Komáromi János: Így is lehet élni

Ketten mentünk az utcában. Egy-egy szót váltva elvétve és halkan.

    Az északkeleti határon, a trianoni szélen gubbaszt a városka, elhagyatva és reménytelenül. Népe is szegény, sokan munkaalkalom nélkül. A legtöbben betevő-falat nélkül is.

    A város egyik hegynek futó, keskeny és görbe utcácskáján haladtunk fölfelé. Lépést.

    Igéző utcácska, a város legínségesebb lakosaival. Magasra nyúlik fel az utcácska, alatta patak csörög a mélységben s a fenyegető sziklafalakhoz skatulyaházacskák vannak odaragasztva.

    Ínséges nép ez, de szeretette gondozza ezeket a pirinyó házacskákat. Fehérre meszelve a falak, tisztára seperve a tenyérnyi udvarok, még kisebb kertecskék a házak előtt, tele lángoló virágokkal.

    Mert nyárutó volt, olyan augusztus végébe hajló.

    Mentünk ketten régi barátommal a sovány, zegzugos utcácskában. Lehorgadt fejjel, a jelenvaló állapotokon tűnődözve. Egyszer annyit mondott a barátom:

    -Iszonyú időket élünk, pajtás… Ha így tart tovább is, maholnap alig lesz meg valakinek a mindennapi kenyere.

    Hallgattam. Hiszen igaza volt régi-régi barátomnak.

    Később, de tetemes idő múlva, annyit mondott még:

    -Sokszor összeszorul a szívem arra a gondolatra, hogy kis családomnak másfél esztendő óta nem vehettem egyetlen szál ruhadarabot. Nem egyszer nyugtalanít a félelem, hogy tehetetlen koromra koldulni leszek kénytelen…

    -Ma is koldus már mindenki – jegyeztem meg kis vigasztalansággal.

    Gyötrő gondolatok közt értünk föl a városka széléig, hol már hegyek közé furakodik az út. Itt azonban, az utolsó bogár-házacskánál, akaratlanul meg kellett állnunk.

    Olyan miniatűr-házacska volt, hogy aki lefeküdni talált volna bele, föltétlenül össze kellett volna húznia magát, hogy a lába ki ne lógjon a kicsinyke ház ajtaján. Tisztafalú volt a házacska, a zöldremázolt ajtótól oldalt alig lépésnyi tornác s öregecske, nagyon öregecske néni üldögélt a tornáckán. Rendesen volt öltözve, haja, akár a hó s mosolygott. És mosolyogva tekintgetett szét a világba, mely fölött a nyár búcsúzkodó fénye villogott. Az igen öreg néni lábánál két-három éves kislány játszadozott. Gácsérfarkocska kunkorodott föl az apróság tarkójánál.

    A néni mosolygott. Önkéntelenül megálltunk előtte s köszöntünk neki:

    -Jónapot, nénike!

    -Jónapot, fiaim! – biccentett vissza jószívvel.

    Jótét-léleknek látszott. Fújtunk egyet először s akkor a kislányra mutattam:

    -A nénike kisunokája ez az ártatlanság?

    Mosolyogva nézett rám az öregasszony, mialatt meg-megrezdült a feje:

    -Nem a, csak a szomszédé. De munkára mentek a szülei, hát rámhagyták. Én oszt vigyázok rá, hogy be ne essék valami gödörbe. Jó gyerek az aranyos, csak mindig totyoghatna elfele…

    Mindkettőnket megkapott a szíves válasz. S észrevétlenül érdeklődtünk tovább:

    -Ugyan mondja már, nénike, hány esztendős?

    -Én, fiam? – kérdezte vissza. – Megmondhatom! A nyolcvanharmadikat töltöm be idei őszkor…

    -Aztán van-e valakije a világban?

    Egyre mosolygott.

    -Nincs nekem, fiam, senkim… Férjem szerencsétlenségbe holt meg, egyetlen fiamat a bánya vitte el Penszilvániába. Hát csak éldegélek magamba. Ha a kisjányt nem számítom…

    Régi barátom vette át a szót:

    -S kié ez az apró házacska?

    -Hogy kié? Hát a bizony a sajátom!

    S ahogy ezt mondta: „a sajátom”, sok önérzet rezgett a hangjában.

    Tehát mégis csak volt valamije a szegény asszonynak!

    Álltunk ott ketten, miközben az apróság gondtalanul játszogatott a néni lábánál, a néni pedig mosolyogva nézegetett bennünket s megrándult ősz feje.

    Megint én kezdtem a szót:

    -Aztán hogy él, nénike? A szomszédok tartják el, vagy a várostól kap segítséget?

    Hanem erre már megütődve kapta reám szemét a néni. Megütődött s ezt észre lehetett venni a hangján is:

    -Hogy hogy élek? Megvan nekem mindenem: nem szorulok én senkire!

    -Ezt nem értem, nénike, – mentegetődztem elfogódva.

    -Majd megérti mindjárt, fiam…

    S két tenyerével megnyálazva kétfelől a halántékát, belefogott:

    -Mivelhogy nyugdíjam van, fiam!… Mert életiben vasúti fékező volt az uram, de megholt fiatal korában Zombor meg Szerencs között, mikor leesett a vonatról… Nemhogy én tartoznék, fiam, de még tőlem kérnek kőccsön…

    És míg beszélt az igen öreg asszony, kis büszkeség volt a fejtartásában. De még nem tudtunk mindent, régi barátom próbált puhatolódzni ezért:

    -S ha meg nem sérteném, nénike, mennyi az a nyugdíj?

    -Hogy mennyi? – mosolygott a szegény asszony. – Megmondhatom! Nyolc pengő és harminc fillér…

    -Minden napra?

    -Dehogy, fiam! Minden hónapra… Hát ezért mondom, hogy nem vagyok én kódus!

    Azt hittük, gúnyolódik velünk s ez okból csak bátortalanul mertem föladni neki az utolsó kérdést:

    -S hogy jön ki belőle, nénike?

    -Hogy? – és mennyeien mosolygott. – Hát beosztom, fiam!

    S kacagni kezdett a néni. Bizonyára rajtunk kacagott, mert mint lehet ezt nem érteni? Amint kedvére kacagta magát, folytatta:

    -Ha meghalok, az se lesz gond senkinek… Mert félretettem negyven pengőnél többet, meg koporsóra is gyűjtöttem. Úgy ám, fiam!

    Levettük a kalapunkat, köszöntünk a szegény asszonynak, aki kedvesen biccentett felénk. S akkor megindultunk. Megindultunk lépést s azontúl nem panaszkodtunk egymásnak. Mert rájöttünk, hogy másként is lehet élni.

    S kissé szégyelltük magunkat.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf