Bene Zoltán: Bibliofília

konyvtarosAzért választottam ezt a szakmát, mert amióta csak megtanultam olvasni, azaz úgy négyéves koromtól fogva, falom a könyveket. Azokkal feküdtem, azokkal keltem, bújtam egyiket a másik után. A tizenkettedik születésnapomat követően pár héttel az anyám el is vitt a szemészetre, mivel folyvást hunyorogtam. Az orvos bekukkantott a szemhéjam alá, táblákra rótt betűket ismertetett föl velem, fura ábrákról kérdezte a véleményem, míg végül ki nem derült, hogy semmi baja a szememnek, egyszerűen csak zavarnak a távlatok. Helyesebben: én a belső távlatokat szeretem, ha megengedik, hogy ilyen sután fogalmazzak, egyúttal elnézést is kérek emiatt… Szóval. Örömteli lett volna az a nap, elvégre kiviláglott, hogy semmi gond a látószervemmel, viszont amikor hazaértünk a szemorvostól, mégis elromlott az egész, mert, ahogy a lakásba léptem, azzal a mozdulattal nővé is értem. Ez pedig esetemben határozottan különös jelenségnek számít, tudniillik eladdig semmi jelét nem adta a természet, hogy ez be fog következni. A melleim még csak el sem kezdődtek kifejlődni, mint ahogy más olyasmi sem történt velem, rajtam, ami az efféle hormonális változást meg szokta előzni. Sajnos, később is csak módjával jelentkeztek a testemen azok a jegyek, amelyeket, ha jól emlékszem, másodlagos nemi jellegnek neveznek, ennélfogva csúnya nő vagyok. A csípőm akár egy kamasz fiúé, a melltartóm hiába van tele szivaccsal, ember nincs, akit megtévesztek; a fenekem nélkülözi az íves formákat, ellenben szikkadt és… olyan, mint a rágós hús, na! Nem csoda hát, ha felnőttkoromra is csak a könyvek maradtak nekem. Ezért is választottam ezt a szakmát, mint már említettem. Mert szeretem a könyveket − és nem csak olvasni, de simogatni, pakolászni, szaglászni, dédelgetni is! Olykor meg is nyalom egyik-másik gusztusosabb kötéstáblát, néha magamhoz ölelek egy-egy enciklopédiát, albumot vagy lexikont, hogy érezzem azt a dús, élettel teli csodát, ahogyan a lapjai közül áramlik belém… Az azonban bizonyos szempontokból mégiscsak baj, hogy, a könyvekkel ellentétben, az embereket nemigen szívlelem. Jóllehet a nagyvárosban ezzel még ellavíroztam volna a szakmában, ám ezen az új helyen, ahol egyedül vagyok, nem igazán előnyös tulajdonság az emberiszony. Másfél hónapja kaptam meg ezt az állást, azóta élek ebben a faluban. A városból el kellett eljönnöm, mert az emberek már alig olvasnak. Igaz, itt sem jobb a helyzet, de egyetlen ingyenélőt (ez vagyok én) még nagy duzzogva eltartanak ezek a falusiak, a városban viszont a korábbi huszonöt helyett csak tizenegyen maradhattak, többre nem jutott többé pénz. Nem akarták, hogy jusson, persze… És engem, naná, hogy elküldtek! A megmaradó tizenegynek mindent kell csinálnia, én viszont, mint az köztudomású, nem szeretem az embereket, hosszú távon alkalmatlan vagyok mindenre, ami velük kapcsolatos. Ezt itt, a faluban még nem tudják. Habár néhányan már talán sejtik… Tény, hogy féltem a könyveket ezektől. Mindegyiktől… Úgy érzem, minden az enyém a polcokon, minden egyes regény, novellás- és verseskönyv, minden tanulmánykötet, valamennyi antológia, az összes szakirodalmi munka kizárólag engem illet; de még a raktár beázott sarkában heverő Lenin-összes és a szovjet kommunista párt határozatainak vörös bőrbe kötött gyűjteménye is megdobogtatja a szívem. Nem érdekel az a szép ember, az a nyájas, behízelgő hangú kolléga, aki oly sokszor ecsetelte nekem türelmesen, meggyőződéssel, hogy egy könyvtáros voltaképpen médium: olyan, akár egy előadóművész. Vagyis: közvetíti a kultúrát, a művészetet, a tudást. A magasat, az alacsonyat, az igazit, a hamisat… Csakhogy én nem akarok közvetíteni ennek az ijesztő fajnak, amihez állítólag magam is tartozom. Nem hiszek ebben a fajban, a sajátomban. Következésképpen a könyvek szerzőiben sem hiszek. Úgy vélem, mindahány, egytől egyig plagizátor. De ebbe most talán mégsem mennék bele, a nyitott kérdések egyébként is mindig izgalmasabbak, legalábbis számomra… Visszakanyarodom inkább oda, hogy féltem a könyveket azoktól, akik a könyvtáramba járnak. Nagyrészt vadóc kölykökről és kékhajú öregasszonyokról van szó. Egyre több könyvet kell eldugnom előlük, hogy ne fogdossák össze a szurtos vagy éppen mosogatólétől, kolbászzsírtól csatakos kezükkel, ne érintsék meg és ne vessék rá a szemüket arra, ami náluknál mérhetetlenül, felfoghatatlanul több… Jóllehet tisztában vagyok azzal, sosem fogják, ám ha egyszer mégis feltennék nekem a kérdést, hogy ment-e előrébb a világ a könyvek által, nem kellene egy pillanatig sem gondolkodnom. Csak általuk, ez kétségtelen. Sőt. Azt gondolom, a könyv az evolúció vagy a teremtés csúcsa. Az ember csak egy állat, a könyv azonban messze több a biológiánál, kémiánál, fizikánál. Éppen ezért független az embertől is… Talán csak az istenhez van köze, ha egyáltalán valamihez… A szerzőknek nevezett csalóktól tehát ugyancsak független! De megint messzire kanyarodtam. Nem erről kell beszélnem, ugye? Arról beszéljek, hogy lassan-lassan már alig maradt könyv a bibliotéka nyilvános polcain, mert én mindent behurcoltam a raktárakba, én mindent elzártam a szekrényekbe? Így cselekedtem, elismerem. Rongyos füzeteket és csonka köteteket adtam csak az olvasóknak. Nekik viszont jó volt így is, egy se panaszkodott! Pedig amúgy be nem áll a szájuk soha, ömlik belőlük, hogy ki mit csinált, s mit nem. A vadóc kölykök meg csak vihognak szakadatlan, és egyszer az egyik megkérdezte, hogy nekem tulajdonképpen mi van a ruhám alatt? Egy másik ezután röhögve érdeklődött, hogy bugyit hordok vagy gatyát? Mire egy harmadik úgy felbátorodott, hogy azt firtatta, állva pisálok, vagy ülve? De nem hoztak ki a sodromból, megszoktam már, hogy köszörülik rajtam a nyelvüket az emberek… Sekélyesek és nyomorultak, még nálam is nyomorultabbak, mert nekem legalább ott vannak a könyvek, nekik viszont csak a saját testük van, egyéb semmi. És hiába is polemizálnának velem: az emberi lélekben abszolúte nem hiszek. Az ember csont és hús és vér és víz és bélsár és vizelet, meg ehhez hasonlók, ezeken túl a nagy, büdös semmi… De ez megint messzire vezetne, tudom. Egyre szúrósabban néznek rám, magának, hadnagy úr, a bajusza szálai úgy meredeznek, akár a tarajos sül tüskéi. Vigyázzon, meg ne szúrja a kezét, ha az arcához nyúl! Jó, jó, nem fecsegek… Gondolom, arról kellene beszélnem, arról az estéről. Csakhogy én voltaképpen eddig is arról beszéltem ám! Ha jobban belegondolnak, maguk is rájönnek. Mindez egybetartozik, ezek a dolgok összefüggenek. Hanem most egyszerűen fogalmazok. Az a férfi egy gyönyörű, közel száz éves albumot akart megérinteni. Erőszakos, izzadtságszagú ember volt, szívogatta a fogát, s ha sikerült kiszabadítani az agyarai közül a pörkölt egy-egy aprócska cafat-maradékát, a szája sarkából a szőnyegre köpte. Azt hitte, nem veszem észre. Vagy még csak azt se hitte… Való igaz, hogy nem adtam oda neki az albumot. Ezen ő fölháborodott, nagy hangon veszekedett velem, kiabált egy sort, aztán félrelökött, elmarta a könyvet, azzal nagy dérrel-dúrral kivonult az épületből. Én meg tehetetlenségemben följelentettem. Az az album a leltár szerint is nyolcvanezer forintot ér. Most meg azt akarják az urak, vonjam vissza a szavaim és lássam be, hogy nem történt bűncselekmény? Csak azért, mert a könyv sértetlennek tűnik? Egyfelől erről nem lehetek meggyőződve, másfelől az efféle szerzeteknek a puszta létezése bűncselekmény, uraim! Én nem vonom vissza a feljelentést, kérhetnek, könyöröghetnek, fenyegethetnek. És ha baja esett az elorzott példánynak, hát, nem állok jót magamért! És ezt megismétlem így is, hogy maga megérkezett, polgármester úr. Rúgjon ki, bocsásson el, üsse kő! Eltusolhatják az ügyet, megszüntethetik a nyomozást bűncselekmény hiányában, az igazság le fog sújtani, erre megesküszöm!

***

Tegnap este holtan találták M. M. helyi vállalkozót. A középkorú férfira BMW autójának kormányára dőlve akadtak rá, nyakszirtjéből egy konyhakés meredezett elő. A rendőrség közleménye szerint a gyilkosságot H. G. követte el, aki a napokban mondott föl munkahelyén, községünk könyvtárában, ahol nem hosszú ideje dolgozott. A polgármester szerint a gyilkos és az áldozat között egy érthetetlen és értelmetlen vita mérgesedett el ennyire. Z. G. korábbi polgármester lapunkhoz eljuttatott közleményében ezzel szemben abbéli meggyőződésének ad hangot, hogy M. M. maffialeszámolás áldozata lett, egyúttal felszólítja a jelenlegi polgármestert, számoljon el az áldozattal való kapcsolatával, többek között magyarázza meg, miért eszközölte ki a körzeti rendőrkapitányságon, hogy az M. M. ellen folyó nyomozást a napokban felfüggesszék! Z. G. úr vádjait a polgármester nem kívánja kommentálni. Az előzetes letartóztatásba helyezett H. G. nem tagadta, de nem is ismerte be bűnösségét. M. M. családjának mély gyászában lapunk minden munkatársa nevében osztozunk, s bízunk abban, hogy a brutális gyilkos (legyen bár H. G., avagy más) elnyeri méltó büntetését!

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo