Petrozsényi Nagy Pál: KOLBÁSZ

Ott hevert egy parki padon félig becsomagolva, jó fűszeres, fokhagymás kolbász, ahogy a magyar ember szereti. Lehetett vagy húsz deka. Valaki ott felejtette, vagy szándékosan hagyta ott, ki tudja?

    A járókelők jöttek-mentek, ügyet se vetettek rá. Illetve mégis, egy öreg, olyan nyugdíjasforma, meglehetősen kopott, horgas orrú, kezében öblös kosár tele üres üvegekkel. Köhögve totyogott az illatos csomaghoz, leült, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor egy hasonló korú, görnyedt hátú öreg huppant a kolbász mellé.

    Egymásra néztek, aztán elfordultak. Köztük a kolbász, egyik csücske kilátszott. De még ha nem is látták volna, érezték, ott keringett a szaga az orrukban, és úgy megcsiklandozta az ínyüket, hogy szinte beleszédültek.

    – Az istenit, meddig strázsál ez itt engem? – dühöngött magában a kosaras.

    – Pucolj, komám – fészkelődött a másik –, amíg jó kedvem van!

    – Szép időnk van – bökte oda a horgas orrú.

    Ismét egymásra néztek.

    – Szép.

    – Eladja őket? – biccentett az üres üvegek felé.

    – Maga mit gondol?

    – Pukkadj meg! – gondolta, és meg se mukkant többé.

    Teltek a percek. A két öreg csak ült, ücsörgött összeszorított szájjal anélkül, hogy egymásra vagy a kolbászra nézett volna. Mindegyikük a másikra várt, arra, hogy fel­adja, és otthagyja az égből hullt reggelit.

    Hirtelen felbukkant egy kutya. Szimatolva oldalgott a padhoz, és a kolbászhoz ka­pott. Hanem a kosaras gyorsabb volt ám nála. Sejtette, mit akar, és még idejében el­rántotta a zsákmányt.

    – Jó étvágyat! – futott össze a nyál a görnyedt hátú szájában.

    – Na, egyen maga is – enyhült meg a kosaras, és a kuvaszba rúgott.

    Nem beszéltek, ettek, mohón, kidülledt szemekkel.

    A XXI. század küszöbén, egy parkban.