Komáromi János: Így is lehet élni

Ketten mentünk az utcában. Egy-egy szót váltva elvétve és halkan.

    Az északkeleti határon, a trianoni szélen gubbaszt a városka, elhagyatva és reménytelenül. Népe is szegény, sokan munkaalkalom nélkül. A legtöbben betevő-falat nélkül is.

    A város egyik hegynek futó, keskeny és görbe utcácskáján haladtunk fölfelé. Lépést.

    Igéző utcácska, a város legínségesebb lakosaival. Magasra nyúlik fel az utcácska, alatta patak csörög a mélységben s a fenyegető sziklafalakhoz skatulyaházacskák vannak odaragasztva.

    Ínséges nép ez, de szeretette gondozza ezeket a pirinyó házacskákat. Fehérre meszelve a falak, tisztára seperve a tenyérnyi udvarok, még kisebb kertecskék a házak előtt, tele lángoló virágokkal.

    Mert nyárutó volt, olyan augusztus végébe hajló.

    Mentünk ketten régi barátommal a sovány, zegzugos utcácskában. Lehorgadt fejjel, a jelenvaló állapotokon tűnődözve. Egyszer annyit mondott a barátom:

    -Iszonyú időket élünk, pajtás… Ha így tart tovább is, maholnap alig lesz meg valakinek a mindennapi kenyere.

    Hallgattam. Hiszen igaza volt régi-régi barátomnak.

    Később, de tetemes idő múlva, annyit mondott még:

    -Sokszor összeszorul a szívem arra a gondolatra, hogy kis családomnak másfél esztendő óta nem vehettem egyetlen szál ruhadarabot. Nem egyszer nyugtalanít a félelem, hogy tehetetlen koromra koldulni leszek kénytelen…

    -Ma is koldus már mindenki – jegyeztem meg kis vigasztalansággal.

    Gyötrő gondolatok közt értünk föl a városka széléig, hol már hegyek közé furakodik az út. Itt azonban, az utolsó bogár-házacskánál, akaratlanul meg kellett állnunk.

    Olyan miniatűr-házacska volt, hogy aki lefeküdni talált volna bele, föltétlenül össze kellett volna húznia magát, hogy a lába ki ne lógjon a kicsinyke ház ajtaján. Tisztafalú volt a házacska, a zöldremázolt ajtótól oldalt alig lépésnyi tornác s öregecske, nagyon öregecske néni üldögélt a tornáckán. Rendesen volt öltözve, haja, akár a hó s mosolygott. És mosolyogva tekintgetett szét a világba, mely fölött a nyár búcsúzkodó fénye villogott. Az igen öreg néni lábánál két-három éves kislány játszadozott. Gácsérfarkocska kunkorodott föl az apróság tarkójánál.

    A néni mosolygott. Önkéntelenül megálltunk előtte s köszöntünk neki:

    -Jónapot, nénike!

    -Jónapot, fiaim! – biccentett vissza jószívvel.

    Jótét-léleknek látszott. Fújtunk egyet először s akkor a kislányra mutattam:

    -A nénike kisunokája ez az ártatlanság?

    Mosolyogva nézett rám az öregasszony, mialatt meg-megrezdült a feje:

    -Nem a, csak a szomszédé. De munkára mentek a szülei, hát rámhagyták. Én oszt vigyázok rá, hogy be ne essék valami gödörbe. Jó gyerek az aranyos, csak mindig totyoghatna elfele…

    Mindkettőnket megkapott a szíves válasz. S észrevétlenül érdeklődtünk tovább:

    -Ugyan mondja már, nénike, hány esztendős?

    -Én, fiam? – kérdezte vissza. – Megmondhatom! A nyolcvanharmadikat töltöm be idei őszkor…

    -Aztán van-e valakije a világban?

    Egyre mosolygott.

    -Nincs nekem, fiam, senkim… Férjem szerencsétlenségbe holt meg, egyetlen fiamat a bánya vitte el Penszilvániába. Hát csak éldegélek magamba. Ha a kisjányt nem számítom…

    Régi barátom vette át a szót:

    -S kié ez az apró házacska?

    -Hogy kié? Hát a bizony a sajátom!

    S ahogy ezt mondta: „a sajátom”, sok önérzet rezgett a hangjában.

    Tehát mégis csak volt valamije a szegény asszonynak!

    Álltunk ott ketten, miközben az apróság gondtalanul játszogatott a néni lábánál, a néni pedig mosolyogva nézegetett bennünket s megrándult ősz feje.

    Megint én kezdtem a szót:

    -Aztán hogy él, nénike? A szomszédok tartják el, vagy a várostól kap segítséget?

    Hanem erre már megütődve kapta reám szemét a néni. Megütődött s ezt észre lehetett venni a hangján is:

    -Hogy hogy élek? Megvan nekem mindenem: nem szorulok én senkire!

    -Ezt nem értem, nénike, – mentegetődztem elfogódva.

    -Majd megérti mindjárt, fiam…

    S két tenyerével megnyálazva kétfelől a halántékát, belefogott:

    -Mivelhogy nyugdíjam van, fiam!… Mert életiben vasúti fékező volt az uram, de megholt fiatal korában Zombor meg Szerencs között, mikor leesett a vonatról… Nemhogy én tartoznék, fiam, de még tőlem kérnek kőccsön…

    És míg beszélt az igen öreg asszony, kis büszkeség volt a fejtartásában. De még nem tudtunk mindent, régi barátom próbált puhatolódzni ezért:

    -S ha meg nem sérteném, nénike, mennyi az a nyugdíj?

    -Hogy mennyi? – mosolygott a szegény asszony. – Megmondhatom! Nyolc pengő és harminc fillér…

    -Minden napra?

    -Dehogy, fiam! Minden hónapra… Hát ezért mondom, hogy nem vagyok én kódus!

    Azt hittük, gúnyolódik velünk s ez okból csak bátortalanul mertem föladni neki az utolsó kérdést:

    -S hogy jön ki belőle, nénike?

    -Hogy? – és mennyeien mosolygott. – Hát beosztom, fiam!

    S kacagni kezdett a néni. Bizonyára rajtunk kacagott, mert mint lehet ezt nem érteni? Amint kedvére kacagta magát, folytatta:

    -Ha meghalok, az se lesz gond senkinek… Mert félretettem negyven pengőnél többet, meg koporsóra is gyűjtöttem. Úgy ám, fiam!

    Levettük a kalapunkat, köszöntünk a szegény asszonynak, aki kedvesen biccentett felénk. S akkor megindultunk. Megindultunk lépést s azontúl nem panaszkodtunk egymásnak. Mert rájöttünk, hogy másként is lehet élni.

    S kissé szégyelltük magunkat.