Jankovics Marcell: Magyarok a plakátok előtt

Minden reggel találkozom a saját ruhámmal. Kérem, nem úgy, ahogyan gondolják, vagyis nem a reggeli öltözködéskor, hanem a hozzánk legközelebbi utcasarkon, ahol rendesen várakozom valamelyik nagyvárosi alkalmatosságra. Ott, a sarokház falára ragasztott hirdetmények előtt áll az – én ruhám, – a viseletes, de elpusztíthatatlan homespun, mely végigkísért engem sok-sok megmérlegelt, szomorúnak talált és ma is hazajáró órákon. Hogy rápillantok elnyűtt kabátom gyűrődéseire, szinte ma is érzem a gondot, a bajt, mely vállaimat nyomta. Hogy ráesik pillantásom a tükrösödő térdekre, kiegyenesedem, mert eszembe jut, milyen keményen kellett megállanom talpamon, hogy meg ne hajoljak ember és idő előtt. Pedig mind a kettő, ember és idő, sokszor cudar volt hozzám, mint az oroszlánszelidítő, aki szöges ostorral, meg riasztó lövésekkel nevel. Noha én becsülettel viseltem az élet igáját. Megismerem ott oldalt a kis feslést is, hol egyszer beleakadtam valamibe. Soha el nem buktam, legfeljebb beleakadtam valamibe…

    Ebben a ruhában most nem én vagyok beleöltve. Más valaki. Nem ismerem, de ez az ócska ruha ismeretlenül is közöttem és közötte valami melegebb kapcsolatot teremt. Bárha nem is szóltunk egymással egyetlen árva szót, ha ő engem nem is, – én már ismerem őt. Csak annyit tudok róla, hogy rendesen ő is itt vár az utcasarkon napi kenyere előtt és olvassa a váltakozó plakátokat. Régebben nem láttam, hangját sem hallottam, mégis nagyjából tudom, kicsoda, micsoda. Szeretem.

    A múlt karácsony táján, mikor még ott túl voltunk a „magyar a magyarért” ott is gyűjtött ócska ruhát a legszegényebbeknek, kiknek kiesett a falat a kezéből. Én is egyebek között odaadtam ezt a régi köntöst, melytől – nem tudom, miért – nehezebben váltam meg, mint guruló pénztől vagy más egyébtől. De hát az ember és ruhája között sokszor kifejlődik valami vonzalom, – néha ellenszenv, – néha sajátságos megszokás, ami már majdnem bajtársi érzés. Csak a kedves levelekkel vagyunk így. Azokat is évekig rakosgatjuk ide-oda, ha újra nem is olvassuk többé… Azt hiszem, azért szerettem ezt a többé fel nem öltött ruhát, mert talán – boldog voltam benne. Most meg, hogy ez az idegen hordja az én ruhámat, mégis azt hiszem, hogy gondolataink, ítéleteink, magyar hitünk is formázza egymást…

    Ez a viseletes köntös nagy bemutatkozás. Megértem tüstént, hogy ez az ember hazatért nincstelen, akit onnan túlról kiutasítottak. Ezért került ide csak karácsony után, hogy a melegebb ruhákat túl is kiosztottuk. Azt is tudom, hogy tűzálló, időtálló magyar, – hisz különben nem viselhetné az én ruhámat… Nem tartották volna az ottmaradottak érdemesnek erre a kis segítségre…

    Jó szemmel bámulok rá…

    -A március is elment, – ez a fiatal hónap. Forrongott is, korához illően, mint a fiatalság szokta. Ezért követett el egyik reggel csupa szépséget, – másik estéje meg csupa bolondságot… Az én ruhámba öltözött ember olvasgatja az egyik szép plakát csínnal sorakozó betűit: „Kárpátalja hazatért… Tűzzetek ki minden lobogót…” a plakát-olvasó ember szeme felcsillan. Bólint egyet-kettőt; azután legyint és sóhajt. Zordonan néz, mintha tragédiát látna. Nemcsak én veszem észre, hanem még a terebélyes, pápaszemes hírlapkofa is, ki ugyanezen az utcasarkon éppen cuppantva szürcsölgeti bögréjéből silány, hamuszürke káváját és közbe fölmutogat újságállványa nagybetűs lapcímeire, melyek ellentmondanak egymásnak, mint az élő emberek és itt békén megférnek, mint akik már megholtak. Talán a hír is, valamint közzétették, kimúlik, mint a tiszavirág. Mintha csak addig izgatna és izgulna, míg nem lett mindenkié.

    -Hé, ifiúr – ingerkedik a virradattól alkonyodásig itt sütkérező vagy didergő hírlapkofa a férfival, kinek már deresedik a halántéka, – hé, maga nem ujjong, hanem csak búslakodik, hogy hazajöttek a mi oroszaink? Hát nincs magyar szíve?

    Az ember szemlesütve morogja:

    -Én is hazajöttem, mert küldtek. De szülőföldem nem jött haza, – pedig szerettem volna magammal hozni… Addig nem tudok igazán örülni…

    …És gyors lépésekkel igyekszik arra felé, hol már nincs aszfalt, nincs kövezet, hanem csak szénpor; – nincs kész holmi, csak alkatrész, – nincs otthon, csak műhely. Gyalogol a munka irányában…

    …Kora nyár. Öröm volna, hogyha mindannyian együtt volnánk és egyek volnánk. Egyek… Talán azért is lehetetlen ez, mert az egy fogalma kizárja a többesszámot. Az ember ma újra ott áll a sarkon. Már panyókára vetette az én kabátomat. Meleg az a ruha; – látom, hogy sötétebb is lett ez az elpusztíthatatlan homespun. A szénpor beleette magát. Ő meg olvassa azt a sok, rengeteg sok nevet. Azokat, amelyeket mindenki ismer, – meg azokat, melyeket még vagy már senki sem ismer. A lámpavasig ér egymás fölött a sok szerényen kékes, esényen rózsaszín és irigyen sárga cédulamozaik a bérpalota falán. Az igazi színes mozaiknál is tarkábbá teszik a nevek, mintha jelezni akarnák a tengernyi tarka gondolatot, – az emberré tömörült sokféle jelszót és építő munkát, – áldozatot vagy önzést, versenyt és hiúságot, nagyot akarást és törpe végzést, a világ végéig mindig megakadó világjavítást vagy javulást. Az én öltözetemben lézengő ember hátat fordít a névsoroknak, mint találkozáskor azoknak, akiket nem ismerünk. Valaki megáll mellette, – valaki, akin a gomblyukban valami kis jelvény ékeskedik. Barátságosan vállára ver.  

    -Atyámfia, hát maga kire voksol?

    Az én emberem fölpillant.

    -Én? nekem még nem is szabad. Csak januárban jöttem haza. De ha már szabad is volna, nem ezekre az urakra szavaznék. Igen sokan vannak. Szívből én egyre tudok szavazni: Magyarországra.

    Sarkon fordult és ment. Oda, ami messzebb van, mint egyik falu a másiktól. Tovább gyalogolt a magyar munka felé.

    …Szeptemberi ősz. A napfény szelíd és kiegyensúlyozott, mint a szeretetnek Isten akaratában megnyugvó búcsúja. Hogyha ráillenék a szó a fényre, azt mondanám: ez a fény – halk, mint az igazi édes szó. Akaratlanul is keresem a sarkon az én ruhámat azzal a belevaló emberrel együtt. Sehol sem látom, – már hiányzik nekem. Újra plakátok szólnak hozzánk. Megráznak a csöndes betűk. Hogy betűk némán is ennyire hangosak és élesek tudnak lenni, hogy a lélek sebeibe beleszúrnak! Ma én is olvasom: „Sziréna… ekkor és ekkor… Légvédelem… Rémhírterjesztés hazaárulás… Óvakodjunk a kémektől. Sziréna…” Valahol a világon megint háború van. Még nem a miénk… Nem tudom másként elmondani gondolataimat – csak Arany János magyar hegedős énekével: „Rossz időket érünk, – rossz csillagok járnak, Isten óvja nagy csapástól mi magyar hazánkat…” Valahol háború van. Uram, áldj meg bennünket, hogy ne legyen a miénk!

    Öreg katona áll ott. Ő is olvassa. Megismerem. Levetette az én ruhámat. Felöltötte a legszebb ruháját. Mellette fiatalabb legény áll, – az is katona, de már káplár. Odaszól neki:  

    -Bátya, miért nem akasztja ki a medáliákat is?

    Lehajtott fejjel felel:

    -Mert – nem lehettem itthon kell időben… Ha mennünk kell, majd lesz medália. Hála az Úrnak, hogy onnét kiutasítottak, mert most már viselhetem a – magyar ruhát…

    …És ment, egyenesebben, mint máskor. Emeltebb fejjel, mert ez az ember már hitt – ruhájában. Többé nem a könyörületet jelentette neki, hanem a kötelesség és büszkeség teljét… És masérozott – az örök magyar sors felé.

    …Még sok, nagyon sok ilyennek kellene hazajönnie. Mert ezek útja a mi egyenes nyárfasorunk, mely igazán – haza vezet.