Dr. Aixinger László: Augusztusi est

– Visszahagyott levél –

A napokban itt járt vidéki ismerősöm levelet adott át nekem. Szállóbeli szobájában találta. Címzett boríték nem volt mellette, írója neve sem volt a levélben megemlítve. Ismerősöm tehát az indiszkréció vádja alól felmentettnek érezte magát, amidőn a levelet elolvasta és nekem adta, és ugyanezt érzem én, amidőn a levelet szintén elolvastam és most – közzéteszem.

    A keltezés ennyi: Pozsony, 1921. augusztus. Szól pedig a levél imígyen:

    Kedves barátom! Írjam meg? vagy ne írjam meg azt, amit ma átéltem. Engedjek– e friss benyomásaim rövid izgalmának vagy siessek vissza apatikus tétlenségem karjaiba? Nem tudom. De ha már ideültem az asztalhoz és belefogtam az írásba, hát megpróbálom. Abbahagyni mindig lehet…

    Tehát ismét eljöttem Pozsonyba. Hiszen tudod, amióta itt jártam pár évig gimnáziumba, mindig visszavágyom. Nem hosszú látogatásra, csak futó találkozásra. Úgy látszik, diákéveim alatt valami kiszakadt belőlem és itt maradt, az vonz időnként vissza. Csak itt érzem magam teljesnek, egésznek. De nem untatlak ilyen lelkimegfigyelésekkel. Máskor ez amúgy sem szokásom. Csak ma vagyok olyan különösen diszponálva. Mintha időnként lázam lenne…

    Jó néhány éve, azt hiszem, a háború alatt voltam itt utoljára. Ma este érkeztem Bécsből. Holnap reggel megint visszautazom. Tehát ismét csak futó látogatás.

    Kimentem a Dunához. Napközben nagy hőség volt. Este sem találtam ott a vízszagú, hűsítő szellőt. Túlról a ligetből több bandának zenéje zűrzavarosan hangzott át. Sokan jártak a parton. Por, hőség, lárma… Mindez nem engedte, hogy valami is rám ragadjon abból a méltóságos nyugalomból, amely mintha egyébkor a hatalmas folyamból kiáradna. El innen. Menjünk a városba.

    Ott is mindenfelé sok ember. Kávéház jobbra– balra, mindenütt. Nem tértem be egyikbe sem, bár nagyon csábítottak. Nem mintha nem szeretném a kávéházi életet. De tebenned, „öreg Pozsonyom”, nem a kávéházak városát szeretem. Ez nem a te igazi arcod. Ez szokatlan, idegen, új máz ősi nemes vonásaidon. Én pedig azokat kutatom, a régieket, a szépeket, amelyek diákéveimben vésődtek emlékezetembe.

    Ott a Mihály– torony, alatta a kapu. A várárok a szobros híddal. Összesűrítve, ez az én jellegzetes Pozsonyom. Oda tartottam. Alig tudtam átvergődni a sokaságon. Máskor szeretem a tolongást. Most terhemre volt. Hiszen, ha idejövök, nem azért jövök, hogy lengeszoknyás nőkben és monoklis uracsokban gyönyörködjem. Ők sem tartoznak bele abba a képbe, amelyet én itt keresek. Szeretem a mámoros, bódító, bűnös és mégis szép éjjeli életet. De csak az igazán nagy városokban, ahol luxus és kifinomult ízlés tompítja azt, ami nagyon rikító. Másutt túlságosan felszínre kerül a közönséges, a trágár…

    És ott állottam a sisakos torony előtt. Vártam, hogy egy alabárdos vitéz kilépjen az erkélyre és kémlelve tekintsen körül, nem jön– e ellenség. Vártam, hogy csörömpölve bocsássák le a hidat, hogy ki mehessek a külvárosokba, vártam, hogy megnyíljék valahol a szomszédban egy szűk ablak és félve lessen ki azon egy őzszemű polgárleány… Vártam… Önfeledten; úgy, mint diákkoromban elmerengtem a torony előtt állva.

    Egyszerre csak meglöktek. Durván, kíméletlenül. Mérges szóval. Nem is értettem. Nem is érdekelt, nem is néztem, ki volt, mi volt. Merengésem megszakadt. A múltban kalandoztam és egészen megfeledkeztem a jelenről. Jó volt, hogy felriasztottak.

    Még nem akartam haza menni, úgy sem tudtam volna elaludni, elindultam hát a hegyek felé. Merre vitt utam, igazán nem tudom. Annyira ma már nem ismerem Pozsonyt. De hiszen ez mellékes is. Gondolatokba elmerülve haladtam felfelé. Elfáradtam. Körülnéztem. Padot láttam. Leültem. Itt nem járt senki. Egyedül voltam. Nem, nem voltam egyedül. Nagyon követelőző, türelmetlen társaság rohant meg – az emlékeim…

    Nem tudom meddig szórakoztam velük. Csak arra lettem figyelmes, amikor feljött a hold. Most vettem észre, hogy a véletlen (te ugyan azt mondod, hogy nincsenek véletlenek, lehet tehát, hogy ösztönöm volt) jó helyre vezetett.

    Ott feketéllett előttem komoran a várrom. Láthattam a Dunát is. Nem villanylámpák, de a hold fénye fürdött benne. A város moraja nem hatolt idáig. Úgy látszik, lakott kertek voltak körülöttem. Egy– egy hangosabb szó, kacaj időnként idehallatszott. Most ez jólesett. Minden benyomás csak távolból jött, akárcsak emlékeim. Mintha csak én lennék a központ, amely körül minden forog, de csak távolban, diszkréten, nem bántóan…

    Vártam. Mire? Nem tudom.

    És egyszerre valami hang üti meg fülemet. Erősen, áthatóan. Meg kellett hallanom és oda kellett hallgatnom. Valami fúvóhangszer – gondolom – hallottam is már; de régen. Külföldi bolyongásaim alatt nem igen…

    – Miféle hangszer ez? – kérdeztem akaratlanul hangosan. És kérdésemre választ kaptam.

    – Tárogató – szólt egy mély hang közvetlen közelemben.

    – Persze, tárogató – és örültem, hogy egy elfelejtett emlék újult fel bennem. Csak néhány pillanat múlva jutott eszembe, hogy érdeklődjem az iránt, hogy tulajdonképpen ki is szólt hozzám. Oda fordultam.

    Öreg úr ült a pad másik végén…

    Valami különös jellegzetes arca volt. Sas orr, mélyen ülő szemek, éles áll. Homlokára hulló haja, lelógó hatalmas bajusza őszbevegyülve.

    Sötét ruhája nem mai szabású. Azt hiszem magyar dolmánya volt. Nem igen néztem ruháját. A szeme volt érdekes. Tüzes, mély, időnként fátyolozott. Rám szögezte tekintetét.

    Mikor jött ez az idegen? (Nem jól mondom idegen, hiszen olyan ismerősnek tetszett. De igazán nem tudom, hogy hová helyezzem.) Nem vettem észre. Mozdulatlanul ült. És én nem csodálkoztam, nem lepődtem meg jelenlétén. Sőt, mintha ez természetes volna. Hátrahajoltam a padon.

    – Tárogató. Igen, úgy halványan emlékszem… – dünnyögtem magamban.

    Erre az öreg beszélni kezdett. Csendesen. Alig hallhatóan. Nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem.

    A tárogatón futamokat játszottak, praeludiumszerűen.

    Az öreg közelebb húzódott hozzám, úgy beszélt. Folyt a szó ajkáról. Rákóczi… kurucok… (Mintha álmodtam volna.) Azután a tárogatóról szólt:

    – Akkor összetörették, elpusztították. Elásták. De a nóta, amely a tárogatóból kikerült, az él – örökké. Ott sóhajt a hajnali szellő suhogásában, ott remeg a lombok rezgésében, ott dübörög a vízesések morajában, mert az a nóta a természet – a szabadság.

    Furcsán hatottak rám ezek a szavak. Feléje fordultam. Elhallgatott és mereven nézett maga elé…

    És ekkor valami nótába kezdett a tárogató. Diadalmasan áradt szét hangja. Mintha remegésbe jött volna tőle nemcsak az esti levegő, de körülöttünk a fák és bokrok lombja, minden virág és fűszál, minden, minden: maga a nagy természet. Mintha minden vele zengedezne.

    Különös érzés szállt meg. Bizsergés szaladt végig tagjaimon. Megremegtem. Fáztam. Azután mintha szívemet szorítanák össze vasmarokkal. Torkomban fojtogató lüktetést éreztem. Szemem mintha kiszáradna a forróságtól. (Nem tudom, mi volt ez. Talán a láz, amelyről előbb már írtam?)

    És amint a tárogató szólt, valami csodálatos hang (vagy a társamé volt?) halkan, szótagonként mondotta a szöveget:

             Gyenge violának letörött az ága…

    Ó, hallottam már ezt a nótát. Valamikor, régen. Édesanyám énekelte– e? Lehet. Régen volt. Ő sincs már az élők között… Nagyon szerette a kurucnótákat.

             Az én bánatomnak nincs vigasztalása…

    Valami felhő került a hold elé. A lombok ezüstös csillogása megszűnt. Koromsötétség vett körül. Hitelen szellő kerekedett.

             Fütyül a szél Késmárk felett…

    A szellő erősödött. Majdnem kísérteties panaszos zúgást hallattak a lombok. A távolból villámfény villant fel.

             Édes hazám Isten veled…

    Összerázkódtam. Felugrottam.

    – Nem bírom, – nyögtem, – nem bírom tovább…

    És a nóta az utolsó hang elnyújtásával mint valami fájdalmas sóhajjal, lassan elhalt.

    Csend lett.

    – Nagy bánat van ebben, – törte meg a csendet az öreg.

    – Ezt érzem én is, – válaszoltam, csak nem értem egészen a bánatot.

    Haragosan villogott az öreg szeme.

    – A szülőt elveszíteni nagy bánat, de ez a világ rendje, – szólt szaporán, – a kedvest elveszíteni nagy bánat, de inkább szerencsétlenség, a gyermeket elveszíteni, nagy bánat, de pótolható… Aki azonban hazáját veszíti el, – és most az öreg melle zihált, – az elveszítette mindenét…

    Erre igazán nem gondoltam. Hiszen ismered az én életfelfogásomat. A haza eszmevilága előttem mindig idegen volt. Meg is akartam ezt neki mondani. De nem tudtam… Mint valami szobor ült mellettem az én ismeretlenem. Vonásai megmerevedtek, majdnem áttetszőek voltak, lehet, hogy az ismét előbukkant hold fényétől, és ami leginkább megrendített, hogy az ő különös szemében könny csillogott. Csillogott, villogott, mint valami gyémánt…

    Kimondhatatlan nagy bánat nyomhatta ennek az öregnek szívét. Olyan bánat, amely, amelyet szó ki nem fejezhet. Bánata megragadott engem is. Könny gyűlt szemembe és szótlanul odanyújtottam feléje kezemet, hogy megragadjam, megszorítsam az övét…

    Nyújtom kezem, könnyeim közül feltekintek és az öreg – nincs sehol.

    Így volt. Így történt. Mit szólsz hozzá. Még most sem látom tisztán az esetet, pedig hazajövet folyton ezen gondolkoztam. Nem bánom, hogy sorjában megírtam mindent, legalább te is törheted fejedet, hogy mi esett meg velem. Érdekes, hogy az a tárogató nóta nem hagy nyugtot. Egyre a fülemben cseng: Fütyül a szél… És azután az a könnycsepp. Az a gyémánt. Nekem még sohasem volt bánatom. Talán azért vagyok olyan, amilyen. De úgy látszik, van valami abban, amit mondani szoktál, hogy csak bánat és fájdalom által leszünk naggyá és nemessé… Tudod az a tárogató… folyton hallom: Fütyül a szél…

             *

    Itt véget ér a levél. Befejezés nincs. Nem is kell, hiszen nincs címzett, aki várja. Vagy talán nem is íródott éppen egy bizonyos címzetthez? Ki tudja?