashatom tekintetéből: miért jött? Már közel csattognak a fényes dárdák, hatalmas ezüstlemezeket döngetnek szigorú angyalok, zörög az ég, áldásos szél támad, hallom a bronzlevelek, az ébenágak surrogását, de ez még nem az arcom vonásait átrajzoló vihar. Hagyjuk ezeket a szecessziós mondatokat! Ne fogalmazz, ne erőlködj, csak akkor írj, ha diktál az Úristen, és csak azt írd, amit diktál. Nehéz visszaemlékezni. Amikor itt volt és néztük egymást, akkor nem írtam. Hazugság volna azt állítanom, hogy most van itt. Nem. Most a kutyám szuszog itt mellettem, ebben a pillanatban egy villanykapcsoló kattant kint, egy ajtó csapódott, a szomszéd szobából beszéd moraja hallatszik, szúnyog zizeg. Az ég hallgat. Sötét és csendes. Az ágy végében kuporgok, felhúzott térdekkel, és írok egy kis lámpás fényénél. Nehéz visszaemlékezni. Pedig csak néhány nap. De amikor itt volt, nem írhattam. Akkor rá kellett figyelnem, és most nehéz az emlékezés, az események pontos felidézése. Figyeltem az arcát. Egyre gyakrabban és egyre közelebb csapkodtak a villámok, és végre megeredt az eső is. Agyamban oldódott a feszültség, nyakamban a görcs, enyhül a fájdalom. Apám hónapok óta halott. Történeted, nem tudhatod, hol és mikor kezdődött, hol és mikor ér véget. Kilépsz a kertbe, végre tavaszi verőfényben, kezedben nyesőolló, vagdosod a kócos szőlő indáit. Ez a te én vagyok. De jobb, ha távolabbi. Ha nem én, hanem te, sőt ő. Kilép a kertbe, kezében nyesőolló, fején még kötött sapka, pedig végre mát tavaszi verőfényben vagdossa a kócos szőlő indáit. A ház sarkánál megáll. Itt, a ház sarkánál álltál akkor éjszaka; tiszta volt a levegő, felnéztél a csillagos égre, és nyüszítve bőgtél. Ez a te én voltam. De jobb, ha távolabbi. Jobb, ha te, sőt ha ő. Bőgött ott a ház sarkánál, fejét az égre emelve, és tisztán látta, hogy már ott van az apja. Az égről az apja nézett vissza rá. Az egész ég az apja arca volt. Bent fuldokolt. Nem tudta pontosan, miért megy ki. Aztán megállt a ház sarkánál, és bőgött. Májusi éjszaka volt. Most március van és verőfény. Végre tavaszi verőfény. Szép sorban, fától fáig, bokortól bokorig. Amikor ideköltöztetek, csak gaz volt. Gaz mindenütt. Embernagyságú, sűrű gaz. A gyerekek is segítettek irtani. Fekete–rozsdafoltos kutyátok ott szaladgált köztetek az embernagyságú gazban, végre szabadon, a panelház celláiból kiszabadulva. Most zsemleszínű kiskutya ugrándozik körülötted. Az almafát alaposan meg kell nyesni. Vegyszert nem használsz, s az almafa csemege a kártevőknek. Jut belőlük a cseresznyére, még a meggyre is, de vegyszereket nem használsz. A diófa alatt csak megállsz, fölnézel az ágaira, átöleled karcsú törzsét, magadba szívod erős, fanyar illatát. A tuják sorfalán átjutva meglátod azt a kis dombot. Jobb, ha távolabbi. Jobb, ha ő. Meglátja kutyája sírját. Rajta deszkából összeütött kereszt, aranyeső. Történeted, nem tudhatod, hol és mikor kezdődött, hol és mikor ér véget. Zsemleszínű kutyád ott ugrál körülötted, felnéz rád, apró gallyat kap föl, két mellső lábával a fűbe lapul, farát magasba emeli, csóválja a farkát. Kiveszed a szájából a gallyat, elhajítod, lohol utána, cikázik a kertben, a fák és bokrok között, a verőfényben. Kellemesen zsibbadok. Közelítek. A helyszín és az időpont teljesen más. De vajon van–e jelentőségük a helyszíneknek, az időpontoknak? A dráma tovább zajlik kint és bent, és bármikor, bárhol folytatod, ugyanaz a történet folytatódik. Ha diktál az Úristen. Most egy infralámpa fényénél és melegénél gubbasztok. Arra ébredtem, hogy zuhanok; nem tudom, hogy hol vagyok, nem tudom, merre van a fönt és a lent, merre vannak a falak, a padló, a mennyezet. Percekbe került, amíg a holdfény, a tücsökcirpelés és a kutyaugatás segítségével betájolhattam magam abba a reális térbe, ami a szobám. Ha az előszoba felől közelítesz, a nyitott ajtón át már láthatod Oláh Mátyás sárga képét, az Apokalipszis lovasaival, szélfútta fájával, a semmibe meredő, roskatag téglafalnak támasztott lajtorjával és a téglafal tetején hegedülő kisfiúval; tulipántos ládám felét, rajta ütött-kopott kisbőröndömet. Volt egy hasonló. Amikor karamboloztam, összetörött. Évekig kerestem hasonlót, nem találtam. Végül – úgy három–négy évvel ezelőtt – rátaláltam a kaposvári kirakodóvásáron. bőröndEgy idős néni előtt volt, akit már ismertem. Rendszeresen kijár. Hajdani apáca, fehér a haja, és mindig nagyon kedves. Felvillanyozva léptem hozzá, és megkérdeztem, mennyiért adja a bőröndöt. Nagy pironkodások közepette mondta, hogy abban csak árut hozott ki, nem szánta eladásra, hiszen annyira ócska, és tele van málnafoltokkal, de ha nekem így is megfelel, 20-30 Ft–ért odaadja. Mondtam, hogy adok érte ötvenet. Így is történt. Sötétbarna, kopott, enyhén recés felületű papírbőrönd. Egyik oldalán kis rézlemez, amin egy elefánt áll egy hasonló kis kofferen, és ez a szöveg olvasható mellette: príma hartplatte imprägniert. Egyszer elvesztettem, méghozzá Párizsban, a Gare du Nord-on, egy jegykezelő automatán felejtettem. Már vagy két emelettel lejjebb voltam, eltelt 4-5 perc, amikor észrevettem, hogy csak két csomag van nálam, a harmadik, a kisbőrönd, amiben minden „kincsem” benne van, hiányzik. Mint az őrült rohantam föl. Az ütött–kopott kis koffer ott díszelgett a kezelőpult nikkelposztamensén. Éjszaka ezt álmodtam: Már napok óta mentünk. Hajónk a nyílt tengeren. A ládát, amelyben kincseimet őriztem, egész idő alatt magamnál tartottam. Egy percet sem aludtam. Figyeltem, hogyan fúródik hajónk orra a vízbe, és meglestem a madarak repülését. Mindenki tudta: ez a hajó elvisz bennünket abba a városba, ahol fehér házak vannak, és mindig kék az ég. Épp a hajó korlátjára támaszkodva néztem a vizet, amikor a láda, amelyben kincseimet őriztem, hirtelen kifordult a kezemből. Lassan indult a tenger fenekére, gyöngyházkagylók és korallok közé. Utánavetettem magam. A víz alatt is tisztán láttam az útját. Már-már utolértem, amikor hatalmas polipkarok nyúltak utána. Sietnem kellett. Ha a polip megöleli ládámat, soha nem tudok átjutni a köré fonódó izmos karokon. Lomhán nyúlt ládám felé: furcsa virág, hatalmas, elrajzolt virágszirmokkal, pici virágfejjel. Elővettem késemet, és teljes erőmből a célpont felé rugaszkodtam. Az utolsó pillanatban megérezte ellenségem a veszélyt, és hirtelen összerándult. Éreztem, hogyan fonódnak derekam köré a vaskos polipkarok, hogyan recsegnek csontjaim. Minden erőmet összeszedtem, és késemet a polip szemei közé vágtam. Gyengült a szorítás. Nem láttam semmit. Sötét volt, és émelyítő bűzt éreztem. A felszínre úsztam. A víz teteje tündökölt a fényben, tűzött a nap, csak egy sötétlő folt jelezte harcunkat. Hajónk már messze járt. Fedélzetén jól fésült, pirospozsgás emberek reggeliztek fehér ingben, sötét mellényben, nyugodtan. Tudták: ez a hajó elviszi őket abba a városba, ahol fehér házak vannak, és mindig kék az éj. Újra a víz alá buktam. Sietnem kellett, nehogy megint találkozzam egy ostoba szörnnyel. A kitisztult vízben már messziről láttam ládámat a tenger fenekén: apró ezüst halak úszkálták körül. Történeted, nem tudhatod, hol és mikor kezdődött, hol és mikor ér véget. A dráma tovább zajlik kint és bent. Közelítek. Most a szobámban gubbasztok egy infralámpa fényénél, éjjel. Azt álmodtam, hogy zuhanok. A láda mellett egy dézsában pálma. A földön gyékényszőnyeg. Beljebb lépve, az első, amit meglátsz, egy paraszt barokk íróasztal, felette, széles fakeretben Nizsinszkij szomorú bohócképe bronzból, Petruska jelmezében. A kép széles keretében egy kék papíralbatrosz, följebb a Taj–ci ábra, lejjebb, remekbe szabott gót betűkkel megírva Lao–ce Tao–te kingjének egyik verse: „A világon mindenki felismeri a szépet, de ezzel együtt a rútat is” kezdetű. A Jang és Jin éremtől jobbra Mátyás dohányszínű képe: magányos diák ül egy padon, és olvas, sziklás tájon, a hold alatt, felette angyal repül. Íróasztalomon írógép, könyvek, papírhalmaz, indigók. Tékáján kavicsok, különböző tengerek és folyók partjairól; egy sakkfigura: szépen faragott fekete huszár. Ha a szoba jobb oldali végében leülsz öreg gondolkodószékembe, szembe veled, magasan a fal közepén Watteau Gilles–je. Minden reggel az ő vakító ruháját pillantom meg először. Barna ajtóm felett barna keretben Dürer Szent Jeromosa, balra tőle feszület és az én két Gandhi–képem. Az egyiken a Mahatma bandukol a kihűlő nap alatt, a másikon már koromszínű a világ, és ebben a sötétségben világol Gandhi hiánya. A kép kép alatt, ágyam fejrészénél kis szekrényke, rajta barna lámpa, könyvek, folyóiratok, füzetek, amikbe följegyzek néha ezt–azt, ha diktál az Úristen. Unos-untalan kérdéseket teszek föl magamnak, amikre nincs válasz. A tar koponyájú csuhás is meg-megjelenik néha, és faggat. Nem erőszakosan, inkább szelíden, szeretettel. Apám halála óta az ő arcvonásait viseli. Jó, ha jössz, de több hitre, erőre volna szükségem, hogy a kérdésekre felelni tudjak. Jössz, kéred a leltárt, de nem közlöd, hogy jó úton járok-e, nem közlöd, hogy amit felmutathatok, jelent-e valami értéket. Magamra hagysz kétségeimmel, csupán felkavarsz. Most már hagyj aludni. Menj el. Zsibbadok. Már nem fáj a fejem. Időben és térben – így – korlátlanul, önámítás nélkül. Kellemes bódulat, zsibbadtság, almaíz a számban, és néha még álmodom is: Reggel hét órakor szólt a vekker. Felkeltem, megmosakodtam. Hideg volt, fáztam. Fázósan léptem ki az utcára. Nyolc órára a Zöld bogyóhoz címzett vendégfogadóban kell lennem. Ha késem: megölnek. 7 óra 30. Elbúcsúztam a feleségemtől, és már megint az utcán voltam. Utána még háromszor elbúcsúztam a feleségemtől. Azt mondta: siessek. Az első villamoson, ami jött, fürtökben lógtak, így képtelen voltam rá felszállni, de legalább sárga volt. A második villamos fekete volt, de azt hiszem, nem villamos volt, hanem hullaszállító, mert benne zöld emberek álltak, igaz fogódzkodtak, de nagyon merevek és kifejezéstelenek voltak. A harmadik villamos, ami jött, nem létezett, így ezzel sem tudtam elmenni. Az órám nagyon hangosan ketyegett. Nyugtalanított, hogy reggel az erkélyen egy száraz halat láttam. Visszamentem, hogy vízbe tegyem. Az órámat is otthon hagytam, mert nagyon hangosan ketyegett. Elhatároztam, hogy busszal megyek, mert sietnem kell, és még mindig ugyanott vagyok, ahol elindultam. Egy buszra sikerült is felszállnom, de ellenkező irányba vitt, és amikor ezt észrevettem, leszálltam, és felszálltam egy másikra, igaz, hogy piros volt, de legalább jó irányba ment. Később vettem észre, hogy nem szálltam fel rá. A folyón egy hajó úszott, az égen repülőgépek búgtak, annyi, hogy nem is látszott az ég a sok repülőgéptől. Az úton autók tolongtak. Nagy, fekete bogarak csapódtak az arcomba. Elindultam gyalog a hegy felé. Sietnem kell, a hegy tetejére kell jutnom, s már nincs sok időm. Futásnak eredtem. A karomra pillantottam, de eszembe jutott, hogy otthon hagytam az órámat, csak egy zöld folt volt a helyén. Sehol a közelben nem láttam embereket. Rohantak mellettem a fák, fordultak velem együtt a rétek, porzott az út. A zakómat, az ingemet és a nyakkendőmet futás közben ledobáltam. Csupasz felsőtesttel futottam tovább. Égetett a nap. Izzadtam, és a por a hátamra tapadt. Nagyon nehéznek éreztem a cipőmet, azt is levetettem, úgy futottam tovább. Forró volt a homok, égette a talpamat. Megbotlottam egy kőben, elestem, de szerencsére csak a bokám ficamodott ki, így fel tudtam állni. Átvillant az agyamon: ha leülnék az út szélére, a fák árnyékában, elnyúlnék a fűben és a számba potyogna a szeder, lesétálnék a folyópartra, a folyó felől langyos szél fújna, aztán megfürödnék, az jólesne. De elhessegettem ezeket a gondolatokat. Úgysem tudnék megnyugodni: nekem a hegy tetejére kell mennem. Választhatok: vagy odaérek, vagy elkésem, és akkor meg kell halnom.

A történeted nem tudhatod, hol és mikor kezdődött, hol és mikor ér véget. A dráma tovább zajlik kint és bent. És bármikor, bárhol folytatod, ugyanaz a történet folytatódik. Jobb, ha távolabbi. Jobb, ha ő. Nézőpont kérdése az egész. Írhatnám ezt is: Max Red Bartlett éjszaka felriadt álmából. Most egy infralámpa fényénél és melegénél gubbaszt. Hajnali 1/2 4. Bizony, nyikorog az ajtó, ha kinyitom, meg a lépteim, ahogy lépek, meg ahogy élek, az bizony – bármennyire igyekszem is – zajjal jár. Így hát a feleségem álmából felriad, és megkérdezi: Mi van? Mit csinálsz? És muszáj nevetnem, olyan döbbenettel kérdi. Pedig hát így megy ez éj mint éjt – írja Max. – Azóta vettem egy kályhát a szobámba, és amióta külön alszom – illetve nem alszom –, a feleségemnek visszatértek nyugodalmas éjszakái. Próbálom meggyújtani a tüzet. Vizes a fa. Egy-egy befűtéshez temérdek papírt elégetek. Pernye és füst. Először jöttek a hivatalos papírok, újságok, régi iskolai füzetek és könyvek, aztán folyóiratok, műsorfüzetek, levelek; most már a novelláimat tüzelem, mert nem szeretek fázni. Pernye és füst – írja Max. – Megint elaludt. Meggyújtsam? Lehet, hogy ma éjjel meg sem gyújtom, gondolja. Aztán mégis meggyújtotta. Végül elég volt hozzá egyetlen novellája.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf