T. Ágoston László: Két gazda

Tabal, a kereskedő gyakran sétálgatott a kikötőben. Szívesen nézegette a dokkba érkező hajókat, vagy éppen a széltől dagadó vitorlákkal a nyílt tenger irányába indulókat. Tetszett neki ez a színes kavalkád, a sokféle, soknyelvű hajósok, meg a tarka vitorlák. De legfőképpen az áru érdekelte, amit a barnára sült, félmeztelen rakodómunkások hordtak a soha meg nem telő raktárakba. Mert ezeknek a tíruszi raktáraknak két hatalmas ajtajuk volt. szoloskertAz egyik a tengerre nyílt, a másik a partmenti út felé. Olykor megpihenni se volt ideje a hajókról érkező rakománynak, már pakolták is a hatalmas társzekerekre a túloldalon, és indították az ökröket Főnicia, vagy Galilea felé.

   Neki is volt itt egy raktára, meg három hajója a tengeren. Azért is figyelte a többi kereskedő embereit, hogy naprakészen tudja, mikor, hol, mi a kelendő, hová küldje a hajóit. A minap az egyik görög hajó legénysége mellé telepedett le a kocsmában, akik valahonnét Szicília környékéről érkeztek, és azt beszélték, hogy ott valami katasztrófa folytán elpusztultak a szőlőültetvények, és nem lehet bort kapni. Vagy ha mégis, akkor nagyon drágán. Megpróbált érdeklődni tőlük, hogy pontosan hol is van ez, meg mi történt, és hogyan lehet odajutni, de ezeket csak a bor, meg a nők érdekelték. Olyan kapatosak voltak, hogy időnként a nyelvük is összeakadt, nem lehetett velük szót érteni. Persze az is lehet, hogy nem is görögök voltak, csak azon a nyelven próbáltak beszélni. No, meg az ő görög tudása se kifogástalan. Az azonban biztos, hogy valahol a szigeteken borhiány van, tehát jó pénzért lehetne eladni az itókát. Igen ám, de ez csak akkor jó üzlet, ha az ember a saját borát árulja. Elindult hát a part mentén, s addig ment, míg nem talált egy eladó hatalmas, szőlőskertet. Rögvest megalkudott rá, s megvette. Nem is volt drága. A vincellér viszont azzal állt elé, hogy nincs elég embere, a szőlőskertet fölveri a gaz. Tabal másnap reggel kiment a piactérre, ahol a munkára váró napszámosok gyülekeztek, és fölvett néhány kapást.

   – Menjetek a szőlőmbe, és dolgozzatok napestig – mondta nekik. – Egy dénárt adok érte.

   A napszámosok vették a szerszámot, és kimentek a szőlőbe. Már magasan járt a nap az égen, amikor ő is kiment, hogy ellenőrizze a munkájukat. Rendben is talált mindent, de a vincellér azt mondta, még mindig kevés az ember, így nem végeznek időre. Tabal visszament a piactérre és újra felfogadott néhány kapást.

   – Mit fizetsz? – kérdezték tőle.

   – Egy dénárt, ha estig dolgoztok.

   Délután újra elkezdett panaszkodni a vincellér, hogy még mindig kevés az embere. A kereskedőt bosszantotta ugyan az alkalmazottja bizonytalankodása, de úgy gondolta, mégis csak ő a szakember, tudja, mit csinál. Visszament a piactérre és felfogadott mindenkit, akit ott talált. Ezeknek is egy dénárt ígért a munkájukért. Este aztán odaszólt a vincellérnek, hogy fizesse ki őket a megállapodás szerint.

   – Mennyit fizessek nekik? – kérdezett vissza.

   – Egy dénárt, ahogy megállapodtam velük.

   – Nem jó ez így, gazdám! – perlekedett a vincellér. – Az egyik reggeltől dolgozott, a másik déltől, a harmadik meg alig volt itt. Nem is beszélve rólam, aki állandóan a szőlődben vagyok. Hadd osszam el én igazságosan a pénzedet!

   – Ne tedd! – emelte föl a hangját Tabal. – Én állapodtam meg velük, és veled is. Amit egyszer kimondtam, állom a szavamat.

   Így is történt, de a vincellér úgy megsértődött gazdája döntésén, hogy el kellett bocsátania, s másikat fogadott fel a következő évre. Annak meg az volt a kérése, hogy ne pénzben fizessen, hanem adja neki a termés felét, és majd ő rendezi belőle a munkások bérét. Elérkezett a szüret ideje, s elküldte hozzájuk egyik emberét, hogy hozza el a termés felét.

   – Ki vagy te, és mit akarsz a mi szőlőnkkel? – fogadták nem éppen barátságos hangon a szőlőművesek. – Mi dolgoztunk rajta tavasztól őszig, ez a miénk. – Ezzel jól összeverték, és kidobták a szőlőskertből.

   A kereskedő másik embert küldött, aki erősebb volt, és fegyvere is volt neki. Ő is elment, és kérte a gazda jussát. Azok meg csapdát állítottak neki, és agyonverték.

   – Nincs más hátra – szólt a fiához Tabal – én öreg vagyok és gyenge, neked kell elmenned hozzájuk a termés feléért az én nevemben. Téged biztosan becsülni fognak és megfogadják a szavadat.

   – Ez az ifjú az örökös – mondta a vincellér a szőlőmunkásoknak. – Ha megöljük, miénk lesz az örökség.

   – Úgy van! Okos ember ez a vincellér – ujjongtak a kapások, és megölték a kereskedő fiát.

   Amint meghozták Tabalnak a fia halálhírét, megszaggatta a ruháit, elment a király tábornokához, és elmondta neki a történteket. A tábornok meg összetrombitáltatta a katonáit, és nyomban megindult a szőlőskert ellen. Bújtak, szaladtak a szőlőmunkások, ki merre látott, de már nem volt hová. A kör bezárult körülöttük, s mind egy szálig lekaszabolták őket a katonák.    

*

Öreg Kondás Pál a falu főutcáján lakott egy szép, hosszú gangos házban, amit még hajdan a nagyapja építtetett. A portájához egy nagy szérűskert is tartozott, ahová egykor a gabonaasztagokat rakták. Aratás után ide várták a cséplőgépet az emeletnyi magasra felrakott gabonakévék közé, hogy kicsépelje a kalászokból a búzát, rozsot, árpát. Volt olyan év, hogy még borsót, meg babot is csépeltek ezen a szérűn. Őszre mindig megtelt a magtár kenyérnekvalóval, és a szérűskert végén ott sárgállott a szalmakazal, meg a jó illatú széna.

   Erről ábrándozott, erre emlékezett Kondás Pál a hosszú téli estéken, amikor azokról a régi szép időkről beszélgetett Juliskával, a feleségével. Miről is folyhatott volna a szó, amikor beleuntak a tévénézésbe, meg a világ bajainak hallgatásába. Másról se szólt a rádió. Ezek az ifjúkori emlékek meg mindig izgalomba hozták őket...

   – Emlékszel, mama – kérdezte ellágyult hangon – azokra a régi kukoricamorzsolós estékre? A háború után, amikor még nem volt televízió, és rádió is csak a Nagyéknál szólt. A többit összeszedte a katonaság. Megetettük az állatokat, aztán beültünk a konyhába a tűz mellé kukoricát morzsolni, meg beszélgetni.

   – Bizony, meg piros kukoricát keresni. – mosolyodott el az asszony.– Aki piros szemű kukoricát talált, annak járt a csók.

   – Én mindig előre megkerestem, aztán eldugtam a kosár aljára, hogy én kaphassam tőled azt a csókot.

   – Mintha napközben nem kaptál volna...

   – Ej, fiatalság, bolondság, de szép idők is voltak...

   – Igen, mert fiatalok voltunk, mindent kibírtunk. Akkor még a derekam se fájt. Hajnalban keltünk, együtt a nappal. Ott volt a sok állat, etetni, itatni kellett, aztán a határban dolgoztunk estig, mégse fáradtunk el soha.

   – Most meg – ingatta a fejét a gazda – már egy ványadt kopasznyakú csirke se kapirgál a kertben.

   – Nem hát – csattant föl az asszony hangja – mert az utolsót is ellopták az ólból. Nincs itt már becsülete semminek! Mióta megszűntek a szövetkezetek, én nem is tudom, miből él az itteni nép. Az a néhány, akinek van munkája, még csak hagyján, de a többi?

   – Ott állnak minden hónapban a segélyre várva a községháza előtt. A mi időnkben még szégyen volt az ilyen. Most meg ez a divat. Közben már a fél erdőt elhordták a fatolvajok. A Béla, az erdész mondta a minap, hogy inkább elkerüli őket, ha meglátja, mert megüzenték neki, hogy agyonütik, ha az útjukba áll. A nyáron a halőrt is bedobták a tóba, mert följelentette a rabsicokat.

   – Hát azért ezzel a régi szérűskerttel csak kezdeni kellene valamit – mondta az asszony. – Évek óta itt áll parlagon, semmi haszon fejében. Ha mást nem, legalább lucernát lehetne vetni bele. Biztosan megvennék a nyúltenyésztők.

   Az ötletet tett követte, s öreg Kondás Pál elment érdeklődni, minek lenne keletje a piacon. Az egyik ismerős a babot ajánlotta, mert járt nála az egyik üzletlánc embere, és égre-földre kereste a babot. A kocsmáros meg azt hallotta, hogy a sóskát keresik a konzervgyáriak.

   – Az igazi jó üzlet az uborka – húzta meg a sörös korsót Nagy Péter, az új gazda, akinek húsz hektár földje volt a falu alatt, és hozzá kerültek az egykori téesz legjobb gépei. – Arra még uniós támogatást is lehet szerezni. Persze a szabványt be kell tartani. A görbét nem szeretik. Én is azt fogok vetni az idén. Ha beszáll az üzletbe, fölszántom a maga kertjét is, Pali bátyám! Be is vetem, ha akarja. A szomszédban meg ott van a Bogár Pista a négy gyerekével. Évek óta nincs munkája egyiknek sem. Fölfogadja őket kapásnak, aztán már csak szüretelni kell.

   – Nem addig a’, Peti fiam – vágott a szavába az öreg. – Tavaly is ellopták az összes tyúkomat. Még a kutya se ugatta meg őket.

   – Már az apám is azt mondta, hogy legbiztosabb a tolvaj szomszédságában lakni, mert az soha nem rabol a fészke közelében.

   Addig-addig győzködték egymást – meg közben a sör is jócskán fogyott – hogy az öreg belecsapott Nagy Péter tenyerébe, s megszületett az alku. Alig telt el egy hét, Kondásék kertje föl volt szántva és a ládákban előkészítve duggatásra várt az előnevelt uborka palánta. A két öreg csak nézte, és már előre sajgott a derekuk a hajlongástól. Mondta is a gazda, hogy úgy bánja ezt az alkut, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett.

   – Nem addig a’, kedves bátyám! – mondta az ifjú gazda. – Rögtön hívom a Bogárékat, azok majd elduggatják. Maguk ketten csak irányítsák a munkát! Nehogy már a gazda dereka törjön el a hajlongásban...

   Jöttek is a napszámosok, elduggatták a palántákat. Egy kicsit zúgolódtak, hogy mélyre kell hajolni, de aztán elszalajtották a kisebbik fiút a kocsmába néhány korsó sörért, és szürkületig eldalolgattak. A kapálásnál hasonlóképp telt el a nap, de reggel jót tett az az utólag kialkudott féldeci törkölypálinka.

   Szépen fejlődött az uborka, lassacskán érni is kezdett. Az ifjú gazda gyakran megfordult a portán, hogy ellenőrizze, egyenes-e az uborka, ahogy a szabvány megkívánja. A szomszédék is átlátogattak néha, hogy megpróbálják kiegyenesíteni a görbéket. Amit nem sikerült jobb belátásra bírni, hazavitték, hogy ne legyen útban. A piacon nem zavarta a vevőket az uborka görbesége, csak azt kérdezgették, hol termett ezeknek ennyi, amikor se földjük, se udvaruk nincs? De mivel minden csoda három napig tart, a negyediken már nem kérdeztek semmit. Az öregek csak néztek, és hümmögtek magukban.

   Eljött a szüret napja. Pontosabban a két gazda megegyezett, hogy elkezdik begyűjteni a termést. Nagy ládákba szedték az uborkát, azokat meg egymásra rakták a kerítés mellé. Ott várták a hajnalra érkező szállítókat.

   Elmúlt már éjfél, a falu mély álomba merült, amikor a kutya veszett csaholásba kezdett, és szokatlan zaj hallatszott a szérűskert felől. Az álmából ébredt gazda suta mozdulatokkal kereste a lámpát, hogy szétnézzen odakint. Erős fényű lámpa volt, messzire szórt a fénye. Kondás Pál szinte megszédült attól, amit látott, és tüstént odament, hogy rendet tegyen. A szomszéd kapások ugyanis épp akkor emelték át a kerítésen az egyik ládát.    

   – Hé, mit műveltek?! – kiáltott rájuk. – Kotródjatok innét, tolvajok, rablók, csirkefogók!

   Több szó már nem jött ki a száján, mert beléfojtotta egy szőlőkaró. Aztán ütötték, rúgták, ameddig mozdult, s ott feküdt vérben, míg az asszony rá nem talált. Amikor a hordágyon betették a mentőautóba, elhaló hangon odasúgta a feleségének:

   – Látod, Juliskám, ennyit változott a világ, meg az emberiség kétezer év alatt. A szőlőskertből szérűskert lett. Néhány betű csak a különbség, de az ember, meg a gonosz ugyanaz maradt.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület