Tamási Áron: Cigányvirág

lofej             1.

A faluvégen vakkantott egy erős kutya. Szavát békapta mindjárt valami másik öt, s mérgesen visszavetette.

    Egy legény komoran vágta csizmájával az illatos port. Lengyolcs ingén átsütött ereje. Maga a fejét leszegte. Szavát istenembere nem vehette volna.

    Lelkiállapotát nyersen így ábrázolta.

    Elhaladt: ki a faluból, neki a cigánydombnak.

    A kutyák még mindig hajigálták a hangot, és rágták a koromsötétet.

    És bent a huruba földjén szikrázó kedvében ült a vén cigány, nevezetre Máté, dologra tolvaj és hegedűs. Mellette fia, a klánétás; szemben véle a leány, neve Etelka.

    A legény megállt a huruba előtt, és két hüvelykét korcba akasztotta. Bentről a tűz világa arcon lepte.

    – Máté, gyere ki! – kiáltott egyet.

    Mint a riasztott boly, megelevenedett a huruba bent. Valami lopott portékát sebes szóval dugdostak.

    – Hallád– e, Máté?! – kiáltott megint a legény, és a jobb lábát kivetette.

    Erre kijött a cigány, s vigyorgott, mert gazdag volt és bolondhírű, aki hívta.

    – Embered voltam örökké: ugyé, Máté?

    – Abbiza, ifilegény, gazduram.

    Ekkor egy üveget vett elé a zsebéből a legény, és odanyújtotta a cigánynak.

    – Húzz egyet, a szentedet! – kínálta nyersen.

    Amaz kiitta félig. Aztán megfogta a karját a legénynek, és szép kéreléssel vonta a huruba felé, mondván:

    – Maga se vessen meg, ifilegény Káruj.

    Bementek. A tűz mellett karonfogva megálltak. A cigányfiú felszökött, s szépen köszönt. Etelka pedig derékban megnyújtózkodott, s az arcája ellangosodott. A legény megnézte, és fényt vetett a szeme. De aztán az öreg cigányhoz fordult, s mindjárt a középen kezdte:

    – Hallom, te vagy megfogadva.

    – Oda-é?

    – Oda.

    – Én biza fiastól; s ismét a kereki csóró, ki a lányomat tüzeli, s még annak az apja.

    – Hát ha mondanám, úgy lenne-é? – szólott Káruj, s úgy nézte a cigányt, mintha kiáltva a fülébe kiáltaná: ha meg nem teszed, valahová odakenlek, mint a legyet.

    – No, hamar s melegen – érdeklődött a cigány.

    – Ne fuss! – szikrázott a legény szeme.

    Megrövidült hirtelen Máténak a nyaka, de azonnal megnyúlt ismét, ahogy pazarul így szólt a legény:

    – Egy százas kell-e?

    S alig mondhatá ki a száján, úszni kezdett az egész cigánycsalád a szóban megcsillanó kincs után. Mert magát a Hajnalcsillagot is táncra hegedülné egy százasért a vén, megbőgetné a fiatal, s meleg ölébe csombolygatná Etelka – hajh, te nyomorú világ, ki az a cigány, kinek százas verte a markát, közel a környéken egy árva este?!

    – Bűzöld meg, s tedd el! – vetette oda Káruj a pénzt.

    Etelka átsugárzott a tűz felett. A szemei előtt már lebegett egy gyönyörű új köntös s egy úri topánka, amilyenben az angyalok járnak a szivárvány hátán. Máté a markába vette a százast, hangot nem is adott, csak nézte. S egyszerre kerengeni kezdett előtte a világ, mámorosan, úri módot hányva; s már látta önmagát, amint a két szemét kifordítja száz forintért, majd amint afa hegyiben fejjel lefelé lóg, és húgy húzza Kárujnak:

    – „Amíg szüvet egyet langal, játszodom a két csillaggal, ami fémlik a szeretőm kebelin…”

    Hajdó Káruj megfordult, mire észbe kapott a cigány, s az ajtó között lefogta.

    – S mondja meg, no, mit tegyek az ajándék pénzért?

    – Nem sokat.

    – Teszek én akarmennyit.

    – Csak a Bartalis leány lakadalmára megyünk el – mondta röviden a legény. – Ott lesz a lovam, s magam rajta.

    – Jó, istálom, jó! Megügyelem gazduramat.

    – A többi aztán jő magától – kacagott Káruj, s ahogy a nézése még egyszer végigfutott a tűz felett, beléakadt az Etelka szempárjába, s úgy látta, hogy annyi hűség árad onnét, mint száz kutyából egyszerre.

    Hamar kilépett. Nagy fejét újra leszegte.

    S ahogy ment, egyszer megérezte, hogy illattengerbe lépett.

    Megállt.

    Feje felett dús virágban ringott egy fa.

    A keserv kilobbant hirtelen belőle, pusztító ereje háborgott. Letépett egy öl virágot, s a porba rakta, aztán egy sas– karót kifeszített, s mint a bolond, verni kezdte véle, szaggatott szavakkal mondván:

    – A szerelem megcsúfolt: kibe hitemet vetettem! Csillag és föld, teremtett lények s az egész világ: semmi vattok, semmi vattok!

    Beléizzadva megállott hirtelen.

    Mintha megdermedne.

    Aztán átváltozna.

    Ellódította a karót. Hasra bújt a földön, fejét a megver virágok közé fúrta, és tikkadozott a kínlódó könnyek súlya alatt.

    – A szeretőm megcsútolt: látod– é, gyönyörű Isten?! S hallod– é, virág, te: kit agyonvertelek, áldott virág: egyetlen társam levél…

    Egymás arcáján így zokogtak ketten sokáig.

    Égre emelt arcával vonítottak a kutyák, mert megérezték, hogy tűz van egy legény szívében.

             2.

A délebéd ideje csak az előbb jára le. Gondburkából kibújt a falusi nép, s ülte a vasárnapot.

    A Bartalis– házban ásták a lakodalom örömkútját. Két menyecske Magdót fejérbe vonta, egy másik mirtusszal a fejét béültette, s szép hajával a farát verette.

    – Estére nem lesz vétek immár a bűn – mondta egy eleven asszony.

    Tizenkét szekér lovastól együtt kivirítva sort húzott a kapu előtt. A népsereg a leány– asszony szívére vígan gomolyát tekert, s pattogott a falu gyermekhada, mint lángon a kövér törökbúza szem.

    A sor élén a négy cigány összebújt, és igen firtatott valamit.

    – Bolond ez a Káruj – szólott az egyik. – Ki tudja, mit tett fel?

    Tovább azonban nem bogozták a talányt. Különben minek is! Maga a legény sem tette volna, hiszen úgy ült ezalatt lova mellett a jászlon, mintha a szívén kívül nem érdekelné semmi csoda, még az sem, ha a templom tornya hirtelen lepökne egy házat.

    Szép fekete kancája vihogva ropogtatta a pergelt zabot. A csikó mellette ügyefogyottan töltötte az időt, s néha pontos vonalat vett, mintha méricskélné kettejük elütő termetét.

    Aztán hátravetette egyszerre nagy fejét a legény, majd felállott, két fülét marokra fogta lovának, s a szemébe nézett:

    – Lakadalomba megyünk, Sármán! Az Istennek amennyi fejérnépe van, mind férjhez adjuk…

    Mellében hullámot vetett a vér. Szeme a fellázadt érzések csatatere volt. Már nem is az elveszett leányt sóvárogta, hanem a mellőzés keserve sodort el benne minden gátat. A férfierő és a zabolátlan lélek tombolt ebben a földművelt legényben, amikor megérezte, hogy mit jelent egyedül lenni s mégis le nem törni soha, hanem lobogni, mint zord éjjelen a havasi tűz.

    Koszorút vetett a lova nyakába, fekete ujjasát a vállára vette, s várt. A nagy harang megkondult.

    – Fogjunk össze, Sármán! s verjünk felleget fejünkkel.

    Bartalisék előtt nyüzsögni kezdett a nép és zajogni. A huszonnégy ló fitogtatta virágos fejét.

    Magdót kivezették, s az örömlegénnyel együtt a második szekérre felültették. Az elsőre nyomban felszökdösött a négy cigány, a többi is teli lett néppel egy pillanat alatt.

    Otthon a legény is lóra szállt, a vállait megrázta, s a kapun belől várakozott.

    S egyszerre a cigányszerszámok megzendültek, a nép nótába vágott, s cifrázott lépésekben a lovak megindultak. S nagy móddal zörögtek le az úton, a Hajdó– ház felé.

    – Te leszel a páva, Sármán! – gyújtotta lovát a legény, s a menet élére kiugratott, s feszülve keményen szembefordult az áradattal.

    A cigányok rögtön béhúzták.

    Minden ló megállott, s a nagy nótaszó helyébe csend feszült.

    Hajdó Káruj elkacagta magát, de a hangja sivított, mint az ár szele:

    – Az urad nem leszek, hanem a vezéred!

    Valamit odaszólt a négy cigánynak. Aztán karját lódítva intett a tömegnek: – Gyertek esküvőre!

    Sármán megszegte a nyakát, s ahogy előreugrott, a szekerek is megmozdultak utána.

    S a szerszámokon nyomban felsírt egy halottas ének.

    Valaki elkiáltotta magát:

    – Nem temetünk!

    A menyasszony egy elnyújtott jajjal leejtette a fejét.

    – Állj meg, az angyalodat! – szólott egy hang.

    A legény megállott: lám, mit akarnak. S látta, hogy a bíró jön, s utánatódul apraja– nagyja. S még hozzá sem ért, s így szólt az elöljáró ember:

    – Bolond vagy– e, ugyanbiza?

    – Éppen hogy nem – mondta Káruj.

    A vőlegény is odatörtetett hamar. Könnyen vélekedett egészen, csak a cigányokat fenyegette:

    – Megfizettelek, s húzzátok, ami jár!

    – Más is fizetett – vetette oda Máté.

    – Duflán fizetek, húzzátok!

    – Közelről sem.

    Mintha megnémult volna, egy– két percig dermedezett a vőlegény. Aztán recsegve felkiáltott:

    – Ötszáz pengő, húzzátok!

    A nép tátotta száját.

    Máté meredezni kezdett Káruj felé, mintha így hápogott volna feléje: no, most neki húzzuk, vaj mi?! A legény azonban könnyű gőggel mosolygott lova hátán, csak a szeme úszott hihetetlen fényben, ahogy legyintett:

    – Ezör forint, Máté!

    – Ezörötszáz! – kékült el a másik.

    Káruj a vakszemére vonta a kalapját.

    – Birtokom fele négyeteké, csak a halotti nótát!

    A vőlegény felhördült, mintha agyonszúrták volna: hiszen az ő egész birtoka nem veri ezt a felet! Bokrétás kalapját a porba taposta, ujjasával a népet szembeverte.

    – Megölök embert, lovat s szekeret!

    A tömeg zúgni kezdte, hogy mi történt. Ki remegve sírt, ki rikótva kacagott.

    Hajdó Káruj csak biccentett a fejével, mire a négy cigány a földre szállt: kettő lótól jobbra, kettő lótól balra. A vérüket is adták volna, ahogy ismét felzúgatták a halottas nótát.

    Bartalis Magdó ájultan feküdt a szekéren.

    Méltóságosan megindult Sármán, s a hátán levett kalappal énekelt a legény. Véle tartott mind a tömeg, és sírva s énekelve gyúródtak a lova körül. És a seregben ott lobogott Etelka két cigányszeme, s csak a legényre sütött, mint a Nap a földre: se étel, se üdvösség, csak ő.

    Mint vihar után a kalász, kifosztva állott a tizenkét szekér. S tépett ruhában egy balul kiütött nász után, Magdóra ráborulva sírt a vőlegény. Egyre– másra beszédbe állott, de örökké csak ennyi lett belőle:

    – Ne búsulj, gyalog is elmegyünk a paphoz…

    A különös menet pedig verődött tovább az úton, s egyszerre befordult a temető felé. A csikó legelöl s nyerítve ugratott a keresztek közé. És jól látszott messziről is, amint a lova hátán, a fekete kapu alatt, meghajtotta nagy fejét a legény.

             3.

A falu végén megint ugatott a kutya. Negyven hete hirdeti már, hogy minden este erre jár a legény.

    A fák fehér szakálla csüngött, mint a megdermedt fény. Éjfél volt és tökéletes, gyönyörű tél.

    Zúzmarás bajusszal jött a legény. Báránybőr sapkáját a fülére húzta, a vállai előredőltek, és kiütköztek arcáján a csontok a titkos teher alatt.

    Dermesztően tiszta volt minden.

    Immár el is hagyta a falut, de csak akkor ocsúdott fel, amikor a huruba előtt állott levett sapkával. Hiába mondta volna bárki, úgysem hitte volna, hogy nem az emberiség első temploma előtt áll. A fájdalom és gyönyör összeolvadva kínozták.

    Állott, és a fagyos csendben hallgatózott. Émetten kiverődött újra előtte a Máté alakja, amint a birtokrésziből telirakja arannyal egy cigányasszony a mellét, s eltűnik véle a semmibe, s rongy hajlékát otthagyja leányostól.

    – Nyárára eltörlöm innét ezt a pajtát.

    Így tervezett, és béfigyelt megint, miközben a hideg nyugtatta magát a hó tetején.

    – Pedig itthon ké neki lenni!

    Szörnyű kétség szállotta meg. Hirtelen bényitott, s rögtön megállott a setét cigányszobában, mert a legáldottabb szenvedés hangja és izenete étette meg béesett arcát.

    Eteleka vajúdott a jéghideg ágyban!

    Odament, térdre állott, az alacsony ágyra borult.

    – Én vagyok, drága gyermekem… – töredezte megindultan.

    A vajúdó leány láza sütötte arcát. Gyufát gyújtott, s annak fényénél látta a beteg csillogó, nedves szemét, amint a leánysors kínok között változott tá asszonysorssá benne.

    – Légy velem! – szólott Etelka, és görcsösen megszorította a legény két erős karját.

    Sokáig így vajúdott.

    – Hideg van… – mondta később, vacogva a láz és fagy tüzében.

    Felkapta fejét a legény.

    – Hideg van – mondta. – De milyen, a keservit!

    Aztán a gondolat eszébe rohant hirtelen:

    – Tüzet rakok, mindjárt, mindjárt, édes gyermekem!

    Kiugrott a hurubából. A vére forrt.

    – Mások fűttöznek! Őt a hideg öli!

    Nekiugrott egy kerítésnek, és karóstól kiszakította, mint a tollat.

    – A falut is feltüzelem, fel én!

    Egy öl deszkával futott vissza. S a ház agyagos földjén már rakta a máglyát.

    – Mindjárt, mindjárt, ne búsulj!

    Szívét– lelkét bélepte, hogy most neki gyermeke lesz. Most, ennél a tűznél! Soha nem érzett gyönyörűség szállotta meg. Lassan, gyermekes örömmel énekelni kezdett.

    S amint énekszóval alájagyújtott, az ajtóban megcsikordult a hó; a kereki csóró állott ott, izgága cigánylegény. kiről is azt mondta vala Máté, hogy tüzeli a leányát.

    – Beteg? – kérdezte a cigány.

    – Beteg – mondta Káruj, mintha hozzátette volna: semmi vagy itt, mert nekem beteg.

    – Fújjad inkább a tüzet! – szólt utána.

    A cigány azonban ügyet sem vetett rá. Az ágy felé közeledett.

    – Oda ne! – vágott eléje a legény, s amikor a tűz lángra lobbant, maga ment az ágyhoz.

    Etelka már csendesebben feküdt. Mintha vértelen arcára az enyhülés kezdett volna szállni. Közelbújt hozzá a legény, és szinte felkiáltott, amint meglátta a vergődő csecsemőt. A kezébe kapta, a tűzhöz emelte.

    – Legényke! – mondta áhítatos arccal.

    A csóró szeme gonoszat lobbant, de mukkanni sem mert. Érezte, hogy pehely volna a Hajdó Káruj két markában.

    – Fogd meg! – nyújtotta oda a csecsemőt a legény.

    A cigány elvette.

    – Bé csúf! – gondolta magában, de a szívét szaggatta hét ördög.

    Akkor az ujjasát levetette Káruj, s tiszta ingének ujjával szárazra törülte a csecsemőt.

    Etelka hosszan jajdult. A gyermekkel az ölében odament a legény.

    – Itt van, né! – bugyogta. – Nézzed, lelkem, szép kicsi legényke!

    A hitvány ágyat átitatta az áldott vér. Agyonrémült, ahogy látta.

    – Bábát küldök – mondta sebesen.

    Majd a csóróhoz fordult.

    – Maradj itt! Őrizzed Etelkát, s kúráld a tüzet.

    Akkor egy pillanatig tétovázott, mintha keresne valamit. Aztán nagy öröm fogta el egész testében: vette a fekete báránybőr sapkáját, s a csecsemőt beléültette, hogy ki sem látszott semmi belőle. Odaszorította férfiszívéhez, és gyorsan, ropogó erőben elment. A fagyott havon muzsikát vert a két lába, ahogy kicsi fiát vitte. Egyszer– egyszer megnézte, aztán a tenyerével újra béfödte, s ügyelt, hogy ujjai között kapjon levegőt. Egy háznál megállott, s verte az ablakot. Már hasadt a hajnal.

    A bába felkelt s kihajolt: különös bölcsejében meglátta a gyermeket, s a torkán sült meg a szó.

    Káruj sebesen tördelte:

    – Itt van tíz pengő. Mennyen Etelkához, de futva, fel a Cigánydombra, s a vérit mentse meg!

    Az asszony a szoknyáját s egy hárászkendőt magára kapott, s futott.

    A legény pedig egyet se gondolkozott, hanem vitte a gyermeket a paphoz: vitte a fekete fészekben, mint egy sasfiút. S ahogy ment volna, lassan előretört a reggeli fény. S ő meg– megállott véle, majd fölfödte, s mutatta neki a fényt, s bíztatta megáradó apai szerelemmel:

    – Láss világot, aranyom! Édes aranyom!

    Bévitte a paphoz. Gyónó asszonyok húzódtak az ajtó elé. Sírni kezdtek, mint látták a fészekben ülő csóré gyermeket. Egyik– másik a feje tetejét csókolgatta.

    – Az én fiam. Péterkének kereszteljük… – mondogatta a legény, és úgy tűnt néha, mintha nem lett volna teljes eszinél. Álmosan kijött a pap.

    – Keresztelje meg, hamar, hamar! – állott eléje Káruj.

    Odapillantott a pap, s arca átváltozott rögtön, a szeme könnyel teli lett. Az élet ereje feltornyosodott előtte. Gyorsan bévitte őket a melegre. Felrázott lelkéből kibugyogtak a keresztelő szavak, s a lecsorgó szent vizet béitta a puha bölcső.

    A kapu előtt újra megállt menet a legény. Nézte a napot, amely a hegytetőn előretört kacagva. Felemelte a fiát, s bémutatta neki.

    Csendesen pihegett a gyermek. Asszonyok és férfiak vették körül. S egyszerre kivált közülük egy kerek arcú menyecske, szép mellét kibontotta, s a gyermek száját megcirógatta véle.

    – Szopjál, kicsi ártatlanka!

    A legény felkacagott, ahogy megismerte a menyecskét.

    – Ó, Bartalis Magdó! – ujjongott neki.

    Két csendőr valakit kísért a csoport felé.

    – Ki az?

    Egy tízesztendős leányka futott oda.

    – A kereki csórót hozzák. Ma hajnalban megölte a cigány Etelkát.

    A legény megvonaglott. Egy pillanatig szimatolt, mint a vad. Látszott, hogy az indulatok rázzák, és az arcáján az őrület küszöbén verik a harcot.

    Bartalis Magdó, mellén a gyermekkel, elejbe állt, s úgy kérlelte:

    – Káruj, apa vagy, s legyen eszed!

    Ebben a pillanatban a csecsemő felemelte a fejét: sokáig nézte az áldott emlőt, mintha az emberi sorsot fürkészné benne. Aztán édesen és boldogan nevetésre vonta tejes száját. Az apja ráhajolt, s mintha a nap tüzéből jött volna úgy gördült a szava:

    – Ugye, nem félünk mi a világtól?

    A csepp legényke mohón feszült az emlőnek, mintha mondta volna:

    – Nem mi aztán, csak nőjek fel magam is.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf