T. Ágoston László: Két gazda

Tabal, a kereskedő gyakran sétálgatott a kikötőben. Szívesen nézegette a dokkba érkező hajókat, vagy éppen a széltől dagadó vitorlákkal a nyílt tenger irányába indulókat. Tetszett neki ez a színes kavalkád, a sokféle, soknyelvű hajósok, meg a tarka vitorlák. De legfőképpen az áru érdekelte, amit a barnára sült, félmeztelen rakodómunkások hordtak a soha meg nem telő raktárakba. Mert ezeknek a tíruszi raktáraknak két hatalmas ajtajuk volt. szoloskertAz egyik a tengerre nyílt, a másik a partmenti út felé. Olykor megpihenni se volt ideje a hajókról érkező rakománynak, már pakolták is a hatalmas társzekerekre a túloldalon, és indították az ökröket Főnicia, vagy Galilea felé.

   Neki is volt itt egy raktára, meg három hajója a tengeren. Azért is figyelte a többi kereskedő embereit, hogy naprakészen tudja, mikor, hol, mi a kelendő, hová küldje a hajóit. A minap az egyik görög hajó legénysége mellé telepedett le a kocsmában, akik valahonnét Szicília környékéről érkeztek, és azt beszélték, hogy ott valami katasztrófa folytán elpusztultak a szőlőültetvények, és nem lehet bort kapni. Vagy ha mégis, akkor nagyon drágán. Megpróbált érdeklődni tőlük, hogy pontosan hol is van ez, meg mi történt, és hogyan lehet odajutni, de ezeket csak a bor, meg a nők érdekelték. Olyan kapatosak voltak, hogy időnként a nyelvük is összeakadt, nem lehetett velük szót érteni. Persze az is lehet, hogy nem is görögök voltak, csak azon a nyelven próbáltak beszélni. No, meg az ő görög tudása se kifogástalan. Az azonban biztos, hogy valahol a szigeteken borhiány van, tehát jó pénzért lehetne eladni az itókát. Igen ám, de ez csak akkor jó üzlet, ha az ember a saját borát árulja. Elindult hát a part mentén, s addig ment, míg nem talált egy eladó hatalmas, szőlőskertet. Rögvest megalkudott rá, s megvette. Nem is volt drága. A vincellér viszont azzal állt elé, hogy nincs elég embere, a szőlőskertet fölveri a gaz. Tabal másnap reggel kiment a piactérre, ahol a munkára váró napszámosok gyülekeztek, és fölvett néhány kapást.

   – Menjetek a szőlőmbe, és dolgozzatok napestig – mondta nekik. – Egy dénárt adok érte.

   A napszámosok vették a szerszámot, és kimentek a szőlőbe. Már magasan járt a nap az égen, amikor ő is kiment, hogy ellenőrizze a munkájukat. Rendben is talált mindent, de a vincellér azt mondta, még mindig kevés az ember, így nem végeznek időre. Tabal visszament a piactérre és újra felfogadott néhány kapást.

   – Mit fizetsz? – kérdezték tőle.

   – Egy dénárt, ha estig dolgoztok.

   Délután újra elkezdett panaszkodni a vincellér, hogy még mindig kevés az embere. A kereskedőt bosszantotta ugyan az alkalmazottja bizonytalankodása, de úgy gondolta, mégis csak ő a szakember, tudja, mit csinál. Visszament a piactérre és felfogadott mindenkit, akit ott talált. Ezeknek is egy dénárt ígért a munkájukért. Este aztán odaszólt a vincellérnek, hogy fizesse ki őket a megállapodás szerint.

   – Mennyit fizessek nekik? – kérdezett vissza.

   – Egy dénárt, ahogy megállapodtam velük.

   – Nem jó ez így, gazdám! – perlekedett a vincellér. – Az egyik reggeltől dolgozott, a másik déltől, a harmadik meg alig volt itt. Nem is beszélve rólam, aki állandóan a szőlődben vagyok. Hadd osszam el én igazságosan a pénzedet!

   – Ne tedd! – emelte föl a hangját Tabal. – Én állapodtam meg velük, és veled is. Amit egyszer kimondtam, állom a szavamat.

   Így is történt, de a vincellér úgy megsértődött gazdája döntésén, hogy el kellett bocsátania, s másikat fogadott fel a következő évre. Annak meg az volt a kérése, hogy ne pénzben fizessen, hanem adja neki a termés felét, és majd ő rendezi belőle a munkások bérét. Elérkezett a szüret ideje, s elküldte hozzájuk egyik emberét, hogy hozza el a termés felét.

   – Ki vagy te, és mit akarsz a mi szőlőnkkel? – fogadták nem éppen barátságos hangon a szőlőművesek. – Mi dolgoztunk rajta tavasztól őszig, ez a miénk. – Ezzel jól összeverték, és kidobták a szőlőskertből.

   A kereskedő másik embert küldött, aki erősebb volt, és fegyvere is volt neki. Ő is elment, és kérte a gazda jussát. Azok meg csapdát állítottak neki, és agyonverték.

   – Nincs más hátra – szólt a fiához Tabal – én öreg vagyok és gyenge, neked kell elmenned hozzájuk a termés feléért az én nevemben. Téged biztosan becsülni fognak és megfogadják a szavadat.

   – Ez az ifjú az örökös – mondta a vincellér a szőlőmunkásoknak. – Ha megöljük, miénk lesz az örökség.

   – Úgy van! Okos ember ez a vincellér – ujjongtak a kapások, és megölték a kereskedő fiát.

   Amint meghozták Tabalnak a fia halálhírét, megszaggatta a ruháit, elment a király tábornokához, és elmondta neki a történteket. A tábornok meg összetrombitáltatta a katonáit, és nyomban megindult a szőlőskert ellen. Bújtak, szaladtak a szőlőmunkások, ki merre látott, de már nem volt hová. A kör bezárult körülöttük, s mind egy szálig lekaszabolták őket a katonák.    

*

Öreg Kondás Pál a falu főutcáján lakott egy szép, hosszú gangos házban, amit még hajdan a nagyapja építtetett. A portájához egy nagy szérűskert is tartozott, ahová egykor a gabonaasztagokat rakták. Aratás után ide várták a cséplőgépet az emeletnyi magasra felrakott gabonakévék közé, hogy kicsépelje a kalászokból a búzát, rozsot, árpát. Volt olyan év, hogy még borsót, meg babot is csépeltek ezen a szérűn. Őszre mindig megtelt a magtár kenyérnekvalóval, és a szérűskert végén ott sárgállott a szalmakazal, meg a jó illatú széna.

   Erről ábrándozott, erre emlékezett Kondás Pál a hosszú téli estéken, amikor azokról a régi szép időkről beszélgetett Juliskával, a feleségével. Miről is folyhatott volna a szó, amikor beleuntak a tévénézésbe, meg a világ bajainak hallgatásába. Másról se szólt a rádió. Ezek az ifjúkori emlékek meg mindig izgalomba hozták őket...

   – Emlékszel, mama – kérdezte ellágyult hangon – azokra a régi kukoricamorzsolós estékre? A háború után, amikor még nem volt televízió, és rádió is csak a Nagyéknál szólt. A többit összeszedte a katonaság. Megetettük az állatokat, aztán beültünk a konyhába a tűz mellé kukoricát morzsolni, meg beszélgetni.

   – Bizony, meg piros kukoricát keresni. – mosolyodott el az asszony.– Aki piros szemű kukoricát talált, annak járt a csók.

   – Én mindig előre megkerestem, aztán eldugtam a kosár aljára, hogy én kaphassam tőled azt a csókot.

   – Mintha napközben nem kaptál volna...

   – Ej, fiatalság, bolondság, de szép idők is voltak...

   – Igen, mert fiatalok voltunk, mindent kibírtunk. Akkor még a derekam se fájt. Hajnalban keltünk, együtt a nappal. Ott volt a sok állat, etetni, itatni kellett, aztán a határban dolgoztunk estig, mégse fáradtunk el soha.

   – Most meg – ingatta a fejét a gazda – már egy ványadt kopasznyakú csirke se kapirgál a kertben.

   – Nem hát – csattant föl az asszony hangja – mert az utolsót is ellopták az ólból. Nincs itt már becsülete semminek! Mióta megszűntek a szövetkezetek, én nem is tudom, miből él az itteni nép. Az a néhány, akinek van munkája, még csak hagyján, de a többi?

   – Ott állnak minden hónapban a segélyre várva a községháza előtt. A mi időnkben még szégyen volt az ilyen. Most meg ez a divat. Közben már a fél erdőt elhordták a fatolvajok. A Béla, az erdész mondta a minap, hogy inkább elkerüli őket, ha meglátja, mert megüzenték neki, hogy agyonütik, ha az útjukba áll. A nyáron a halőrt is bedobták a tóba, mert följelentette a rabsicokat.

   – Hát azért ezzel a régi szérűskerttel csak kezdeni kellene valamit – mondta az asszony. – Évek óta itt áll parlagon, semmi haszon fejében. Ha mást nem, legalább lucernát lehetne vetni bele. Biztosan megvennék a nyúltenyésztők.

   Az ötletet tett követte, s öreg Kondás Pál elment érdeklődni, minek lenne keletje a piacon. Az egyik ismerős a babot ajánlotta, mert járt nála az egyik üzletlánc embere, és égre-földre kereste a babot. A kocsmáros meg azt hallotta, hogy a sóskát keresik a konzervgyáriak.

   – Az igazi jó üzlet az uborka – húzta meg a sörös korsót Nagy Péter, az új gazda, akinek húsz hektár földje volt a falu alatt, és hozzá kerültek az egykori téesz legjobb gépei. – Arra még uniós támogatást is lehet szerezni. Persze a szabványt be kell tartani. A görbét nem szeretik. Én is azt fogok vetni az idén. Ha beszáll az üzletbe, fölszántom a maga kertjét is, Pali bátyám! Be is vetem, ha akarja. A szomszédban meg ott van a Bogár Pista a négy gyerekével. Évek óta nincs munkája egyiknek sem. Fölfogadja őket kapásnak, aztán már csak szüretelni kell.

   – Nem addig a’, Peti fiam – vágott a szavába az öreg. – Tavaly is ellopták az összes tyúkomat. Még a kutya se ugatta meg őket.

   – Már az apám is azt mondta, hogy legbiztosabb a tolvaj szomszédságában lakni, mert az soha nem rabol a fészke közelében.

   Addig-addig győzködték egymást – meg közben a sör is jócskán fogyott – hogy az öreg belecsapott Nagy Péter tenyerébe, s megszületett az alku. Alig telt el egy hét, Kondásék kertje föl volt szántva és a ládákban előkészítve duggatásra várt az előnevelt uborka palánta. A két öreg csak nézte, és már előre sajgott a derekuk a hajlongástól. Mondta is a gazda, hogy úgy bánja ezt az alkut, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett.

   – Nem addig a’, kedves bátyám! – mondta az ifjú gazda. – Rögtön hívom a Bogárékat, azok majd elduggatják. Maguk ketten csak irányítsák a munkát! Nehogy már a gazda dereka törjön el a hajlongásban...

   Jöttek is a napszámosok, elduggatták a palántákat. Egy kicsit zúgolódtak, hogy mélyre kell hajolni, de aztán elszalajtották a kisebbik fiút a kocsmába néhány korsó sörért, és szürkületig eldalolgattak. A kapálásnál hasonlóképp telt el a nap, de reggel jót tett az az utólag kialkudott féldeci törkölypálinka.

   Szépen fejlődött az uborka, lassacskán érni is kezdett. Az ifjú gazda gyakran megfordult a portán, hogy ellenőrizze, egyenes-e az uborka, ahogy a szabvány megkívánja. A szomszédék is átlátogattak néha, hogy megpróbálják kiegyenesíteni a görbéket. Amit nem sikerült jobb belátásra bírni, hazavitték, hogy ne legyen útban. A piacon nem zavarta a vevőket az uborka görbesége, csak azt kérdezgették, hol termett ezeknek ennyi, amikor se földjük, se udvaruk nincs? De mivel minden csoda három napig tart, a negyediken már nem kérdeztek semmit. Az öregek csak néztek, és hümmögtek magukban.

   Eljött a szüret napja. Pontosabban a két gazda megegyezett, hogy elkezdik begyűjteni a termést. Nagy ládákba szedték az uborkát, azokat meg egymásra rakták a kerítés mellé. Ott várták a hajnalra érkező szállítókat.

   Elmúlt már éjfél, a falu mély álomba merült, amikor a kutya veszett csaholásba kezdett, és szokatlan zaj hallatszott a szérűskert felől. Az álmából ébredt gazda suta mozdulatokkal kereste a lámpát, hogy szétnézzen odakint. Erős fényű lámpa volt, messzire szórt a fénye. Kondás Pál szinte megszédült attól, amit látott, és tüstént odament, hogy rendet tegyen. A szomszéd kapások ugyanis épp akkor emelték át a kerítésen az egyik ládát.    

   – Hé, mit műveltek?! – kiáltott rájuk. – Kotródjatok innét, tolvajok, rablók, csirkefogók!

   Több szó már nem jött ki a száján, mert beléfojtotta egy szőlőkaró. Aztán ütötték, rúgták, ameddig mozdult, s ott feküdt vérben, míg az asszony rá nem talált. Amikor a hordágyon betették a mentőautóba, elhaló hangon odasúgta a feleségének:

   – Látod, Juliskám, ennyit változott a világ, meg az emberiség kétezer év alatt. A szőlőskertből szérűskert lett. Néhány betű csak a különbség, de az ember, meg a gonosz ugyanaz maradt.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf