Tamási Áron: Cigányvirág

lofej             1.

A faluvégen vakkantott egy erős kutya. Szavát békapta mindjárt valami másik öt, s mérgesen visszavetette.

    Egy legény komoran vágta csizmájával az illatos port. Lengyolcs ingén átsütött ereje. Maga a fejét leszegte. Szavát istenembere nem vehette volna.

    Lelkiállapotát nyersen így ábrázolta.

    Elhaladt: ki a faluból, neki a cigánydombnak.

    A kutyák még mindig hajigálták a hangot, és rágták a koromsötétet.

    És bent a huruba földjén szikrázó kedvében ült a vén cigány, nevezetre Máté, dologra tolvaj és hegedűs. Mellette fia, a klánétás; szemben véle a leány, neve Etelka.

    A legény megállt a huruba előtt, és két hüvelykét korcba akasztotta. Bentről a tűz világa arcon lepte.

    – Máté, gyere ki! – kiáltott egyet.

    Mint a riasztott boly, megelevenedett a huruba bent. Valami lopott portékát sebes szóval dugdostak.

    – Hallád– e, Máté?! – kiáltott megint a legény, és a jobb lábát kivetette.

    Erre kijött a cigány, s vigyorgott, mert gazdag volt és bolondhírű, aki hívta.

    – Embered voltam örökké: ugyé, Máté?

    – Abbiza, ifilegény, gazduram.

    Ekkor egy üveget vett elé a zsebéből a legény, és odanyújtotta a cigánynak.

    – Húzz egyet, a szentedet! – kínálta nyersen.

    Amaz kiitta félig. Aztán megfogta a karját a legénynek, és szép kéreléssel vonta a huruba felé, mondván:

    – Maga se vessen meg, ifilegény Káruj.

    Bementek. A tűz mellett karonfogva megálltak. A cigányfiú felszökött, s szépen köszönt. Etelka pedig derékban megnyújtózkodott, s az arcája ellangosodott. A legény megnézte, és fényt vetett a szeme. De aztán az öreg cigányhoz fordult, s mindjárt a középen kezdte:

    – Hallom, te vagy megfogadva.

    – Oda-é?

    – Oda.

    – Én biza fiastól; s ismét a kereki csóró, ki a lányomat tüzeli, s még annak az apja.

    – Hát ha mondanám, úgy lenne-é? – szólott Káruj, s úgy nézte a cigányt, mintha kiáltva a fülébe kiáltaná: ha meg nem teszed, valahová odakenlek, mint a legyet.

    – No, hamar s melegen – érdeklődött a cigány.

    – Ne fuss! – szikrázott a legény szeme.

    Megrövidült hirtelen Máténak a nyaka, de azonnal megnyúlt ismét, ahogy pazarul így szólt a legény:

    – Egy százas kell-e?

    S alig mondhatá ki a száján, úszni kezdett az egész cigánycsalád a szóban megcsillanó kincs után. Mert magát a Hajnalcsillagot is táncra hegedülné egy százasért a vén, megbőgetné a fiatal, s meleg ölébe csombolygatná Etelka – hajh, te nyomorú világ, ki az a cigány, kinek százas verte a markát, közel a környéken egy árva este?!

    – Bűzöld meg, s tedd el! – vetette oda Káruj a pénzt.

    Etelka átsugárzott a tűz felett. A szemei előtt már lebegett egy gyönyörű új köntös s egy úri topánka, amilyenben az angyalok járnak a szivárvány hátán. Máté a markába vette a százast, hangot nem is adott, csak nézte. S egyszerre kerengeni kezdett előtte a világ, mámorosan, úri módot hányva; s már látta önmagát, amint a két szemét kifordítja száz forintért, majd amint afa hegyiben fejjel lefelé lóg, és húgy húzza Kárujnak:

    – „Amíg szüvet egyet langal, játszodom a két csillaggal, ami fémlik a szeretőm kebelin…”

    Hajdó Káruj megfordult, mire észbe kapott a cigány, s az ajtó között lefogta.

    – S mondja meg, no, mit tegyek az ajándék pénzért?

    – Nem sokat.

    – Teszek én akarmennyit.

    – Csak a Bartalis leány lakadalmára megyünk el – mondta röviden a legény. – Ott lesz a lovam, s magam rajta.

    – Jó, istálom, jó! Megügyelem gazduramat.

    – A többi aztán jő magától – kacagott Káruj, s ahogy a nézése még egyszer végigfutott a tűz felett, beléakadt az Etelka szempárjába, s úgy látta, hogy annyi hűség árad onnét, mint száz kutyából egyszerre.

    Hamar kilépett. Nagy fejét újra leszegte.

    S ahogy ment, egyszer megérezte, hogy illattengerbe lépett.

    Megállt.

    Feje felett dús virágban ringott egy fa.

    A keserv kilobbant hirtelen belőle, pusztító ereje háborgott. Letépett egy öl virágot, s a porba rakta, aztán egy sas– karót kifeszített, s mint a bolond, verni kezdte véle, szaggatott szavakkal mondván:

    – A szerelem megcsúfolt: kibe hitemet vetettem! Csillag és föld, teremtett lények s az egész világ: semmi vattok, semmi vattok!

    Beléizzadva megállott hirtelen.

    Mintha megdermedne.

    Aztán átváltozna.

    Ellódította a karót. Hasra bújt a földön, fejét a megver virágok közé fúrta, és tikkadozott a kínlódó könnyek súlya alatt.

    – A szeretőm megcsútolt: látod– é, gyönyörű Isten?! S hallod– é, virág, te: kit agyonvertelek, áldott virág: egyetlen társam levél…

    Egymás arcáján így zokogtak ketten sokáig.

    Égre emelt arcával vonítottak a kutyák, mert megérezték, hogy tűz van egy legény szívében.

             2.

A délebéd ideje csak az előbb jára le. Gondburkából kibújt a falusi nép, s ülte a vasárnapot.

    A Bartalis– házban ásták a lakodalom örömkútját. Két menyecske Magdót fejérbe vonta, egy másik mirtusszal a fejét béültette, s szép hajával a farát verette.

    – Estére nem lesz vétek immár a bűn – mondta egy eleven asszony.

    Tizenkét szekér lovastól együtt kivirítva sort húzott a kapu előtt. A népsereg a leány– asszony szívére vígan gomolyát tekert, s pattogott a falu gyermekhada, mint lángon a kövér törökbúza szem.

    A sor élén a négy cigány összebújt, és igen firtatott valamit.

    – Bolond ez a Káruj – szólott az egyik. – Ki tudja, mit tett fel?

    Tovább azonban nem bogozták a talányt. Különben minek is! Maga a legény sem tette volna, hiszen úgy ült ezalatt lova mellett a jászlon, mintha a szívén kívül nem érdekelné semmi csoda, még az sem, ha a templom tornya hirtelen lepökne egy házat.

    Szép fekete kancája vihogva ropogtatta a pergelt zabot. A csikó mellette ügyefogyottan töltötte az időt, s néha pontos vonalat vett, mintha méricskélné kettejük elütő termetét.

    Aztán hátravetette egyszerre nagy fejét a legény, majd felállott, két fülét marokra fogta lovának, s a szemébe nézett:

    – Lakadalomba megyünk, Sármán! Az Istennek amennyi fejérnépe van, mind férjhez adjuk…

    Mellében hullámot vetett a vér. Szeme a fellázadt érzések csatatere volt. Már nem is az elveszett leányt sóvárogta, hanem a mellőzés keserve sodort el benne minden gátat. A férfierő és a zabolátlan lélek tombolt ebben a földművelt legényben, amikor megérezte, hogy mit jelent egyedül lenni s mégis le nem törni soha, hanem lobogni, mint zord éjjelen a havasi tűz.

    Koszorút vetett a lova nyakába, fekete ujjasát a vállára vette, s várt. A nagy harang megkondult.

    – Fogjunk össze, Sármán! s verjünk felleget fejünkkel.

    Bartalisék előtt nyüzsögni kezdett a nép és zajogni. A huszonnégy ló fitogtatta virágos fejét.

    Magdót kivezették, s az örömlegénnyel együtt a második szekérre felültették. Az elsőre nyomban felszökdösött a négy cigány, a többi is teli lett néppel egy pillanat alatt.

    Otthon a legény is lóra szállt, a vállait megrázta, s a kapun belől várakozott.

    S egyszerre a cigányszerszámok megzendültek, a nép nótába vágott, s cifrázott lépésekben a lovak megindultak. S nagy móddal zörögtek le az úton, a Hajdó– ház felé.

    – Te leszel a páva, Sármán! – gyújtotta lovát a legény, s a menet élére kiugratott, s feszülve keményen szembefordult az áradattal.

    A cigányok rögtön béhúzták.

    Minden ló megállott, s a nagy nótaszó helyébe csend feszült.

    Hajdó Káruj elkacagta magát, de a hangja sivított, mint az ár szele:

    – Az urad nem leszek, hanem a vezéred!

    Valamit odaszólt a négy cigánynak. Aztán karját lódítva intett a tömegnek: – Gyertek esküvőre!

    Sármán megszegte a nyakát, s ahogy előreugrott, a szekerek is megmozdultak utána.

    S a szerszámokon nyomban felsírt egy halottas ének.

    Valaki elkiáltotta magát:

    – Nem temetünk!

    A menyasszony egy elnyújtott jajjal leejtette a fejét.

    – Állj meg, az angyalodat! – szólott egy hang.

    A legény megállott: lám, mit akarnak. S látta, hogy a bíró jön, s utánatódul apraja– nagyja. S még hozzá sem ért, s így szólt az elöljáró ember:

    – Bolond vagy– e, ugyanbiza?

    – Éppen hogy nem – mondta Káruj.

    A vőlegény is odatörtetett hamar. Könnyen vélekedett egészen, csak a cigányokat fenyegette:

    – Megfizettelek, s húzzátok, ami jár!

    – Más is fizetett – vetette oda Máté.

    – Duflán fizetek, húzzátok!

    – Közelről sem.

    Mintha megnémult volna, egy– két percig dermedezett a vőlegény. Aztán recsegve felkiáltott:

    – Ötszáz pengő, húzzátok!

    A nép tátotta száját.

    Máté meredezni kezdett Káruj felé, mintha így hápogott volna feléje: no, most neki húzzuk, vaj mi?! A legény azonban könnyű gőggel mosolygott lova hátán, csak a szeme úszott hihetetlen fényben, ahogy legyintett:

    – Ezör forint, Máté!

    – Ezörötszáz! – kékült el a másik.

    Káruj a vakszemére vonta a kalapját.

    – Birtokom fele négyeteké, csak a halotti nótát!

    A vőlegény felhördült, mintha agyonszúrták volna: hiszen az ő egész birtoka nem veri ezt a felet! Bokrétás kalapját a porba taposta, ujjasával a népet szembeverte.

    – Megölök embert, lovat s szekeret!

    A tömeg zúgni kezdte, hogy mi történt. Ki remegve sírt, ki rikótva kacagott.

    Hajdó Káruj csak biccentett a fejével, mire a négy cigány a földre szállt: kettő lótól jobbra, kettő lótól balra. A vérüket is adták volna, ahogy ismét felzúgatták a halottas nótát.

    Bartalis Magdó ájultan feküdt a szekéren.

    Méltóságosan megindult Sármán, s a hátán levett kalappal énekelt a legény. Véle tartott mind a tömeg, és sírva s énekelve gyúródtak a lova körül. És a seregben ott lobogott Etelka két cigányszeme, s csak a legényre sütött, mint a Nap a földre: se étel, se üdvösség, csak ő.

    Mint vihar után a kalász, kifosztva állott a tizenkét szekér. S tépett ruhában egy balul kiütött nász után, Magdóra ráborulva sírt a vőlegény. Egyre– másra beszédbe állott, de örökké csak ennyi lett belőle:

    – Ne búsulj, gyalog is elmegyünk a paphoz…

    A különös menet pedig verődött tovább az úton, s egyszerre befordult a temető felé. A csikó legelöl s nyerítve ugratott a keresztek közé. És jól látszott messziről is, amint a lova hátán, a fekete kapu alatt, meghajtotta nagy fejét a legény.

             3.

A falu végén megint ugatott a kutya. Negyven hete hirdeti már, hogy minden este erre jár a legény.

    A fák fehér szakálla csüngött, mint a megdermedt fény. Éjfél volt és tökéletes, gyönyörű tél.

    Zúzmarás bajusszal jött a legény. Báránybőr sapkáját a fülére húzta, a vállai előredőltek, és kiütköztek arcáján a csontok a titkos teher alatt.

    Dermesztően tiszta volt minden.

    Immár el is hagyta a falut, de csak akkor ocsúdott fel, amikor a huruba előtt állott levett sapkával. Hiába mondta volna bárki, úgysem hitte volna, hogy nem az emberiség első temploma előtt áll. A fájdalom és gyönyör összeolvadva kínozták.

    Állott, és a fagyos csendben hallgatózott. Émetten kiverődött újra előtte a Máté alakja, amint a birtokrésziből telirakja arannyal egy cigányasszony a mellét, s eltűnik véle a semmibe, s rongy hajlékát otthagyja leányostól.

    – Nyárára eltörlöm innét ezt a pajtát.

    Így tervezett, és béfigyelt megint, miközben a hideg nyugtatta magát a hó tetején.

    – Pedig itthon ké neki lenni!

    Szörnyű kétség szállotta meg. Hirtelen bényitott, s rögtön megállott a setét cigányszobában, mert a legáldottabb szenvedés hangja és izenete étette meg béesett arcát.

    Eteleka vajúdott a jéghideg ágyban!

    Odament, térdre állott, az alacsony ágyra borult.

    – Én vagyok, drága gyermekem… – töredezte megindultan.

    A vajúdó leány láza sütötte arcát. Gyufát gyújtott, s annak fényénél látta a beteg csillogó, nedves szemét, amint a leánysors kínok között változott tá asszonysorssá benne.

    – Légy velem! – szólott Etelka, és görcsösen megszorította a legény két erős karját.

    Sokáig így vajúdott.

    – Hideg van… – mondta később, vacogva a láz és fagy tüzében.

    Felkapta fejét a legény.

    – Hideg van – mondta. – De milyen, a keservit!

    Aztán a gondolat eszébe rohant hirtelen:

    – Tüzet rakok, mindjárt, mindjárt, édes gyermekem!

    Kiugrott a hurubából. A vére forrt.

    – Mások fűttöznek! Őt a hideg öli!

    Nekiugrott egy kerítésnek, és karóstól kiszakította, mint a tollat.

    – A falut is feltüzelem, fel én!

    Egy öl deszkával futott vissza. S a ház agyagos földjén már rakta a máglyát.

    – Mindjárt, mindjárt, ne búsulj!

    Szívét– lelkét bélepte, hogy most neki gyermeke lesz. Most, ennél a tűznél! Soha nem érzett gyönyörűség szállotta meg. Lassan, gyermekes örömmel énekelni kezdett.

    S amint énekszóval alájagyújtott, az ajtóban megcsikordult a hó; a kereki csóró állott ott, izgága cigánylegény. kiről is azt mondta vala Máté, hogy tüzeli a leányát.

    – Beteg? – kérdezte a cigány.

    – Beteg – mondta Káruj, mintha hozzátette volna: semmi vagy itt, mert nekem beteg.

    – Fújjad inkább a tüzet! – szólt utána.

    A cigány azonban ügyet sem vetett rá. Az ágy felé közeledett.

    – Oda ne! – vágott eléje a legény, s amikor a tűz lángra lobbant, maga ment az ágyhoz.

    Etelka már csendesebben feküdt. Mintha vértelen arcára az enyhülés kezdett volna szállni. Közelbújt hozzá a legény, és szinte felkiáltott, amint meglátta a vergődő csecsemőt. A kezébe kapta, a tűzhöz emelte.

    – Legényke! – mondta áhítatos arccal.

    A csóró szeme gonoszat lobbant, de mukkanni sem mert. Érezte, hogy pehely volna a Hajdó Káruj két markában.

    – Fogd meg! – nyújtotta oda a csecsemőt a legény.

    A cigány elvette.

    – Bé csúf! – gondolta magában, de a szívét szaggatta hét ördög.

    Akkor az ujjasát levetette Káruj, s tiszta ingének ujjával szárazra törülte a csecsemőt.

    Etelka hosszan jajdult. A gyermekkel az ölében odament a legény.

    – Itt van, né! – bugyogta. – Nézzed, lelkem, szép kicsi legényke!

    A hitvány ágyat átitatta az áldott vér. Agyonrémült, ahogy látta.

    – Bábát küldök – mondta sebesen.

    Majd a csóróhoz fordult.

    – Maradj itt! Őrizzed Etelkát, s kúráld a tüzet.

    Akkor egy pillanatig tétovázott, mintha keresne valamit. Aztán nagy öröm fogta el egész testében: vette a fekete báránybőr sapkáját, s a csecsemőt beléültette, hogy ki sem látszott semmi belőle. Odaszorította férfiszívéhez, és gyorsan, ropogó erőben elment. A fagyott havon muzsikát vert a két lába, ahogy kicsi fiát vitte. Egyszer– egyszer megnézte, aztán a tenyerével újra béfödte, s ügyelt, hogy ujjai között kapjon levegőt. Egy háznál megállott, s verte az ablakot. Már hasadt a hajnal.

    A bába felkelt s kihajolt: különös bölcsejében meglátta a gyermeket, s a torkán sült meg a szó.

    Káruj sebesen tördelte:

    – Itt van tíz pengő. Mennyen Etelkához, de futva, fel a Cigánydombra, s a vérit mentse meg!

    Az asszony a szoknyáját s egy hárászkendőt magára kapott, s futott.

    A legény pedig egyet se gondolkozott, hanem vitte a gyermeket a paphoz: vitte a fekete fészekben, mint egy sasfiút. S ahogy ment volna, lassan előretört a reggeli fény. S ő meg– megállott véle, majd fölfödte, s mutatta neki a fényt, s bíztatta megáradó apai szerelemmel:

    – Láss világot, aranyom! Édes aranyom!

    Bévitte a paphoz. Gyónó asszonyok húzódtak az ajtó elé. Sírni kezdtek, mint látták a fészekben ülő csóré gyermeket. Egyik– másik a feje tetejét csókolgatta.

    – Az én fiam. Péterkének kereszteljük… – mondogatta a legény, és úgy tűnt néha, mintha nem lett volna teljes eszinél. Álmosan kijött a pap.

    – Keresztelje meg, hamar, hamar! – állott eléje Káruj.

    Odapillantott a pap, s arca átváltozott rögtön, a szeme könnyel teli lett. Az élet ereje feltornyosodott előtte. Gyorsan bévitte őket a melegre. Felrázott lelkéből kibugyogtak a keresztelő szavak, s a lecsorgó szent vizet béitta a puha bölcső.

    A kapu előtt újra megállt menet a legény. Nézte a napot, amely a hegytetőn előretört kacagva. Felemelte a fiát, s bémutatta neki.

    Csendesen pihegett a gyermek. Asszonyok és férfiak vették körül. S egyszerre kivált közülük egy kerek arcú menyecske, szép mellét kibontotta, s a gyermek száját megcirógatta véle.

    – Szopjál, kicsi ártatlanka!

    A legény felkacagott, ahogy megismerte a menyecskét.

    – Ó, Bartalis Magdó! – ujjongott neki.

    Két csendőr valakit kísért a csoport felé.

    – Ki az?

    Egy tízesztendős leányka futott oda.

    – A kereki csórót hozzák. Ma hajnalban megölte a cigány Etelkát.

    A legény megvonaglott. Egy pillanatig szimatolt, mint a vad. Látszott, hogy az indulatok rázzák, és az arcáján az őrület küszöbén verik a harcot.

    Bartalis Magdó, mellén a gyermekkel, elejbe állt, s úgy kérlelte:

    – Káruj, apa vagy, s legyen eszed!

    Ebben a pillanatban a csecsemő felemelte a fejét: sokáig nézte az áldott emlőt, mintha az emberi sorsot fürkészné benne. Aztán édesen és boldogan nevetésre vonta tejes száját. Az apja ráhajolt, s mintha a nap tüzéből jött volna úgy gördült a szava:

    – Ugye, nem félünk mi a világtól?

    A csepp legényke mohón feszült az emlőnek, mintha mondta volna:

    – Nem mi aztán, csak nőjek fel magam is.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület