Nyirő József: A kasza-beretva

Férfiembernek falun semmi sincs nagyobb mérge, mint a beretválkozás, mert ritka a jó beretvakés. Sokkal ritkább, mint a tisztességes fehérnép. Nálunk az egész élő faluban, csak a vén Vitosnak van. Régi kasza darabból maga készítette. Kicsit idétlen, kicsit széles a nyele, s nem mutat, mint az ezüst– , gyöngyháznyelű városi holmik, de úgy szól az ember arcáján, mint a muzsika. Nekem is csak egyszer járt a kezemben, mert a jó beretvát halálos vétek kiadni a kézből. Se kölcsön, se sehogy. Ha egyszer is járt idegen kézben, soha többet olyan nem lesz, amilyen volt. Ezt jegyezzék meg. Ebben is hasonlít a fehérnéphez. A fehérnépre is ha valaki egyszer reatette a kezit, az sem lesz többet ugyanaz ebben az ántivilágban. Aki kényes az effélire, annak nem kell bizonyítani, akinek pedig bizonyítani kellene, annál már úgyis késő. Hát – mondom – így vagyunk a beretvával. Tízet– húszat végigpróbál az ember, amíg az igazira rátalál. Ritka az a férfiember, ki minden beretválkozásnál el ne határozná, hogy szakállat ereszt. Mennyivel jobb dolga van a zsidónak, apáinknak és Ferenc Jóskának. Neki különben jól is állott.

    Egy egész vasárnap délután ezt bizonygattam a vén Vitosnak, mikor a beretvakésit meg akartam szerezni, de az öreg csak a fejét rázta.

    – Ne es beszéljen róla!

    Nagy pénzt ígértem neki, meg is szereztem dohánnyal, s egye fene, – még egy liter pálinkát is hozzáadtam, de az öreg hajthatatlan maradt. A szeme csillogott a vágytól, de a kést nem adta.

    – Bécsből hozatok másikat helyette.

    – Nem, s nem! Ilyent nem hozat!

    Nem természetes dolog, hogy valaki így ragaszkodjék egy félig rozsdás vasdarabhoz. Mi lehet az ok? Sokáig tűnődtem fölötte. Mondogatott affélit, hogy ötven esztendeje, hogy furt használja, de a beszédéből kivettem, hogy nem ez az igazi ok.

    – Mért nem mondja meg Ádám bácsi az igazat? – méltatlankodtam. – Eddig azt hittem, hogy maga nekem bizalmas emberem, de úgy látszik tévedtem. Pedig a mi házunk a maga otthona is volt. Itt élt asszonyostól, míg meg nem vénült, s haza nem húzódott asszonyostól. Emlékszik– e, hogy szegény édesapám mennyire megbízott magában?

    Az öreg elérzékenyedett.

    – Ki tudja, hogy most maga mifélét gondol rólam? Pedig olyan jóembere sohasem lesz az életben, mint én, de a beretvát ne kérje. Ne gyűjtse meg még jobban a saját baját!

    – Nem értem! Kutya legyek, ha értem!

    – Nem es kell magának mindent érteni! – intett le és két térdére szorított kézzel felemelkedett. – No, csendes jóccakát!

    – Menjen, csak menjen! – tréfáltam. – Az a kés úgyis az enyém lesz! Nézze meg, hogy ellopom!

    Az öreg ijedten roggyant vissza a székre.

    – Ha Istent üsmer, meg ne próbálja!

    – Én osztán meg!

    – Nagy baj jár vele!

    Szinte meghökkentem, olyan vésztjóslóan mondta.

    – Osztán mi jár vele?

    – Azzal sok minden, mert ennek a beretvának varázslatos ereje van.

    – Mi a tűzlangja van?

    – Varázslatos ereje… Aki ezzel a késsel életiben egyszer megberetválkozik, azt soha az életben a szereteje el nem hagyja…

    – Lehetetlen! – kacagtam fel hangosan.

    – Nem tudja, hogy mit kacag! – feddett Ádám bácsi. – Tapasztalásból beszélek…

    Az önkéntelen vallomásra elpirult az öreg. Olyan kedves volt a zavara, hogy magam is elérzékenyedtem. Hát azért ragaszkodik ehhez a »bűvös« késhez? Ezért őrzi, mint a szemevilágát, hogy Bori néném ki ne szeressen belőle? Ezért facsarja olajos ruhába, csinált neki bőrsutut, és szúrta gondoson a gerendába?… Milyen egyszerű dolog is a boldogság!… Bizonyisten irigyeltem a vén Vitost, aki egészen ellágyult a vallomástól, s most már unszolás nélkül beszélt:

    – Tudja, az úgy volt, hogy amikor én még legén voltam, s Bori leán, (de milyen fájin leán!) – semmiképpen sem tudtam zöldágra vergődni vele. Szegény legén voltam, s neki akkor az ágon járt a szöme. Tehette, mert birtokos leán volt. Már el is volt mátkásodva Miháj Lajival. Hát én így csak búsulgattam magamban. Az apja is fenyegetett, hogy eltöri a derekamat, ha az élete körül meglát.

    Azután történt, hogy kimentünk a havasba kaszálni, s fenn ültünk Nyilénkben két hétig is, míg a szénát megcsináltuk.

    Egyik reggel osztán Birit megtámadta egy áldottnagy medve. Két lábra fel, s neki… Miháj Laji elfutott s az apja úgy megkövült, hogy egyet se tudott lépni… Én valamivel feljebb kaszáltam, s a nagy sikótozásra ijedek meg.

    – Nefélj, Bori! – kiáltom, s ahajt kézbe a kaszát.

    A medvével egyszerre értem oda.

    Azzal én neki a kaszával!… Az Isten abban a pillanatban olyan erőt adott, hogy egyetlen suhintásra elmetszettem a medve két hátulsó lábát. A medve véresen béhengeredik az ódalon. Én ölve Borit, s ki a hegyen vele! Addi le sem eresztettem a szívemről, amíg ki nem nyúgutta a nagy jedtséget.

    Az apja csak nézte, de nem szólt.

    – Káré vallám a drága kaszámot! – mondom neki, hogy éppen szóljak valamit. – No de nem baj. Jó beretva lesz belőle.

    Erre a Bori apja is megszólalt:

    – Hát akkor, ha megberetválkoztál vele, jere el hozzánk, s mútasd meg, hogy milyen beretvakés lett belőle! Addig is itt van az én kaszám, használgassad!

    – Máig sem tudom, mitől kaphatta a bűvös erőt ez a kaszadarab, – töpreng a vén Vitos, – a medve véritől– e, mitől– e, de mikor vasárnap vele megberetválkoztam, s béállítottam Boriékhoz, a leány abbahelybe nyakamba szökött, s megcsókolta a szép sima orcámot, az apja pedig hejjösölte.

    …Azóta úgy őrzöm ezt a kést, mint a drága kincset. Nincs az a vagyon, amiért odaadnám… Mit mondjak? Meg is tartotta mellettem Borit igaz hűségben negyven esztendeig. Akármi baj volt, csak megberetválkoztam, s úgy nézett reám Bori, mint a templomi képre.

    Elég együgyű történet volt, de minek rontsam a kedvit az öregnek. Inkább elhittem. Az is lehet, hogy hozzáhazudta az egész medvetörténetet, de nem mosolyogtam rajta, hogy meg ne bántsam az öreget. Hogy azonban el se érzékenyedjünk túlságosan, búcsúzóul tréfára fordítottam a beszédet.

    – Hej, Ádám bácsi! Most fogna jól nekem az a beretva!

    Az öreg mérgesen felcsattant:

    – No lássa, éppen azért nem adom!

    – Hogy– hogy?

    – Mert az a leány nem magához való!

    Tetszik, nem tetszik, meg is mondta ápertén, hogy miért nem való hozzám az a leány.

    A beretvakésről később teljesen meg is feledkeztem. Eléggé megberetvált az élet. Hazulról is elkerültem és csak esztendők múlva néztünk haza a feleségemmel. Akkor is csdak azért, hogy az öreg házat eladjuk.

    Egymásután jöttek a szomszédok, üsmerősök. Örvendettünk egymásnak.

    Egyik este az öreg Vitos is beállított.

    – Hát maga még él? – szöktem a nyakába.

    – Még igen! – válaszolt elfogódva.

    – Semmit se változott! – hazudtam, mert bizony az öreg csúful összement, mint a tót orgona.

    Kedvesen eldiskurálgattunk a régi kedves üdőkről.

    Az asszony kiment a konyhába, hogy valamivel megkínálja az öreget. Ádám bácsi ekkor bizalmasan hozzám hajlott, s odasuttintotta:

    – Igaz– e, hogy mindent el akar adni?

    – Igaz! – sütöm le a szemeimet. – Nagy bajaim vannak. Nem akarom, hogy a feleségem ilyen hamar észrevegye. Elég korán rájön úgyis. Az élet, – tudja… – a mái világban…

    Az öreg bólogatott a beszédemhez, de nem válaszolt, csak elgondolkodott.

    Későbben hirtelen megremegett és a belső zsebéből előhúzta a kasza– beretvát.

    – Ezt magának hoztam!

    – A bűvös beretva!

    Egészen meg voltam hatva, mert a legnagyobb kincsét hozta el, amitől semmi áron sem akart megválni.

    – Az úrfinak adom… örökre! – remegett a hangja. – Becsülje meg, mert sok áldás van rajta, s igenigennagy ereje van… Az a fő, hogy a tekéntetes asszon örökké tisztán lássa az orcáját, s akkor nincs semmi baj!… Nincs!… Tapasztalatból tudom…

    – De, hogy tud megválni tőle? – csodálkoztam.

    – Nekem már többet az életben nem kell! – sóhajtott.

    – Nem kell?

    – Nem! – ejtette le a fejét szomorúan. – Szegény Bori a múlt ősszel meghót!… Meghót…

    – Isten nyugtassa! – mondom.

    – Isten nyugtassa! – feleli.

    Csendesen hallgattunk.

    Az asszony kedveskedve behozza a harapnivalót. Ketten is kínálgatjuk az öreget.

    – Csak köszönöm! – szabadkozik.

    Éppen csak a tisztesség kedvéért falt valamit, aztán szedelőzködni kezdett.

    – Ejisze elmegyek haza!

    – Maradjon még, Ádám bácsi!

    – Késő már az üdő! – emelkedik fel nehezen.

    Gyengén mozgott már szegény öreg. A sír felé szédelgett már ő is. Nem sok van hátra neki se. A keze is erősen reszketett, mikor ide nyújtotta.

    – Nyugodalmas jóccakát kívánok!

    Elcammogott az ajtóig, s onnan aggodalmasan mégegyszer visszafordult.

    – Osztán jól becsülje meg azt a beretvát!…

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo